Szleng és karnevál

1. Bevezetés

1. A szleng és a karnevál összekapcsolása látszólag véletlenszerű, esetleges vagy éppen játékos ötletnek minősülhet sokak szemében. A félév során szeretném bizonyítani, hogy ez nem így van: mind a karnevál, mind a szleng címszó alá besorolható jelenségek az ember mint Homo sapiens leglényegibb kérdéseit érintik.

2. Előzetes feltevéseim szerint a karnevál a csoportlényként élő ember legősibb kulturális jelenségeinek egyike, egyesek szerint a művészetek eredetének forrása; a szlengpedig a csoportlényként élő ember legősibb nyelvi jelenségeinek egyike, a nyelv eredeti funkcióinak megőrzője.

Ilyenmódon mind a karnevál, mind a szleng az emberiség evolúciós értelemben vett születéséhez vezet vissza, valahová a kőkorszakba, sok tízezer évvel ezelőttre. Ami utunkat megnehezíti, hogy visszajussunk ebbe a korba, az leginkább az, hogy a nyelvi és kulturális események nem fosszilizálódnak, nem maradnak fönn kézzel fogható emlékek róluk. Ezért természetes, hogy efélévi óránk során halvány hipotéziseknél messzebb nem is igen juthatunk. Épp ezért rendkívül fontos, hogy az órán elhangzó kijelentéseimet (bármennyire is igyekszek majd esetlegesen ezeket nagy meggyőzőerővel előadni) senki ne tekintse távolról se biztos állításnak: ezek csak megérzések, ötletek, asszociációk.

3. Nehezíti dolgunkat, hogy mind a szleng, mind a karnevál szó manapság használatos jelentése messze áll attól, amilyen jelentést én tulajdonítok nekik. Ennek számos oka közül a jelenségek megváltozását (látszólagos megváltozását) kell megemlíteni.

Mint minden evolúciósan változó jelenség, a szleng és a karnevál is újabb és újabb funkciókat vesz és vett föl, és bár a lényegüket mindig az eredeti funkció határozza meg, ez a funkció a rárétegződő újabbak miatt egyre kevésbé lesz látható.

Ez a rárétegződés (egyféle hagyma-szerkezet kialakulása) természetesen nemcsak a kulturális vagy nyelvi jelenségeknél figyelhető meg, hanem akár a fiziológiai-szervi szinten is, mint például ahogy az agynál tapasztalható. McLean például arról ír, hogy az ember esetében egyféle „agyháromság” létezik, belülről kifelé felépülve. Ez három evolúciós szintnek felel meg: agytörzs és középagy (hüllők), hipocampus és kéreg (emlősök), a kéreg beszéd- és asszociációs területei (ember) — idézi Merlin Donald (Az emberi gondolkodás eredete. Bp., 2001. 134), aki ugyanilyen „hagyma-szerkezetet” említ az elme kapcsán: „a modern emberi elme a főemlőselméből fontos adaptációk sorozatán keresztül alakult ki, melyek mindegyike egy új reprezentációs rendszer megjelenéséhez vezetett. Az egymást követő reprezentációs rendszerek mindegyike sértetlenül megmaradt jelenlegi mentális architektúránkban, vagyis a modern elme az emberi fejlődés korábbi állomásainak kognitív maradványaiból összeálló mozaikstruktúra.” (uo. 14).

A nem biológiai jelenségek is hasonlóan épülnek fel, tehát mindig magukban hordozzák korábbi állapotukat, funkcióikat is. Sőt az első, eredeti szint tulajdonságai mindig is meghatározzák az újabb szintek tulajdonságait, ilyenformán ezek megismerése alapvető.

4. Ezt elfogadva eljárhatunk az etiológiai funkcionalizmus alapján. A etiológiai funkcionalizmus azt jelenti, hogy amikor egy jelleg biológiai funkcióját meg akarjuk állapítani, nem az aktuális bemenetekre és kimenetekre kell koncentrálnunk, hanem a jelleg evolúciós múltjára és arra a környezetre, ahol és amikor a kérdéses funkció kifejthette oksági hozzájárulását saját szelekciójához. Magyarán az érdekel bennünket, hogy mikor a jelenség (a mi esetünkben a szleng és a karnevál) kialakult, miért őrződött meg, milyen haszna volt az emberi csoportnak ezek meglétéből.

A releváns időszak, amikor véleményem szerint a szleng és a karnevál feltűnik, az a Homo nemzetség kialakulása, tehát nagyjából a kőkorszak. Így mint annyi emberi jelenség, tulajdonság kapcsán, itt is idézhetjük az evolúciós pszichológusok kedvenc szállóigéjét („Mai fejünkben kőkorszaki elme lakozik”) kellő átalakítás után, hiszen a szleng és a karnevál eredeti funkciói is a kőkorszakból, a kőkorszaki emberi csoportokból magyarázhatók. Ráadásul valószínűleg mind a karnevál, és (látszólag sokkal természetesebben) mind a szleng a modern ember mai értelemben vett nyelvének kialakulásával kell, hogy összefüggjön, ami evolúciós léptékkel mérve nem túl régi, a legfeljebb 100–150 ezer éves, bár lehet, hogy csak 40–50 ezer éve alakult ki a ma ismert formájában. Ez idő alatt semmilyen ugrásszerű, például genetikai változás nem történt a Homo sapiens-szel, tehát nyugodtan feltételezhetjük, hogy mint nyelvünk, a most hozzá kapcsolt szleng és karnevál is azokra a funkciókra a legalkalmasabb manapság is, amikre eredetileg létrejött, amelyek a leginkább adaptívak voltak a természetes szelekció során.

5. Az etiológiai funkcionalizmusból és a jelenségek „hagyma-szerkezetéből” még egy fontos kérdés adódik: a mag és a héj problémája, vagyis az a kérdés, hogy amikor egy jelenséggel találkozunk, képesek vagyunk-e a jelenség lényegét, eredeti funkcióját, magját meglátni, vagy csak a héjjal, a felszínnel azonosítjuk.

A mag/héj kérdés a megismerés sajátos paradoxona, melynek lényegét Pap Gábor így foglalta össze: „A tojás — vagy bármely csonthéjas gyümölcs — termékeny magját akármelyik oldal felől közelítem meg, a héjhoz képest mindig »perifériának« fog adódni. Ha egy feltételezett értelmes lény a héj képviseletében érvel, aligha lesz rábírható, hogy belássa: valójában ő származék. Annál kevésbé, mert mindaddig, amíg kívülről közelítünk a kérdéshez, valóban a héj mutatkozik elsődlegesnek. Ha pedig ráadásul »durva közelítésben« vizsgáljuk a héj és a mag kapcsolatát — értsd: feltörjük a tojást —, megint csak a héj bizonyul tartósabbnak: kettejük közül ő az, aki hosszabb távon bizonyíthatóan azonos marad önmagával.” (Pap Gábor: Országépítő, 1990/2).

Fokozottan kell tehát ügyelnünk rá, hogy mind a szleng, mind a karnevál esetében megtaláljuk a magot: azt a funkciót, ami eredeti, ami a jelenség lényegét meghatározza.

2. A karnevál manapság

1. A karnevál a mai ember számára valamiféle harsány, zenés-táncos mulatságot jelent, farsangot, jelmezes népünnepélyt, vidám felvonulást. Ebben a jelentésben tartalmazza a karnevál szót az Értelmező kéziszótár és az Idegen szavak szótára is.

A lexikonok általában pontosítanak ezen a meghatározáson. Az Új magyar lexikon szerint például a karnevál a farsangot lezáró látványos felvonulás, ami egyébként az ókori Rómából származó népi ünnepség. A felvonulást általában táncmulatság követi, nevét pedig (< latin carrus navalis) arról a hajót ábrázoló szekérről kapta, amelyet az álarcos, állati alakot öltő tömeg vidám dalokat énekelve és tréfákat űzve vontatott végig.

2. A karnevál szó etimológiája egyébként bizonytalan. Talán nem a rituális hajószekérre (lat. carrus navalis), hanem a húsételtől való búcsúzásra utal: carne vale’húshagyó’, tkp. ’hús, isten veled’ — mondja a Pallas nagylexikona.

Ez a magyarázat azonban inkább népetimológiás alakulat, valójában talán a régi olasz carnelevale ’a húsétel elhagyása (böjti időszakban)’ szóból származik. (Vö. magyarhúsvét. húshagyó.)

Az európai nyelvekbe a híres velencei karnevál révén kerülhetett, a magyarban pedig Csokonai Dorottyája terjesztette el, illetve ez járult hozzá nagy mértékben elterjedéséhez. (Csokonainál Carnevál a farsang megtestesítője, mint írja: „ideális személly”, aki ellen Dorottya — „látván a dámák bajos állapotját” — „feltámada”.)

3. A karnevál szó latin-újlatin etimológiája is mutatja, hogy a mai értelemben vett karneváli ünnep archetípusa Itáliához kapcsolódik. Ezek a karneválok azonban még a középkori kultúrához kötődnek (számos ókori előzménnyel). Velencében már a 13. században hivatalos ünneppé nyilvánították a húshagyó keddet, és az itáliai festő céhek külön alcsoportot létesítettek a maszkkészítők számára.

Az itáliai karneválok fő motívumai: a megszemélyesített Karnevál király megjelenése és a Böjttel való megütközése, továbbá Karnevál kivégzése (!!) és tréfás végrendelkezése.

Napjaink leghíresebb karneválja, a velencei mellett a Rio de Janeiro-i brazil karnevál, amelyik a dél-amerikai karneválok sorába illeszkedik. Az itteni látványos táncmulatságok és jelmezes felvonulások a néger és indián lakosság régi rítusaival keverednek, bennük jól megfigyelhető az erőteljes erotikus töltés és a felszabadult vidámság. (Ld. még például a recifei karnevált is.)

A középkori karneválok fénykora a 14–15. századi Európában Nürnbergben, Nizzában, Velencében, Nápolyban és Firenzében volt.

4. A karnevál mint jelmezes, általában maszkos-álarcos, zenés, táncos, vidám felvonulás, népünnepély a megújulás, a földi élet örömeinek, a bőségnek féktelen, lármás, közösségi ünneplése Európa és Amerika főként római katolikusok lakta országaiban. A karnevál eredete — mint a Magyar nagylexikon írja — az ókori római Saturnalia-ünnepségekkel mutat rokonságot, és visszavezethető a római Bacchusnak vagy a német Nerthusnak, illetve Hertának, a Föld Anyjának és a termékenység istennőjének rendezett látványos tavaszköszöntő felvonulásokra. A föld teremtőerejét jelképező Bacchusnak és görög megfelelőjének, Dionüszosznak a tiszteletére tavasszal az újbor megkóstolásakor és az új szőlő virágzásakor a tél, illetve a régi élet elmúlását ünneplő, kicsapongásokkal és engedetlenséggel kísért álarcos felvonulásokat rendeztek.

3. A középkori karnevál előzményei

1. A középkori karneválok egyik közvetlen előzménye az ókori Saturnalia ünnepekben fedezhető fel. A Saturnalia Saturnus isten tiszteletére rendezett ünnep volt az ókori Rómában, mely a hagyomány szerint annak a boldog aranykornak emlékezetét rejtette, mely Saturnus uralkodása alatt volt a világon. Évforduló ünnep volt, melynek napja december 17-ére esett, de az egész ünnep teljes egy hetet vett igénybe. Livius szerint az első Saturnaliára i. e. 497-ben került sor, az ünnepet — valószínűleg a görög Kronia mintájára — i. e. 217-ben újjászervezték. Eredetileg egynapos lehetett, később hét napig tartott, és a téli napfordulón ért véget. Régóta megülték, de szabályozása a császárok korába esik. Augustus három napot engedett, Tiberius és Caligula is megtoldották egy-egy nappal. Az egész idő alatt teljes munkaszünet és korlátlan jókedv uralkodott, átmenetileg az erkölcsök is fellazultak. A gazdagok a szegényeket megvendégelték, a rabszolgák láncait leszedték, a cselédek az uraság asztalához ültek. A gazdagok rózsával koszorúzták fejüket, a családtagok apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak. A császárok a népnek mulatságáról is gondoskodtak: cirkuszi versenyek, gladiátorjátékok és alakos felvonulások követték egymást, melyek a bolondok ünnepe, karnevál és más ünnepek ősképéül tekintendők. Szimbolikájában a téli napforduló (a sötétségből a fénybe lépés), az egyenlőség, a gazdagság és a termékenység fogalmával összekapcsolódó saturnusi aranykor, ill. az őskezdet motívumai ötvöződtek.

A Saturnalia lefolyását Ráth-Végh István így írja le:

„december 17-én kezdődik a Saturnáliák hete, ezt évenként annak emlékére ünneplik meg, hogy valamikor régen Saturnus isten uralma alatt virágzott a boldog aranykor. Nem volt akkor különbség úr és szolga közt, mindenki egyenlő volt, mindenkit eltartottak az anyaföldnek bőven ömlő kincsei. A Saturnáliák a hajdani egyenlőség állapotát varázsolták vissza — persze csak egy hétre.

A rabszolgák levethették szolgaságukra utaló gúnyájukat, felöltözhettek a szabad ember ruhájába, tógát ölthettek, akár bíborszegélyűt is, fejükbe pedig a szabadság jelvényét nyomhatták, a frígiai sapkát. Megnyíltak előttük Róma termái, kedvükre kifürödhették magukat, s fürdés után lakomához ülhettek a gazdájuk asztalánál. Együtt dőzsölt, együtt itta le magát úr, vendég és rabszolga; sőt akárhányszor a háziak szolgálták ki a cselédeket.

Megengedett volt minden móka, minden ingerkedés, s a szabadjára eresztett szolgasereg alaposan élt is az engedéllyel. Kifigurázták gazdájuk úri és nem úri szokásait, majmolták a mozdulatait, járását-kelését, s kellemetlen igazságokat mondogattak, akár a szemébe is. A gazdának mindent le kellett nyelnie ezen a héten, a megtorlást törvény tiltotta el.

Volt még egy szabadalmuk: lakoma előtt sorsvetéssel királyt választottak. Ennek az volt a feladata, hogy a legbadarabb uralkodói parancsokkal ugrassa és mulattassa a részeg társaságot. Ha Lukianosznak hihetünk, az egynapi zsarnok rendeletei effélék voltak: egyik vendég mázolja be az ábrázatát zsírral, a másik dugja a fejét egy vizesvödörbe, a harmadik mondjon mindenkire válogatott gorombaságokat, a negyedik kapjon fel a hátára egy fuvoláslányt, és járja körül háromszor a házat. Mikor kellően berúgott a király is, a parancs úgy szokott szólni, hogy valamelyik vendég vetkőzzék le, s azonmód énekeljen és táncoljon a fuvoláslányok muzsikájára.

Főtisztviselők, bírák, ügyvédek rabszolgái a ház átriumában tárgyalási komédiát rendeztek. Felöltöztek consulnak és praetornak, szónokoltak, vádoltak, védőbeszédeket tartottak, és bolondnál bolondabb ítéleteket hoztak.

A város egy hétig tökéletes delíriumban élt. Az iskolákat és hivatalokat egy hétre bezárták, mindenki kötelességszerűen mulatott, táncolt, evett-ivott. A polgárok ajándékokat küldözgettek egymásnak, de a Saturnáliák törvénye szerint ezek nem lehettek értékes dolgok. Írószerek, viaszgyertyák, kis kosarakban olajbogyó, füge vagy szilva, egy doboz fogpiszkáló, egy árva spongya — esetleg egy kötet költemény, amellyel maga a költő kedveskedett a megtiszteltnek. Gazdag emberek az olcsó ajándéknak is megadták. a módját. Ha például csipetnyi borsot vagy egy tucat osztrigát szántak valakinek, nyolcembernyi díszkísérettel szállíttatták oda.

Voltak puritán erkölcsű gazdagok is, ezek komolyan vették az ünnep értelmét, s pénzzel segítettek megszorult barátaikon, vagy kifizették az adósságaikat. Állítólag akadtak háziurak is, akik elengedték lakóiknak a házbért.

Hét nap múlva ismét visszatért a régi rend. Megint szabad volt a rabszolgákat verejtékeztetni, vesszőztetni, esetleg — amint Juvenalis a római hölgyek szemére veti — keresztre feszíttetni.” (Ráth-Végh István, A fáraó átka. Bp., 1977. 137–9).

2. A karnevál másik forrásaként a Saturnalia mellett a Bacchanaliákat említik.

A bacchanália a latinul Bakkhoszról vagy Bacchusról, eredeti görög nevén Dionüszoszról, a bor, a kicsapongás görög istenéről elnevezett és a tiszteletére rendezett ünnep, orgia neve.

Dionüszosz; Dionysos; lat. Dionysus: a bor és mámor istene a görög mitológiában. Zeusz és Szemelé gyermekeként, szarvakkal és kígyókoszorús fővel jött a világra. Még csecsemőkorában darabokra szaggatták, megfőzték a titánok, de Rheia összeillesztette testének darabkáit, és életre keltette. A gyermek Dionüszosz nevelője, később elmaradhatatlan társa az öreg Szilénosz volt. Kísérői, a szatírok és bakkhánsnők társaságában bebolyongta az egész ismert világot, és mindenütt elterjesztette találmányát, a bort. Aki ellenállni próbált az italnak, azt őrültséggel sújtotta, mint pl. Pentheusz thébai király anyját, Agauét, aki saját fiát tépte szét. Dionüszosz végül az egész világon elismertette isteni hatalmát, az Olümposzra vonult, és helyet foglalt a tizenkét legnagyobb isten között. Egy alkalommal kalózok fogságába esett, akik rabszolgának akarták eladni. A hajó evezőire borostyán tekeredett, a tengerészek pedig büntetésül delfinekké változtak. A Thészeusz által Naxosz szigetén hagyott Ariadnét feleségül vette és halhatatlanná tette.

Dionüszoszt sokáig keleti eredetű, a görögök által csak későn átvett istennek tartották, pedig neve már a mükénéi kori, lineáris B írású táblákon is előfordul. Ünnepe, a Dionüszia a klasszikus görög dráma kifejlődésében játszott fontos szerepet. A rómaiak Dionüszoszt Bacchus néven tisztelték, bár ünnepeit, az őrjöngő tánccal kísért bacchanáliákat kezdetben szigorúan tiltották.

A bacchanália ünnepe eredetileg Keletről érkezett az ókori Görögországba, s a Dionüszosz tiszteletére rendezett ünnepeken terjedt el. Rómába is eljutott, bár nem ismerték el hiv. ünnepnek. Misztérium jellege miatt éjjel rendezték meg, s csak nők (bakkhánsnők) vehettek részt benne. Eleinte három éjen át ülték meg egy évben. Később férfiakat (bakkhánsok) is bevontak a havonta ötször ismétlődő ünneplésbe. A titkos szertartások célja Bacchus féktelen őrjöngésig fokozódó ünneplése volt, ivászattal, tánccal. Egy feljelentés hatására a római szenátus i. e. 186-ban szigorú vizsgálatot rendelt el; ennek során egyeseket kivégeztek, másokat börtönbüntetésre ítéltek. Ettől kezdve a bacchanáliát betiltották, ill. szigorúan ellenőrizték. Hispala Fecenia szabadosnő i. e. 186. évi magánbosszúból tett följelentéséből tudjuk, hogy összejöveteleiken a nők a és férfiak a legszemérmetlenebb módon viselték magukat.

A Dionüszoszt kísérő bakkhánsnők, mainaszok, maenadok Dionüszosz ünnepét mámoros önkívületben tartott szertartásokkal megülő asszonyok voltak. A hallucinogének hatása alatt őrjöngő bakkhánsnők minden útjukba került élőt megöltek, a mítosz szerint magát az istent is széttépték. Feltartóztathatatlan szenvedélyüket Euripidész Bakkhánsnők c. tragédiája mutatja be.

A bakkhánsok azt tudjuk, hogy különféle ajzószerek hatása alatt önkívületben megsebezték vagy megcsonkították magukat, és a vérüket, a megcsonkított testrészt az istennek áldozatul felajánlották, megitták vagy a tömeg közé szórták.

3. A karnevál ókori gyökerei, mind a Bacchanália, mind a Saturnalia világosan istenekhez, illetve egy-egy istenhez kapcsolódik, tehát vitathatatlan vallási vonatkozásai vannak.

Ilyen módon egészen szervesnek látszik a kapcsolódás az ókori karneválféle ünnepek és a középkori karneválok között. Erről A Pallas Nagylexikona így ír:

a farsang/karnevál „a régi római Saturnália ünnepekből származott, melyeket a keresztény egyház nem birt a nép tudatából elenyésztetni s ennélfogva kényszerítve volt ezen régi pogánykorbeli ünnepekre keresztény szinezetet ruházni”. (HOPP, EGY RÉTEG A HAGYMÁN!)

4. A középkori karneválok és bolondünnepek okáról

1. A karneválok tehát a középkorban a tél búcsúztatásához, a tavaszi termékenységi ünnepekhez kapcsolódó tréfás felvonulások, istenkáromló kicsapongások, bolondünnepek lettek.

A karneválban az élet ellentmondásos élményei és szélsőséges pólusai kapcsolódtak össze. A jelmezeket, rivaldafényt, fáklyás felvonulást, táncokat, tűzijátékot, különféle zajkeltést és gyakran kellemetlenkedésbe fajuló bolondozást, kicsapongást és féktelen bujaságot előtérbe állító karneváli ünnepek a legteljesebb egyenlőség eszméjén alapulnak. A hétköznapi normákat és minden alá-fölérendeltségi viszonyt felfüggesztő népünnepek az egyetemes szabadság és bőség utópiájának átélhetőségét nyújtják az egyes társadalmak számára.

2. Klaniczay Gábor szerint a karnevál (németből átvett magyar nevén: farsang) és a többi karnevál típusú ünnep (szamárünnep, bolondünnep, húsvéti nevetés stb.) a középkorban világosan elkülönült a hivatalos (egyházi, állami) ünnepek csoportjától. Míg az utóbbiak a fennálló társadalmi hierarchia s az abban uralkodó hatalmak szentesítéséhez szolgáltattak rituális formát, a karnevál típusú ünnep a legteljesebb egyenlőség eszméjén alapult. Lefolyása idején zárójelbe tett minden alá-fölé rendeltségi viszonyt, felfüggesztette a hétköznapi normákat, s egy rövid időre átélhetővé tette az egyetemes szabadság és bőség utópiáját. A hatalmasokat ilyenkor lerángatták a sárba, az erény őreit kikacagták, a tilalmakat megszegték, s az elesettek, koldusok vagy a fiatalok köréből pünkösdi királyt választottak.

Miért tűrték el a rend őrei az efféle felforgató tobzódás rendszeres és ritualizált megismétlődését a legtöbb ismert társadalomban? A természeti népek szokásait vizsgáló antropológusok — például Roger Caillois, Mircea Eliade vagy Max Gluckmann — biztonsági szelepnek tekintik ezeket a népünnepeket. A felgyülemlett feszültségek alkalmankénti levezetése és a normák ideiglenes felfüggesztése — mondják — könnyebbé teszi a társadalmi kötöttségek hétköznapi elfogadását. Ezt a meggondolást már a középkorban is ismerték. Ezt mutatja az a XV. századi apológia, mely az egyházi bolondünnepet próbálta megvédeni azoktól a kritikáktól, amelyek szentséggyalázásnak tartották és betiltását szorgalmazták: „A bolondság, mely második természetünk, és úgy látszik, vele született az emberrel, kapjon legalább egyszer egy évben szabad folyást. A bor is szétvetné a hordót, ha időről időre nem lazítanók ki a dugót és nem engednénk be egy kis levegőt. Mi, emberek, valamennyien rosszul tákolt hordók vagyunk, s a józanság bora széjjelvetne bennünket, ha szüntelen kegyes istenfélelemben forrna. Levegőt kell adni neki, nehogy megromoljék. Ezért némely napokon megengedjük magunknak a tréfacsinálást (a bolondozást), hogy aztán annál buzgóbban szolgáljuk tovább az Urat.”

A népünnepet biztonsági szelepként értelmező antropológusok mindehhez azt is hozzá szokták tenni, hogy a rituális lázadás még úgy is hozzájárul a hétköznapi rend megerősítéséhez, hogy a résztvevők agyába vési: épp az tilos a hétköznapokban, ami az ünnepen szabad. A fordított tükörkép is az eredeti rendre utal.

A valódi okok azonban, mint Klaniczay is utal rá, ennél azonban jóval mélyebbek, ez inkább az állami üldözés elmaradásának indokaként hozható fel.

3. A bolondünnepek — mondja Ráth-Végh István — a pogány világot felváltó kereszténység alatt is a Saturnáliák emlékét őrzik, amit nem lehetett a nép lelkéből kiirtani. A bolondünnepek tulajdonképpen keresztény köntösbe öltöztetett Saturnáliák, amelyekben kedvét lelte az alsó klérus is, ennek ugyanis kapóra jött, hogy borsot törhet urainak, a főpapságnak az orra alá.

Valahogy így:

„Istentisztelet folyik reimsi székesegyház főoltára előtt, de nem rendes áldozópap tartja, hanem a bolondpüspök. A diakónusok és subdiakónusok választották maguk közül, aminthogy az egész cécót is ők rendezték.

A bolondpüspök teljes egyháznagyi díszben mondja a misét, de micsoda kerge gyülekezet rajzik körülötte! Groteszk, álarcos pofák; medvének, farkasnak és egyéb vadállatnak bőrébe bújt, sőt olykor a saját ruhájukból teljesen kibújt fiatal szerpapok; derekukat női ruhában riszáló más papi személyek — szóval egy farsangba illő, bomlott, viháncoló férficsorda.

Ugyanilyen csődület verte fel három napon át, december 26-tól 28-ig, nemcsak a reimsi székesegyháznak, hanem Franciaország több nagyobb templomának csendjét. A bolondok ünnepét sok helyt megülték, csak a helyi szokás cifrázta ki más-más válogatott bolondsággal.

Általában a főpapságot gúnyoló bolond püspök kifigurázása volt a mulatság teteje. Mialatt az nagy komolyan misézett az oltár előtt, bolond hívei a kórusba nyomakodtak, s ott világi nótákat gajdoltak. Mások az oltár lépcsőjére telepedtek; kártyáztak, kockáztak, kolbászt falatoztak. A füstölőben tömjén helyett ócska cipőtalpakat égettek, s a püspök előtt lóbálgatták, hogy a füst az orrába menjen. Mise végeztével a duhaj bolondok kitódultak az utcára, felkaptak trágyával megrakott társzekerekre, végigkocogtak a városon, és a látványosságra odacsődült kíváncsiakat ló-golyóbisokkal meglődözték.

Antibes-ban laikus rendtagok is kirúghattak a hámból. Kifordított és rongyos papi köntösben telepedtek be a kolostor kórusába, orrukra óriási pápaszemet biggyesztettek, az üvegek helyén narancshéjakkal. Imádságoskönyveket tartottak a kezükben, de megfordítva, s úgy tettek, mintha olvasnának belőlük; ehelyett összevissza hadartak mindenféle badarságot.

Viviers-ben a bolondpüspöknek alamizsnás papja is volt. Ez a mise végeztével csendet parancsolt. A lárma elült, a püspök megáldotta a gyülekezetet, s az alamizsnás általános bűnbocsánatot hirdetett ezzel a formulával:

Monseigneur, a püspök úr küld nektek egy tele kosár bűnbocsánatot, és kéri az Urat, bocsásson rátok becsületes májbajokat.

Egy másik formula így puffadozott a középkori humortól:

Monseigneur ezennel kiutal nektek húszkosárnyi fogfájást s egyéb szép ajándékokat, köztük egy rossz gebének a kopott farkát.

A nappali hejehuja esti eszem-iszomba torkollt. Bizony torkollt; a bor akószámra csúszott le a diakónusság torkán.

A felső klérus persze szerette volna elrángatni az oltár elől a főpásztori tekintélyt sértő bolondpüspököt. Mozgósította ellene az egyházi és világi tekintélyeket, s 1444-ben a párizsi egyetem teológiai fakultása elé terjesztette az ügyet. De a nép az alsópapság mellé állott, csökönyösen ragaszkodott a karácsonyi farsangjához.

Egészen a XVI. század elejéig élt Franciaország sok vidékén a decemberi karnevál, míg végre nagy nehezen sikerült a bolondokat a templomokból kitelepíteni az utcára.”  (Ráth-Végh István, A fáraó átka. Bp., 1977. 140–1).

5. Néhány főbb jegy

1. E rövid és felszínes áttekintő után már érdemes néhány a karnevál néhány olyan jegyét kiemelni, amelyek a továbbiak szempontjából majd fontosnak mutatkozhatnak.

folytatás: http://mnytud.arts.unideb.hu/tananyag/karneval/karneval.htm