Az amerikai író - saját rajzaival illusztrált -, levélregény formában megírt ifjúsági művét tartalmazza a kötet.
A Nyakigláb Apó című történet hősnője az árvaházban nevelkedő Judy Abbott, akire felfigyel valaki, s a kitűnő szellemi képességekkel rendelkező, szorgalmas kislányt - tanulmányai költségét fedezve - kollégiumba küldi. Az idegen egyetlen kikötése: leveleket vár, rendszeres beszámolókat. Judy és a titokzatos jótevő között megindul a levélváltás; a tanulással eltöltött hónapok, a nyári vakáció élményei színes krónikákban jutnak el a rejtélyes személyhez - akiről a történet végén kiderül, hogy nem is olyan ismeretlen. Az olvasmányos, romantikus regény - elsősorban a kamaszlányoknak ígér szép órákat.
Forrás: Új Könyvek adatbázisa, 1994-2000
Jean Webster
Nyakigláb Apó
REGÉNY
ALTAY MARGIT FORDÍTÁSA
"CSÚF CSÜTÖRTÖK"
Minden hónap első csütörtökje valóságos "csúf csütörtök" volt, egy nap, amelyet rettegve vártak, hősiesen elviseltek, és lehetőleg gyorsan elfelejtettek. Ilyenkor nem volt szabad, hogy a padlón egy folt legyen, hogy a székekre egy szem por tapadjon, vagy az ágytakarót egy parányi gyűrődés éktelenítse el. A kilencvenhét izgatott kis árvát ilyenkor tisztára súrolták, simára kefélték, és frissen keményített kockás kartonruhácskákba bújtatták, majd mind a kilencvenhetet újból emlékeztették arra a kötelességükre, hogy pártfogó látogatóiknak esetleges kérdéseire illedelmes "igen, uram" vagy "nem, uram"-mal kell felelniük.
Nagyon fárasztó nap volt ez, és szegény Jerusha Abbottra, mint az árvák legöregebbjére jutott a munka oroszlánrésze. De ez a csúf csütörtök is, mint valamennyi elődje, elmúlt, vagy legalábbis rohamosan közeledett vége felé. Jerusha kijött az éléskamrából, ahol a szendvicseket készítette az árvaházi vendégek számára, és felment a lépcsőkön, hogy elvégezze rendes napi munkáját. Az ő gondjaira volt bízva az F szoba, tizenegy árva gyerek, négyévestől hétévesig. Jerusha még egyszer végiggondolta teendőit, aztán megigazította ruhácskáikat, megfésülte hajukat, tisztára törölte orrukat, és párba állítva levezette őket az ebédlőbe, arra a boldog félórára, amikor tejet kaptak kenyérrel és szilvás pudingot.
Mikor ezzel is megvolt, Jerusha felült az ablakpárkányra, és lüktető halántékát a hűvös üveghez szorította. Hajnali öt órától talpon volt, teljesítette mindenkinek a kívánságát, miközben egy ideges öreg hölgy ide-oda ráncigálta és megállás nélkül szidta. Mrs. Lippet ugyanis a "színfalak mögött" nem volt mindig olyan csendes és olyan méltóságteljesen szelíd, mint a lelencház "pártfogói" előtt!
Jerusha átnézett a fagyos fűvel borított tágas térségen, a magas vaskerítésen, mely a lelencházat övezte, s tekintete a halmokon emelkedő házak és a fák közül kikandikáló templomtornyon pihent meg.
A nap befejeződött, simábban, mint ahogy Jerusha hitte. A "pártfogók" és a látogató bizottság körüljárták a házat, elolvasták a jelentéseket, megitták teájukat, és aztán sietve újra hazatértek saját, meghitt tűzhelyük mellé, hogy egy újabb hónapra elfelejtsék jótékonyságból vállalt kötelezettségüket.
Jerusha előrehajolt. Pillantása kíváncsian és kicsit szomorúan követte a távozó kocsik és automobilok sorát, amelyek most fordultak ki a lelencház kapuján. Képzeletben először az első, majd a következő kocsi útját követte, egészen a domboldalon elszórt nagy házakig. Elképzelte önmagát, amint elegáns bundában, tollas bársonykalapban hátradől kocsijának párnái közé, és hanyagul odaszól a kocsisnak:
- Haza!
De a ház küszöbén a kép szertefoszlott.
Jerushának nagy képzelőtehetsége volt - olyan nagy, hogy Mrs. Lippet óva intette a veszélytől, mely ebből származhatik -, de bármily merész volt ez a képzelőtehetség, nem tudta őt átrepíteni egy lakóház ajtaján, melyet csak kívülről ismert. Szegény kis vágyakozó, álmodozó Jerusha! Életének tizenhét éve alatt egyetlenegyszer sem volt igazi családi otthonban, és nem is tudta elképzelni azoknak az embereknek életmódját, akik nem az árvaház zsúfoltságában töltik életüket.
Je-ru-sha-Ab-bott, hí-vat-nak az i-ro-dá-ba. Azt hi-szem, jó lesz, ha na-gyon si-etsz!
Tommy Dillon, aki tagja volt a kórusnak, énekelve jött fel a lépcsőkön és fordult be a folyosóra. Minél közelebb ért az F szobához, annál hangosabban énekelt. Jerusha elfordult az ablaktól, hogy szembenézzen az élet gondjaival.
- Ki hívat? - vágott bele ijedt hangon Tommy énekébe.
Mrs. Lippet, az iro-dában! Attól tar-tok, ré-mes dühös. Áh-á-men!
- fejezte be Tommy ájtatosan. A hangjában nem volt gúny, mert a legkeményebb szívű árva is szánalmat érzett bajba jutott társa iránt, akit lehívattak az irodába, hogy szemtől szemben álljon egy haragos öreg hölggyel; és Tommy szerette Jerushát, bárha előfordult, hogy az megrántotta a karját, és olyan hévvel törölte meg az orrát, hogy majd leszedte a bőrt róla.
Jerusha szó nélkül indult lefelé, csak homlokán jelent meg két mély ránc.
- Mi baj történhetett? - töprengett. - Tán a szendvicsek nem voltak elég vékonyak? Vagy dióhéjat találtak a diós süteményben, vagy tán az egyik hölgylátogató észrevette a lyukat Susie Hawthorn harisnyáján, vagy - ó, borzalom! - az F szoba valamelyik angyali kicsikéje illetlenül viselkedett egy "pártfogóval" szemben?
A hosszú földszinti folyosó nem volt kivilágítva, és amikor leért, még egy utolsó "pártfogót" látott a kijárat felé sietni. Jerushának csak röpke benyomása lehetett a távozóról, az, hogy magas. Az idegen intett az autójának, amely a feljáró kanyarában várakozott. Amikor a kocsi megindult, s szembejött vele, vakító lámpásai egy pillanatra megvilágították az idegent, és árnyékát élesen rávetítették a szemközti falra. Az árnyékkép mulatságosan megnyúlt lábakat és karokat mutatott, amelyek végigfutottak a folyosó padlóján és falán. Olyan volt ez az árnyékkép, mint egy óriási mozgó kaszáspók; mesebeli nevén Nyakigláb Apó.
Jerusha ijedtsége akaratlanul is nevetésnek adott helyet. Természettől fogva vidám kislány volt, s az a váratlan tény, hogy egy nyomasztó "pártfogó" ilyen mulatságos benyomást tett rá, azonnal jókedvre derítette.
Mosolygó arccal lépett be Mrs. Lippethez az irodába, és meglepetésére az öreg hölgyet sem találta haragosnak. Mrs. Lippet, ha nem is mosolygott, de nyájasnak tűnt, s majdnem olyan barátságos arckifejezéssel fogadta Jerushát, amelyet máskor csak előkelő látogatók tiszteletére szokott felölteni.
- Ülj le, Jerusha, valamit kell neked mondanom.
Jerusha lerogyott a legközelebbi székre, és lélegzetét visszafojtva várt. Egy autó suhant el az ablak alatt, s Mrs. Lippet utána pillantott.
- Láttad ezt az urat, aki éppen most távozott?
- A hátát láttam csak, mielőtt autóba szállt.
- Ez az úr egyike a mi leggazdagabb pártfogóinknak. Nagy pénzösszegeket adott az árvaház céljaira. Nem hatalmazott fel arra, hogy megmondjam a nevét, sőt nyomatékosan figyelmeztetett, hogy tartsam titokban.
Jerusha szeme tágra nyílt. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy lehívják az irodába, csak azért, hogy a pártfogók különcségeiről tájékoztassák.
- Ez az úr már egynéhány fiút pártfogásába vett intézetünkből. Emlékszel Charles Bentonra és Henry Freisére? Mindkettőjüket egyetemre küldte Mr..., szóval a pártfogó. És mindkettőjüknek sikerült erős munkával és nagy szorgalommal visszafizetni a bőkezűen adományozott pénzösszeget. Más hálát ez az úr nem is kíván. Eddigelé jótékonysága csak fiúkra terjedt ki, sohasem tudtam felkelteni legkisebb mértékben sem érdeklődését egyetlen leányárvánk iránt sem, bármennyire is rászorultak volna. Meg vagyok róla győződve, hogy nem szereti a lányokat.
- Bizonyára, asszonyom - mormolta Jerusha, mert úgy érezte, hogy választ várnak tőle.
- A mai gyűlésen szóba került a te jövőd kérdése.
Mrs. Lippet elhallgatott egy másodpercre, hogy még inkább felcsigázza hallgatója kíváncsiságát.
- Jól tudod, hogy rendes körülmények között senkit sem tartunk tizenhat éves korán túl az intézetben. Veled kivétel történt. Te már tizennégy éves korodban befejezted iskolai tanulmányaidat, és be kell vallanom, kitűnő eredménnyel - amit, sajnos, a magaviseletedet illetően már nem állíthatok. Tanulmányi eredményeid alapján úgy határoztunk, hogy beküldünk a városi középiskolába. No, de most azt is elvégezted, és az intézetnek nincs módjában, hogy tovább is pártfogoljon. Hiszen amúgy is két esztendővel tovább tartottunk, mint a többieket.
Mrs. Lippet azt a tényt említésen kívül hagyta, hogy Jerusha keményen dolgozott ez alatt a két esztendő alatt. A jelszó mindig az volt, hogy elsősorban az intézeti házimunka a fontos, és csak másodsorban jöhetnek a tanulmányok. Hányszor kellett, mint például a mai napon is, elmaradnia az iskolából, csak azért, mert a súrolásnál szükség volt segítségére.
- Amint már mondtam, a jövőd kérdése felvetődött a mai napon, s a rólad készített feljegyzések tárgyalás alá vétettek - tüzetes tárgyalás alá.
Mrs. Lippet szeme áthatóan foglyára szegeződött, és a fogoly ott, a vádlottak padján, úgy ült, mint valami igazi bűnös. Nem mintha egyetlen bűnére is emlékezett volna - de mert tudta, hogy ezt elvárják tőle.
- Természetesen a te helyzetedben most az lenne a szokásos intézkedés, hogy állást szerzünk neked, s lehetővé tesszük, hogy megkeresd a kenyeredet. De tekintetbe vettük azt is, hogy az iskolában egynémely tantárgyban igen jó előmenetelt tanúsítottál - különösen angol írásbeli dolgozataid keltettek feltűnést. Miss Pritchard, aki a mi árvaházunknak is felügyelő bizottsági tagja, és egyben iskolaszéki tag is, beszélt rólad irodalomtanároddal, és tőle tudjuk, hogy a tanár úr nagyon meg van veled elégedve. Miss Pritchard felolvasta egyik dolgozatodat is, amelynek "Csúf csütörtök" a címe.
- Nekem úgy tűnik - folytatta Mrs. Lippet -, hogy jobban kifejezhetted volna háládat az intézet iránt, amely annyit tett éretted, ha nem teszed nevetségessé. És ha nem sikerült volna megnevettetned a pártfogókat, aligha hiszem, hogy megbocsátást nyertél volna. De szerencsére, Mr..., vagyis annak az úriembernek, aki éppen most távozott, hihetetlenül fejlett humorérzéke van. És ennek a szemtelen dolgozatnak a hatására felajánlotta, hogy kollégiumba küld téged.
- Kollégiumba! - kiáltott Jerusha tágra nyílt szemmel.
Mrs. Lippet bólintott.
- Itt maradt, hogy megbeszélhesse velem a feltételeket, amelyek elég szokatlanok. Különben is nem tudom elhallgatni, hogy ezt az urat különcnek tartom. Szentül meg van róla győződve, hogy rendkívül sok eredetiség van benned, és az a szándéka, hogy írónőt nevel belőled.
- Írónőt? - Jerusha agya mintha befagyott volna. Nem tudott mást, csak ismételni Mrs. Lippet szavait.
- Igen, ez a kívánsága. Hogy sikerül-e neki, az a jövő titka. Nagyon bőkezű segélyt utal ki a számodra, véleményem szerint túlságosan is bőkezűt egy olyan leánynak, akinek sohasem volt módjában, hogy megtanuljon a pénzzel bánni. De hát ő a legapróbb részletekig eltervezte a dolgot, így én nem szólhatok semmit. A nyáron át még itt maradhatsz nálunk; Miss Pritchard volt olyan jóságos, és magára vállalta a kelengyédről való gondoskodást. A tandíjat és az ellátásodért való díjazást egyenesen ahhoz az intézethez küldik majd, ahol el leszel helyezve; neked Mr..., szóval az az úr, aki a rólad való gondoskodást magára vállalta, négy éven át havi harmincöt dollár zsebpénzt fog küldeni. Ezzel téged a többi diákkal egyenlő jómódba helyez. A pénzt az illető úr titkárja révén fogod kapni, és neked ennek elismeréseként minden hónapban egyszer levelet kell írnod jótevődnek. Nem azért, hogy megköszönd neki a pénzt; mert erre nem tart igényt, hanem hogy tudósítsd tanulmányaidról és mindennapi életed folyásáról. Olyan levelekre gondol, mint amilyent szüleidnek írnál, ha élnének. Ezeket a leveleket Mr. John Smithnek kell címezned, és a titkárnak kell elküldened. Jótevőd neve nem John Smith, de ragaszkodik ahhoz, hogy ismeretlen maradjon. Sohasem akar számodra más lenni, mint John Smith. A levélíráshoz legfőképpen azért ragaszkodik, mert úgy véli, hogy semmi sem fejleszti annyira a fogalmazási készséget, mint éppen a levélírás. És miután nincs családod, akivel levelezhetnél, hát azt kívánja, hogy neki írjál, különben is - mint hangsúlyozta - érdekli előrehaladásod. Ő sohasem fog válaszolni leveleidre, semmi látható módon nem fog tudomást venni róluk. Utálja a levélírást, és nem akarja, hogy terhére válj. Ha azonban mégis olyan dolog merülne fel, amely okvetlenül választ kíván - például, ha kicsapnának, ami, remélem, nem fog előfordulni -, levelezésbe léphetsz Mr. Griggsszel, a titkárjával. Ezek a havonkénti levelek minden körülmények között kötelezők a te részedről, ez az egyetlen viszonzás, amit Mr. Smith kíván, úgyhogy oly pontosan kell őket elküldened, mintha tartozásodat egyenlítenéd ki vele. Remélem, hogy leveleid mindig tiszteletteljesek lesznek, és bizonyságát adják előmenetelednek. Nem szabad elfelejtened, hogy a John Grier Otthon egyik pártfogójának írsz.
Jerusha pillantása vágyakozva tapadt az ajtóra. A fejében ezer izgatott gondolat kóválygott, és szabadulni szeretett volna a végeláthatatlanul szónokló Mrs. Lippettől, hogy nyugodtan gondolkozhasson. Felállt, és egy félénk lépést tett hátrafelé, Mrs. Lippet azonban egyetlen mozdulattal visszaparancsolta: nem akarta elmulasztani a szónoklásra kínálkozó kitűnő alkalmat.
- Remélem, hogy kellőképp hálás vagy azért a ritka szerencséért, amely téged ért. A te helyzetedben bizony kevés leánynak jutott osztályrészül, hogy ily körülmények között kerüljön ki a világba. Mindig eszedben kell tartanod, hogy...
- Én... igen, asszonyom, köszönöm szépen. Azt hiszem, ha ez minden, amit mondani akart, úgy mennem kell, hogy megvarrjam Freddy Perkins nadrágját.
Az ajtó becsukódott mögötte, és Mrs. Lippet a félbeszakított szónoklat kellős közepén, tátott szájjal bámult utána.
A népszerű amerikai író világszerte ismert leányregénye nyolc évtizeddel ezelőtt jelent meg először. Az árvaházi kislány boldogulásának és szerelmének kedves humorral átszőtt története az eltelt évtizedek alatt semmit sem veszített frissességéből, bájából. A népszerű regényt az író illusztrációi díszítik. A század elején megjelent első kiadás szövegét – amelyet Altay Margit fordított – Borbás Mária frissítette, tette korszerűvé.
Nos, olyan könyv ez, hogy már nem éppen tinédzserként alig vártam azt a szabad percet, mikor végre leülhettem és folytathattam az olvasást. És nem akartam abbahagyni. És nem akartam, hogy vége legyen… Balzsam volt a lelkemnek ez a kis könyvecske, higgyétek el, nem túlzok. Ki gondolta volna, hogy romantikus lányregényt fogok én még kedvencelni… Nagyon nagy szükségem volt erre a kedves, bájos történetre és naivan is bölcs, őszinte, szókimondó, humoros és menthetetlenül optimista főhősére. Imádtam Jerusha, pardon, Judy alakját, gondolati-szellemi-érzelmi fejlődésének rajzát, azt a friss lendületet, amellyel hozzáfog önmaga kiteljesítéséhez és a világ meghódításához. Van a történetben jó érzékkel adagolt társadalomkritika is, meg egy kis szembesítés előítéleteinkkel, épp annyi, amennyi egy pöttyös regénybe belefér, és épp úgy, hogy maximálisan hatásos legyen. Bár magában az alapsztoriban – eléggé könnyen kikövetkeztethető titkávalegyütt – nem sok rendkívüli van, és a műfajból is adódóan bizony gyakran sablonokra építkezik, hogy ne beszéljek az itt-ott szétszórt, de korántsem zavaró közhelyekről, a stílus, a nézőpont egységbe szervez mindent. Szerves egészként lüktet a regény minden sora. Elevenséget, életet, reményt pumpál a vegetálásra ítélt lelencházi lét adta sorsba. Egy kis nagy szív kell hozzá, csak ennyi. Szeretet. A tudat, hogy van, kihez levelet írni, van kit szeretni. Innentől pedig már bármi lehetséges. A fantázia és a lélek pillanatnyi szüksége egy egész családot épít Judy köré – Nyakigláb Apó egyszerre, pontosabban felváltva tölti be különböző családtagok szerepét főszereplőnk képzeletében, hogy később a biztos háttér tudata adja meg azt a nyugalmat, amely ahhoz szükséges, hogy a gyűlölt lelencház és emléke is szervesen integrálódjon Judy életébe, hogy pozitív folyamatok elindítója legyen, életcélt adjon. Persze kell ehhez egy judys karakter is, egy csak és kizárólag az örömre, boldogságra koncentráló jellem. Megszerettem a kiscsajt, de nagyon. Menthetetlenül. Meg a zseniális rajzait is. (Igen, zseniálisak, még akkor is, ha tényleg nem tud tehenet rajzolni. És persze nagyon judysak.) Lelkendeznék még sokáig, de inkább abbahagyom. Egy biztos: ez a könyv sokáig tartó mosolyt tud csalni az ember arcára, és óriási adag optimizmusával derűt a lelkébe. Nekem ez most orvosság volt.
