Néha-néha álmodozom arról, hogy Kazinczy Ferenc és a többi, 19. század eleji nyelvújító nyomán nekem, a két évszázad múltán szintén szavakkal „dolgozó” kései követőnek is kipattan a fejemből egy, csak egyetlenegy olyan kifejezés, amely aztán meggyökeredzik a magyarban. Ám egyrészt a tehetségem, másrészt az elhivatottságom kevesebb hozzá, mint az egykori neológusoknak, akik főképp az idegen szavak helyett kerestek magyar megfelelőt annak idején. No meg a globalizáció hatékonyan és ellentétes irányban elvégzi a munkát, évente jelennek meg főképp angol szavak, rövidítések, amelyek nem más helyett, hanem önmagukban hódítanak teret leginkább a fiatalabb korosztályok szótárában. Ám a minap egy kollégám a segítségemre sietett egy egyszerű betűhibával, hiszen az egyébként igen patinás, archaikus jellegű régimódi helyett azt találta írni: égimódi.
Én meg azonnal a homlokomra csaptam, hiszen épp egy ilyen hangulatú szót kerestem, amely összefoglalja az érzéseinket, várakozásainkat így, karácsony táján. Égimódi... Vagy ahogy szent imádságunk fogalmaz, amint a mennyben, úgy a földön is. S miközben sorra meggyújtottuk a hit, a remény, az öröm és a szeretet gyertyáit az adventi koszorún, azon gondolkodtam, ezek a fogalmak annyira örök érvényűek, hogy az élet minden területén, így a sportban is lefedik a legfontosabb belső késztetéseinket, céljainkat, földi hívságainkat. Hány tudósítás, interjú, riport szól a munkába, edzésbe vetett hitről, a remélt sikerről, az örömről, amit az elérése szerez a versenyzőnek és a szurkolónak egyaránt, s a szeretetről, ami összeköti őket?
Sokszor leírtuk már, mégsem elégszer, valaha pontosan tudta az élsportoló, de manapság néha elfeledi, hogy nemcsak a saját örömére versenyez, hanem másokéra, szűkebb és tágabb közössége boldogságára is; az meg a legrosszabb, ha saját élvezetére sem, csak mondjuk a piszkos anyagiakért. A mindig kukacoskodók persze azonnal rávághatják, a látványsportokat űző sztárokra még igaz lehet ez az állítás, hiszen rengeteget keresnek és sokan bálványozzák őket, de mi a helyzet mondjuk egy hosszútávfutóval? Az ő legendás magányossága ugyan ki másnak szerezne örömöt, mint magának, miközben inkább költ a sportra, mintsem megtömné a zsebét vele. Erre pedig az a válaszom, hogy valóban nem skandálják ezrek a nevét, nem futnak vele több száz kilométert a forró sivatagban, de önmegvalósító ereje, elhivatottsága példát ad sokaknak, s az internet akár edzésnaplót is, ha esetleg valaki megpróbálná kevésbé extrém távon és körülmények között követni őt.
Ami pedig a már említett fiatalabb korosztályt illeti, tudom, hiszen erről is írtunk nemrég publicisztikát, a 21. századi kütyük varázsa sokszor leárnyékolja a sport első látásra halványabb fényét, a gyerekek azonban nem buták, megérzik, minek van igazi, hosszú távú haszna, öröme. Pontosabban nagyszerűen tudják vegyíteni a kettőt, tehát csetelni, nyomkodni, üzenni, kommentelni, megosztani és még sok egyebet csinálni, de közben, ha rávezetjük őket, megfertőződni a sporttól is. A saját gyerekeimnél legalábbis így történt, a két nagyobbat visszafogott örömmel és csipás szemmel viszem a téli alapozó időszakban hajnali úszásra hetente kétszer, mert a kajaknak ez az egyik alapja, a kicsi meg lassan többet jár otthon kézen, mint lábon, hiszen az aerobik megkívánja. Egyikőjüket sem ütöttem ostorral, hogy márpedig pattanjunk ki ötkor az ágyból, az ő telefonjuk ébresztője szól, nem az enyém, én csak a sofőr szerepét játszom, álmosan, fázósan, mégis elégedetten, látván, hogy termő talajba hullt az elszórt mag. Ezt alátámasztandó a karácsonyfa alá mindig hoz nekik a Jézuska a kütyük és alkatrészeik mellé sportszert is, s jó látni, hogy csillog a tekintetük, amikor bontják a csomagolást.
A közös öröm reményében kívánom kedves olvasóinknak, minden magyar sportembernek, szurkolónak, hogy ha „kibontják” ünnepi számunkat, találjanak benne valami felemelőt, szépet, tanulságosat. Természetesen ez az óhaj nemcsak az idei karácsonyra vonatkozik, hiszen a sport az újjászületésről, az újrakezdésről szól: új idény, új remények, új sikerek, új gólok. S majdnem mindegy, hogy mindez a versenysport legmagasabb szintjén valósul-e meg, egy egész ország örömére, vagy csak magunkban, magunknak, a napi jól sikerült futás, tornázás, baráti focimeccs formájában. S ha épp nincs itt az öröm, a siker ideje, akkor sem szabad lankadni, mert ahogy a Biblia írja: „Boldogok vagytok, hogy most sírtok, mert sírástok nevetésre fordul.”
S ezt bizony tényleg elhozza a sport nagy körforgása.
