JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

 

 

NEMZETI KIADÁS

 

 

XCIII. KÖTET

MESÉK ÉS REGÉK

 

 

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

---

MESÉK ÉS REGÉK

 

 

IRTA

JÓKAI MÓR

 

 

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898

THONUZOBA.

Első István király idejében, kinek fejéről a korona szent dicsfényt ragyog szét a késő századokra, történtek ezek a nagy dolgok, a miket a krónikaíró ékes versekben följegyzett.

Pogány, napimádó apák oltárokat építettek csergő folyamok partjára, susogó ligetek árnyékai alá, ottan ereszték vérét a fehér paripának, melylyel az ős-istennek adóztak, ott hányták be annak epéjét, máját egy sötét verembe, a mit letakartak nagy fekete kővel, hogy lakjék vele jól a sötét Ármány, a veszély-isten, a kit a Csoda verjen meg, valahányszor a nevét kimondják.

Jött azonban István király, egyik kezében hozta a mennyország kulcsait, másikban hozta a kardot: tudják meg róla az emberek, hogy a ki akar örök életet nyerni, az térjen meg az egy igaz Istenhez; a ki nem akarja, az térjen meg az egy igaz halálba.

Nagy része az egész népnek meghódolt az új hit előtt; de a vadabb, szilajabb faj visszautasítá a keresztet, leöldösé az új vallás hirdetőit, fölégeté a templomokat s kardot huzott a király ellen.

Azok között volt három régi jó vitéze a magyarnak: Kupa, Gyula és Thonuzoba.

Sok csatából haza jött már Thonuzoba, babért hozott eleget onnan, de sebet még sehonnan sem.

Nem fogta őt sem kard, sem nyíl, mert ő anyjának hetedik gyermeke volt, a ki holdfogyatkozás éjszakáján született s születése órájában hétszer vízbe, hétszer tejbe, hétszer -257-vérbe mártatott be és azért nem fog ő rajta semmi fegyver.

Paripája táltosivadék volt; azoktól a ménektől származó, a mik nagy veszély idején megszólalnak s együtt éreznek urokkal; valamennyi áldozatmén az ő ivadéka, őse vagy utóda volt, azok a hófehér paripák egy csepp folt nélkül bőrükön, égő tűzzel szemeikben.

Felesége Rhabonbánnak unokája, Rhabonbánnak leánya volt, a félvilágon legszebb Zilah, kinek ősei büszkék voltak a hagyományos szerecsendiókehelyre, melybe a hét vezér csorgatá drága vérét s mely náluk maradt meg legtovább.

Mikor csatába ment Thonuzoba, háta mögött ott ült a nyeregben a tündérszépségü, férfi bátorságu asszony. Mind a kettőt elbirta a délczeg paripa; még büszkébben ugrott, hogyha a nő is fennült rajta.

S a legdühösebb futásban úgy harczoltak ott ők hárman, mintha egy lélek, egy szív volnának, Thonuzoba harczbárdjával törte az ellenség fejét, paizsával födte Zilah szép termetét, a hölgy pedig tollas nyilat, zúgó kopját röpített az ellenfélre; érczpatával gázolta le azt a táltos, s fogaival tépte, marta, a ki ellent tudott állni.

Nem is volt ott vesztett csata, a hol Thonuzoba harczolt; ha más ellenséget keresett volna, talán többet beszélne most róla a hír.

Ámde a jóslatok alól kinek van menekülése? Régen meg volt róla írva, még a mikor megszületett, hogy őt magát soha le ne győzze senki, s még se győzzön azon ügy, a melynek ő pártját fogja.

A napimádók táborának el kelle pusztulni a keresztyének harczában; ez volt az élet, az a halál.

A bakonyi vaderdőkben omlott ki Kupa vezér vére, ott elhullt a napimádók java, a többi elfutott, elbujt; késő estig verekedett Thonuzoba egymagában, egy lovával, egy nejével; csak az éjszaka kényszeríté menekülni a csatatérről.

Erdőn, mocsáron, folyókon átvitte őt paripája, a míg új -258-erdőkhöz értek, a hol még az ősoltárok füstölögtek, a hol még fútták a kürtöt a hadisten tiszteletére. Az volt ottan Erdélyország.

Erdélyország kis királya Gyula vezér vala akkor, az meglátva a hős Thonuzobát, keblére ölelte örömmel, felvitte Fehérvárába s hét nap hét éjjel folyt az áldomás, mint a tenger, Bonczidától Henczidáig, annak az örömére, hogy bár elveszett Kupa vezér tábora, de megszabadult belőle Thonuzoba és neje, a délczeg Zilah és paripája, a Hirhalló!

A nyolczadik nap Ármány fekete napja volt; a ki ezen napot vigalomban tölti, az annak estéjén rossz hírt fog hallani.

Gyula-Fehérvárban nyolczadnap is vigadtak még, s nyolczadnap este jött a hír, hogy útban vannak a magyar király seregei, Erdélyt engedelemre szoktatni, Gyula-Fehérvárát Pirosvárrá tenni.

Sokan elsápadtak, csak Thonuzoba nem. Az ő karja fáradatlan, az ő szíve átjárhatlan, s hogyha fennül paripáján szép neje oldala mellett, mindenét magával hordja. Tőle mitsem vehetnek el, mert az a föld, a mit kardjával körülkeríthet maga körül, mindig az ő tulajdona.

Ármány napján jött a rossz hír, Ármány napján csaptak össze a napimádók a király táborával; a kimenetel gyászosabb volt, mint a jóslat: elhullottak a rhabonbánok; a gyulák, jósok, táltosok lementek a lemenő nappal, Gyula maga is elesett, s véres hulláját négyfelé hasíták, úgy akaszták ki négy város kapujára, gonosz pogánynépek nagy rémülésére.

Szétfutott a vad pogányság, vagy elhullott nehéz sebben; csak egy Thonuzoba maradt élve a csaták mezején, el nem fogva, le nem verve, meg nem futamítva.

A micsoda helyen hajnalhasadtakor elkezdett harczolni, mind azon a helyen napleáldoztakor ott állt véres arczczal. Köröskörül egy kardcsapásnyira egy nagy kerek bástya támadott körüle; azon kerek bástya nem állott egyébből, -259-hanem jó vitézek megölt hulláiból, a kik nagy hiába rátámadtak a sérthetlen vitézre, a kiket Thonuzoba maga körül fektetett le örök álomra.

Már a holttetemek sáncza olyan magas volt körüle, hogy a fején lévő sastoll sem látszott ki abból s a keresztyén hősök átlátták, hogy hiába küzdenek itten vassal vas ellen, nyillal szikla ellen.

Elment a híre ez esetnek a királyig s magyar király elküldé első hirnökét, a ki felszólítsa Thunozobát, hogy adja meg magát életre halálra, király irgalmára. Külömben várhatja magára szörnyű pusztulását.

Felelt neki Thonuzoba:

– Nem kell nekem királyodtól sem élet, sem halál, sem kegyes irgalma; Thonuzoba az én nevem, hitvesem neve pedig Zilah és paripámé Hirhalló, és mi hárman nem félünk senkitől.

Parancsolá akkor a király, hogy a mint Thonuzoba hullák sánczával vala körülvéve, a nagy hegyi patakot bocsássák reája, abba fojtsák bele.

Sok kéz sokat tett, a patak elhagyta medrét s elözönlé Thonuzoba menedékét, ott lepve őt nejével és lovával.

Thonuzoba felsóhajtott, midőn a víz nőtt körüle; «hajh, jó karom, ki véd meg e gyáva halál ellen engem?»

De szólt hozzá a táltos paripa:

– Ne hagyd magad Thonuzoba, ne hagyd magad én jó uram!

És azzal lehajtá fejét a hullámba, mely már szügyéig nőtt fel s mind egy cseppig felszítta az egész vizet, akármennyi omlott rájuk.

És ismét elküldé a király második hirnökét Thonuzobához és izente neki:

– Térj meg immár Thonuzoba. Király teneked megbocsát, ád sok földet, vármegyéket, légy zászlós úr, állj jobbfelől a királyi szék oldalán, sok nép tégedet szolgáljon, kár oly nagy, derék vitézért, minő te vagy. Állj a király hivei közé.-260-

Csak megcsóválta e szóra fejét a pogány vitéz s fellövé nyílát az égre, mondván:

– A milyen igaz, hogy ez a nyíl, bármilyen magasra lőjem is fel, soha nem marad az égben, hanem visszajő a földre, olyan igaz, hogy én sohasem vallhatom magamat királyod hivének, mert miként e nyilat a föld, úgy visszahúz engemet azoknak emléke, a kik már a földben vannak. Menj vissza és mondd ezt neki.

Parancsolá ekkor a király, hogy száraz galyakat nagy kévékbe kötve, hányjanak le Thonuzoba körül s gyújtsák akkor azt meg rajta, hadd égjen ott nejével, paripájával.

Hirtelen máglya emelkedék Thonuzoba körül, s a négy oldalon meggyújtott láng összecsapott feje felett.

A Hirhalló másodszor is szólt nyerítve.

– Thonuzoba, ne hagyd magad.

S hirtelen kilövellé szerte a lángok közé az orrába felszítt vizet s háromszor eloltá az újra meggyújtott máglya tüzét. Thonuzoba sérthetetlen maradt.

Harmadszor harmadik hirnök jött a hőshöz a királytól, a ki ékes nyájassággal szólt hozzá:

– Thonuzoba, derék vitéz; ha nem sajnálod magadat, kiméld deli feleséged, kiméld délczeg paripádat, ők sokszor megszabadítának téged; most szabadítsd meg te őket. Ne vidd magaddal a sírba mind a kettőt.

Thonuzoba gondolkozott, megölelé feleségét, a szép Zilaht, megsimogatá paripája nyakát, a Hirhallóét és köny eredt meg szeméből.

De szólt a nő és nyerített a mén:

– Ne hagyd magad Thonuzoba!

S harmadszor is intett a hős: «jőjjön, a mi jőni akar!»

S ekkor azt parancsolá a király, hogy hordjanak a harczosok paizsaik ölében földet Thonuzoba körül, s ott nejével és paripájával temessék el őt föld alá.

Percz mulva hullott a göröngy a körülfogott hős oldalán; a hős hüvelyébe taszítá kardját, a paripa leereszté fejét, a hölgy leoldá fürteit. Itt semmi sem segít többé!-261-

A sírhalom egyre telt göröngygyel, már eltemeté a paripát, már lefogta Thonuzoba kezeit. A hirnök újra megjelent előtte.

– Thonuzoba! térj magadhoz, légy támasza királyodnak, légy hőse nemzetednek s élj sokáig.

A paripa a föld alól nyerített fel:

«Ne hagyd magad Thonuzoba!»

A hős csak fejével inte tagadólag.

A hölgy reszketve simult hozzá fejét férje fejére hajtva, karjaival átölelve; a föld egyre emelkedett körülöttük; már csak a fő látszott ki a sírhalomból, a vitézé és a hölgyé, amaz aczélsisakjával, sasszárnyával, emez selyemfürteivel, gyöngyös pártájával.

– Thonuzoba! még tied az élet. Nézz körül! milyen szép élni! kiáltá rá a hirnök.

A két fő, a föld alól kilátszó, egymás szemébe tekintve és egymást biztatva hajolt össze; ajkaik egy csókba forrtak és halkan susogtak egymáshoz:

«Haljunk meg együtt egymással!»

A következő pillanatban nem látszott többé sem fő, sem sasszárny, sem gyöngyös párta, csak egy magas halom, a róna közepén, melyet a gondos vitézek zöld gyeppel szépen beraktak.

Az a hegyes halom még most is ott áll a síkon s a kik ismerősök a túlvilágról jövő szókkal, most is hallhatják éjjelenként az alóla fel-felhangzó kardcsörrenést, ménnyerítést, asszony sóhajt…

TARTALOM.

• Álmodád3
• Mátyás király forrása35
• A kis király beszélő babája40
• A leaotungi emberkék45
• Mire kell a fűmag69
• A mumia és a gólya71
• A királyleány babái84
• A guta89
• Sakkjáték102
• Rémhalász103
• Királyné és majom108
• Legbátrabb emberek118
• Nevezetes jogi kérdés125
• Csalavér126
• Holtak harcza197
• Tengerszem tündére238
• Thonuzoba256

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.