Erre tessék... 
Kitárta az ajtót és Brandstein Juda belépett, életében először, egy szállodai szobába. 
- Van valamire szüksége uraságodnak? 
- Nincs - lökte ki gyorsan a szót. Egyedül akart maradni, minél előbb. 
Ahogy a kilincs csattant, hallgatózott még egy pillanatig, aztán a recsegő parkettre dobta kosarát. Lába szinte gyökeret eresztett, valami bűvölet fogta. Ó, micsoda szoba volt ez... A hatalmas ablakon földig omló csipkefüggöny, a ragyogó parketten vastag szőnyeg, a szekrény, a heverő, a karcsúlábú asztal, a finom, selyemmel kárpitozott székek - csodálatos és fejedelmi látvány. Alig mert megmozdulni, mert a parkett, ha lábujjhegyre lépett is, árulóan ropogott. Megtapintotta a falat és érezte, hogy nem festék van rajta, hanem tapéta. A mosdó porcelánkagylója is lekötötte figyelmét, a fényes csapokkal. Egyiket megcsavarta és gőzölögve szökött ki belőle a forró víz. 
Lassan beletalálta magát a környezetbe. 
A szekrény ajtaján földig érő tükör szikrázott, s benne talpig láthatta magát. Odaállt, rámosolygott képmására. A fejedelmi háttér: a parkettre omló terítővel letakart heverő és az asztal, karcsú selyempárnás székeivel kiemelte alakját. Tett néhány mozdulatot, mintha beszélgetne valakivel, méltóságosan emelte kezét, forgott, lépkedett, szemügyre vette ruháját is, amelyet most hirtelen szánalmasnak talált. El is határozta, hogy mihelyt lehet, vásárol egy divatos, szép öltönyt. Medvés mellénnyel, mint Kondor úrnak van.

Az ablakon kitekintett, le az utcára, amely mélyen, szédítő mélyen nyüzsgött alatta. Az emberek picinyek és nevetségesek voltak, a kocsik és villamosok szinte játékszernek tetszettek a harmadik emelet magasságából. 
Most gyűlölte életét, amely eddig megtagadta tőle az örömök jó részét, mindazt, ami kellemes és igazán szép. Milyen nyomorult dolog innen, egy palota harmadik emeletének ablakából nézve a sz-i ház, amelyet magáénak mondhat, kék és piros falaival, a munkácsi üzletből való bútoraival és cifra szőnyegével... Egyáltalán, az egész élete micsoda silány kis nyűglődés, ott, a kantinban, részeg, pálinkaszagú emberek közt, a pelyhes szakállú, büdös Mojse, meg Marusja mellett. Még Oziás is, ő se különb náluk, hiába gazdag, s mondhat magáénak százezreket, esetleg milliókat... így élni! Itt élni, az úri illatú palotákban, Pesten, érezni a parkett finoman meghajló kockáit lába alatt - csak ez... 
Kopogtak. 
- Ki az? 
- A londiner. 
- Mit akar? 
- Egy úr várja uraságodat a hallban. 
- Jó. Mondja neki, hogy mindjárt jövök. 
A hallban... Uraságodat a hallban egy úr várja. Ez igen... Hall... Inas, aki meghajlik, ha szól az emberhez. Tán még kint az ajtó előtt is meghajolt most.

Kinyitotta a kosarat, magához vette a pénzt, s miközben lehajolt, látta, hogy cipője csupa por. Körülnézett, hogy hová törölhetné, de nem látott egyebet a heverő selymes, bolyhos térítőjénél. Körülnézett, hogy nem veszi-e észre valaki s ezen mindjárt elmosolyodott. A harmadik emeleten...? 
Gyorsan letörölte a port, azután kinyitotta a mosdó csapját és forró vízzel megmosta kezét is, arcát is. A hófehér törülközőn rajta maradt a barna folt, ahogy visszaakasztotta. 
Nem tudta, mit csináljon az ajtóval, bezárja-e, vagy nyitva hagyja, de szerencsére, mikor kilépett a folyosóra, a harmadik szomszédja éppen távozott s nagy zajjal forgatta meg a kulcsot. Ő is úgy cselekedett. Most már jóval lassabban, méltóságosabban haladt lefelé, mint ahogy felfelé kapaszkodott. Ha tehette volna, szívesen visszacsinálja bevonulását, utólag szégyellte, hogy a kosarat maga cipelte. Kimérten, egyenes derékkal lépkedett, s a szeme sarkából minden fordulónál belepillantott a tükörbe. 
- No, Brandstein úr, hogy érzi magát? - nevetett Kondor. - Miért jött gyalog? A lift sokkal kényelmesebb. Csak csengetni kell érte, itt le is hozzák az embert, nem úgy, mint a bérházakban. 
- Azt hiszem, szédülnék benne. De majd megpróbálom. Mehetünk? 
- Elviszem reggelizni, hiszen még ma semmit se evett. 
Csakugyan, éjfél óta utaztak, de a sok izgalomban nem is gondolt az éhségre. A gyorsvonat... Az is milyen egyszerű dolog volt. A másodosztály, ringató, finom ülésével, s a robogás... Kár, hogy a vaksötétben semmit se látott, csak néhány kivilágított állomást, pedig nem tudott aludni, virrasztott egész úton, semmit se akart elmulasztani. Ha már annyi pénzt kiad az ember, élvezze egészen. 
- Tudja, hová megyünk? - karolt belé Kondor jóindulatú barátsággal. - A New Yorkba. Ha még nem látott nagyszerűt, ott majd látni fog. 
Juda magához szorította mentora karját. Lépkedtek az aszfalton, kerülgetve az embereket, gyorsan, mint akiknek sietős a dolga. Szerette volna megkérni Kondort, hogy lassabban haladjanak, szívesen megállott volna egy-egy kirakat előtt, de röstellte. Itt mindenki sietett, rohant, csak a gyermekek bámészkodtak az óriás, fényes üvegtábláknál. Aranyos cégtáblákat látott, rajtuk neveket, amelyek hasonlítottak az övéhez. A járókelők arca is oly gyakran tetszett ismerősnek, a beszélgetések elkapott foszlányainak éneklő hangsúlya pedig éppen olyan volt, mintha Munkácson haladna végig a nagy piacon s hallgatná a diskurzusokat. De mégis milyen más itt minden... 
Ha egyedül kellett volna nekivágni az utcáknak, biztosan eltéved és soha nem talál vissza a szállodába. Jó érzéssel adta át magát Kondor úr vezetésének és mély hálát érzett iránta. 
- No, itt is vagyunk... 
Óriás tükörablakok, mögöttük nyüzsgés, a teraszon hadonászó, izgatottan beszélgető, újságot olvasó, bámuldozó vendégek, előttük ezüst tálcán párolgó kávéscsészék, vagy egy pohár víz. Ők bementek a terembe. Mint egy keresztény templom - ez volt Juda első, megilletődött gondolata. Az oszlopok, boltívek, égő csillárok, a mennyezetre festett képek elkábították, s majdnem megkérdezte Kondort, hogy nem kergetik-e őt ki innét. Félszegen lépkedett a ragyogó kőpádimentumon, az ide-oda cikázó pincérek elől teregetve, s nem tudta, mit bámuljon előbb, a rengeteg embert-e vagy a termet, amelyet megnagyobbítottak, kitágítottak, megsokszoroztak a mindenfelé szikrázó tükrök. Minduntalan találkozott saját, szembejövő képmásával is s ez egészen zavarba ejtette. Kábult volt már a zsongástól, a monoton lármától, amelyből néha kiharsogott egy-egy mondat: 
- Újságos! 
- Fizetni! 
- Kondor végre talált egy üres asztalt s leültek. 
- Na, mit szól, Brandstein úr! Csak fejét rázta és mosolygott. 
Valóban, nem tudott volna most egy értelmes mondatot kipréselni agyából, úgy kavarogtak benne a gondolatok. Szédült s remegett belül, büszke volt s félénk egyszerre, hogy ő itt lehet, ülhet egy asztal mellett, ő, Brandstein Juda, a tarnopoli kis házaló fia. Ó, milyen gyarlók és nevetségesek voltak álmai a gazdagságról otthon, a sötét és szegényszagú szobában, vagy Munkácson, mikor még az öreg Mendel házában lakott, s a falusi boltban a petróleumos hordó, a hering és kocsikenőcs sűrű szagával körüllengett estéken. Ezt se tudta volna elképzelni, ezt a ragyogást, fényt és kényelmet. A pincéreket, akik hajlongva lesik parancsát, a márványasztalt és bársonyhuzatú széket, ezt az egész óriás üzemet, amely csak azért van, mindenestül, hogy ő, Brandstein Juda, vagy Kondor úr jól érezzék magukat. De ez még nem minden! Hisz ide bármelyik utcai járókelő beléphet, tán egy-két koronával a zsebében is, úrnak érezheti magát egy órára. Milyen lehet az igazi gazdagság, a milliomosoké, s micsoda helyek lehetnek számukra fenntartva, ahol egymás közt vannak? Oda szeretett volna csak bepillantani legalább. Vágyott közéjük, s már elégedetlen volt, szomjas valami többre, mint ez a gyönyörű, márványos, tükrös terem. Majd... Egyszer talán módja lesz még hozzá. 
- Kávét? - lépett hozzájuk a pincér. 
- Igen. 
Szólni akart, de aztán lenyelte s megvárta, míg a frakkos szolga odébbmegy. 
- Mondja, Kondor úr... - kezdte habozva - ez egy tréfli hely, ugye? Szomszédja hátradőlt és belevörösödött a kacagásba. 
- Hát mit képzel, Brandstein úr? Pesten vagyunk! Elvihetem éppen, ha nagyon kívánja jó kóser kávémérésbe. A Dob utcába... De akkor kár volt Pestre jönnie, otthon, Munkácson is láthat olyat. 
Már ott párolgott előtte a jó szagú ital, de habozott, hogy hozzányúljon-e. Igaza volt az öreg Oziásnak, mikor azt mondta, hogy aki olyan ruhákat hord, mint aminőbe ő is öltözött, az már megeszi a tréflit vagy hamarosan meg fogja enni. 
Kondor nyugodt derűvel kavargatta a kávét, válogatott a piroshéjú kiflik között s kutatott ismerősök után. 
- Lapokat? - lépett hozzájuk az újságos. - Alászolgálja, Kondor úr... De régen láttam. 
- Jó napot, apám, No, adja ide a Nyugatot. Az úrnak meg a Figarót és a Fidibuszt. Hadd szórakozzék. 
A kiflit mártogatni kezdte a kávéba, s kinyitotta maga előtt a Nyugatot. 
Juda mozdulatlanul bámulta a kávéscsészét, mintha méreg volna benne, amit neki fel kell hajtania. Az újságos már elébe tette a lapokat, de azokhoz se nyúlt, szeme rátapadt a tisztátalan edényre s a Törvény fogta a kezét, szorosabban, mintha lánc kötötte volna meg. Élesen és pontosan látott mindent. A tányér díszeit, a pohárkába állított tojás héján az apró mészdudorokat, s a szelet sonkát, a sertésből való húst, amelynek ízét még nem ismerte. A vékony zsírerek kacskaringóit figyelte, mintha olvasni akarna belőlük valamit és eszébe jutott a bölcs mondás, amit még apjától hallott, nem is egyszer: "nektek nem szabad semmit befejeznetek". Ezt tanították a bölcsek. Igen... Csak el kell kezdeni valamit, belefogni, aztán a többi már nem az ember dolga, hanem az Örökkévalóé, aki legjobban tudja, merre vezesse Ábrahám fiainak útját, cselekedeteit, hogy azok javukra váljanak. Ő is elkezdett valamit, s most már jönnek a dolgok maguktól. 
Megragadta a kanalat, s egy korty kávét nyelvére vett. Úgy érezte, mindenki őt nézi, s kitalálják: most vétkezik a Törvény ellen. Tán hangosan megdördül az ég, szózat hallatszik, mint a Sináj-hegyén egykor, s ő holtan fordul le a székről, bűnös zsidó. 
De persze, nem történt semmi. A jó meleg kávé kellemesen csiklandozta torkát, egyszerre érezte, hogy milyen éhes. Cukrot kevert az italba, és ahogy Kondortól látta, válogatni kezdett a sütemények közt az ezüst kosárban. 
- Nos, rendben van? - mosolygott rá Kondor, aki nagyon jól tudta, mi történik szomszédja lelkében. - Látja, Brandstein Juda, nem is olyan borzasztó dolog. Mit gondol, hányan vagyunk itt, akik épp úgy átestünk ezen, mint maga most? Egye csak meg nyugodtan azt a sonkát is. Nem rossz étel. Az ember kóstoljon meg mindent, amit lehet, az élet úgyis olyan rövid, mennyi minden van, amire már nem jut időnk! Például fecskefészket én már nem igen eszem, se cápa-uszonyt. 
Jóízűen, hangosan nevetett s Juda arcán is végigfutott egy halvány mosoly. A kávét gyorsan elfogyasztotta, a tojást is, de a sonkához nehezen nyúlt. Az első falat alig ment le a torkán, a szokatlan íz, a vérben öröklött tilalom összeszorította nyeldeklőjét s érezte, hogy sápadt lehet. 
- Majd megszokja, Brandstein úr - bólogatott Kondor, kicsit kárörvendőn. - Később már szalonnát is kíván majd. 
Csak akkor nyugodott meg, mikor eltűnt az asztalról a maradék s lenyelt egy pohár vizet. 
- Most hová megyünk? - érdeklődött. 
- Hát várjon csak... 
- Szeretnék venni egy divatos ruhát magamnak. Ne kelljen szégyenkeznie, ha velem járkál. 
- Jó, indulhatunk. 
Nem engedte fizetni, nevetett és azt mondta: megérte neki a látvány azt a csekélységet. 
- Tudja - kacsintott rá, mikor már az utcán voltak és Juda kétszer is visszafordult, hogy megjegyezze: melyik asztalnál ültek odabent s a járókelők látták-e őket -, majd tesz egy szívességet viszonzásul. Délután feljön hozzánk, és az asszonnyal segít elhitetni, hogy este dolgunk van. Üzleti tárgyalás... No... Mert különben hogy megyünk az orfeumba? 
Lelkesen bólintott. 
Egy utca sarkán, mintha leszegezték volna a talpát, lépést se tudott tenni. Mintegy bűvöletben nézte azt a vékony, kissé dülledtszemű fiút, aki szűk, fényes kaftánban, széles karimájú velúrkalapban szemközt jött velük. Duzzadt 
- 117 - 
száján komoly, szinte fájdalmas kifejezés, pillantása egykedvű, de mélyén ott bujkál valami örök készenlét csillogása. Nyakában fatálcán, rajta édességek. Gurgulázó, idegen hangon, fáradhatatlanul kínálja: 
- Törökméééz... törökméééz... 
Ügyet se vet rá senki, de ezzel nem törődik. Százan sietnek el mellette, s a százegyedik mégis vásárol tán pár fillérért. Estére üres lesz a tálca s holnap elölről kezdi. Szívósan, makacsul. Önmagát látta a sovány, bánatos szemű suhancban, azt a Brandstein Judát, aki városról-városra vándorolt pár évvel ezelőtt, vállán a portékás zsákkal egy messziről integető cél felé. 
- Mit néz? Ja...? Ezek most sokan vannak. Azt mondják, a balkáni háború elől menekültek, de én azt hiszem, inkább Galíciából jönnek. Csak így jobban sajnálják őket az emberek. Pár év múlva üzletük lesz, én mondom. Ügyes fickók. 
- Törökméééz... törökméééz... - duruzsolt mellettük a fiú. 
Juda egy pillanatig arra gondolt, hogy vásárolni kéne tőle. Neki is jól esett minden fillér valamikor. Aztán mégse nyúlt a pénz után. Mit akar ezt a fickó? Szerencsés órában született, mindjárt itt kezdi, Pesten, nem úgy, mint mások, akiknek meg kell szenvedniök azért, hogy ide kerülhessenek. Bátor szíve van, annyi bizonyos... 
Rikkancs rohant el mellettük, üvöltve; egy nő szemébe nevetett, valaki meglökte a karját; az utca lármája elnyomta a bánatos kiáltást, - s mikor visszafordult, már nem is látta a kaftános suhancot. Eltűnt, elnyelte a behemót város, az embererdő eltakarta, mint ahogy az idő befedte, eltemette azt a másik sovány zsidógyereket is, aki helyett egy nyurga, felnőtt, divatos fiatalember sétál a pesti aszfaltos járdán, útban éppen, hogy felöltözzék csinos, új ruhába s fejében az orfeumról, kávéházakról, jó szagú kisasszonyokról forgat gondolatokat.

II. 
Keserű szájízzel ébredt, hirtelen azt se tudta: hol van tulajdonképpen. Agyát nehéz köd borította, a szokatlan mámor még most is zúgott benne, tompán kavarogtak a gondolatai. Mint mikor nagy sárban jár az ember és lábát alig bírja emelni, úgy kellett erőlködnie, hogy maga elé idézze: mi történt vele. Kinyújtotta kezét, megkereste az éjjeliszekrényen a lámpát és felkattintotta. A sötétséget egyszerre szétzavarta a villanykörte éles fénye. Nyújtózott s mély öröm zsibbasztotta testét a puha paplan alatt. Az ágy lágyan süppedt, a rugók engedtek minden mozdulatának. 
- Úr vagyok - gondolta -, így élnek az igazi urak, mint én most... 
Egészen elmerült ebben az elképzelésben, mint egy kellemes, langyos fürdőben. A változást, amit egyetlen nap hozott életébe, nagyszerűnek, majdnem megrendítőnek találta, s fajtája egész gyermekes érzékenységével élvezte. Apró örömeit is éppúgy, mint szenzációs felfedezéseit, amelyek alapjában ingatták meg egyik pillanatról a másikra, az életről kialakult felfogását. Eddig csak pénzt akart, sok pénzt; a vagyon öröméért, azzal a mohósággal, ahogy az éhség kínjait egyszer már megszenvedettek lukulluszi falatokban kívánnak dúskálni, s tán még inkább, hogy maga és a többi ember között kiegyenlítse azt a különbséget, amelyet nyomasztóan érzett. Gyakran még a szegény és nyomorult ruténekkel szemben is felfedezte magában, kisebbnek, kevesebbnek látva önmagát azoknál, holott kezében volt vagyonuk, majdnem az életük is. És hiába akart szabadulni ettől az érzéstől, pedig hányféle módon megpróbálta! Sokszor csupán azért volt kegyetlen is, csak azért üldözte őket a végső nyomorúságba, hogy önmaga előtt igazolja: különb náluk, erősebb, mint azok, de hatalmaskodása mögött, mint egy elzavarhatatlan árnyék, örökké ott bujkált a kisebbrendűség tudata. 
Olyan volt, mint aki béna érzékszervekkel születik és csak később tanulja használni őket. Nem volt tudomása a világról, nem kapott készen senkitől becses felvilágosításokat, s nem tanult meg gyermekkorában mozogni ebben a világban. Elképzelései voltak csupán, de azokról kiderült, hogy szánalmasak és nevetségesek. Egyedül a gyakorlati tapasztalatok brutális élményei vezethették. Minden új volt számára, s mindennek gyanakvással ment elébe. Ezért foglalkoztatta mélyen ezer apróság, ami mások szemében természetes és magától értetődő. 
Soha nem felejti el az étterem asztalán ragyogó ezüstöt, kristályt, a hajlongó pincéreket - egy másik élet, egy másik világ jelenlétének izgalmas jeleit. Ó, ezek a fizetett cselédek nem az ő kedvéért tanulták a sima meghajlást, a halk szót és tiszteletteljes testtartást; az ezüstöket és kristályokat nem azért rakták a vakító térítőre, hogy őt, Brandstein Judát elkápráztassák vele. Vannak emberek, akik azt így kívánják, akiknek mindennapi életéhez tartoznak ezek a dolgok, s akik otthon is épp olyan finom mozdulatokkal fogják az evőeszközöket, poharakat, mint itt, s ugyanolyan halkan beszélgetnek. A megismerés mohó vágya tegnap óta százszor is rárontott, s mint egy pohár vízre a szomjazó, úgy vágyott igazi úriemberekkel együtt lenni. Vajon a pénz elegendő lesz-e hozzá, hogy kinyissa az ajtókat ebbe a másik ragyogó világba? Mert a pénzt - ezt tudta -, meg fogja szerezni, annyit, amennyit akar belőle. Semmi máshoz nem értett, de az aranyra való sikeres vadászat ösztöne vele született, úgy élt idegeiben, akár a ragadozókéban. 
Állát simogatta és hunyorgott a fényben. 
Élvezte a tudatot, hogy ha most megnyomja a csengőt, valaki idejön az ajtaja elé, halkan kopog, megtudakolja kívánságát és teljesíti is. Kérhet reggelit, rendelhet fürdőt, felhozathatja az újságokat - parancsolhat egy egész szálloda személyzetének, amely néhány koronáért készségesen, sőt, alázatosan rendelkezésére áll. Még neki is... Ó, a pénz hatalom! Mindennél többet ér, mert mindent megszerezhet rajta az ember. A boldogságot is. 
Eszébe jutott, hogy csakugyan csenget, s avval, aki bejön, felhúzatja az ablak rolettáját. De félt a nevetségességtől, mert nem tudta, hogy ilyesmit szoktak-e kérni, hát inkább kimászott az ágyból és mezítláb indult az ablak felé. Talpát kedvesen csiklandozta a vastag, puha szőnyeg. 
Az utca nappali fénye egyszerre tört be a lármával a szobába. Lenézett a szédítő magasságból. A város már tülekedve, rohanva élt, épp, mint tegnap. Semmi változás, mintha most is ugyanazok az emberek lihegnének a járdákon, kergetetten, s valamelyik sarokból titokban visszatérve. A rikkancsok épp oly rekedten kiáltoztak, a villamosok csengője pontosan olyan hisztériával jajgatott. 
Vizet csorgatott a mosdóba, s meglepetten látta, hogy vadonatúj törülközőt kapott. Lám, ez is... Mindennap tiszta törülköző jár az igazi úrnak. Az otthoni szürke, örökké nedves ruhára gondolt, amelybe beleeszi magát a piszok és a szappan, savanyú szaga van, s minden hónapban cseréli ki csak Marusja. 
Felöltözött, magára kapkodta új ruháját, s míg a lépcsőn lefelé haladt, azon tűnődött: mivel üsse agyon az időt. Kondornak dolga van délelőtt, csak ebéd után találkoznak, addig azt tehet, amit akar. Leereszkedőn fogadta a liftesfiú, a portás és a londiner köszöntését. Kilépett az utcára, tétován indult el a forgatagban, de aztán megállított egy férfit: 
- A banknegyedet hol találom meg? - kérdezte. 
Megkapta a felvilágosítást és óvatosan, minden saroknál körülnézve indult a mondott irányba. Homlokát ráncolta, magában mondogatta az utcaneveket és ismételte: merre kell fordulnia itt vagy ott. 
Végre megérkezett. 
Mintha templomban járna, lábujjhegyen lépkedett az óriás paloták közt. Olvasta az aranybetűs felírásokat, amelyek elmondták: melyik házban milyen nevű birodalma van a bankjegyeknek és sárgán csillogó fémrudaknak. Elképzelte a hatalmas páncélszekrényeket, duzzadtan a pénztől, s hallotta a falakon keresztül az apró aranyérmék varázsos, éles pengését a márványlapon. 
Kint volt már a Duna-parton, s úgy nézett fel a sarokpalota hatalmas ablakaira, mint a felfedezők egy kincses földrész legmagasabb ormára. 
A kapu előtt autó állott; kormánykerekénél fehér porköpenyben várakozott a sofőr. 
Az Akadémia felől egyszerre patkócsattogás lármázott bele az áhítatos csendbe, s Juda megpillantott két szénfekete lovat. Lakk-szerszám csillogott rajtuk, a kantáron és a hám oldalán ezüstveret sápadt, s a két gyönyörű jószág mögött nesztelenül gurult a gumikerekű hintó. 
Az ülésen unottan hátradőlve, kistermetű, idősebb férfi nyújtózkodott, kemény szalmakalappal a fején, nagykockás kabátban, hajtókáján piros virággal. Arca két oldalán gyér, ősz pofaszakáll, szeme fölött óriás vastag pamacs, amely mögül keskeny résen pillogtak a világba kék szemei. 
A bank kapuja előtt a lovak megtorpantak. 
S akkor a hűvös homályból aranypaszományos kabátú, zsinórossipkás, nagybajuszos ember lépett ki. Dereka szinte kettétört, úgy meghajolt és harsány, vezénylő hangon köszönt: 
- Alázatos szolgája, méltóságos uram... 
Kifent bajusza - kétoldalra meredő vasvillahegy, döfésre készen -, még ez a félelmetes bajusz is lekonyulni látszott a tisztelettől. Juda izgatottan találgatta, ki lehet a hatalmas úr, akinek jöttére a portás ilyen gyorsan futott elő tisztes pocakjával s akkorát kiáltott, hogy tán a pénztárteremben a bankók is glédába igazodtak tőle. 
Közelebb óvakodott a palotához, s mikor látta, hogy az óriás forgóajtón mások is bemerészkednek, engedett az ellenállhatatlan vágynak: szétnézni odabent. Tétován sompolygott be a vörös, sima lépcsőn a márvánnyal borított falak közé, minden pillanatban készen, hogy egy haragos tekintetre, vagy egy felelősségre vonó szóra visszaforduljon, elfusson, mint egy idegen kertbe besurrant gyümölcstolvaj gyerek.

De senki se kérdezett tőle semmit. 
A portás már helyén ült, unott pillantást vetett rá - más nem történt. 
Hirtelen azt se tudta, hová nézzen. A termet halk zsongás töltötte meg, ünnepélyes mormolás, mintha a sok ember mind imádkoznék, s néha egy-egy félhangos kiáltás hangzott el. Számokat, neveket mondtak a hivatalnokok, akik oly otthonosan, fesztelenül és elfogódottság nélkül járkáltak a pénz szentélyében, mint szatócsok a heringes hordók között. Ők a beavatottak, akik pillarebbenés nélkül dobálják a kötegekbe szorított ezres bankókat és közömbös ujjakkal nyúlnak a hatalmas szekrényekbe, amelyeknek polcain ártatlanul hevernek valóságos vagyonok. 
Juda tág szemmel itta a látványt. Támolygott, mint a részegek, s nem tudta, mit nézzen tulajdonképpen Ez az igazi... Pénzzel dolgozni! Nem áruval, nem vállalkozással, ami mind mocskos és fáradalmas. Pénzt! Amiért helybe jön mindenki, alázatos zarándokként. Pénz! Amivel nyerni lehet mindent, mert semmit se lehet elképzelni nála nélkül, se születést, se halált, se boldogságot, se szomorúságot. Pénz! Aminek a nyelvét mindenki megérti... 
Fogai vacogva verődtek össze, sápadt volt, azt hitte, mindjárt elájul. A tömeg, ahogy hullámzott, ide-oda sodorta magával, észre se vette senki. Nem is látták tán, hiszen minden szem a Pénz felé irányult, a szentek szentje felé, a szertartást bámulta, ahogy az arany papjai sürögnek-forognak az acéloltár körül, s mindenki azt várta: mikor vetnek neki is alamizsnát, ezer, tízezer, vagy százezer koronát - egyre megy, hiszen a szédítő méretekhez képest csakugyan alamizsna minden összeg. A pénz végtelensége, mint egy óceáné: ez érződött itt. 
Idejönni úgy, ahogy a hintón érkezett méltóságos az előbb! Annak bizonyára utat nyitottak, s mindenki elhallgatott, amerre elhaladt, ha ugyan egyáltalán erre tartott, hiszen a főpap se járt a templomba azon az úton, amelyen a többi közönséges halandó... Furcsa volt, ahogy magában minduntalan összekeverte a két fogalmat, de érzéseiben és gondolataiban tökéletesen azonossá váltak. Hát nem ugyanúgy lépett-e be ő is az előbb, mint a hívő a templomba? S az a személytelen hatalom, amely a pénzből árad, vajon nem mindenható-e hát? 
Alig tudott szabadulni innen, de végül mégis mennie kellett. Az emberek fogytak, mert egy szigorú tekintetű férfi hozzálépett és megkérdezte: 
- Kegyed vár valakire? 
- Igen - dadogta - várok... 
Türelmetlenül megnézte óráját, néhányszor még fel-alá sétált, tüntetően pillantgatott az ajtó irányába, aztán, mint aki megunta a várakozást, kifelé indult. A hűvös terem után jólesett a napfény, de mikor még egyszer felnézett a palotára, fájdalmat érzett, a búcsúzás szorongását egy felejthetetlen élménytől. Ha most elvezetik innét, s megkérdezik: mit látott, nem emlékezik semmi másra, csak a pofaszakállas kis öreg emberre, meg a bank palotájára. Egy pillantást nem vetett a tér szobraira, az Akadémia oszlopos homlokára, vagy a Lánchídra, a Duna túlsó partja felé. Szeme és értelme vak volt minden más számára, nem tartott érdemesnek látni semmi egyebet. 
Ebédelni is majdnem elfelejtett. 
Bóklászott az utcákon, tereken keresztül, s valahol a Gizella téren egy étteremtől kicsapódó finom illat juttatta eszébe, hogy még semmit se evett. Megállt az ajtó előtt, habozva, hogy bemenjen-e Kondor nélkül, de aztán gyorsan tovább lépett. Ki tudja, nem vallana-e szégyent viselkedésével? Nem érezte biztosnak magát, hogy azt az evőeszközt ragadná fel, amelyiket éppen kell, s hogy úgy nyúlna az ételhez, ahogy szokás. 
Megkérdezte, merre van a Dob utca, emlékezett, hogy Kondor tegnap oda akarta vinni. Itt, az idegen, mégis oly ismerős környezetben keresett helyet, hogy éhségét elverje. A héber betűk otthoni emlékeket ébresztő formája az üzletek ajtaja fölött, a mocskos házak udvarairól kiáradó szagok, a szakállas, nyugtalanul hadonászó, éneklő beszédű rokonok most ingerelték és utálatot gerjesztettek benne. Mintha amonnét kikergette volna valaki, gúnyosan és lenézőn, hogy jöjjön ide, mert itt van a helye. Úgy surrant be egy kifőzésbe, ahová három lépcsőn kellett lemenni, mintha bújni akarna valaki elől. 
A tarkaterítős asztaloknál lármás vendégek ültek. Többnyire vidékiek. Lábuk előtt táskák, batyuk púposodtak, s átbeszélgettek egymáshoz, mintha valamennyien ugyanahhoz a családhoz tartoznának. Juda arra gondolt: szegény emberekkel nem lehet asztalhoz ülni. Büdösnek találta a helyiséget, amelyet egyetlen porlepett utcai ablak világított meg, s az előtt időnként el-elsurrant két láb árnyéka. A járókelőké. 
Nem vették észre mindjárt, a helyiségben elég sokan voltak. Alaposan körülnézhetett. 
Jiddisül beszéltek páran - akaratlanul odafigyelt -, s belenyilallott, hogy már nem ért meg minden szót az apai ház nyelvéből. Örült neki... Egy vörös, hatalmas termetű zsidó azt magyarázta, hogy mindenkinek Palesztinába kéne mennie és úgy élni ott, mint az ősök éltek. Öklével verte az asztalt, szakálla remegett az indulattól. Páran bólogattak, de nem nagy lelkesedéssel, mások oda se figyeltek, falták a babbá főtt marhahúst, amelynek nehéz, zsírszaga hagymásan, sűrűn rájuk ülepedett és beleszivakodott a vendégek ruhájába is. 
- Egy szép libamellet parancsol uraságod? - kérdezte a tulajdonos - prófétafejű vénember -, akit sürgetően hívtak egyszerre négy asztalhoz is. 
Bólintott, hogy jó. Gyorsan túl akart esni az étkezésen. El, el innét, ebből a környezetből, amely mindjárt megfojtja levegőtlenségével és undorító szagaival. Gyűlölte az ismeretlen zsidókat, s amikor a szomszéd asztal mellől megpróbáltak vele bizalmas hangon beszédbe ereszkedni, összeráncolta szemöldökét, elfordult. 
- Egy sabbeszgoj... - suttogta a megsértett öreg. 
A másik vállat vont, s nem törődött többé vele, de halkabbra fogta a szót. 
Mint aki már felkapaszkodott nagy fáradsággal egy mély szakadékból, s hirtelen elveszítve egyensúlyát, visszazuhant, Brandstein Juda úgy érezte magát. A tegnapi este, az orfeum, az elegáns étterem, a kávéház, ahová hajnaltájban még betértek, s most ez a sóletszagú kifőzés - a különbség érzékeltette vele a távolságot, amit megtett. S mindez gyakorlatban mégis mily kevés, milyen könnyen visszahull az ember... 
Fizetett, nem volt étvágya, alig csipegetett valamit a libamellből, s a lépcsőket szinte egyszerre ugrotta át. Az időt alaposan eltöltötte, sietni kellet, Kondor azóta tán várja is a kávéházban, ahol találkozót beszéltek meg. 
Csakugyan, ott ült a kis kerek márványasztal előtt, de nagyon rosszkedvűnek látszott, s az arca sápadt volt. 
- No, mi az? - kérdezte Juda. 
- Nem fontos... 
- Beteg tán? Megártott az éjszaka? 
- Nem. 
Ivott egy kortyot, tekintetét eleresztette a padlón, mint aki nagyon mélyen gondolkodik. Juda feketét rendelt, s ő is némán bámuldozott. Nem érdekelte túlságosan a Kondor gondja, elfoglalták tapasztalatai, friss emlékei, s még jól is esett neki, hogy hallgathat. Egy idő múlva azonban furcsának találta, hogy a bőbeszédű és fontoskodó Kondor, aki annyira szerette fitogtatni pesti mivoltát, s olyan atyásan tanítgatta, most egyáltalán nem törődik vele. 
- No, nem akarja megmondani? Összeveszett tán a feleségével? 
- A... - legyintett -, amiatt én sohase krenkolom magam. 
- Üzleti ügy? 
Kondor bágyadtan bólintott. 
- Az... Egy kis zavar van. 
Megint hallgatott egy darabig, aztán mélyet lélegzett, s az ellenkező végletbe csapva át, bőbeszédűen magyarázni kezdte gondjait. Juda tudta, hogy az építkezést nem a maga pénzéből végzi, bár minden tőkéjét belefektette, s most a bankkal, ahonnét kölcsönt vett fel, történt valami. 
- Krízis van - legyintett -, kevés a pénz. 
Juda a palotára gondolt és nem értette a dolgot. Kevés a pénz? Kondor biztosan hazudik... Hiszen egy ilyen bankban milliók vannak! Egy egész országot meg lehetne vásárolni talán csak azon a pénzen, amit délelőtt látott. 
- Nem kapott pénzt? - firtatta. 
- Nem. Nem akarnak adni. Pedig kínáltam már nyolc százalékot is. Fogalmam sincs, mit csinálok, ha nem sikerül valahonnan felhajtanom. Belebukok, tönkremegyek, koldus leszek. Amíg baj nincs, addig sürögnek az ember körül, de ilyenkor mintha megéreznék, mennyire szorongatnak, szemtelenek és magas lóról beszélnek velem. 
- Miért nem megy egy másik bankhoz? 
Kondor legyintett és mosolyogni akart, de arca olyan volt, mintha vadkörte húzta volna össze a száját. 
- Azt hiszi, olyan egyszerű az? Sehol nem adnak. 
- A bank azért van, nem? 
Kondor hümmögött, nem volt olyan hangulatban, hogy felvilágosításokat adjon. Mintha az orra vére folyt volna, feje egészen előrebukott, szeme alatt táskák képződtek, kövér tarkójából egészen eltűnt a vér, keze öntudatlanul játszott hasán a vastag aranylánccal. Sűrűn sóhajtott, reszelte a torkát, izgett-mozgott, s tekintgetett az ajtó felé, mintha várna valakit. A kelepcébe szorult vad nyugtalansága volt ez. Juda némi kárörömmel szemlélte, s arra gondolt, hogy tudna segíteni rajta. Egy sürgönybe kerülne, az öreg Oziás nem olyan kényes, mint a bankok, biztosan adhatna neki tízezer koronát, vagy akár százezret is, egy milliót - Oziás pénzszekrényét kimeríthetetlennek tartotta. Csak az a kérdés: lehetne-e valamit keresni ezen. Barátságból, jószívűségből az ember nem dobálja a bankót. 
Egy ismerősömet várom - mondta sokára Kondor -, telefonáltam neki, tán kihúz a slamasztikából. A fene egye meg ezt a krízist. Ennek is olyankor kell jönni, mikor én valamibe belefogok. Ezt a pechet... 
- Bankár az ismerőse? 
- Á... Pénzügynök. Tudja, mi az? 
- Nem. 
Kondor magyarázni kezdte a dolgot, és Juda, mint mindig, ha valami nagyon érdekelte, kifeszítette derekát, hosszú ujjaival megmarkolta az asztal szélét, vékony nyakán a feje előrenyúlt, hogy egyetlen szót se veszítsen el. Milyen egyszerű módon lehet itt keresni!... Egy ember nem foglalkozik mással, mint a pénz közvetítésével, olyan árut kínál, amire mindenkinek mindig szüksége van. Visszautasítást sohase kap, mindig biztosra megy, a százalékát megkapja, s még csak nem is kockáztat semmit. 
- Lehet, hogy az a bank, ahonnét elküldtek, holnap kifizet nekem ötvenezer koronát - mosolygott savanyúan. 
- Hát mégsincsen krízis? 
- Nem érti... - legyintett lemondóan Kondor. - Nézze, a bank nem számíthat nekem nyolcpercentes kamatot, mert az uzsora lenne. De tudja, hogy nekem pénz kell, elküld, s holnap a lakásomon becsenget az ügynök. Azt mondja, nézze Kondor úr, én tudom, hogy magának szüksége van iksz koronára. Én megszerzem. De a kamatláb nyolc százalék, vagy nyolc és fél. Mit tegyek? Megadom, mert a nyakamon van a kés. S a bank röhögve kifizeti... Hát ilyen a krízis, a mennydörgős mennykő csapjon bele. Maga még nem tudja, hogy itt Pesten milyen nehéz boldogulni... Annyi ember van, mind élni akar, hát egymást eszik. Csak egyszer legyek túl ezen a vasúton, Isten engem úgy segéljen, sohasem fogok többet ilyesmibe. Tudja, mennyivel jobb dolog a posztó? 
- Lehet - vont vállat Juda. - De kockázat nélkül nem lehet keresni. 
- Mondja már! Kevesebbet keresek, de az izgalom nem eszi a májamat. Az idő telt, az ismerős nem akart megérkezni. Kondor türelmetlenné vált, 
kétszer is felugrott az asztaltól, azzal, hogy telefonálni megy. Végre egy sovány, nagyorrú, laposfülű, lomposan öltözött, torzsás szakállú ember tartott feléjük. Kondor felállt, arca egyszerre kiragyogott és két kézzel integetett: 
- Itt vagyok, Weisz úr! 
Az idegen kezet nyújtott Judának is, s lovaglóülésben letelepedett melléjük. 
- No, mi újság? 
- Akarok magával egy fontos ügyben beszélni. 
- Pénz? Mert akkor ne is kezdje. Pénz, Kondorkám, pénz az nincs. 
- Nono, - s kedélyesen hátba veregette, - csak maga ne mondja ezt nekem. Ha Pesten van egy ezres, akkor azt maga meg tudja szerezni. 
- Haj aj... régen volt az, Kondor úr. Egész nap szaladgálok, estére nem érzem a fájós haxnimat, de alig tudom megkeresni a kapucinerre valót. A pénz úgy eltűnt, kérem, hogy a szagát se érezni. Egy Columbus kéne, aki megint felfedezze, mint Amerikát... Hehehe... 
Kondor nem méltányolta a tréfát. 
- Magának ez egy vicc, de nekem pénz kell, Weisz úr. 
- Szívesen adok kölcsön. Mennyi kell? 
- Nem úgy. Ötvenezer koronára van szükségem. 
- Ötvenezeeer? Annyi pénz tán a világon sincs. Legfeljebb a Rotschildnak. De az Weisszel nem dolgozik, sajnos. Még tíz százalékért se - folytatta elkomolyodva. - Értse meg, Kondor úr, pénz egyszerűen nincs. Még az olyan szolid firmáknak se, mint maga. Ne is beszéljünk róla. Hogy van mindig? Keveset látni Pesten mostanában. Hallom, valami vasutat épít. 
- Igen. Azért kellene az ötvenezer. 
- Hát tán valaki más. Mert én nem tudok. Bank? Kondor dühösen legyintett. 
- Ugyan! Miért mondja ezt nekem? Nem vagyok én gyerek. Maga a bank. Hozza nekem a pénzt. Fizetek nyolc százalékot. 
- Mondom, még tízért sincs. 
- Meg akarnak ölni... Meg akarnak ölni... - mormogta Kondor. Homlokán finom, apró cseppekben ütött ki a verejték. Utolsó reménye volt 
az ügynök. A Bizalmi és Ingatlanbank, ez a szutykos kis krejzleráj nyakára tette a kést. Mi ütött Scháffer Salamonba? Mit akar tőle? Úgy beszélt vele, mintha ma látta volna először, felülről, hetykén, még székkel se kínálta meg. "Elmúlt az az idő, mikor a pénz könnyen jött" - mondta utálatos és pöffeszkedő hangon, kerek halszemét kimeresztve. "Sajnálom, Kondor úr, de nem állhatok rendelkezésére." így. Nem állhatok rendelkezésére... A Salgó és Reményi részvénytársaságnál, ahová első ijedtségében felszaladt, öt percet szenteltek neki. Az igazgató, a fiatalabbik Reményi, a Hugó, aki arisztokratákkal barátkozik és raccsol, teljes részvétlenséggel jelentette ki, hogy őket nem érdekli, miből folytatja a vasút építését. 
Nekünk van egy megállapodásunk - mondta -, ahhoz ragaszkodunk. Megérti, nemde? Hogy a pénzt honnan veszi, ahhoz semmi közünk. Mi nem vagyunk bank, nem foglalkozunk kölcsönközvetítéssel. Ezt előbb kellett volna meggondolni, Kondor úr. A levegőből nem lehet vállalkozni... 
Weisz csikorgatta a széket, póznatermetét hintálta rajta előre-hátra, unatkozva. Kivett egy fogpiszkálót, nagyra tátotta a száját, s a hátsó, lyukas zápfogát kezdte vájni. 
Felhúzott szemöldökkel pillantott Kondorra, hümmögött, aztán felállt: 
- Sajnálom - mondta -, hogy nem köthetünk üzletet. Megbillentette kalapját, kezet nyújtott, s félig elmenőben odavetette: 
- Volt egy kapucinerem. Legyen szíves, apuskám, fizesse ki. Rosszul megy nekem, csak a maga kedvéért jöttem ide. 
- Süllyedj el - mormogta Kondor. - Látja, Brandstein Juda, ilyen alakok is vannak. Fogadni mernék, hogy a briftasnija tele van százasokkal, de a kapucinerét velem fizetteti. Slemilnek játssza ki magát! Zsarolni akar. Tíz százalékot szeretne... Lehet - tette hozzá, s a hangjában reménykedés volt -, hogy egy óra múlva visszajön és tízért kínálja az ötvenezret.

De Weisz nem tért vissza. 
Alkonyodott már, s ők még mindig ott ültek a kis kerek asztal mellett, a pincér négyszer is kicserélte előttük a vizespoharat, vendégek jöttek-mentek, szomszédaik változtak, strucctollas kalapban sűrű, édeskés akácillatot árasztó hölgyek ültek le mellettük, s Juda szeme sarkából azokat nézte. Unatkozott. Szerette volna mondani, hogy menjenek valahová, de tisztelte Kondor gyászát. A pénztelen állapot éppen olyan, mintha meghal az embernek valakije. Gyöngéden kell vele bánni, vigasztalni. 
Mi lesz, ha nem kap kölcsönt? Pénze, úgy látszik, egyáltalán nincs már, hazárd módon vágott neki a vállalkozásnak, mielőtt gondoskodott volna a szükséges fedezetről. Végeredményben megérdemelte ezt a leckét, de mi lesz a vége? Megszökik? Otthagyja az egészet, úgy, ahogy van, s veszni engedi belefektetett tőkéjét? És mi lesz az ő kantinjával? Ohó... Erre nem is gondolt mostanáig. Ha Kondor belebukik, új vállalkozó jön, az ő megállapodásuknak vége, s oda az a pénzt is, amit tőle kicsikart. Nem, ennek nem szabad megtörténnie. Valamit tenni kell... Sürgönyözni Groszmann Oziásnak, hogy mentse meg ezt a kínlódó szerencsétlen kövér embert. De miért őt? Miért ne léphetne Kondor helyébe? Micsoda kilátások! Vállalkozó, kantinos, kezében az a pár száz ember - maga a munka nem boszorkányság, Oziás bácsi segítene a könyvelőjével együtt, neki nem is lenne más dolga, mint vigyázni, hogy az emberek ne lustálkodjanak, ne lopjanak, be ne csapják. Persze, ez nemcsak rajta áll, hiszen a vasútépítés vállalkozója tulajdonképpen a Salgó és Reményi részvénytársaság. Azokkal kéne beszélni. Egyszerre sürgőssé vált az elmenetel. 
- Meddig ülünk még itt? - kérdezte. - Azt hiszem, Weisz úr már nem jön vissza. S ide nem hozzák magának a pénzt, Kondor úr. 
Kicsit gúnyos volt a hangsúlya, szomszédja csodálkozón rá is pillantott. 
- Mehetünk - bólintott sóhajtva. - Igaza van, mit töltsük itt az időt. De ma nem lesz orfeum... Nincs kedvem sehová elmenni. A fene egye meg ezt a pénzt. 
- Bizony - bölcsködött Juda -, a pénz nagy gond, ha nincsen. Elkísérte Kondort a szürke bérházig, ahol lakott, s a kapuban sietve búcsúzott. 
- Biztosan várja már az asszony magát. - mentegetőzött. - Nem akarom visszatartani. Holnap látom-e? 
- Délben. Bejövök majd a kávéházba. No. Isten vele, Brandstein úr. Bágyadtan kezet nyújtott és imbolygó, kövér alakja eltűnt a sötét lépcsőházban.

Juda fütyörészve indult a szálloda felé. Elhatározta, hogy maga csinál programot estére, valahol megvacsorázik, előkelő és úri helyen, aztán kávéházba megy, zenét hallgatni. Valahogy megnőtt az öntudata délután. Elképzelte magát a Kondor helyén, mióta eszébe jutott ez az ötlet, szüntelenül foglalkozott vele. Az üzletet csodálatos módon megérezte, finom szimata volt hozzá, s tudta: egyáltalán nem haszontalanság, ha az időt tölti vele. Egy reális pont se volt benne, mégis az ösztöne mondta neki, hogy holnapra tán valósággá válhatik mindaz, amit meglökött fantáziája elképzel. 
Liften vitette fel magát a harmadik emeletre, először próbálta ki, milyen érzés ez és maga is csodálkozott, mennyire egyszerű. A liftes fiú leemelte a sapkáját, nagyot köszönt. Benyúlt a zsebébe, s borravalót adott neki. Egy egész koronát. Életében először volt pazarló Brandstein Juda, de nem bánta, jó érzés melegítette, azt gondolta magában: úr vagyok, s ez a korona egy kicsit előleg is volt, talán a sorsnak. 
Nem volt semmi dolga a szobájában, lustán tett-vett, megállt a szekrény előtt, nézegette magát a tükörben, aztán folyatta a vízvezeték csapját, kezet mosott, homlokán felfedezett egy apró pattanást, azt kinyomta, s bajlódott vele, mert vérzett. így töltött el vagy másfél órát. Észrevette, hogy a cipője poros, s most már otthonosan nyúlt a heverő térítője után. Megkereste sarkán azt a helyet, ahová egyszer már beletörölte a cipőt, gondosan ugyanazt használta megint, dudorászott, s mert nem tudott már semmit tenni, elindult vacsorázni.

Várakozás feszült benne. Várta ő is a másnapot, legalább akkora izgalommal, mint Kondor úr. Lassan kialakult benne a terv, hogy mit kell tennie. 
Az estét teljesen egyedül töltötte. Ugyanott vacsorázott, ahol előző este Kondorral, a pincér, aki kiszolgálta, ismerősen köszönt, s elébe tette az étlapot. Végigtanulmányozta, különös gonddal az árakat, aztán a francia neveket. Nem tudta, hogy kell olvasni, de különösen szépnek találta olyan közönséges ennivalók nevét, mint amilyen a barnamártásos marhasülté. 
Palackos bort kért, s ugyanazokat az ételeket rendelte, amiket előző este ettek. Tudta, hogy azokkal biztosan bánik majd. 
A jóllakott emberek derűjével távozott, itt is gazdag borravalókat osztva, az utcán pedig konflisba ült, s úgy vitette magát a zenés kávéházba. Bizsergett benne az ital könnyű mámora, pedig nem fogyasztott sokat a borból. Néha úgy érezte, bele kell dúdolnia a zenébe, később arra gondolt: milyen jó lenne, ha vele szemben is ülne egy azok közül a hölgyek közül, akik társaságukkal nevetgélve körülvették asztalát. Most hasonlította először össze az idegen úrinőket Rozelével, s úgy találta: az öreg Oziás leánya semmivel se marad mögöttük. Szép asszony lesz belőle - s ami fő, gazdag. Jól választott, vagy inkább szerencsés kiválasztott ő maga, hiszen nem sok része volt abban, hogy Groszmann Oziás leánya vőlegényének számít. Majd Rozele is kap ilyen nagy-szélű, strucctollas kalapot, fűzőt, csillogó függőket a fülébe, könyökig érő kesztyűt. Csak persze nem szabad ott maradni az öregekkel... Megkapja a hozományt, ami semmi esetre se lehet kevés, egy gazdag ember ne fukarkodjék, ha leánya férjhez megy, aztán szépen elválnak. Pestre költözik. Nem, nem marad többé vidéken, ha arra gondolt, hogy életét Munkácson kell töltenie, megborzadt. Vesznek ki lakást, a harmadik emeleten, mint Kondorék, cselédet tartanak, gyönyörű bútorokat vásárolnak. Később inasuk is lesz, ki tudja? Tán hintó is, két fekete paripával, lakkszerszámmal. Képzelete szabadon repült a mámor és a zene szárnyain, a kényelmes széken hátradőlt, félig lehunyta a szemét, s úgy gondolta eljövendő életét. Megépíti a vasutat Kondor helyett, egyszerre vagyonos emberré válik, aki előtt nyitva a világ. Bankár lesz... Sovány, sápadt virágáruslány lépett az asztalához: 
- Rózsát tessék... 
Ránézett, s kiválasztott egy szál virágot. 
Brandstein Juda egyre könnyelműbben költekezett. Ezen a napon már harmadszor adott ki pénzt fölösleges dolgokra.

III. 
A kapu két oldalán megfeszült izmokkal szakállas, meztelen gipszóriások tartották a habarcsívet, a lépcső márványnak látszott, a padozat színes kövekből rakott volt; mindenről ordított az a hamis előkelőség, amellyel a hirtelen meggazdagodott, de ízléstelen emberek elképzelik a nagyvonalúságot. Balról fekete üvegtáblán aranybetűk tudatták, hogy ebben a házban székel a Salgó és Reményi részvénytársaság. 
Juda körülnézett, mintha attól félne: követte valaki és meglesi, mit cselekszik, aztán besurrant a kapun. Hűvös, nyirkos udvarszag csapott az orrába. 
A lépcsőházban tanácstalanul nézett szét, de aztán egy kinyújtott ujjú aranykéz, amelyet a cégtáblához hasonlóan fekete üvegre festettek, szigorúan mutatta az utat az első emeletre. 
Ott is találkozott a Salgó és Reményi névvel, most már egy ajtón, amelynek szemöldökét cifrára kifaragták. Kilincs helyett sárgaréz gomb volt rajta, közepén üveges kémlelőlyuk, félfáján pedig csengő. 
Sötétzöld ruhás altiszt eresztette be, miután kikémlelt a nyíláson. 
- Mit óhajt uraságod? - kérdezte. 
- Az igazgató úrral akarok beszélni. 
- Melyikkel? 
Juda nem tudta, hány igazgató van ilyen cégnél, tanácstalanul lábat váltott és fölényesen legyintett: 
- Mindegy. Amelyik itt van, azzal. 
- Hugó igazgató úr van itt. 
- Jó. 
- Kit jelentsek be? És milyen ügyben tetszik? 
- Mondja, hogy valaki keresi a v-i vasút miatt. 
- De be kell jelentenem a nevet is, kérem. 
- Brandstein. Brandstein Juda. 
- Tessék helyet foglalni. 
Az előszobában süppedő bőrkarosszékek álltak a kerek asztalok körül, a falon rajzok és fényképek, amelyek épülő országutakat, félig kész házakat, vasúti töltéseket és hidakat ábrázoltak. A falon hatalmas óra. Tenyérnyi rézingája hangtalanul lendült ide-oda a fekete szekrényben, aztán hirtelen megszólalt és mély haranghangon ütötte az egyet. 
Brandstein Juda félórával előbb vált el Kondortól, akit egészen kétségbeesett hangulatban hagyott az utcán. Nem sikerült pénzt szereznie, most már látta, hogy kilátástalan minden próbálkozás. 
- Végem van... - mondogatta, s jóformán nem is tette vissza zsebébe a hatalmas, kockás kendőt, amellyel szüntelenül törölgette verejtékes homlokát. Egy távol zümmögő darázs neszelését nem hallgatta volna Brandstein Juda kevesebb érdeklődéssel, mint ezt a lamentációt. Semmi részvétet nem érzett, hideg maradt, s miközben a kövér és riadt ember, aki egyszerre omlott össze a szeme előtt, majdnem sírt a tehetetlen haragtól és kétségbeeséstől, már az elkövetkező órák lehetőségét fontolgatta. Ha néha rá is pillantott Kondorra, csak azért tette, hogy hátha valami értékes felvilágosítást kaphat még tőle, aminek hasznát veheti. Ezért intézett hozzá óvatos kérdéseket, olyan részletekre, amelyekhez semmi köze nem volt. Ha Kondor csak egy kicsit józanul gondolkozik még, bizonyára észreveszi és nyakon ragadja, megfojtja a tacskót, aki az ő halálára spekulál. De csak panaszkodni tudott, sóhajtozott, s ettől az elesettség-től Brandstein Juda mind nagyobb erőre kapott. Majdnem a vállát veregette Kondornak, felsőséges barátsággal. Szavai simák voltak, nyájasak és ragadósak a jóindulattól. Keze zsebében ökölbe szorult, hideg volt és izzadt, torka kiszáradt, olykor vérhullám öntötte el egész testét, épp, mint akkor, amikor még a rutén asszonyokat csalta meg a mérleggel. 
Most, hogy itt ült, másfajta érzések kavarogtak benne. Jókora kíváncsiság s egy feszült, majdnem fizikai fájdalmat okozó készenlét, amely remegésre késztette egész testét. 
- Pár perc múlva... - tért vissza az altiszt. - Az igazgató úr egy kis türelmet kér. Referálnak neki. 
- Várok. 
Nem ült már vissza a süppedő karosszékbe. 
Le s föl járt a szobában, hallgatta, ahogy vadonatúj sárga cipője minden lépésnél nyikorog. A gyöngyhazbetétes gombok ragyogtak rajta, nadrágja éle olyankor előre csapódott. Titokban lehúzta a gyomrán medvékkel hímzett mellényét, az egyetlen divatcikket, amelyet Kondor úrtól kívánt meg. 
Az ajtó, amely mögött az igazgató titokzatosan trónolt, kinyílt. Hajlott hátú, öreg, kopasz emberke lépett ki rajta, háttal a nyíláson. 
Hóna alatt vastag, kéktáblájú, csíkos vászonsarkú könyvet szorongatott. Feje gömbölyű volt és sima, egyetlen szál haj nem födte már bőrét, amely ragyogott, mintha fényezett, sokat fogdosott golyóbis felülete lenne. Hogy megfordult, egyszerre lehervadt szájáról a főnöknek kijáró mosoly, vékony kefebajuszán simított egyet s úgy hatott, mintha ezzel a mozdulattal venné le a csak hivatali használatra szánt kifejezést kékre beretvált ábrázatáról. 
- Tessék... Uraságod vár az igazgató úrra? 
- Én. 
- Tessék csak befáradni. 
Azt gondolta, hogy az igazgató öreg, tisztes úr lesz, pofaszakállal; szakasztott olyan, mint akit a bankba látott belépni. Átnyilallott rajta: meg kellett volna kérdezni, miképp szólítsa, de most már késő volt. Langyos levegő csapott arcába, a kihűlt, finom szivarfüst, némi parfőm, a viaszos parkett, s a poros iratok jellegzetes irodaszagával. Pillantása egyenesen az asztal mellett ülő férfire esett. Középkorú, sovány, erősorrú ember volt, egyáltalán nem olyan, amilyennek képzelte. Fehér, nagyon gondosan ápolt keze a mahagóni íróasztal lapján pihent, éles ellentétet mutatva a fa színével. Alig volt rajta valami zsidós, csupán szemei, ezek a nedvesen csillogó, barna, kissé dülledt, fátyolos tekintetű szemek árulkodtak származásáról. 
Fejét, csak úgy, ültében megbiccentette. 
- Mivel szolgálhatok? Ön az a... - lepillantott az előtte heverő bőrmappára tett fehér papírra -, az a Brandstein Juda, aki a vasút ügyében kíván velem beszélni? 
Juda meghajtotta magát. 
- Én vagyok. 
- Tessék, foglaljon helyet. 
Egyetlen karosszék állott az íróasztal előtt, alacsony, mélyöblű, s aki beleült, annak fel kellett tekintenie az igazgatóra, keresztül a hatalmas asztalon, kissé kényelmetlen fejtartásban. Hosszú tárgyalásnál az ilyesmi igen kényelmetlen a vendég számára. Ezért is rendezték így. Mert Reményi Hugó modern üzletembernek számított s igen sokat adott a lélektani hatásokra. 
- Egy szivart? 
- Köszönöm, nem szivarozom.

Komoly figyelemmel nézte, hogy gyújt rá, megolajozott mozdulatokkal, s látható gyönyörűséggel élvezve a sűrű, kék füstöt. 
- Tehát? Miről van szó? 
Juda nagyon megfontolta az első szavakat, amiket mondani akart itt. Nem szabad bátortalannak látszania, ezt tudta, s úgy kell viselkednie, mintha fiatalsága ellenére is tapasztalt és nagystílű üzletember volna. 
- Nem akarok sokat fecsegni. A kegyed ideje is drága, jobb, egyenesen beszélünk. Át akarom venni a v-i vasút építését, amit eddig Kondor Bernát vezetett. 
Az igazgató csodálkozó arcot vágott. Felhúzta szemöldökét, a füstöt szája sarkán pampogva bocsátotta ki, s leverte a hamut. Meglepte a vézna fiatalember támadó modora, de tetszett is neki. Mióta belépett a szobába, az volt az érzése, mintha egy hideg, sima kígyó csúsznék feléje az ajtóból, céltudatos, kiszámított mozdulatokkal. 
A csend szétterpedt kettőjük közt. Az íróasztal mögül a nedves barna szemek pillantása rátapadt Juda arcára, de az ő tekintete is keményen szúrt az igazgató felé. Aztán Reményi Hugó megreszelte a torkát, s mosolyogva mondta: 
- Nem értem önt... Tudja, hogy Kondor Bernát vezeti a munkálatokat s mégis ezzel az ajánlattal jön hozzám? Hogy képzeli ezt, fiatalember? 
Juda keresztbe vetette lábait, lenézett cipője orrára, aztán hirtelen felvetette fejét. 
- Kondor úr tönkrement. 
- Mi? . 
- Tönkrement. Felteszem, hogy ezt igazgató úr jobban tudja nálam, csak nem akarta mondani. Hát én kimondhatom, lássunk tisztán. 
- De honnét veszi, kérem? 
- Tudom. Két nap óta szaladgál pénz után, elfogyott a tőkéje, könnyelmű volt, most vége. Azt is tudja igazgató úr, hogy krízis van... 
Úgy ejtette ki a szót, mintha nem tegnap tanulta volna, hanem kora gyermeksége óta tudná s tisztában lenne egész jelentőségével. 
- Szóval krízis van és sehol se képes pénzt felhajtani. Holnapra kész a botrány. 
- Miféle botrány? 
- Kiderül, hogy a Salgó és Reményi részvénytársaság tovább adta a vasútépítést egy alvállalkozónak, aki nem volt komoly tőke. 
Megint mosolygott, de most már támadás volt arca kifejezésében. Egy hosszú pillanatig hallgatott, mintegy időt adott az igazgatónak, hogy végiggondolja a dolgot, a botrányt, minden következményével. 
- Ugyan kérem... - találta meg a hangját Reményi Hugó -, kit érdekel ez a dolog! S miért kell a nyilvánosságnak értesülnie arról, hogy egy Kondor Bernát nevű vállalkozó tönkrement? 
- Hááát - nyújtotta a szót Juda -, esetleg közlik a lapokkal. Olyanok, akik tudják. Megtörténhetik. Nem? Egy telefonba kerül, vagy pársoros levélbe. 
Az ördögbe! Most már tudta az igazgató, miért kellett a kígyóra gondolnia, mikor meglátta ezt a sovány, szemtelen fiatalembert. Fejét lehajtotta a mappa fölé, szabadulni akart a tekintetétől, amely makacsul fogta az övét, pillantás nélkül fúródva szemébe. Ki kéne dobni - villant át agyán -, csengetni az altisztnek, vagy Stern bácsinak és kilódítani innét, hogy guruljon a lépcsőn. Hiszen nyilvánvaló fenyegetőzés, amit művel a célzásaival. Zsarolni akar? Nem, nem látszik olyan könnyű fickónak, aki pár koronát szeretne egy véletlenül tudomására jutott rossz hírért. Ez sokkal többért harcol itt. 
- Nem tudom, igazgató úr hallott-e arról, hogy Kondor Bernátnak társa is volt? Egy független párti képviselő... 
Ártatlanul nézett fel, most szinte gyermeki fény ragyogott át az íróasztal fölött. 
- Iiiigen? Derűsen bólintott: 
- Igen. Csemege lenne egy-két lapnak, ha megírhatná... 
- Most már mondja meg, voltaképpen mit akar? 
- Szeretném átvenni a vasút építését, ugyanolyan feltételekkel, mint Kondor kapta. Önök értesítik, hogy kiengedik az obligóból, én pedig majd ha befejeződik az építés, elszámolok vele. Nagyon becsületes üzlet. 
Az igazgató most már láthatóan felindult volt. Ez a s szemtelen fickó feltételeket szab, mintha máris tárgyalnának, mintha a Reményi és Salgó - szerette a maga nevét előre tenni a cégben - olyan egyszerűen megrettenne egy utcáról felszaladt kis senkitől, egy üres fenyegetéstől. Megnedvesítette szája szélét, s szinte magának is idegenül hangzott az, amit válaszolt: 
- És ha Kondor Bernát nem akarja ezt a megoldást? 
- De... Majd akarja. Nem kap pénzt. Krízis van. 
- És önnek? Önnek honnét van pénze? 
Juda halkan, s mégis nagyon önérzetesen felelt: 
- Magamnak is van némi tőkém, de főképp apósom szállna be az üzletbe nagyobb összeggel. 
- Ön nős? És ki az apósa? 
- Leendő apósom. De ez nem fontos. Groszmann Oziás. Munkácson. 
- Úúúgy? Ismerem a nevét. 
- Róla van szó. Azt hiszem, nem kell magyaráznom, mennyivel tőkeerősebb Kondor úrnál. 
- Kérem - hajolt előre Reményi Hugó - nem azért, mintha ez már a tárgyalást jelentené, hiszen egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy ajánlatával komolyan foglalkozzam, - megmondhatná, honnét tud Kondor úr anyagi zavarairól? 
- Tőle magától. 
- És... És a bizalmat erre használja fel? 
- Ez a kérdés nem tartozik ide. Én üzletember vagyok. 
Zsebébe nyúlt, elővette óráját, mint akinek igen beosztott és drága az ideje. Megnézte a számlapot, felállt a karosszékből, s komolyan, határozottan mondta: 
- Fontolja meg, igazgató úr... Nem mondom, hogy most rögtön választ várok, elvégre az ügy még várhat, mondjuk... 
Elhallgatott, hosszú szünetet tartott, aztán könnyedén befejezte: 
- Mondjuk holnapig... Holnap ilyenkor visszajövök a válaszért. Remélem, kedvező lesz. 
Meghajolt, szabályosan, kissé mereven, mint aki nem gyakorolta még elégszer ezt a mozdulatot. Határozottan volt testtartásában valami pincéres, Reményit arra emlékeztette, ahogy a vendég előtt a kávéházak, vagy jobb éttermek személyzete viselkedik. Ha megkérdezi, Juda tán őszintén el is árulja, hogy két nap alatt csakugyan a pincérektől vette át a meghajlás tudományát. Semmi szégyellnivalót nem talált volna benne. 
Már az ajtónál volt, amikor utolérte az igazgató hangja: 
- Egy pillanat még... Valami személyes kérdés. Mint embert érdekelne valami... 
- Tessék. 
- Hová való ön? Honnét jött Pestre? 
Visszanézett, s mintha csúfolódni akarna, félrehúzott szájjal felelte: 
- Tarnopolból. 
Hangtalanul nevetett s ragyogó szemmel, hosszú léptekkel mérte végig a szobát, ahol a kopott íróasztal mellett, mint hűséges házőrző kutya, rádőlve az asztal lapjára, rövidlátó szemével, majdnem egészen a papírra nyomva széles orrát, Stern bácsi valami számadáson dolgozott. Háta magasabban volt kopasz fejénél, úgy tetszett, egy súlyos batyu alatt görnyed. 
- Jónapot - dalolta Juda s csodálkozva állapította meg, hogy ha kívülről hiányzik is a kilincs, belülről ott ragyog a helyén. Innét, úgy látszik, könnyebb elmenni, mint bejutni. Bár bejutni is könnyű annak, aki ismeri a módját. 
Elégedett volt magával és csendesen fütyörészett. 
Nem értették meg egészen egymást Reményi Hugóval, de bizonyos volt benne, hogy nem lesz semmi baj az üzlet körül. Miért is ragaszkodnék a cég Kondor Bernáthoz? Ez egy percre se aggasztotta; belenézett a főnök szemébe és esküdni mert volna, hogy erkölcsi aggodalmak nem állnak majd útjába együttműködésüknek. 
Tetszett is neki ez az ember. Saját magát látta benne, húsz vagy harminc esztendő múlva, mikor már neki is ősz lesz a halántéka, hatalmas íróasztal mögött ül egy irodában, ahová altiszteken és Stern bácsikon keresztül lehet csak bejutni, finom szivarokat tart a fiókjában és szőnyeg borítja a viaszillatú parkettet. És megtanul majd viselkedni is, ó, könnyen megyén az! "Kérem - motyogta magában, míg a járókelők mellett elhaladt -, a mi cégünk szolid firma..." "Megfontolás tárgyává tesszük ajánlatát, amely nem látszik éppen rossznak..." Ilyeneket kell mondani s közben az ember a papírvágó késsel játszik, felhúzott szemöldökkel, keresztbevetett lábbal. Komédiázni kell; mindig többet és nagyobbat mutatni, mint amennyik vagyunk, hatalmat éreztetni a tárgyaló féllel, s a szóval óvatosan bánni... 
Postahivatalt keresett és sürgönyt küldött Munkácsra az öreg Oziásnak. Annyit táviratozott csak: "Nagy üzletet hozok, holnap éjjel érkezem. Brandstein." 
Ez tetszett neki. Brandstein. Mint egy bankár. A névnek legyen csengése, akár az aranynak. Vajon Reményit hogy hívták azelőtt? És Kondort? Majd meg kell változtatni a nevét is, persze, később, alkalmas pillanatban, ennek még nem jött el az ideje. Ki tudja, mit kell még csinálnia a legközelebbi jövőben, amihez éppen megfelelő, ha valakit Brandstein Judának neveznek. Az az új ember, aki a névvel születik, ne is emlékeztessen senkit a munkácsi kis piaci zsidóra, vagy a sz-i szatócsra. Brandstein Juda tűnjék el örökre, nyomtalanul, mint aki meghalt... 
Ha valaki látja ezt a fiatalembert, andalogni az utcán, látszólag céltalanul, száján kis mosollyal, bizonyosan azt gondolja magában: találkára készül és a szerelem édes titkait forgatja fejében. Mert Brandstein Juda átszellemülten rótta a pesti utcát e késő délutánon, megszállottként. Csillogó nagy szemei, amelyeket félig eltakartak a vastag szemhéjak, elrévedtek valahová, a háztetőkön és tornyokon túlra. Csak aki olvasni tud a tekintetek mögött, fedeztette volna fel e szempár mélyén a jeges, disznószerü harciasságot, mosolyában pedig a falánkság és kapzsiság jellegét. 
Egy ihletet váró költő arckifejezésével fordult be a New York kávéházba. 
- Alászolgája, doktor úr... - harsogott feléje az üdvözlés. Lassan ment az asztalok között, mint aki keres valakit. 
Ha szerencséje van, itt találja az öreg Rosenbaum Mandel fiát, akiről tudta, hogy újságíró. 
Azt hinné az ember, hogy egy olyan slemil kis zsidó, mint a munkácsi házaló, aki inkább abból él, hogy kosztos talmudistákat és ismeretlen égtájakról érkezett vándorokat fogad be házába, nem hasznos összeköttetés és ha egyszer a sors megszabadított tőle valakit, jobb ha mindjárt elfelejti... Pedig, lám, nem kell lebecsülni az ilyen ismeretséget se. Ápolni kell a barátságot, kivált, ha semmi másba nem kerül, mint jó szóba, leereszkedésbe. 
Megállított egy öreg pincért, akiről gondolta: minden vendéget ismer. 
- Róna Armand szerkesztő urat nem látta? 
- De. Amott van a karzaton. 
- Mutassa meg, mert személyesen nem ismerem. 
- Tessék jönni... 
Elindult előtte, fel a néhány lépcsőfokon, aztán az egyik csavart oszlop mögül odamutatott a négyszögű kis asztalhoz, amely mellett, szorosan összehajolva három férfi beszélgetett. 
- Az a feketehajú, kövér. 
Juda elindult feléje s közben jól szemügyre vette. 
Keze a márványasztalon pihent. Párnás, kövér kéz, utolsó ízén vörös, vastag szőrökkel, - a mohó és kielégíthetetlen emberek keze. A puffadt mell fölött, a tokába vastagult nyakon borzas fej ült, előre meredő, szélesgyökű orral, amely mintegy megriadva saját merészségétől, hirtelen lecsapódott s hegye már majdnem érintette duzzadt felsőajkát. 
- Engedelmet kérek... - lépett az asztal mellé. - Rosen... Róna szerkesztő úr? 
Barátságtalanul pillantott fel és érdesen felelt: 
- Igen, mi tetszik? 
- Szeretnék párt szót váltani. 
- Milyen ügyben? Most én dolgozom, kérem. 
Szétmutatott az asztalon, amelyen szanaszét hevertek a félig teleírt, üres és kusza írással telerótt lapok. De azért felállt, egy pillantással azt mondta szomszédjainak, hogy mindjárt visszatér és pár lépésre Juda előtt ment. Vékony, görbe lábak hordozták a pazar bőségű felsőtestet, s Juda magában megállapította, hogy Róna Armand nem szép ember és semmi esetre se hasonlít úgy őhozzá, mint Munkácson az anyai szeretet látta. 
- Már mondtam, hogy dolgozom - ismételte visszafordulva -, nem haragszik, ha arra kérem, csak röviden mondja meg, minek köszönhetem a szerencsét. 
Körülöttük zsongott, morajlott a kávéház. Az emberek kivörösödött arccal, hadonászva magyaráztak egymásnak, mindenki izgatott volt, mintha éppen most történt volna vele szerencsétlenség, vagy valami kivételes öröm rohant volna rá. Néhol egy-egy sápadt, nagyhajú férfi magyarázott a körülötte ülőknek, akik olyan áhítattal, bólogatva hallgatták, hogy Judának a rabbinusokat juttatta eszébe a kép, az otthoni chasszid talmudtudósokat, akik egész nap a tanítványok gyűrűjében ülnek, magyarázzák a Tant s figyelik csacsenereik bólogatását, elragadtatott arckifejezését. 
- Kérem, én ismerem a kedves szüleit Munkácson. Náluk laktam egy ideig. Brandstein Juda vagyok különben, vállalkozó... 
Egy szempillantásig habozott, míg ezt kimondta, így, először, de aztán határozottan csengett a szó. Igen: vállalkozó. Vagy nem kantinja, élelmezési vállalata van-e egy nagy vasútépítésnél? 
- Brandstein... Brandstein... Ja, emlékszem már... Maga az? Leplezetlen kíváncsisággal nézte meg, tetőtől talpig, mint valami eladó jószágot. 
- Én vagyok. 
- Most Pesten lakik? 
- Nem. Csak egy üzlet miatt tartózkodom itt. 
Reményi Hugó mozdulatát használva, kínálta a Rosenbaum-fiú felé a cigarettát. 
- Parancsol egyet? De nem haragszik, hogy megzavartam? Azt hiszem, érdekelni fogja, amit mondani akarok. Mint sajtóembert... Tudom, szerkesztő... Egy érdekes hírt közölnék. 
- Igen? 
- Nagy botrány lehet belőle. 
- Halljuk! 
- Tud a v-i vasút építéséről? 
- Nem. 
- Az egész nem is fontos. De van benne egy képviselő is és most a vállalkozó megbukik. 
- Mondja már! Tudja, mennyi bukás történik az országban naponta?

- De ez a vállalkozó nem olyan... Ez egy posztókereskedő, aki homályos módon jutott az építkezéshez... Lehet, hogy panama...
- Panama? 
Róna Armand széles cimpájú orra beleszimatolt a levegőbe. Lehet, hogy ez a vidéki ember egy nagy botrány magvát hozta el hozzá? Fantáziája már nekieredt, látta a cikk alatt a nevét, s érezte zsebében a bankókat is, amiket esetleg az ügy elhallgatása jelenthet. 
- Nézze, Brandstein úr, én most nem érek rá. Nagyon érdekel a dolog, de ezt a dolgot be kell fejeznem. Nem vacsorázhatnánk együtt? Akkor szépen, részletesen mindent elmond nekem. 
- Jó. Hol? 
- A Wampeticsnél. Tudja, hol van? 
Juda habozott, de aztán rávágta, hogy igen. Ne tartsa olyan buta vidékinek, aki még azt se tudja, merre van egy divatos pesti vacsorázóhely. Legfeljebb kocsiba ül majd, megéri a költséget. 
- Helyes. Mondjuk, kilenckor. Asztalról én gondoskodom. 
Kezet nyújtott, fejedelmi leereszkedéssel s már indult is vissza asztalához, széles, kacsázó járásával. 
Juda utána pillantott és megvetően mosolygott. Ostoba, nagyképű fickó, aki azt hiszi, hogy most egy vidéki embernek sikerült imponálnia. Nem érzi, hogy csak eszköz lesz, annyi, mint egy kő, amivel Dávid agyonsújtotta Góliátot? De nem is, inkább a szamár állkapcsa, igen... Aprókat bólogatott, de azért elégedetlen volt. Csak egyszer jönne el az idő, mikor az ilyen Róna Armandok kedvéért nem kell a tájékozatlan alázatost játszania! Hiába, nagyon gazdagnak kell lennie az embernek, hogy ilyen apró sebeket ne ejtsenek rajta. 
De mihelyt kint volt az utcán, megnyugodott. Lassú, higgadt léptekkel tartott a szálloda felé, mint egy tősgyökeres pesti, aki üzleti ügyei elvégzése után hazaindul. Ez a város - érezte -jót tett neki. A biztonságát növelte, tömegeivel, nyüzsgésével elragadta, magával sodorta, tempót diktált reá. Vajon Munkácson tudott volna-e úgy beszélni valakivel, mint Reményi Hugóval? Nem, bizonyosan nem... Túlságosan félénken viselkedett volna, s alázatosan, mint ahogy ott mindenki. Még Oziás bácsi is. El kell vegyülni az idegenek közéé, hogy az ember igazán szabadnak és egyenrangúnak érezhesse magát velük, vagy különbnek nálunknál. Az a sok zsidó ott, a piszkos kis városban az örök riadalmat és szenvedést hordozza lelkében. A gettó emlékei kísértik, azt hiszi, most is falak vannak körülötte, ahol szigorú tilalmak igája alatt él. Ki, ki, a világba, ahová nem kíséri el más, mint az összetartozás bizonyos, jó, melegítő érzése, s a tudat, hogy mindig számíthat a magafajta segítségére. Ahol elvegyülhet s nem tűnik fel senkinek, épp, mint a farkas, ha báránybőrbe búvik és a nyáj befogadja, jámboran, nem is sejtve, hogy szájában milyen fogak rejtőznek és micsoda étvágy gyötri. 
Vett egy újságot és unottan lapozni kezdte, már a liftben. Olvasta a vastagbetűs címet, hogy a monarchia ultimátumot intézett Montenegróhoz, de nem érzett semmi megrendülést. Lehet, hogy háború lesz, de az őt nem érdekli. Katonának nem viszik el, hiszen voltaképpen róla nem is tud senki, nem tudják hová sorozásra hívni, nincs hatóság, amely nevét számon tarthatná. Háború? Montenegróval? Hol lehet az az ország? És ki az a Nikita király? Valami biztosan megdrágul, úgy szokott lenni, azt mondják. Hallotta Oziástól, hogy a boszniai okkupációkor a zab például jó üzlet volt. 
Pillantása tovább siklott a híreken, de egyszerre felrántotta a szemöldökét. Ohó... Ez érdekes. Míg szobájába ért, átfutott rajta, aztán, hogy belül került az ajtón, s leült a heverőre, még egyszer elolvasta, s harmadszor is. Minden szót külön-külön, mintha titkos értelme volna a szövegnek. "A környei Esterházy 
birtokot megvette Rosentál Lajos." Hm... Ez igen. Ezernyolcszáz hold, az ára kilencszázezer korona, csinos lehet, biztosan van rajta kastély is. Ezek az Esterházyak nagy grófok. A Rosentál Lajos pedig... Igen, nincs kétség... De minek neki a föld és kastély? Ezt Brandstein Juda egyelőre nem értette. Semmi se vonzotta a föld felé, parasztnak való dolog az. Nem látott soha egy nagybirtokot, ringó búzatáblákat, kövér jószágokat, hintókat, parádés kocsisokkal a bakon, s nem kastélyt se. A földről az a képzete volt csak, amit a rutének közt szerzett, a sovány kis hegyi legelőkön, vékony, köves szántóföld-parcellákon. 
Az ilyenfajta ember, mint ő, jobban szereti a pénzüzleteket, s nem bírja felfedezni a földben a hasznot. De ez érdekes... Hogy Esterházytól Rosentál... 
Még akkor is visszaforgatott a lapra, mikor elolvasta a hirdetéseket, a vastag betűket, amelyek a Fővárosi Orfeumba csábították, Ásta Nielsent megnézni, a Jardin de Palaisba, ahol nagy revüt ígért a műsor, s a Szerecsen utcai Palaise de Danseba... Majd Róna Armandot megkérdezi: Mi ez az ultimátum, amit Montenegrónak küldtünk és lesz-e igazán háború? 
Esterházytól Rosentál... Kilencszázezer koronáért egy valóságos birtokot... Ez a fontos és nem az, hogy Bécsben tüntetnek a diákok és azt kiabálják: "ne beszéljenek a zsidók becsületről". Akinek pénze van, annak becsülete is van. 
Azé a legnagyobb becsület... És a zsidók? Azok ne beszéljenek? Egészen indulatba esett, fülei égtek, felháborodott, önérzete vad vérhullámot korbácsolt fel a fejébe. Megint érezte, hogy puszta kezével tudná megfojtani azt, aki a zsidóra rosszat mond. Nem őrá, nem személyére, de a zsidóra, csak egy gyalázó szót is, mint otthon, az erdei táborban a kubikosok. Az ilyen népet büntesse meg Jahve, szárítsa el legelőin a füvet, vizei teljenek meg vérrel és jajgatása olyan legyen, ami elhallatszik Beér Elimig, ahogy az írás mondja... 
Gyűrögette kezében az újságot és pillantása nevekre esett. Orenstein Henrik - olvasta -, Herz Lajos, Schossberger Rezső. Ezek is zsidók. S ezeket dicsérik, itt áll a lapban, hogy milyen nagy és derék emberek. Hát hogy igazodjék el? Ezek talán már gazdagok és hatalmasok? Nem merik őket bántani? De akkor miért tűrik el, hogy a zsidókat szidalmazzák? Rotschild például? Aki leghatalmasabb, s akinek nevét Groszmann Oziás úgy mondja ki, mint a kherubokét? 
Greiner Jakab Amerikába szökött... Ez is abban az újságban volt, az utolsó kis hír. Valami ácsokat csapott be. Mbah... Minek hagyták magukat? Greiner Jakab bosszút állt Rotschild helyett a gojimokon, akik megérdemlik, mert az utcán azt kiáltozzák, hogy a zsidóknak nincsen becsülete. Hát ha ők mondják, akkor ne is legyen... Teljesedjék be rajtuk, amit hisznek. 
Ezután mindig megveszi az újságot, majd azt is megmondja Róna Armand, hogy melyiket olvassa. Ő csak tudja, melyik a legjobb hírlap? 
Lehúzta az ablakon a rolettát és óvatosan körülnézett, hallgatózott is, aztán elővette pénztárcáját. Meg akarta számolni, mit költött. 
Volt még néhány bankója, tízkoronások, húszasok és egy százas is. Lekuporodott a kényelmetlen támlásszékre, gyűrött papírt és egy apró ceruzacsonkot kapart ki zsebéből. Számolni kezdett. Halkan mormogott mellé, megszokta, hogy ilyenkor hangosan gondolkozzék. Túlságosan sok pénzt kidobott, de nem sokat törődött vele. Otthon egy hónap alatt se költ annyit, mint mióta itt időzik, de ez elvégre befektetés. Vigasztalta magát, s közben nyitott száján sípolva szívta a levegőt:

- Neunundzwanzig... vierundfünfzig... ccc... achtundachtzig... 
Igen, sokat költött... Csak ez a mai nap mennyibe került, pedig még nincsen vége, hiszen a vacsora a Rosenbaum-fiúval nem lesz olcsó mulatság... Ó, azok az esték, mikor hagymát evett sóval és kenyérrel s fényes ünnepnek számított Rosenbaum Mendel asztalánál a menóra gyenge gyertyalángjai mellett a szombatot köszöntő szegényes lakoma... S később is, mikor a heringes hordókból kiválasztotta a legkisebb, leghitványabb halat, nem akarván megkárosítani saját magát a falánksággal... 
- Einhundertzweiundvierzig... 
Háta meghajolt, mintha láthatatlan teher nehezednék reá, sovány nyakán ütemesen bólogatott a fej, amelynek óriás árnyéka ide-oda imbolygott a fal virágos tapétáján. Homlokát gondterhelten összeráncolta, s most apjára hasonlított, aki esténként a billegő lábú asztal mellett sóhajtozva kotorta elő zsebeiből a napi bevételt, kasszát csinált, mindig elégedetlenül, nyögött, mormogott, a család pedig lábujjhegyen járt körülötte, mert olyankor ingerlékeny volt. 
IV. 
A vacsorához kissé ünnepélyes arccal vonultak be. 
A szobalány ott állt a kitárt ajtószárnyak mellett, lehajtott fejjel, majdnem egészen belelapulva a falba, mert mindenki megnézte, kritikus szemmel, mintha csupa idegen vendéget várna a család és nem akarnának szégyent vallani a személyzettel. Pedig ezeken a csütörtök estéken soha nem hívtak meg senkit. A család bizalmas körben költötte el a hosszú és gazdag lakomát évtizedek óta, az öreg Rothenstein idejében már, aki a szokást meghonosította. Ő szerette így együtt látni fiait, leányait, vejeit, később pedig unokáit is, mint valami pátriárka. Most már csak képe tekint alá a népes találkozókra, a széles, aranyos rámából, mélabús, az üldözöttek rimánkodó nézésével, magas, kopasz homlokával, dús szakállával és vékony mosolyával, amelyben van egy kis lenézés. 
Tradíció kövesedért a makacs apa akaratából s nem is gondol rá senki, hogy a szokáson változtatni lehetne, azóta se, hogy az öreg kiköltözött a Bajza utcából a Kerepesi temetőbe, a hatalmas feketemárvány sírboltba, pedig ahogy népesedik a família, úgy válik egyre többjük számára kényelmetlenné a csütörtöki vacsora. A fiatalokat akadályozzák az összejövetelek szabadságukban, mert ha valamelyikük megpróbálna egyszer elmaradni, a többi mindjárt lázadónak minősítené és fejére idézné az elhunyt szellemét. Egyetlen kivétel van: az üzlet, ez mentség a mulasztó számára, de hazudni nem lehet. A Reményi-család minden ügyét mindenki tudja, ez is az öregúr idejéből maradt meg, amikor a csütörtökök beszámolók voltak, s az egész hét eseményeit az asztalnál vitatták meg. A fiúk és vők beszámoltak fekete mellett a dinasztia fejének, aki pipázva ült karosszékében s egy-egy megjegyzést tett a hallottakra. Valóságos kihallgatások folytak, s akadtak, akik remegve várták az apa haragos kifakadásait, gúnyos megjegyzéseit, amelyekkel nem fukarkodott, ha kedve ellen történt valami. 
Az öreg, aki soha nem szokta meg a Reményi nevet és a gyermekek néma méltatlankodása közben gyakran nevezte magát harmadik személyben még a cselédek jelenlétében is kedélyesen Rothensteinnek, teljhatalommal tartotta kezében a vagyont még akkor is, amikor már tulajdonképpen rég visszavonult az üzlettől és kétmillió koronáját szétosztotta fiai meg leányai között. Mindenről tudni akart, ezért szólította parancsa az apai házba a fiatalokat. 
- Hugó itthon van, ugye? - nézett körül az egyik vő, mikor már valamennyien együtt voltak és várták, hogy a ház asszonya, a legidősebb fiú felesége elfoglalja helyét. 
- Hogyne! Csak telefonhoz hívták, mindjárt jön. 
Elhelyezkedtek, ki-ki a szokott helyére. Az ebédlő már nemsokára szűknek bizonyul, mert az unokák is nőnek és széket kell tenni nekik a vacsorákhoz. 
Bizonyos merevség feszült egy ideig a terített, ezüsttel és kristállyal rakott asztal vendégei között. A hidegség a háziasszonyból áradt, aki szőke fejével, kék szemével, kissé fitos orrával nem is illett a fekete Reményi-ivadékok és feleségeik közé. Hugó vidékről házasodott, mezalianszot kötött: egy félig tönkrement földbirtokos leányát vette el, különös szépsége, vagy tán inkább dupla predikátuma miatt. Akkor elveszett embernek tartotta a család, az öreg kitagadással fenyegette, s egészen soha nem tudott megbékélni menyével. Azt 
- 142 - 
hitte: titokban lenézi az asszony, bírálja viselkedését, s magában tán le is zsi-dózza. A többiek belenyugodtak, különösen, mikor Hugó rendbeszedte apósa halála után a birtokot és a kastélyt s úgy viselkedett, mintha a Reményiek családi fészke lett volna a szép öreg ház a honfoglalás óta. Az asszony atyafiságában egy született bárónő is volt, ezt határozottan irigyelték többen Hugótól s szívesen adtak volna oda vagyonukból valamit, ha elcserélhetik rokonságukat az övével. 
A Hugó házánál arisztokratikus szokások ütötték fel fejüket, mikor az apa meghalt s ezek adtak a csütörtöki lakomáknak feszes és kényelmetlen jelleget. Nem mindenki érezte jól magát az asztalnál, melyre olyan eledelek kerültek néha, hogy azt se tudták: mivel nyúljanak hozzájuk s félszemmel többen a háziasszonyt figyelték, nehogy nevetségessé váljanak. Gyanakodtak, hogy tán egyenesen az ő zavarba ejtésük Cecil sógorasszony célja. 
- No, itt vagy? Azt hittem, tán el kellett menned valahová ma este is - integetett a házigazdának az egyik sógor -, ma egy hete mit végeztetek az igazgatósági ülésen? 
- Semmi különöset. Megvesszük a malmot. Azt hiszem, jól járunk vele... A tálat körülhordozta az inas és a szobaleány, az ezüst és porcelán halkan 
csörgött, közben pedig megkezdődött a szokásos diskurzus, amelyet az asszonyok nagyon untak, de a férfiak nem sokat törődtek vele, s hosszan, részletesen vitatták meg üzleti ügyeiket. A legkisebb Reményi-lány már az apa halála után ment férjhez, s annak az ura vitte a szót. Tőzsdei ügynök volt, majdnem családi tanács választotta ki Eszter számára, hogy legyen a famíliában olyan ember is, aki a börze környékén otthonosan mozog és szemmel tartja e kényes harcteret. 
- Nagy gabonakontremin kezdődik a jövő héten. Sándor Pálék, úgy hallom, már mindent előkészítettek. 
- Akkor erős mozgolódás lesz a papírpiacon is - ráncolta össze homlokát a középső Reményi, Andor, aki érdekelve volt néhány részvényüzletben. 
- No, és az ultimátum, amit Montenegrónak küldtünk ma? Annak nem lesznek következményei, Arnold? 
A tőzsdés legyintett: 
- Ugyan! Mindenki tudja, hogy baj nélkül megússzuk ezt az ügyet. Hallottam egy telefonról, amit a Hitelbank kapott reggel Bécsből, az is megnyugtató tartalmú volt. Csak a gyenge kezek és tájékozatlanok rémülnek meg talán. 
Hugó szótlanul hallgatta az ide-oda röppenő megjegyzéseket, amelyekért Budapesten szívesen adtak volna egyes helyeken komoly összegeket. Most látszott csak, ilyen csütörtök estéken: milyen nagyszabású üzletember volt az öreg Rothenstein, aki leányainak férjét, fiainak feleségét kiválogatta. Minden valamire való szakma képviselve volt a családban, sőt félig-meddig a politika is, hiszen Margit ura a városházán igazán befolyásos ember, Ehrlich, a törzsfőnök sokra becsüli. Még képviselő is lehet belőle, a nevét minden héten kiírják az újságok, hiszen ügyvéd és sok barátja van a sajtóban. 
Nagyon csendes vagy ma, Hugó! - villantotta feléje tekintetét a legifjabb sógor, olyan tiszteletteljesen, ahogy a majoreskoval beszélnek a szerényebb rokonok. 
- Ez a telefon foglalkoztat, ami miatt az előbb késtem. 
- Üzleti ügy? 
- Nnnno... Úgyis mondhatjuk. 
- Titokzatos vagy! - gúnyolódott a városatya. 
- Te ismered Róna Armandot, ugye? 
- Az újságírót? 
- Azt. Vele beszéltem. 
- Jó fiú. Kaptam tőle néhány nagyon becses információt. 
- Engem is azért hívott fel az előbb. Közölt velem egy hírt. 
- Politika? 
- Nem, de lehet belőle egy kis közéleti botrány. 
- Mondjad már, ne tégy kíváncsivá! 
- Volt egy birtok Várpalotán, a Beligradeanu testvéreké. Valami nagy tranzakciót csinált vele Spitzer. 
- Arról hallottam harangozni. Az államnak alkudott rá, hajói emlékszem... 
- Igen. Meg is vette, öt és fél millióért. 
- Cccc... Micsoda üzlet! - szisszentek fel egyszerre hárman is az asztalnál egy kis irigységgel. 
- Ne sajnáljátok tőle. Éppen ebből lesz a botrány. A Budapesti Hírlap megírja holnap reggel az egész ügyet, kiteregeti a kulisszatitkokat, állítólag homályos dolgok vannak a vásárlás mögött. 
Az ügyvéd szivarra gyújtott és nagy figyelemmel szemlélte, hogy a dohány szépen fog-e tüzet. Szerette nézni, hogy a parázs milyen szabályos piros gyűrűt von a barna levélen.

- No - mondta aztán, hogy a gyújtót eldobta az ezüst hamutartóba, amely szarvasfejet ábrázolt és két agancsa mellett kiállott a tálból -, nem féltem én Spitzert. Hadd kiabáljon a Budapesti Hírlap. A pénz az ő zsebében van, s ez a fontos. 
Nevettek, szívből és ártatlanul, mintha gyermekek volnának s titokban mind azt kívánták - bárcsak ne lenne semmi kellemetlensége a várpalotai tranzakció miatt annak a szegény Spitzernek. Elvégre akármelyikükkel előfordulhat ilyen eset, az üzletembert érhetik minden pillanatban kellemetlenségek. Veszélyes üzemnél dolgozik, ahol vagy a siker igazolja vakmerő bravúrjait, vagy a börtön ajtaja nyílik meg előtte. Ez a két véglet van s ezekkel számolnia kell mindenkinek, vagy menjen el jámbor hivatalnoknak. A szerencsét provokálni kell s megvívni vele, élet-halál mérkőzésben. A vesztest minden időben, minden harcon gúny és szidalom érte, itt sincs másképp... 
A ház szelleme ez volt, ezt tanulták a Rothenstein-fiúk s a leckét nem felejtették el akkor sem, amikor már régen Reményiek voltak, előkelő gazdasági tekintélyek, sőt talán úriemberek is. 
Egyedül a legkisebb, Andor nem volt való szabad pályára, ő tanárnak tanult. Már egyetemista korában révülten beszélt Aranyról és elhatározta, hogy nagy esztéta lesz. A diplomáját nem használta, nem gyermekekkel akart vesződni, hanem egyetemi katedrára vágyott. A Nyugatban jelentek meg értekezései s írt egy hosszú tanulmányt Vörösmarty tudatalatti énjéről. 
Nem hasonlított egyik testvérére se, mintha a tudomány, amellyel foglalkozott, kicserélte volna egész valóját. Vékony átszellemült profilja, keskeny, hosszú kezei, imbolygó, vékony termete idegen volt a családban. Keveset tartózkodott otthon, a csütörtöki vacsorákon úgy vett részt, mint egy idegen vendég, aki nem is érti, mi történik körülötte, de udvariasan unatkozik, mert nem akarja megsérteni a háziakat. A legizgalmasabb tőzsdei híreket elnyomatott ásítással hallgatta s ha valamelyik sógor hozzáfordult kérdéssel, vagy véleményét akarta hallani, messze nézett, keresztül a falakon s megkínzott arckifejezéssel felelt: 
- Fogalmam sincs, kérlek. Én ezekhez a dolgokhoz nem értek... Titokban utálták, csak Hugó, a legidősebb fiú vonzódott hozzá s ezért nem 
mertek ellene szólni, ezért tűrték el, hogy munkátlanul élvezi a közös vagyont. 
A Galileisták közé járt, ott állítólag gyújtó szónoklatokat is tartott a magántulajdon ellen., 
Hugónak fülébe jutott a dolog és felelősségre vonta. 
- Te forradalmár vagy, Andor? Felvonta szemöldökét és legyintett. 
- Tanulmányozom ezt a lelkiállapotot, kérlek. Petőfiről szándékozom egy nagyobb tanulmányt írni, szeretném magam belehelyezni a forradalmárok pszichéjébe. Ennyi az egész. De ha már megkérdeztél, azt hiszem, nem árulok el vele titkot: nem azonosítom magam a mai társadalmi renddel. 
Hugó kedvtelve nézte. Mint egy Savonarola - gondolta, mert maga is olvasgatott szabad óráiban és a reneszánszhoz különösen vonzódott. A condottierik érdekelték, magát is ilyen szabású embernek tartotta, csak persze, modern értelemben. Az asztalnál néha irodalmi témát pendített meg és Gobineaut idézte, vagy vitába szállt Andorral, a többiek csodálata közepette. 
Andor most is ott ült az asztal végén, Hugó balján s a sógorasszony mozdulatában gyönyörködött, ahogy húst vett a tálból. Ezt az egyet irigyelte bátyjától, ezt az asszonyt, aki idegen angyalként bolyongott a Reményi-házban, hűvösen, előkelően, fölötte mindannyiuknak. Pár éve próbált udvarolni neki. Rokoni kedveskedésekkel kezdte, de nem érzett lelkiismeretfurdalást, ha arra gondolt, hogy a bátyja feleségét egyszer karjai között tartja, s addig szorítja magához, míg közömbös, lusta vére megzajdul. Párizsról beszélt neki, szerelmi tapasztalatait sejttette, de az idillnek hamar vége volt. Mikor úgy gondolta: hozzákezdhet az ostromhoz, s átölelte a szalon sarkában, a magashátú Mária Terézia kanapén, ahol Verlaine-verseket olvasott neki, Cecil, akit finomkodva Szöszilnek nevezett, kipirult arccal ugrott fel: 
- Megőrült maga? Mit képzel? Azt hiszi, ez valami ótestamentumi ház, ahol közös tulajdon az asszony? Én nem vagyok... 
Lenyelte a szót, de Andor tudta, mit akart mondani. Holtsápadtan távozott, s akkor napokig nem is látta. Rég volt ez, az incidenst már elfelejtette s megint feltámadt benne a vágy: látni ezt a hideg, furcsa, idegen szépséget a szenvedély nyers és szemérmetlen pillanatában maga mellett. 
Az ügyvédsógor városházi pletykákkal szórakoztatta a társaságot. Most jól érezték magukat, az evés öröme feloldotta őket, a feszesség is engedett, s nem törődtek már a ház asszonyával, aki egyenes derékkal ült karosszékében, avval a tartással, amit anyáitól, a suhogó selyembe, vagy szigorú bársonyba öltözködött nagyasszonyoktól örökölt. Ráhajoltak tányérjukra, fogaik vidáman őrölték a sültet, s néha tele szájjal megszólaltak. 
A beszélgetés, a komoly és fontos diskurzus vacsora után következett, a barna fával borított falú dohányzóban, ahová bevonultak emészteni, feketét inni és közös haditerveket szőni. 
- 146 - 
- Andorka, ma is olvassunk verseket... 
Az egyik sógorasszony, pihegő, kövér, kissé bajuszos, telt mellét az asztal fölé préselve feléje hajolt. Vidéki volt ő is, egy miskolci gabonakereskedő leánya, akit százezer koronás hozománya tett méltóvá a Reményi névre. Nem is titkolta, hogy a tudós és finom sógor jobban tetszik neki, mint az ura, a család olykor frivol célzásokat is tett rajongására, de nem bánta. 
Az ügyvéd most se állhatta meg szó nélkül. 
- Szerénke, neked mindig olvashatnékod van, valahányszor itt vagyunk. Ugyan, Bandi, adj már egyszer neki valami jó vastag könyvet, hadd szórakozza ki magát. 
Az egész asztal harsány kacagása honorálta a félre igazán nem érthető célzást. Csak Cecil ült az asztalfőn mozdulatlan arccal, mint aki előtt idegen nyelven beszélnek. 
- Ugyan, ugyan... 
Hugó feleségére pillantott és rosszallóan csóválta fejét. 
- No, most majd a moralista is megszólal - biztatta az ügyvéd. - Mondjad csak... Te gvárdián, te? 
Andor arccsontján pirosan gyulladt ki a bőr, mint mindig, valahányszor véleményt akart nyilvánítani nagyobb hallgatóság előtt. 
- Hagyjuk a morált, még emlegetni se szeretem. Ne moralizáljunk... Mindenki feléje fordult, de ő mereven maga elé nézve folytatta, mindenáron 
Cecil tekintetét kutatva. Neki szólt, amit mondani akart. 
- A morál ostobaság... Vérszegény szentek és egy hipokrita társadalom nászából született... 
- No, ez vakmerő kijelentés! - emelte fel kövér ujját figyelmeztetően az ügyvéd. - Ő hivatottnak érezte magát, hogy megvédje a társadalmat, a szenteket, mert megszokta, hogy védjen valamit. 
Tagadni lehet ezt a tételt, csak cáfolni bajos - folytatta a tanár. - Az élet akarásában nincs meg a mi szegényes és nyomorult morálunknak halvány árnyéka sem. A természet immorális, akárhogy csóválod a fejed, kedves Móric sógor. Az állatnak, fának, füveknek, virágoknak nincsen etikájuk, s az ember is akkor igazán szép, akkor viselkedik természetesen, amikor szabadjára engedi magában azt, ami állati, tehát hasonlóvá válik a teremtett világ többi dolgaihoz. 
- Milyen szellemes... 
Szerén sóhajtott és olvadó pillantást küldött Andor felé. 
Henrik, a bankár, aki sápadt arcával, örökké vörös szemével, behúzott nyakával inkább talmudistához hasonlított, mint egy pénzügyi kapacitáshoz, letette a villát és az asztal végén ülő Armandra, Adolf jogászfiára, meg Lili, a legidősebb leánytestvér pattanásos arcú bakfis csemetéjére pillantva, hidegen jegyezte meg: 
- Gondolom, nem találtok alkalmasabb és lelkesebb hallgatóságot vitátokhoz, mint a két gyereket. 
Andor legyintett: 
Ugyan...! Azt hiszed, ők nem tudják már régen és tán sokkal jobban mindazt, amit most itt hallhatnának? Kedves Henrik, ezek a dolgok nem titkok! A modern ifjúság felvilágosult, hála Istennek és a gimnazista leányok egyáltalán nem hiszik el a gólyamesét.

A beszélgetés elmérgesedett volna, mint mindig, ha nem üzletről volt szó. A család csak abban értett egyet, hogy a vagyont, amelyet még most is közösnek éreztek s minden fillérét úgy vigyázták, akármelyikük örökségéről volt is szó, mintha a maguké lenne, miként gyarapítsák. Mihelyt azonban más téma vetődött fel, kigyúlt arccal mondtak ellent egymásnak, s gyűlölködve tudtak órákon keresztül vitázni. így élték ki egyéniségüket a családon belül, amelyet az öreg Rothenstein kovácsolt egésszé anyagi vonatkozásokban. 
Andor kipirult arccal legyintett, mintha azt akarná mondani: kár minden szóért, amit egy műveletlen emberre pazarlunk. 
Szótlanul ettek tovább, a szobalány kétszer hordozta körül a húsos tálat, a kompótot s a férfiak szorgalmasan töltögettek. 
Vége felé jártak a vacsorának, mikor megcsörrent a telefon. 
Hugó bosszús arccal kelt fel és sietett ki. 
A többiek halkan ettek, hogy el ne veszítsenek egy szót se a beszélgetésből, amit az ismeretlen folytat és válaszaiból próbálták kitalálni: kivel diskurál és miről. 
- Felőlem azt írhat szerkesztő úr, amit akar. Bennünket, a céget, egyáltalán nem érinti az ügy. Persze... Azért hálás vagyok, hogy ilyen figyelmes volt, ha legközelebb arra jár, keressen fel az irodában. Két óráig ott vagyok... Igen. 
Ennyit mondott s közben hosszú szünetekkel hallgatott. 
- Nos? 
Hugó fejét csóválta. 
- Micsoda fickó!... 
- Kicsoda? 
- Volt nálam egy fiatalember, Munkácsról. A vasútépítés ügyében keresett s majdnem szemtelen ajánlatot tett. Azt kívánta, hogy Kondort, aki a munkát tőlünk átvette, dobjam ki, mert nincs pénze. Helyette mindjárt magát ajánlotta... Úgy lépett fel, mint egy kondottieri. Fenyegetőzött is a végén. Botrányt ígért... 
- Remélem, kidobtad? - háborgott Henrik. Hugó felvonta szemöldökét és furcsán mosolygott: 
- Eszem ágában se volt! Elhatároztam, hogy megkötöm vele az üzletet, mert a posztós csakugyan készen van, a krízis megölte, nem tudott pénzt szerezni, kétségbeesetten szalad hozzám panaszkodni. 
- No és? Mi történt most? 
- A Naptól hívott fel Kerecsendi Ede. Azt mondja, a Pannoniában agyonlőtte magát Bednay Ádám, az a képviselő, aki mutyizott Kondorral... 
- Óóóó... 
- Este nála volt még a hotelben Kondor, látták őket izgatottan beszélgetni a hallban többen is. Bednay, mikor egyedül maradt, leült leveleket írni, később felment a szobájába, s végzett magával. A rendőrség most van kint a szállodában... 
Maga elé nézett, mint aki néma számvetést csinál, aztán annyit mondott még: 
- Ez a fickó sokra viszi... Jegyezzétek meg a nevét, Brandstein Judának hívják. Ez megölte valamiképp Bednay Ádámot, csak azért, hogy bebizonyítsa nekem: mennyire ragaszkodik ehhez az üzlethez... 
- Fiatal? - nézett ki révülete kútjából az érdeklődés homlokráncoló pózával Andor. 
- Igen. Nincs több huszonöt esztendősnél, de tán még annyi se... Valóságos kölyök. 
- Tiszteletreméltó ember lehet. Senkinek sincs több joga becsülésünkre, mint annak, aki birtokában van a tökéletes önzésnek, amely az ellenfél elpusztításában teljesül ki igazán... Nem törekszik a tetszetős látszatokra, bevallja, hogy mindenre képes, elszánt, akár a gályarab, aki mindenáron szabadulni akar bilincseiből. 
Komor Arnold, a tőzsdeügynök közbevágott: 
- No, én nem rajongok az ilyen emberekért. Nem szeretnék olyanokkal üzletet kötni, akik végül el akarják vágni a nyakamat... 
- Mert gyávák vagytok és gyengék. Arcotokon ott a korlátoltság és mohóság kifejezése... 
- No, no, Andor... 
- Igen. S az őszinteséget se bírjátok el, látod. 
Észre se vették, hogy Cecil még a szokottnál is sápadtabban ül az asztalfőn. Letette a villát, maga elé bámult, száját összeszorítva, kezét ölében összekulcsolva. 
Lili, a legidősebb Reményi lány pillantott rá először. 
- Nem érzed jól magad, drágám? - kérdezte mézesen. 
- Semmi... semmi. Hugó is érdeklődött: 
- Beteg, szívem? 
- Nem, csak... 
- Nos? 
- Ez a szegény Bednay... 
- Ismerte? 
- Igen... Félig-meddig rokonunk volt. Eszter feléje fordult. 
- Nekünk?

Végignézte az asztal fölött duzzadó mellét, vastag karjait s az öreg Rothenstein kissé ravasz vonásait őrző arcát. 
- Nem! - felelte keményen - nekem. Nekünk. Otthon... 
- Uúúgy... Az más... 
Legszívesebben felugrott volna, hogy elfusson, ki a házból is, de legalább szobájába, ahol már nem hallja ezeknek a cinikus szavait. Megszokhatta volna régen, hogy ilyenek, hogy az emberi tragédiák csak addig a mértékig érdeklik őket, amennyire nyerhetnek vagy veszíthetnek rajtuk. Hányszor hallotta ebben a házban közömbösen elbeszélni, akár egy vadászat történetét: hogy forgattak ki valakit vagyonából, hogy üldöztek a kétségbeesés és nyomorúság szakadékaiba egy gyámoltalan embert! Nem értette meg soha őket... Hiszen érzelmesek voltak, szemük mindjárt könnybe lábadt, ha apjukat említették előttük, asszonyaik sírni tudnak egy versen, vagy egy édeskés sanzonon. Öntudatlan ez a viselkedésük? Ennyi ellentét van bennük? Kegyetlenek, mint a gyermek, aki kitépi a szitakötő szárnyát, csalánnal verdesi a békák meztelen bőrét, de zokogni kezd Jancsi és Juliska történetén? Ártatlanok abban, amit cselekszenek? 
Próbálta figyelmét lekötni valamivel, de most nem sikerült. Szeme lassan könnybe lábadt, a forró, sós cseppek végigperegtek arcán, keskeny barázdát vonva a púder finom rétegén. 
Hugó fejét csóválta. 
- De Cecil, kérem... Uralkodjék magán... Eszter közbevágott: 
- Ne bántsd szegényt. Ha egyszer rokona volt, hadd sirassa. 
- Rokon, rokon... Én nem is ismertem. 
- Kellett neked minden rokont ismerni? Hátha ez nem is akart tudni rólad. Azt hiszem, kamarás volt... Ugye, Cecil? Császári és királyi kamarás... Azok nem szeretik a közönséges embereket, pláne, ha rokonok! 
Nem felelt. Kaján, gúnyos arcok tekintettek rá, fordultak feléje, ugyanazzal az együvé tartozó öntudattal, az erőnek azzal a fölényével, mint mindig, máskor is, ha a családdal összehorgadt. Hugó soha nem védte meg. Eleintén sírt emiatt, szemrehányással halmozta el, de aztán később belátta: nem tehet másként. A család bűvkörében megszűnik egyéniség lenni, más törvények érvényesek reá... 
Szerencsére a vacsora végére értek, asztalt bontott.

Átmentek a dohányzóba, s a férfiak mindjárt üzletről kezdtek beszélni. Egy darab ideig maradt még, aztán fejfájására hivatkozott és elbúcsúzott tőlük. Andor mélyen ráhajolt kezére és nedves szájjal csókolta meg. Forró volt az érintés, mégis összeborzadt tőle, mintha egy hüllőt kellett volna elviselnie. 
- Furcsa asszony... - jegyezte meg Adolf, az egyetlen, aki bíráló megjegyzéseket mert néha tenni Cecilre, mint Hugó után a család legtekintélyesebb tagja. - Ez még mindig úgy jár itt köztünk, mintha a holdról jött volna és nem bírná megszokni a levegőnket. Pedig húsz éve él ebben a házban. Igaza volt szegény boldogult papának, mikor azt mondta, ez a Cecil csak kém itt minálunk. Meglássátok, egyszer elszökik és magával viszi minden üzleti titkotokat. Úgy nézett Andorra az előbb, hogy ha a tekintet ölni tudna, már halott volna az a fiú... 
- Á! Hagyjátok. Ilyen. S nekem így is jó, ez a fontos... 
- Perverzitás, hogy az ember ellenséget tartson a hálószobájában. Egyszer megfojt álmodban, mint Krimhilda Attilát. 
- No, hagyjuk ezt - intett Henrik s ropogtatni kezdte a szivarokat az eléje tartott ladikában. - Beszéljünk komolyabb dolgokról. Mondod, Hugó, hogy ennek a munkácsi fiatalembernek adod át a vasútépítést? Van pénze? Mert ma pénzt nem kap sehol. Én se adnék neki, még ezer százalékos biztosítékra se. A pénz nem akar mozdulni... Valami készül, meglássátok... 
- Odaadom, már mondtam. Mikor nálam volt, már akkor elhatároztam, most pedig, hogy hallottam a Bednay históriát, még inkább odaadom. Ilyen ember kell nekem... Ez, ha másképp nem megy, a temetőből a halottakkal is megcsinálja a munkát. Olyan, mint a szomjasok. Nem ismernek akadályt, ha oda kell jutniok a forráshoz, azok se, ez pedig a vagyon szomjúságától eszelős... Ismerem a fajtáját... A pénzt az öreg Groszmann Oziás adja neki, azt mondja, az apósa lesz... 
- Nem rossz dolog. Legalább egy milliót reprezentál a Groszmann-ház! 
- Ha a zsugori öreg, aki még hozzá bizalmatlan is, ad neki pénzt, akkor én semmit se kockáztatok... - fejezte be Hugó. - Azt hiszem, ezzel elvetem a gondját a vasútnak és a tíz százalékot a zsebemben érzem máris. 
- És ez a Bednay-ügy? Csakugyan nem érdekel? 
- Nem. Nekünk semmi közünk hozzá. A céggel nem volt nexusa... - Megcsóválta fejét. - Csak azt tudnám, hogy csinálta...! Ráküldte a Kondort, s az az izgatott tulok megfélemlítette. Botrány, kellemetlenség... Ismerem... 
- No, mondd már! Én nem értem ezeket az embereket - ingatta fejét rosszallón Adolf-, ezek mindjárt pisztolyt vesznek elő... Ezek az úriemberek csak ennyit tudnak? Baj van? Puff! Tönkremegyek? Puff! 
Andor keresztbe vetette lábát a pamlagon és utána nézett cigarettája füstjének. 
- Örülj neki, barátom! Ha mást is tudnának, vagy ha akarnának egyszer mást is tudni, mindjárt nem menne olyan jól neked. Te csak hagyd, hogy a Bednayak forgópisztollyal lékelgessék a fejüket, ne lármázz miatta, sőt kiabáld mindenütt, hogy ez milyen szép dolog, milyen úri dolog, milyen gavalléros dolog. 
Unottan ásított, felkelt, s kifelé ballagott. Úgy tett, mintha nem hallaná Szerénke, a sógornő epedő és sokat ígérő csábítását, hogy olvassanak együtt verseket. A szobalányt akarta megkeresni. Már vacsora közben figyelte ringó járását, két mellét, ahogy ütemesen mozgott a fekete blúz alatt. 
Az előszoba sötét volt s majdnem belebotlott, ahogy az ajtót kinyitotta, Adolf jogászfiába, meg a lányba. A cseléd a falhoz szorítva, piros arccal lihegett, s most félig hangosan, sírósan könyörgött: 
- Igazán, fiatalúr, hagyjon nekem békét... 
- Mit csinálsz itt, tacskó? Nem szégyelled magad? 
- No, mondja már! - vigyorgott Armand -, mi történt? Semmi se történt... 
A lány karját tapogatta, a fiú beoldalgott a dohányzóba, Andor pedig résztvevő arccal hajolt a cselédhez. 
- Nagyon megszorongatta ez a csibész? Mutassa... Mutassa csak a karját, fiam... 
S most már ő tolta, türelmetlen erőszakkal a sötét sarok felé, ahol a fogas állott, a felöltőkkel és a nők könnyű, tavaszi köpenyeivel, mint egy néma szolga, mereven, tisztelettudón.