Az Egy mondat a zsarnokságról költőjének 1977-es – még kiadatlan – naplófeljegyzéseiben jó fél esztendőn át időről időre előjön a CHARTA ’77 ügye. Prágai aláíróinak s a velük szolidaritást vállaló budapesti magyar értelmiségiek csoportjának a tettét s annak visszhangját kommentáló töprengések; az elnyomás és a zsarnokság elleni küzdelem helyzettől függő és helyesnek vélt módszerére vonatkozó eszmefuttatásokba ágyazva. A CHARTA ’77 ügye, mint felzaklató példa a gyakorlati történelmi cselekvésre, s mint a felelősen politizáló értelmiségi magatartás erkölcsének a jelképe, Illyés Gyulát érthető módon egzisztenciálisan is felizgatta, mert ahogy akkoriban írt versei is tanúsíthatják, a magyarság évtizedeken át kimondatlan és szinte kimondhatatlan sorskérdéseinek magányos szószólójaként, személyes múltjához és a versben és prózában kifejezett eszméihez való változatlan belső hűség hitében élve hetvenöt esztendős fővel is kötelező erkölcsi imperativusnak tekintette a maga számára: „csak nem megadni magadat egy másodpercre sem… a lenti locsogások, a fenti árulások közepette” (Hódolat a szigeti Zrínyinek). S hírmondóként azok közül, „akik hangos szóval nyaggattuk a sorsot” (Várakozások), az aggastyánkor küszöbén átlépve vallotta meg nyíltan, hogy: „vakoskodván érzek szomjú erőt / Legyek a legmesszebblátó magyar”(Számadó), aki „templomtalanul, palásttalanul” oszt „úrvacsorát s igét” – s mutat utat nyájának: népének. Mindaz, ami 1977 januárjában Prágában és Budapesten történt, az őszintén és mélyen átérzett és gyakorolt „számadó”-szerep illetékességét érintette: a becsületébe vágott.

De mi is történt tulajdonképpen? A CHARTA ’77 ügye a korabeli, hivatalos pártállami nyilvánosságban nem kapott hangot, ezért az illyési naplójegyzeteket is értelmező és magyarázó, világos háttérrajz érdekében érdemes összefoglalni a szükséges tudnivalókat.

Csehszlovák írók, újságírók, művészek és tudósok „1977 első napjaiban a CHARTA’77 aláírásával a világ előtárták országuk és népük gyötrelmes helyzetét – ahogyan a párizsi Irodalmi Újság 1977. január–februári számának vezércikkében olvasható –, az emberi jogoknak azt a szégyenletes semmibevételét, amely azóta is tart, sőt: fokozódik, amióta a Varsói Szerződés csapatai – immár kilenc esztendeje – letiporták az »emberi arcú szocializmus« álmait”. – Ezzel a prágai nyilatkozattal vállalt szolidaritást harmincnégy magyar értelmiségi, s nyilatkozatukat a Le Monde-ban hozták nyilvánosságra.

Pavel Kohoutnak, a CHARTA ’77 szóvivőjének

NYILATKOZAT

Szolidaritásunkat fejezzük ki a CHARTA ’77 aláíróinak, és elítéljük az ellenük gyakorolt repressziót. Meggyőződésünk, hogy az emberi és állampolgári jogok védelme egész Kelet-Európa közös ügye. Budapest, 1977. január 9-én.

Bence György filozófus

Csalog Zsolt író

Csoóri Sándor költő

Dalos György író

Donáth Ferenc közgazdász

Donáth Péter festőművész

Eörsi István író

Erdélyi Ágnes filozófus

Fehér Ferenc filozófus

Fodor Géza kritikus

Háber Judit közgazdász

Haraszti Miklós író

Heller Ágnes filozófus

Jánossy Ferenc közgazdász

Kardos Julianna vegyész

Kenedi János kritikus

Kis János filozófus

Kocsis Zoltán zongoraművész

Ludassy Mária filozófus

Márkus György filozófus

Márkus Mária szociológus

Mészöly Miklós író

Nádas Péter író

Pap Mária nyelvész

Petri György költő

Pór Péter irodalomtörténész

Radnóti Sándor kritikus

Réz Pál műfordító

Sós Vilmos filozófus

Szabó Miklós történész

Tordai Zádor filozófus

Vajda Mihály filozófus

Várady Szabolcs költő

Vezér Erzsébet irodalomtörténész

*

A prágai és a budapesti nyilatkozat híre villámsebesen terjedt el a vasfüggönyön túli nagyvilágban és Budapesten is, a „lenti locsogások” között. A naplófeljegyzésekből nem derül ki, hogy kiktől és hogyan értesült először Illyés Gyula a CHARTA ’77 körüli eseményekről, de tény, hogy alig két héttel később, 1977. január 23-án már úgy beszél róla Juhász Ferenccel, mint közismert s a magyar szellemi életet máris két táborra osztó eseményről. S tény az is, hogy előzetesen Illyés nem tudott a tervezett akcióról. Csoóri Sándor úgy emlékszik, hogy Eörsi István és Mészöly Miklós őt kérték meg a közvetítő szerepére, ő azonban azzal hárította el magától írótársai megbízását, hogy a maga részéről nem tartaná szerencsésnek, ha Illyés Gyula különleges helyzetét, amelyben neki – egyedüliként – mégiscsak módja nyílik időnként arra, hogy kényes-egyetemes ügyekben hallassa a szavát, megterhelnék ezzel az állásfoglalással, amelynek kiszámíthatatlan következményei lehetnek, s ezért, ha netán úgy fordulna, a „nagy öregek”, de legelsősorban Illyés, mint „nehéztüzérség”, hatékonyabban védelmezhetik a bajba jutott aláírókat.

Kell-e mondani, hogy a magyar politikai rendőrség is igyekezett rajta tartani a szemét a történteken, vagy ahogy a III/III Csoportfőnökség vezetője írja emlékiratában (Horváth József: A tábornok vallomása. Pallwest, 1990. Bp.): „a kádári megfogalmazás szerint a »harmincnégyek bandájának« az ügyén”, amelyet a tábornok véleménye szerint a felső pártvezetés „feltehetően Aczél tanácsára”, adminisztratív állambiztonsági intézkedések helyett igyekezett „politikai kérdésként tekinteni és politikai eszközökkel megoldani”. Annál is inkább, fűzi hozzá az emlékirat szerzője, „mivel a magyar értelmiségi elit sem volt egységes a CHARTA ’77 ügyében”, majd nagy megkönnyebbüléssel nyugtázza, hogy „Illyés Gyula és Nagy László például nem értett egyet a szolidaritási nyilatkozattal”.

De nem pusztán azért, amit az emlékirat szerzője egyedüli okként feltételez, hogy „Illyés úgy vélekedett, hogy a környező országok gyűrűjében Magyarország és a magyar vezetés – élén Kádár Jánossal – egyedül próbál valami újat, a környezethez képest emberibb létet, az aláírási akció pedig könnyen támadási alapot adhat Moszkvának a már megint renitenskedő magyar vezetők ellen, s egy ilyen támadás súlyosan veszélyeztetné reform-törekvéseinket”. – Talán nem egészen meglepő, ha Illyés Gyula naplófeljegyzéseiből is kirajzolódó magatartásának és állásfoglalásának a motivációját a CHARTA ’77 ügyében, annak leglényegét másban látom, mint a volt(?) politikai rendőrség volt vezetője. S ezzel kapcsolatban legalább két súlyos lelki-szellemi körülményre kell utalnunk:

Illyés Gyula, aki pályája kezdetétől fogva hitte és hirdette a becsületes alku lehetőségét, éppen ezekben az években tudja a maga számára is egyre nehezebben megmagyarázni ennek a hitének és a hivatalos magyar világ reakcióiból szerzett tapasztalatainak a mind nyilvánvalóbb és kínzóbb ellentmondásait. Merthogy egyszerre fehér asztal melletti baráti szóval és ha kell, úgynevezett adminisztratív intézkedésekkel is torkára forrasztják a szót az általa legfontosabbnak: a két békeszerződéssel is életveszélyesen megsebzett tizenöt milliós magyarság sorsának a kérdésében, azt mind nehezebb volt kizárólag néhány magánszorgalmú publicista buzgalmával magyarázni, mint amelynek vicsorgása előtt a legfelső pártállami vezetésnek is el kell némulnia. (Mintha nem lett volna mindenki számára szemet szúróan nyilvánvaló a kettő közötti összeköttetés forró drótja.)

A költőnek tehát éreznie kellett – tudat alatt –, hogy a becsületes alku szép utópiáját csak ő tartja magára nézve kötelezőnek; másrészt azt is, hogy a fiatalabb nemzedékek egy része, éppen a történelmi események nyomására („mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige” – Bartók) általában is és elvileg is elutasítja a „Számadó” egyébként tagadhatatlanul magasabb cél érdekében kialakított magatartásának a modelljét. Rózsadombi magányában Illyés pontosan ráérzett erre is, és éppen az 1977-es esztendő vége felé napvilágot látott Különös testamentum című kötetének az anyag élére helyezett versében (Várakozások) hangot is ad szorongásainak: a tisztességes kompromisszum hite érezhetően komplexussá válik. „De meddig lehet várakozni? / Meddig szabad még várakozni, / ha árulás lehet a várás, / ha várakozni: gyávaság?” S a folytatásban magyarázat és önigazolás gyanánt: „Hittem, mint idomított eb, / a végzet megnevelhető.” Majd – versszakokkal később – újra a régi meggyőződés rezüméje: „Nem holt szakadék minden várás. / Szelídítettem Dánielként/ oroszlánt szövetségesemmé/ és szörny esélyt Józsefként kútban.” – Mégis, a CHARTA ’77 ügyében, függetlenül attól, hogy nem állt módjában de facto állást foglalni, szembe kellett néznie az oroszlánszelídítés fogyatékosságaival.

A másik s talán még súlyosabb ok: Illyés ezekben az években végzi versben és prózában és drámában és tanulmányban a maga végső számvetését az úgynevezett nemzeti kérdésről; igyekszik a magyar múltban és a magyarság magasban lévő hazájában – a kultúrájában – rámutatni mindarra, ami ennek „a történelme során nem egyszer halálosan megcsonkult nemzetnek” az önbecsülését adhatja vissza, amiből energiákat meríthet a történelmi túléléshez. Hogy mást ne mondjak: ekkoriban írja s közli folytatásokban – a Kortársban – a Beatrice apródjai-t, amelynek egy-egy fejezetében éppen azt ábrázolja, „miként működött a Kisantant harapófogója Magyarország körül” (Illyés Gyula szavai). A beneši nemzetiségi politika bemutatása persze azonnal hivatalos tiltakozásra késztette az északi szomszéd érzékenységét. De miközben Illyés a jövőt iparkodásra serkentő nemzedéke hírmondójaként, mint akit ez a feladat tart életben, művészi tanúságtételt kívánt adni „a magyar nép XX. századi legsorsdöntőbb esztendeiről, ahol minden nagy bajunknak a forrása van”, s amelyről az ő véleménye szerint „a szellemi élet nem adott méltó ábrázolást”, mert „nem tudjuk, hogy mi történt, értve úgy, hitelesen nem tudjuk, mert hisz még történetileg sem tudjuk világosan: mi is történt a magyarsággal 1918 és 1925 között”(Illyés Gyula: Válság – de merre? Beszélgetés Domokos Mátyással. Kortárs, 1979. április); világosan a tudatában volt annak is, hogy az ő buzgalmát a világ felvilágosult cinizmusa azzal hatálytalanítja, hogy „szent rögeszmé”-nek tekinti (Rényi Péter), őt magát pedig „e nem up to date falovon” ügető „bús, agg Jónás”-nak (Ninivében). Ennek a keserűsége ellentételezi a CHARTA ’77 emberjogi mozgalmának a kiállását azokban a cseh történeti példákban, amelyeket a naplójegyzetek felsorakoztatnak a nemzetiségi/emberi jogok sorozatos lábbal tiprásának az emlékeztetésére.

De a leglényeg, az én feltételezésem – az én hitem – szerint másban keresendő: az Illyés öreg szívét mind teljesebben meghódító Ady három verssorában, az Elhanyagolt, véres szívünk rettenetében, amely 1914 tűzvészlobogásos nyarán mondta ki az örök magyar történelmi kisebbrendűségi érzés okozóját, hogy tudniillik „Sohse tudott az igazsághoz/ Igazunk minket eljuttatni: / Hamupipőke a magyar kín”. Illyés minden utólagos elutasító reakciója innen eredhetett, amikor a CHARTA ’77 és világvisszhangja nyomán rá kellett döbbennie Ady szomorú igazságára.

S ha Illyés Gyula elsősorban a nemzeti érdek felől mérlegelte a kis magyar értelmiségi csoport – a harmincnégyek – kiállásának a várható következményeit, egy életen át barátja s bizonyos kérdésekben egy életen át vitatársa: Déry Tibor, a társadalommal különbékére kényszerült hajdani anarchista az individuális szabadságlehetőségek pragmatikus féltése miatt fogalmazott úgy (a hazai közvélemény által egységesen elítélt) nyilatkozatában, amit egy nyugatnémet tv-nek adott, hogy azért nem helyesli a CHARTA ’77-tel rokonszenvező magyarok nyilvános kiállását, mert azoknak, mármint a prágaiaknak, nem használ, nekünk viszont árthat.

E sorok írója személyesen is tanúsíthatná, hogy az itt felidézett eseményekről jóval gyakrabban s több szó esett annak idején Illyés Gyula környezetében, mint amennyi ebből naplófeljegyzéseibe – a jelek szerint – beszüremkedett. Hogy Illyés miért nem jegyzett föl mindent? A valószínű magyarázat egyik oka mindenesetre abban az 1977. március 14-i feljegyzésben keresendő, amely pontosan jelzi, hogy kivételes (sőt: bizonyos értelemben kivételezett) helyzetét, amelynek ő maga is tudatában volt, nagy életismerete, politikai realizmusa s az „objektív szükségszerűség” alapján működő „létező szocializmus” kiszámíthatatlan önkényéről szerzett személyes történelmi tapasztalatai alapján milyen törékenynek tudta, érezte lelke mélyén a költő. Neki is az idegeibe ivódott a félelmes tapasztalat, ami végül is egyenlőséget teremtett a koszorús költő és a névtelen milliók között, hogy a létező szocializmusban a lángelme is védtelen, mert személy szerint mindenki ki van szolgáltatva, véres kezére van adva a suszterokból lett Nérók hatalmi tébolyának.

Domokos Mátyás