HATODIK FEJEZET

Egy kis falusi ház, ha csak kísértetek nem járnak benne éjszakánként, igazán nem félelmetes, még akkor se, ha egy fiatal zsidó boltosé. Brandstein Juda hajlékára mégis úgy néztek a rutének, mintha maga a Csórt leskelődne ablaka mögött, vagy kaszájával a csontfejű halál és csak azt válogatná: kit kapjon el, fényes nappal, délidőben is. Risko Ljivák nem hallgatott. Suttogás kelt szárnyra a szegény portákon, szájról-szájra járt a hír, hogy mindent tud és akik orosz imakönyvet rejtegettek, vagy Amerikából küldött újságot, aranyos ikonokat, készüljenek el a legrosszabbra. A fekete zsidó - most már csak így nevezték maguk közt - kém, a csendőrök éjszakánként hozzájárnak megtudni: mit csinál a nép s ő egy fényes tükörből olvassa nekik azt is, ami a bezárt ajtók mögött, a sötét házakban történik. 
Agyonverhették volna akármelyik holdatlan éjszakán, rágyújthatták volna a házat, ha varázserejéről nem terjed el a legenda. Egy közönséges halandóval még csak bírnak, de a vajákossal mire mehetnek? Kijön a lángok közül, fejsze se fogja, a szeme pillantásával megverheti, akit akar, ott van Risko Marusja is, lám nem tud tőle szabadulni, pedig csak egyszer nézett rá azzal a fekete szemével. Most már mindenki emlékezett rá, hogy milyen furcsa a pillantása, milyen erős... 
Hordták az adót neki: tojás, tyúk, pénz, lassan csörgedező patakban folyt háza felé. Az emberek megsüvegelték az utcán, mélyen meghajoltak előtte, mintha homlokukon bélyeg volna és Brandstein Juda azt láthatná, ő egyedül, s a hatalomnak megmondhatja, ha rosszat akar. Engesztelték ajándékokkal, akár az ártó szellemeket, aki tartozott neki, vitte a kamatot, amennyit csak kért. 
- Zálogot adjon! - mondta és a marhapasszusok odavándoroltak hozzá. 
- Biztosítsd az adósságodat! - intett később, mert mindenkit tegezett már, akár a szolgabíró, s a kis kukoricaföldre, legelőre a munkácsi telekkönyvben bekebelezték Brandstein Juda zálogjogát. Ha megszólalt, parancsoló volt már a hangsúlya. Az alázat és tapogató szívesség kiveszett belőle, csak ha urakkal beszélt, odabent Munkácson, a járásbíróság hivatalnokaival, akkor görnyedt meg a dereka és énekelt száján a szó, a ravaszság hunyász lapulásával. Ezt nem kellett tanulnia. Benne volt vérében, ösztöneiben, örökölte, apái hagyták reá fegyverül, mint ahogy a madár örökli a hervadt levélhez hasonló tollát, a levelibéka a zöld bőrét. Az önérzetet keserves leckékkel sajátította el, erőszakot kellett tennie magán és eleintén gyakran visszaesett még a parasztokkal szemben is a kisebbrendűség érzésébe. 
Aztán beleszokott... Örült, ha hallotta önmagát pattogó hangon beszélni, s mikor Munkácsra igyekezett, szétnézve a néptelen országúton, hogy látja-e, hallja-e valaki, vitatkozni kezdett testetlen ellenfelekkel. Ó, nem egyszerű dolog megtanulni az uralkodást... Aki látta volna, kopott ruhájában, régi sárral és friss porral borított, ócska cúgos cipőjében, mint valami duzzadtajkú Demosthenest szónokolni az országúton, tán meg is sajnálja. Mikor először mondta Marusjanak: "te, lány!", dobogott a szíve az izgalomtól. Mi lesz, ha visszafelesel, ha csodálkozó szemét rányitja és hangosan nevet, kineveti őt? 
Aztán elkövetkezett a doboltatás korszaka. 
Jól kiválasztotta az időt. 
Izán Alexij atya szakadárjai pravoszláv missziós napot tartottak. A ferdekeresztes templom körül nyüzsgött a halinás, condrás nép, ostromolta imádságaival az eget és este nagyszakállú bátyók járkáltak a tömegben, suttogva s biztatták a falusiakat, hogy Moszkvából a cár nem csak aranyos ikonokat, könyveket és nyomtatott imádságokat küld, de kenyeret és egyebet is, ha kell... Ez már régen volt, de a hírt széjjelvitték, akik hallották és elhitték, a hegyek közt feszült valami s most az igazi templomot bezárták. Levették a ferde András-keresztet is róla, járt a szó és csendőrök fogdosták össze azokat, akik a prófétával tartottak. 
Most... Most adja őket tömlöcre a fekete zsidó... Ha csendőrök érkeztek a faluba, Brandstein Juda mindjárt látható volt velük. Leste a járőröket, tudta, mikor kell áthaladniok a nagy utcán, mosolyogva üdvözölte őket és bizalmasan diskurált velük. Senki se merészkedett közel, nem hallhatta a szavakat, de szeme látott a kerítések mögül, konyhaajtóból, kertből, csűr hátától. S borzongva, bordáin dörömbölő szívvel, elakadt lélegzettel várta, nem fordulnak-e a kakastollasok az ő portája felé. Nem, nem vittek el egy embert se. De az adósságokat most kezdte szorítani, a tartozásokat most követelte könyörtelenül a fekete zsidó. 
- Nem tudsz fizetni, azt mondod? - vont vállat, ha zsíros kalapját gyűrögetve haladékot kért egyikük. - És ha elvisznek és bezárnak a többivel, akiket már tömlöcbe vetettek? Akkor hogy kapom meg a pénzemet? Mert én tudom, hogy elvihetnek, akármelyik nap... Lehet, reggel érted jönnek a kakastollasok. No? 
És kegyesen ajánlotta, hogy inkább eldoboltatja a legelőt, a kis házat, vagy elfogadja a tehenet, aminek passzusa úgyis nála van. 
Lehet, hogy neked is marad pénzed az árverésből... - ezzel bocsátotta útnak az adóst. De ilyen eset nem fordult elő. Ha megszólalt a dob a bíró udvarán, nem volt ott soha más vevő, csak egy pár rongyos zsidó. Szakállukat borzolva, egy csomóba húzódva várakoztak és a kikiáltási árra csak vállukat vonogatták. Az a rossz kis ház? Az a sovány legelő? Az a pár semmirevaló bútor? 
A gazda odakint kujtorgott az udvaron, hallgatta a beszédet, az asszony, szoknyájába kapaszkodó gyermekeivel, akik fürtként csüngtek rajta, szipogott és riadt szemmel bámult. Észre se vették őket. Még Brandstein Juda se, aki nem hiányzott soha a doboltatásról és ha a sápadtszájú asszony könyörögni próbált, csak legyintett: 
- Ez már nem az én dolgom... A törvényé... A törvény veszi el tőletek, nem én. A törvényt nekem tisztelni kell. 
Még jó, ha az adósság kikerült az árverés eredményéből, de az is előfordult, hogy nem futotta. Olyankor Brandstein Juda hangosan panaszkodott az ügyvédnek, aki Munkácsról jött ki, hogy mennyit veszített. 
Aztán néhány nap múlva a telekkönyvben kiigazították a tulajdonos nevét, az árverezőtől megvette a földet, a házat, a jószágot Brandstein Juda. Joga volt hozzá... Az ő pénze veszett benne, még rá is fizetett néha az árverési árra... 
- Ne mondd, hogy én rossz embered vagyok - intette magához a parasztot. Megvettem a házadat, csak azért, hogy az ég alá ne kerülj. Benne maradhatsz árendában, ha akarsz.

A rutén mindig akart. Mit is tehetett volna egyebet? Hova hurcolkodjék nyolc gyerekével, ócska holmijával? Megköszönte a szívességet és fizette az árendát, amiről nagy írást csinált a fekete zsidó. Hány háza volt, mennyi földje, legelője és a legelőkön hány tehene? Ki tartotta azt számon? Csak ő maga, de egyre gyakrabban meg kellett már kérdeznie az elmocskolódott fedelű füzetét, amibe mindent beírt, ha tisztán akarta látni vagyona helyzetét. A bolt csak nyűg volt neki. Ott kellett lennie egész nap, Marusjára nem bízhatta, az a szemét is kilopta volna, ha egyedül hagyja. Nem nézhetett utána mindennek úgy, ahogy kellett, s egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy bezárja az üzletet. Sokáig számolt, mormogva, csomagolópapirosra írott jelekre hajolva, mint valami varázslat abrakadabráira, míg határozott. 
Aztán egy napon nem nyitotta ki az ajtót. 
A lakat fölé iromba betűkkel írott cédulát függesztett: 
AZ ÜZLET MEG SZÜNTT 
A vásárló, aki nem tudott olvasni, visszafordult, mert azt gondolta, ünnepe van 
Brandstein Judának, de estére már az egész falu arról beszélt, hogy miért nem árul több portékát a fekete zsidó. 
- Elmegy a faluból - találgatták. 
- Fürészt vesz, mert olyan gazdag, hogy nem bájol bolttal. 
- Most adja csendőrkézre az embereket és elszalad... 
így találgatták az okokat, de az igazat senki sem tudta. Juda leltárt készített, egész nap izzadt a polcok közt, mászkált a létrán, gurigatta a hordókat, emelgette a zsákokat, ládákat s arcát ellepte a por, amelyben vékony patakokat szántott a verejték. Mellette, ugyanolyan szorgosan s éppolyan mocskosan is, Braun Niszen, a vörös boltos dolgozott. Árgus szemekkel nézte a mérleget, vizslatta a súlyt, mozgó szájjal olvasta a darabárukat: ostornyelet, kapát, miegymást. S közben arra gondolt, hogy vajon miért oszlatja fel ezt a gazdag üzletet Brandstein Juda? 
Igen, most már másodszor számolt fel. S éppen olyan könnyű szívvel adott túl a nagy halom portékán, a festett pultokon, hordókon, zsákokon, mint kis kézikocsiján, lakatos-zárú ládáján és gyöngyházgombjain annak idején, a munkácsi piacon. Az ember ne sajnálja az életét, amit elhagyni készül és ne féljen. Ne ragaszkodjék semmihez túlságosan, mert az ilyen érzések nem valók egy üzletembernek. Az úr megteheti, hogy ezer koronáért se válik meg egy ócska szekrénytől, de egy kereskedő? Ne adja el apja sírját, de minden mást bocsásson áruba, ha akad, aki megfizeti... 
Két napig hurcolkodott a vevő, s végül nem maradt a kongó helyiségben más, mint néhány szakadozott papírdarab, szemét, meg a petróleum és kocsikenőcs szaga. Az úgy beitta magát a falakba, hogy soha el nem párolog, tán emlékeztetőül marad ott Brandstein Judának élete végéig, ha ugyan hajlékot nem cserél. 
Az ajtó fölül a cégért is leakasztotta, s eltűnt pár nap múlva az ajtó nyílása is. Betapasztották a gerendafalat, Marusja térdig gyűrt szoknyában kékessárga festéket kevert egy mocskos vödörben, aztán nekiállt a meszelésnek. Kétszer is áthúzta a falat, nem kellett takarékoskodni a drága portékával, azt még Brandstein Juda tartotta vissza az eladott áruból, amikor Braun Niszen elszállította. A raktárt is kimeszelték, földjét két paraszt ledöngölte, pelyvás sárral betapasztotta, s valósággal ragyogott minden. Marusja nem tudta: mi lesz most már itt. Juda nem tartotta fontosnak, hogy tájékoztassa. Általában igen keveset beszélt a lánnyal, parancsoló, kurta szavakat dobott neki, csak esténként szelídült meg, ha berendelte magához a kis kamrából, ahol aludt. 
Igaz, akkor is úgy bánt vele, akár a tulajdonával, nem tekintette többnek, mint a ruháját, vagy az árut az üzletben, amivel szabadon rendelkezhetik. Csak éppen ez a portéka becsesebb volt, kedvesebb és gyönyörködtetőbb. Meggyújtatta vele a gyertyát és ráparancsolt, hogy vetkőzzék meztelenre. Tudta, hogy szégyenli magát, a vér egész testét elönti ilyenkor, annál jobban kedvét lelte hát az engedelmességében. Mert nem mondott ellent. Szegényes vászoningét lebocsátotta válláról, s ott állt, dideregve, mezítláb, kezében az égő gyertyával a szoba közepén, lehunyt szemmel, fakó szájjal, vörös arccal és lúdbőröző háttal. Hallotta, ahogy az úr - magában csak így nevezte - nevet, furcsa, rekedt, majdnem hörgő nevetéssel. S várta, hogy mikor hallja a megváltó új parancsot: 
- No, gyere ide... 
Most, nem izgatottabban, mint más napokon, várta: mi történik a házban, a puszta falak közt, amelyek már nem őriztek mást a régi holmikból, mint Brandstein Juda ágyát és az ő vackát. 
A gazdája hajnalban bement Munkácsra, egyedül volt. Egy percre hazaszaladt, rendbe tette a házat, vetett a sovány tyúkok elé, s ciberét főzött a füstös tűzhelyen. Apját nem várta meg, tudta, hogy csak este tér vissza a fűrésztől, valahonnét a hegyek közül. A fazekat odaállította az asztalra, keresztet vetett az ikon előtt, amely ott függött a két ablak közt, aztán visszament. 
Estefelé megérkezett Brandstein Juda. 
Két hatalmasan megrakott szekérrel jött, a kocsikon fényes bútorok tornyosultak, szekrények, cifrán faragott végű ágyak, s egy virágos, magashátú zöld díván is díszlett legfelül. Azon ült a fekete zsidó, kihúzott derékkal, homlokán hátrataszított kalappal, lábát kényelmesen keresztbe vetve, mint valami királyi széken, magasan a közönséges halandók feje fölött. 
A parasztasszonyok megbámulták a gyönyörű és gazdag holmit, akik látták, mindjárt elhatározták, hogy amint lehet, kikérdezik Marusját s talán még be is kukkanthatnak a házba, közelről megnézni a tükörként fénylő úri berendezést. Nagy lármával rakodtak le a munkácsi zsidók. Juda az udvar közepére állva intézkedett, kiáltozott, hogy le ne verjék a drága holmik mázát. Egyenként, mint valami kincset, emelték a földre a szekrényeket, s a hátsó szekérről a dívánt, amelynek szövetén aranyosan csillogtak a nagyfejű rézgombok, karján pedig száját tátogatta egy összevont szemöldökű oroszlán. Szép rendben minden lekerült, Juda vizsla szemmel nézte körül az egyes darabokat, hogy nem kell-e a fuvarból levonni valamit a kár miatt, aztán a házba vitték az új berendezést. 
Az egyik szekér aljáról még szőnyeg is került elő, olcsó, sokszínű, madzag-rojtos gyári szőnyeg, de olyan nagy, hogy talán az egész szoba földjét beteríti. Azt helyezték el először, majd a bútorokra került sor. Juda mindennek a helyét előre kiszámította már, mutogatta: mit hová állítsanak. Egykettőre készen voltak ezzel is, a zacskóból kiszámolta a fuvarosok pénzét s azok nyomban visszafordultak. Marusja az ajtóból gyönyörködött az úri szobában. 
- Vigyázz, be ne vigyél nekem valami piszkot a szőnyegre, hallod! - fenyegetett. 
Aztán maga is, elérzékenyülve a gazdagságnak e kézzelfogható bizonyságán, odaállt az ajtófélfához, mint aki nem mer belépni s elégedetten hunyorgott be a homályba. 
- Na, te lány! Szép? 
- Nagyon... 
- Az én ágyam, ami volt, most már a tiéd. 
Adakozó kedvében volt. Hadd lássa Marusja: milyen bőkezű gazdája van. Persze, az ágy nem tulajdona lesz, de már az is nagy dolog, hogy benne alhatik. Belépett, vigyázva, hogy még por se szálljon cipőjéről az új szőnyegre s maga mögött kilincsre tette az ajtót. A szobában a régi bolt petróleumszaga már elkeveredett az új bútorokéval s Juda táguló orrlyukkal szimatolta ezt az új illatot.

Csomagot bontott ki, bár alig látott már a homályban, de mégse gyújtott világosságot. A papírburokból új ruha került elő. Pantallós nadrág, hátul felhasított, divatos kabát, széles kihajtóval s egy ragyogó, cúgos cipő. A papírdoboz alján néhány ing, fénylő kaucsukgallér hevert, s kész bolti nyakkendők. Ócska holmiját ledobálta, s ott állott a vadonatúj bútorok közt, soványan, majdnem mezítelenül, kicsit megborzongva a hűvös levegő érintésétől. Először a cipőt húzta fel. Első új cipője volt ez életében, a talpa is ragyogó fekete és mikor lépett benne a szőnyegen, csúszott, majd halkan nyikorgott. Nézte és hangtalanul nevetett. 
A nadrágot óvatosan vette magára, nehogy összegyűrődjék, inget is váltott s a tükör elé állva nagy kínnal nyakára gombolta a gallért. Kicsit habozott, s aztán a szivárványszínben játszó nyakkendőt is helyére illesztette, miközben arra gondolt, hogy milyen jól kitalálták: két oldalán lehet viselni. Már csak a kabát és a mellény hiányzott. 
Ott állt, kicserélve, a tükörben visszaverődő képmásával szemközt és csodálkozott. Egészen más ember volt ez a Brandstein Juda, vasalt ruhában, fényes gallérral, nyakkendővel, nyifogó talpú cipőben, mint az előbbi. Karcsú, magas, nem túlságosan széles vállú, de igazi úri forma ember, a szakáll és bajusz fekete árnyékával az arcán, s kétoldalt, a füle mellett, a göndör tincsekkel. Ezek - érezte - nem illenek a ruhájához. Ha eltűnnének a szakállal együtt, éppen olyanná válnék, mint a pesti utazók, akiket a munkácsi kávéház kirakatában látott, s akikhez hasonlítani szeretett volna. 
Járt néhány lépést. Hallgatta az új cipő hangját, a kabát selyembélésének suhogását, s érezte, ahogy menés közben könnyedén és simogatón lábszárához csapódik a nadrág hűs szövete. 
Kinyitotta az ajtót. 
Marusja háttal állt neki, lehajolva pepecselt valamint, szoknyája térden felül mutatta fehér combjait. 
- Te! 
- Jaj... 
Megfordult és tágrameredt szemmel bámulta a küszöbön állót. Hirtelen azt se tudta: kicsoda. Hasonlított a gazdájára, de mégsem az lehetett, hiszen ez egy valóságos városi úr volt. 
Csak a hangját ismerte meg: 
- Na? 
- Szűz Anyám, Mária... 
Mosolygott és bólogatott, mintha biztatni akarná: nézz rám csak bátran, nem történik semmi bajod. 
- Milyen ünnep van? - rebegte, még mindig elfogódottan, mellén összekulcsolt kézzel. 
- Hogyhogy ünnep? 
- Hát így fel tetszett öltözni... Gondoltam, valami zsidó ünnep... 
- Szamár! Ezután mindig így lesz. Gazdag embernek szép ruhában kell járni. Nem vagyok már boltos, nem mérek többet petróleumot, meg mindenféle rondaságot a parasztoknak. Hallod? Úr leszek! Úrnál szolgálsz... Majd meglátod, milyen úrnál! Te megcsináltad a szerencsédet, te koszos kis nőszemély... Majd boldog leszel még, apáddal együtt, hogy magam mellé vettelek! Meglátod... 
Kihúzta magát és hangosan beszélt, mintha tömegnek szónokolna. 
- Nnna! 
- Igenis... 
- Hát te csak ne csodálkozz és ne kérdezd, hogy miféle ünnep van. Brandstein Juda házánál ezután mindig ünnep lesz... 
Marusja nem hitte el, de bólogatott. Az ő képzelete nem érte utol Juda fantáziáját, hogy is bírta volna elhinni, hogy az az ember, aki tegnap szegény volt, mint a templom egere és csaknem oly rongyos, akár a legkoldusabb rutén, máról holnapra gazdag legyen? 
Úr?... A mesékben van ilyen, ő is hallott effélét, de a mese azért mese, hogy hihetetlen dolgok történjenek benne. Brandstein Juda meséje például ilyen volt. Mert ettől a naptól fogva csakugyan úgy élt, akár az igazi urak: nem dolgozott többé. Marusja legalább nem látta, hogy mint régen, cipekedett valamivel, vagy portékával vesződött volna. Mert az csak nem munka, hogy az új szobában, az asztalnál ülve, könyvébe számokat írt, mormogva, bólogatva, épp, mint pénteken este, mikor imádkozni szokott? Vagy, hogy elment a faluba, végigjárt néhány házat, kisétált a hegyre, a legelőkre, a kukoricaföldekre, ahol sokan dolgoztak neki? Nem napszámért, hanem kamatban, legtöbbször pedig egészen ingyen. Akit megszólított, vonakodás nélkül vállalt akármilyen munkát, bár igaz, nem mindenkivel parancsolgatott így. Risko Ljivák még a fűrészt is otthagyta, ha Brandstein Juda akarta, s engedelmesen szót fogadott neki Filipovics Prokop, Tarasovics Iván, Alexij, Pircsák Petrov és mások is. Munkáltatott a földeken, fuvarba rendelt, mint valami gróf. Valaminek lenni kellett abban, hogy szemével veri meg az embereket... Vagy nehéz igéket tud rájuk olvasni, ki tudja? 
Munkácsra is sűrűn bejárt. 
Mikor Groszmann Oziás először meglátta, új ruhájában, fényes cipőjében, összecsapta a kezét: 
- Tán bankár lettél, Brandstein Juda? - kérdezte. 
- Nem. De azért, ha nem bankár az ember, felöltözhetik tán tisztességesen? 
- No, ne tüzelj, fiam... Nem azért kérdeztem. De egy szegény falusi boltos minek visel nyakkendőt? És azt a fényes gallért, mint valami Rothschild? Kezdesz nekem nem tetszeni, Juda... 
Nem értette és fölöslegesnek tartotta Oziás ezeket a haszontalanságokat. Ő soha életében nem viselt keménygallért és a nyakkendőt se ismerte, mégis mindenki tudta róla, hogy kicsoda. Nem Munkácson, de Lembergben, Varsóban, vagy akár Berlinben és Londonban is. A mai fiatalság nem nyughatik... Miért akar egy zsidó az urakra hasonlítani, mikor a gyermek is megismeri száz lépésről, s miért öltözködik egy kis szatócs úgy, mintha milliomos lenne? 
Rozele nem volt ilyen maradi. Alaposan megnézte a vendéget és mosolyogva bólintott:

- No, így egészen csinos fiú maga, Brandstein Juda... Nem is hittem volna. Mutassa magát! 
Meg kellett fordulnia, s néhányszor végigmenni a szobán. 
- Valódi úriember, mi? Jetta asszony helyeselt: 
- De még milyen! És egészen ember lesz lassan... Brandstein Juda, kedves fiam, maholnap megházasodhat. 
- Arra tán ráér még... 
Oziás a pipájával babrálva, félvállról szólt bele a beszélgetésbe. 
- Egy jó házassághoz kevés a cúgos cipő, meg a nyakkendő. 
Az öreg lenézése bántotta és egyre azon tűnődött: mivel tromfolhatná meg. Valami nagyszabású üzletet kellett volna nyélbe ütni, lehetőleg olyat, amin a vén medve is veszít: jó lenne, ha érezné a fiatalság, a lenézett fiatalság erejét és ügyességét. Persze, ilyesmi otthon, falun nem kínálkozott. Várakozott hát. Ösztöne azt súgta: ne türelmetlenkedjék, a maga idejében majd történik valami. 
De csak Eihorn Éliás érkezett meg egy este. Szokott batyuja volt a hátán, lomhán ballagott végig az udvaron, hogy nem találta nyitva a boltajtót. El nem képzelhette: mi történt, tán meghalt ez a derék fiatalember, vagy elköltözött innen? Marusja a konyha küszöbén guggolt és csirkét tisztogatott, őt megismerte. 
- No, leány - kérdezte felhúzott szemöldökkel - mi van nálatok? Hol a gazdád? 
- Bent. 
- Beteg talán? 
- Nem. 
A konyhában új, fehér bútorokat látott. 
- Be se merek lépni magához, Brandstein Juda... - dugta át fejét a keskeny résen, amit az ajtón nyitott. - Hajaj...! Micsoda úri ház ez? Cccc... Fényes tükör, a földön szőnyeg... Itt lakik a tarnopoli házaló fia, aki nemrég még maga is egy slemil kis zsidó volt? 
Nem látta szívesen a vendéget, de azért invitálta. 
- Csak jöjjön be Eihorn Éliás! 
- Nem merek én erre a gyönyörű szőnyegre rálépni! Én egy mocskos vándor vagyok, aki az országút porában jár egész nap. Jaj, dehogy piszkolom össze. 
- Hagyja a tréfát. 
De azért felkelt és az ajtó felé indult. 
A jövevény, aki alig állt a lábán a fáradtságtól, meghökkenve látta, hogy nem túlságosan szíves és komoly az invitálás. Kicserélték Brandstein Judát? Ó, milyen ruha van rajta... És kaucsuk gallér, meg nyakkendő! Cccc... Hangosan, ellenállhatatlanul nevetni kezdett. 
- Ne haragudjon, de muszáj... - mentegetőzött aztán. - Eszembe jutott, hogy otthon az anyja alig tud kenyeret adni öccseinek. Láttam a családját, Brandstein Juda. Apja beteg és Rachel asszony gondokkal küszködik. 
- Pénzt küldök majd nekik. 
Ridegen válaszolt, mint aki ezt a kérdést nem akarja tovább feszegetni. 
- No, mindegy... Nekem semmi közöm hozzá. Én csak egy szegény vándor vagyok az országútról és üzleteket liferálok. Mindegy... Nem azért mondtam, Brandstein Juda... 
Halkabbra fogta a hangját. 
- Megint hoztam egy kis portékát. 
- Portékát? Miféle portékát? 
- Ejnye... Hát az rendben van, hogy a régi ismerőst kituszkolja az ajtó elébe. Az is a maga dolga, hogy szüleit tiszteli-e, vagy nem, fiatalember... De aki egy üzletre nem emlékszik, aki a pénzt is úgy kezeli, mint egy jövevényt, akit jobban szeretnénk a kapun kívül látni, akkor itt baj van... Nem beteg maga, Brandstein Juda! 
Homloka előtt hessegető mozdulatot tett. 
- Nincs magánál valami ott? 
- Ne csúfolódjon maga énvelem! 
- Ééén? - énekelt a vándor mellére szorított kézzel - én? Még, hogy én csúfolok valakit? Nem ismer maga engem akkor, fiatalember. De mit vitatkozunk itt? Szeretném az árut kipakolni. Hová tehetem? 
- Sehová. 
- Hogy? 
- Mondtam. Sehová. Én már nem foglalkozom ilyesmivel, Eihorn Éliás. 
Nem, nem tréfált, látszott az arcán. Mi történhetett itt? Lábát váltogatva, tanácstalanul álldogált Eihorn Éliás. Épp, mint a koldus, aki elmondta már könyörgő szavait, de vele szemben a ház ura némán hallgat és méregeti rongyait. Hol van a régi vendégszeretet, amivel a kis raktárszobában fogadta? Evvel a kényes, úri ruhába öltözött zsidó fiatalemberrel evett ő hagymát, egy szál gyertya fénye mellett, testvéri megértésben? Kicserélték a tarnopoli házaló fiát? Eihorn Éliás nem értette a változást, ő csupa olyan vágású embert ismert, mint Groszmann Oziás, aki a Rotschildok vagyonának birtokában is megmaradt volna kicsit hagymaszagú, kicsit piszkos zsidónak. Ez? Akár a gojimok... Finnyáskodik és ruhája után ítéli meg az embereket. Ő se volt szegény, de minek a vagyont fitogtatni? Jöhetne fényes cipőben, vasalt ruhában, akár kocsin is, ringatózva a ruganyos ülésen, s akkor biztosan szívesebben fogadná ez a tacskó. De ki látott már olyat, hogy bankárnak öltözzék valaki, ha az országúton vándorol? 
- Szóval nem kell az üzlet, Brandstein Juda? 
- Nem. Vállat vont. 
- Hát énnekem így is jó. De ha Tarnopolban járok megint, elmondom majd egy bizonyos házban, hogy megsirathatják az elsőszülött fiút. Annyi, mintha meghalt volna. 
Hátat fordított Judának és vissza se nézve ballagott ki az udvarról, neki az országútnak, amely porosan, szélesen kanyargott át a falun. Arca gondterhelt volt, szemöldökét összevonta és a kusza szakáll, elvadult bajusz között vastag, húsos szája némán mozgott. Eihorn Éliás magában beszélt, mint az egyedül bolyongó emberek általában, akik hosszú vándorlásaik alatt így társalognak. Már nem Brandstein Judával foglalkozott. Azt kérdezte magától, hogy vajon a kis Buxbaum, a vörös fuvaros nem volna-e jó ehelyett az eltévelyedett fiatalember helyett, de a mérlegelés rosszul ütött ki. Nem, az efféle ügyekben csak bátor, elszánt vállalkozókkal lehet valamit kezdeni. Igaz, azok meg egy szép napon becsapják az üzletfelüket... Sóhajtott és megcsóválta a fejét, mint aki elégedetlen a világ berendezésével. 
Brandstein Juda megkönnyebbülten nézett a távozó után. 
Ezt most már végképp elintézte. Hogyisne! Majd kockáztatja a fejét ezekkel az ostoba könyvekkel... Jó volt valamire az üzlet, sokkal többet lehetett rajta keresni, mint amennyit Eihorn Éliásék gondoltak, sőt többet, mint Groszmann Oziás hinné, de az embernek tudni kell egy üzletből kilépni, mikor a kockázat már nem éri meg a várható hasznot. És voltaképpen ez egy tilos dolog... Az idegen a cár ügynöke és forradalmat akar, vagy ilyesmit, mindenesetre a mostani rend ellen dolgozik. Ezt a rendet pedig nem szabad bántani. Ez nagyon jó rend. Az ember házát senki fel nem gyújtja, üzletét ki nem rabolja, pénzét el nem veszi, háborítatlanul tehet, amit akar. Gazdagodhatik... Erre a rendre, ő, Brandstein Juda, habár csak egy kis falusi zsidó, esküt tesz. És meg is védelmezi, ha kell. 
Gondolt már arra, hogy tán fel kéne jelenteni csakugyan a parasztokat, akik a cirillbetűs könyveket dugdossák. Lehetne szólni a csendőröknek arról az idegenről is, aki éjszakánként a házakat látogatja, biztosan nemcsak itt, de a többi faluban is... Eihorn Éliásról is mondhatna egy-két szót, ott, ahol ezt meghallgatnák. De aztán mégse tette. Igaz, nem ártana, ha megismernék őt, mint egy jó polgárt, de az idegen fecseghetne is... Aztán megnyugodott abban, hogy a csendőröket éppen azért tartja az ország, hogy kiderítsék a bűnöket. Mit avatkozzék ő a csendőrök dolgába? Még tán meg is haragudnának rá, elkergetnék, leszidnák, hogy ne üsse az orrát olyasmibe, ami nem rá tartozik. 
Risko Ljivák kerítést épített a háznak, két napig dolgozott rajta, de meg is nézhetné bárki. Nyírfaágakból ügyeskedte össze, az egész faluban nincs még egy olyan, vastag oszlopok közt keresztben fekvő gallyak, felül végigfutó koronával, érdemes megbámulni. A fal vakít, az ablak alá két ezüstfenyőt is ültettek, most küszködik a kavicsos földdel, hogy jól megkapaszkodhassak. Az udvaron tyúkok kárálnak, - valóságos úriház ez, az idegen is észreveheti, ha átmegy a falun. 
Nem is térhet be másüvé, aki tájékozódni akar, vagy elintézni valamit, csak Brandstein Judához. A bíró? Éppen olyan paraszt, mint a többi, a házát alig lehet megtalálni, csak a tábla mutatja a csupasz gerendafalon, hogy kicsoda a faluban a tulajdonosa. Brandstein Juda? Az más... Az a pallérforma úr is egyenest a fenyős, nyírfakerítéses porta irányába fordult, aki egy vasárnap délelőtt vetődött ki, tán Munkácsról. 
Behívta a szobába, leültette és figyelmesen arcába tekintve kérdezte: 
- Mivel szolgálhatok? 
A vendég homlokát törölgette, mert jócskán meleg volt már, május közepén járt az idő. Fújt, legyezte magát a zsebkendőjével és közben elmondta, hogy munkások után jár. Vasútépítéshez keres embereket, de nagyon nehezen megy az ügy, a falvak üresek, mindenki summás, vagy a fűrészeknél dolgozik. Pedig ezen a vidéken lehetne a legolcsóbb anyagot összeszedni. 
- Kéne valaki, aki ezzel foglalkozik - nézett Judára biztatón. 
- Megéri? 
- Hogyne! Lehetne csinálni egyebet is. Élelmezni a munkásokat, kantint nyitni nekik, hiszen a munka legtöbbnyire az erdőben folyik, távol a lakott helyektől. S főként messze azoktól a faluktól, ahonnét az emberek kikerülnek. Egészen csinos összeget kereshetne vele, aki vállalja. 
Ez neki való üzlet... Kantint nyitni! Mindjárt a spirituszból főzött pálinka jutott eszébe. 
- Hány ember csinálja azt a vasutat? 
- Kétszáz... 
- Cccc... 
- De lesznek még többen is. Körülbelül hat-hétszázan, ha megindul a munka nagyja. Érdekelné a dolog? 
Vállat vont. Nem kell mutatni, hogy lelkesedik, jobb, ha rábeszélni engedi magát az ember. 
- Hát, nem is tudom... 
A vendég magyarázni kezdte: milyen egyszerű. Nem kell különös hozzáértés, tanulás, bárki belejön egy nap alatt, kivált, ha ügyes. A munkástoborzás például a világ legegyszerűbb foglalkozása. 
- Azért mit fizetnek? 
- Fizetnek? Nem fizetnek azért semmit. 
Nevetett a pallér, hogy lehet valaki, aki ezt nem tudja. Jólelkűen felvilágosította, hogy az ilyen sorozásban hol van az üzlet, elmondta, hogy van bizonyos összeg, amit a munkabérekre előirányoznak a költségvetésben, s azt ki is fizetik. Már most, ha olcsóbban fogadják a ruténeket, mutatkozik bizonyos megtakarítás - az a tiszta nyereség. Persze, osztozni kell rajta, pár százalékot le kell adni, de még mindig szép summa marad. 
Juda bólogatott. 
- Úgy... úgy... 
De azért a kantin izgatta képzeletét inkább. Mit lehetne azon keresni! Elvinné Marusját, még tán Buxbaumot is, azok dolgoznának, ő pedig, mint a nagy üzletemberek, parancsolgatna nekik. Egy valóságos falu az a sok ember és mindegyiknek van pénze, hiszen keres. 
- No, volna kedve hozzá? 
- Azt hiszem, volna. De nincsen ott valami előírás? Mérnökök nem szólnak bele semmibe? 
- Á! Magánvállalkozás ez, nem állami dolog. Engedik keresni egymást az emberek. Az alvállalkozó például nem is szakember, posztónagykereskedő, de pénze van. Úgy vette ki az üzletet már ő is, százalékos részesedésért... 
- Majd elmegyek és megnézem magamnak azt a helyet. 
- És a munkástoborzás? Arra nem vállalkozik? Kettesben megcsinálhatnánk... 
Szépen megértették egymást. Késő este volt már, mikor a vendég elbúcsúzott azzal, hogy reggel kocsin újra visszatér s Juda egyedül maradt. Nagyot nyújtózott a sötét szobában és úgy érezte, mellén szétszakad a kabát. Micsoda kilátások!... Ó, ezután következik csak az élet, amely, íme, felkereste őt itt, az Isten háta mögött is, üzenetet küldött érte, követet menesztett hozzá és felszólítja, hogy induljon el, itt az ideje...

folyt. köv. !?

*

Tarnopolból ​indult el…

Ez a legendás hírű regény bemutatja a zsidóság térfoglalását és viszonyát a magyarsághoz egy belopakodó, házaló galiciáner szédítő sikerein keresztül, a magyar történelem tragikus korának történetébe helyezve, kiváló irodalmi szinten. Az írót ezért a nagyszerű remekműért életfogytiglani börtönre ítélték.

*

Megírta, miként váltunk rabszolgákká hazánkban -

Kötél általi halálra ítélték!

Dövényi Nagy Lajosra (1906-1964) emlékezünk

http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=71007