3. fejezet - II. PÁROSÍTÓK
„A magyar falusi ember
jóformán zsenge korától készül a házasságra.
Már a 4-5 éves gyermek párja után néz,
s az öregek tréfás kérdésére: „Ki a szeretőd?” komolyan felel.
És ha nem is mindig az lesz élete párja,
akit gyermekfővel választott,
nem ritka a játszótársakból lett házaspár…
De a nép az élet minden szakaszában komolyan veszi,
állandóan napirenden tartja a párválasztás ügyét…
Csakhogy a nép, mint életének majd minden mozzanatát,
ezt is a költészetnek zománcával vonja be.
A városi gyermek
nem ismeri a falusiak rengeteg lakodalmas játékát.
A falusi fiatalság addig játssza a lakodalmat,
míg el nem érkezik valójában.
Így termett a tömérdek párosító dal…
Nemcsak a maguk párválasztása érdekli őket, hanem társaiké is.
Önmagáról senki sem énekel párosítót, mindig csak másokról…
A nevek emlegetése
különös személyi érdekeltséget,
izgalmat jelent a megnevezetteknek,
kellemest vagy kellemetlent, aszerint, hogy
eltalálták-e érzelmeiket,
vagy tréfás, gúnyolódó céllal
össze nem illő párokat rendelnek együvé.
Talán ősi névemlegető varázslat is lappang e dalokban:
a nevek kihirdetése mintha elősegítené, hogy összekerüljenek,
amint a ráolvasás is csak úgy hatott, ha a beteg nevét beleszőtték.
A páros nevek felírogatása,
fába-padba vésése pedig mintegy optikus varázslatnak hat…
A dallamok közös jellegzetessége —
valami könnyed egyszerűség nagyobb érzelmi telítettség nélkül.
Ami természetes,
hisz a szöveg a fontosabb,
annak sokszor tréfás, játékos jellege
nem jól férne meg súlyosabb dallammal.
De meg az énekesek többsége fiatal, jórészt gyermek,
féllábbal még a gyermekjáték világában él…”
(Kodály Zoltán a Magyar Népzene Tára IV. Párosítók bevezetésében.)
Sok esetben határozott játékkeretbe illeszkedik a párosítódal. Legismertebb közülük a „Megy a kosár”.
Egy ügyes, találékony, gyors észjárású lányt választanak „osztóvá”: ő a játék lelke. Első rész az osztáspárbeszéd formájában:
— Bódi, Bözsi kosarazzunk egyet, lányok!
— Bözsi, kezd el a kosarazást!
— Na jó. Megy a kosár, Teri!
— Mi van benne?
— Aranyalma, aranytál, neked három szép huszár. Van benne egy egyenruhás, van benne egy fellegekbe néző, meg van benne egy tintanyaló. Hogyan szereted az egyenruhásat?
— Egy picit.
— Picit? Az a Birkás Vili. Hogyan szereted a fellegekbe nézőt?
— Sehogy.
— Az a Sanyi. Hogyan szereted a tintanyalót?
— Azt nagyon.
— A Dénes! Emi, megy a kosár!
— Mi van benne?
— Van benne egy kockás nyakkendős, van benne egy pesti komoly strici, meg van benne egy pufókpofájú. Hogyan szereted a kockás nyakkendőset?
…És így tovább; annál jobban megy, minél találóbb elnevezést használ, de úgy, hogy ne lehessen rögtön kitalálni, kire szól. A végén aztán áttérnek a kiéneklésre minden párra egy másik éneket:
— Na akkor, lányok, kezdjük a nótázást! Teri, neked mit énekeljünk? A fürjecskés jó lesz? (Maga választ, vagy az osztó ajánl, vagy mások mondanak egyet neki. Végigéneklik, minden párra másikat.)
(A játékleírást — részletesebben, sok találó jellemzéssel — lásd Magyar Népzene Tára IV. 722—731. oldal, Zala megyéből. Lásd még a Néprajzi Lexikon címszavát.)
2. Hozd ki Y. kalapom, hadd tegyem fejembe, — hogy ne nézzen minden lány ragyogó szemembe.
3. Ki is hozta kalapját, fejébe is tette, — nem is nézett minden lány ragyogó szemébe.
4. Láttál-e már valaha csipkebokor rózsát, — csipkebokor rózsa közt két szál majorannát?
5. Egyik szál majoranna X.Y. lenne, — másik szál majoranna N.N. lenne.
Periodizáló pentachord dallam, melynek közeli rokonai a középkori európai dallamkincsben is föllelhetők (lásd például Szabolcsi Bence: A magyar vágánsdalokról). De nemcsak a dallam, hanem maga a párosító népszokás és szövegei is középkori zenés társasjátékokra vezethetők vissza.
Jellegzetes 3/4-es ritmusa a XVI. században divatba jött „volta” táncra jellemző. A ritmus ismert példája a „Kis kacsa fürdik” (104. sz.) és az „Elment a két lány” (528. sz.) is. A fönti C változat 2/4-es, szinkópás ritmus-megoldása kivételes. E dalt többnyire párosító játékhoz éneklik, vagy néha az egész falut bejáró „átbújós” vonuláshoz (lásd 93-96. old.).
2. Szakaszd le, te Julcsa, — kösd meg bokrétára, — tedd az Ihász Imre — csárdás kalapjára.
3. Talán megérdemli, — meg is viselheti, — lányok lányságáér’, — szép ifjúságáér’.
4. Meggyújtom a csumát, — végig ég az utcán, — látom a babámat, — végigmegy az utcán.
5. Gyűrűm az ujjában, — ragyog az utcában, — akárki meglátja, — nincs ---ben párja!
A főhelyen közölt dallamot hajlamosak lennénk egyszerű dúr-pentachordnak hallani. A változatok azonban megmutatják, hogy csak az alap és a kvint igazán szilárd. Az efféle hangnemi ingadozás kisambitusú középkori dallamaink egyik érdekes sajátsága.
2. Abba bizony Molnár József — kocsmáros úr volna, — kocsmáros úr volna.
3. Odamenne a Tóth Marcsa, — ingyen is bort inna, — ingyen is bort inna; a 2-3. dallamsorra: igyál rozmaringom, — kedves kis galambom!
4. A Tóth Marcsa babot főzött, — nem volt néki leve, — nem volt néki leve.
5. Molnár József kanált csinált, — nem volt néki nyele, — nem volt néki nyele; a 2-3. dallamsorra: csak úgy szürcsölt vele, — csak úgy szürcsölt vele.
A párosítók szövege sokszor csúfolódó, évődő ötletekkel boronálja össze a megénekelteket.
2. H' írókésem lenne, — guzsalyad es lenne, — írókésem nincsen, — guzsalyad es nincsen.
3. X. Y., kincsem, — süss pogácsát nékem, — sütnék bizon, kincsem, — de nincs búzalisztem.
4. Búzalisztem lenne, — pogácsa jes lenne, — búzalisztem nincsen, — pogácsám es nincsen.
Moldva: a Keleti-Kárpátokon túl fekvő termékeny síkság, mely ugyan sohasem tartozott az országhoz, de lakosságának zöme hajdan magyar nyelvű népességből állt. Ma is még sok ezren élnek ott magyar anyanyelvű „csángók”, kik népkultúrájukban és nyelvjárásukban is sok régiességet őriznek. Csánj = csinálj; írókés = bicska; guzsaly = a fonás munkaeszköze.
2. Ottan hajladzik ---nének — felnőtt szép lánya, szép Rozikája.
3. Hajtok, kérjük meg, ha ideadják, — de jazt nem adják, mert odaadták.
4. Há vajon kinek? há vajon kinek? — N. N.-nek, N. N.-nek.
5. Szól kakukk, szól, ki kapuján szól? — ---én, ---én.
Régies kisambitusú dallamaink egy jellegzetes csoportjában az első sor motívuma a kvint-főhangra érkezik, a másodiké a kvart-főhangra; azután kis- vagy nagyterces fordulatokkal, s erősen kihangsúlyozott második fok után zár le az alaphangon. A sorok mindig rövidek; a sorok száma szabad (3-8). A dallamok stílusa, szerkezete, motívumai középkori európai dallamok közt találnak rokonságot. Egy hozzá kapcsolódó szép szöveg alapján „Révészdallamnak” szoktuk hívni (vö. 517., 294., 516., 472. stb. számokkal).
2. Küldjük el egy legénynek, Györgyi nevezetűnek, — küldjük el egy legénynek, Györgyi nevezetűnek.
3. Kérdi Györgyi, ki kötte? Mári asszony köttette, — kérdi Györgyi, ki kötte? Mári asszony köttette.
4. Köttess szívem másszor is, megcsókollak máskor is, — köttess szívem másszor is, megcsókollak máskor is.
II. 1. A gyimesi híd alatt nyárson sütik a halat, — papirosba takarják, a legénynek úgy adják.
2. Hopp hajnalig, virjadtig, míg a csizmám kifeslik, — ha kifeslik, bevarrjuk, s ezt a táncot eljárjuk.
3. Nekem olyan kedvem van, hét országon híre van, — nekem olyan kedvem van, hét országon híre van.
A moldvai csángók által őrzött régies dallamok némelyike nem olyan végleges, kialakult alakzat, mint a megszokott népdaloké. Mondókaszerű, gyermekdalokra emlékeztető kis kétütemes motívumokból szinte kaleidoszkópszerűen formálódik új és új dallam. A változatokból jól látszik a többféle lehetőség; elénekelve mégis igen hasonlóan hangzanak. — E dallamhoz nemcsak szorosan vett párosító-szövegek tartoznak, hanem táncokhoz, lakodalmakon használt alkalmi kurjantásokat, „táncszókat” is ráénekelnek. — Csenger = bozótos hely; kötte = kötötte; Györgyi = György.
2. A ---i leányok, leányok — kiosztották a legényt, — R. gyenge viola…
3. A N.-nak nem jutott, nem jutott, — jaj, de megharagudott, — R.
4. Ha még egyszer osztatik, osztatik, — N.-nak juttatik, — R.
A magyar népdalokban gyakori ugyan, de nem kizárólagos a négy egyfajta sorból álló forma. Régente talán még nagyobb lehetett a ma szabálytalannak látszó dalformák aránya. Köztük sok refrénes is, melyből legtöbbet a szokásdalok őriztek meg. Nemcsak a refrénes forma, de a kissé szokatlan, sánta ritmus is néhány érdekes szokásdallamunkkal rokonítja (pl. 490. sz.). Ha pedig a ritmus által is kiemelt főhangok sorát nézzük (kvint-kvart-szekund-alap), a 126. dalhoz meglehetősen hasonló dallammenetet hallunk ki emebből is. — A 2. versszakban a helynevet, a 3-4-ben a személynevet kell befűzni. — Az utolsó versszak szép szenvedő igealakjai is bizonyítják, hogy a „tatik, tetik” nemhogy rontaná nyelvünket, hanem éppen gazdagítja.
2. A kőszikla tetejébe’ két gyönge viola, — s ennek tetejébe’ két szál majoranna.
3. Egyiknek nyílása N.N. vala, — másiknak nyílása X.Y. vala.
4. N.N. csukros szekfű, tegyük a kalapra, — X.Y. piros rózsa, tegyük a pohárba!
Próza: Ne válassza egy árok, legyenek ők egy párok, lakjék velük békesség, házukat áldja az ég!
II. 1. Cinege gágu meghala, két szép lánya marada.
2. Egyik vala Ágota, másik vala Csepücske.
3. Kelj Csepücske, csánj ( = rakj) tüzet, nem kelek, mer’ meggyúlok.
4. Kelj Ágota, csánj tüzet, seperj házat, moss tálat!
Ahol a párosító társasjáték már kiveszett a felnőtt ifjúság szokásából, ott gyakran átment a gyermekek játékába. (Párosító emlékét őrzik a 70-84. sz. játékok is.) — A szerelmeseket megköszöntő ének végeztével — éppúgy, mint pl. névnapköszöntők végén szokás —, verses jókívánság illetheti őket. — A II. szöveg csúfoló két, nem éppen szorgos lány háztűznézőjéről. Talán ez sem független a párosítóktól, hiszen lakodalmi énekeinknek gyakori témája a „rossz asszony” jellemzése, azzal a figyelmeztetéssel, hogy az ilyentől meneküljön, aki feleséget keres.
2. Szakítsd le, Borcsa, kösd bokrétára, — hadd tűzze a N.N. csárdás kalapjára.
3. Egyik ága hajlik N.N. vállára, — másik ága reáhajlott X.Y. vállára.
II. 1. Sötét az erdő, hangos a mező, — kit adsz nekem, király uram, kivel haza menjek?
2. Adok én néked, szerzek én néked, — egy szép fiút, egy szép legényt, kinek neve N.
3. Nem szeretem őtet, ő sem engemet, — rút ő maga, rút ruhája, törzsök a szakálla.
4. Fogom a jobb kezét, kihívom a kertbe, — leszakítom csípős csalánt, tűzöm a kezébe.
5. Szeretem őtet, ő is engemet, — szép ő maga, szép ruhája, szép a két orcája.
6. Fogom a jobb kezét, kihívom a kertbe, — leszakítom tearózsát, tűzöm a mellére.
Figyeljük meg a pentachord hangjainak változatos eloszlását. A kis hangterjedelmen belül nem alakul ki határozott ereszkedő vagy íves elrendezés (az inkább az újkori, szekvenciás darabokban fordul elő), hanem az egyes hangok egyensúlyos, változatos elhelyezésével lesz „tömör” a dallam. — A II. szöveg párvisszautasító-párválasztó gyermekjátékot idéz: jó adalék a párosító és gyermekjáték kapcsolatához (vö. 91. sz.).
2. Cifra palota, zöld az ablaka, — gyere ki te tubarózsa, vár a viola.
3. Kislány vagyok én, majd megnövök én, — kell-e rózsa vagy ibolya? azt is adok én.
A középkori költészetben a virágok említése nem a vers díszítésére való volt, hanem minden virág valami határozott jelentést hordozott (ezért beszélünk ma is „virágnyelvről”). A virágszimbolika, sokszor elhomályosulva a népdalokban is továbbél, főként éppen a középkori eredetű párosítókban. (Vö. Kardos Tibor: Középkori kultúra, középkori költészet 82-90. oldal.) — Az 1. versszakba behelyettesíthető a név!
2. Ott mérik a trafikát, violaszín pántlikát, — sallárom, sallárom, violaszín pántlikát.
3. X.Y. méreti, N.N. fizeti, — sallárom, sallárom, N.N. fizeti.
4. Fizesd N., nem bánom, úgyis te vagy a párom, — sallárom, sallárom, úgyis te vagy a párom.
5. X.Y. felveszi, a hajába biggyeszti, — sallárom, sallárom, a hajába biggyeszti.
6. Biggyeszd Y., nem bánom, úgyis te vagy a párom, — sallárom, sallárom, úgyis te vagy a párom.
Két sor + refrén: tehát különbözik a 131. dal periodizáló formájától. Mégis, a dallammenet fő pontjai, így az 1-2. sor kadenciái, motívumai azzal mutatnak rokonságot.
2. Borosüveg a kezébe’, csita, csita, csitt, — Bence Rózsa az ölébe’, csita, csita, csitt.
II. 1. Nem láttam én molnárcsókot, de majd látok most, — ej, haj, Kostyál János, ej, haj, Kostyál János, majd kitetszik most.
2. Nem láttam én molnárcsókot, de majd látok most, — ej, haj, Potus Anni, ej, haj, Potus Anni, majd kitetszik most.
Ez is közeli rokona a „Hess légy”-nek; második fele szinte hangról hangra egyezik azzal, csupán a 2. ütem nem éri el az alaphang alatti mélypontot. A szöveg 8 + 5 tagolása is összeköt néhány hasonló stílusú dalt (lásd131., 309., 310. sz.).
2. Kapom az ölembe, — viszem a kis kertbe, — szakasztok egy rózsaszálat, — adom a kezébe.
Ritmusát vessük össze a 130. daléval. — Lakodalomban is éneklik, hajnalköszöntőként.
2. Váci Gábor odakapott, — békacombot ropogtatott. R.
3. Puskás Gábor későn futott, — neki csak a füle jutott. R.
II. 1. Varga Borcsa kapujába’, — felforrott a tej magába’. R.
2. Azért forrott fel magába’, — Bátor Mihályt odavárja. R.
III. 1. N.N. kis kutyája — rászokott a pampuskára. R.
2. Üssed Y. azt a kutyát, — mert megeszi a pampuskát. R.
3. Nem ütöm én azt a kutyát, — mert szeretem a gazdáját. R.
A forma itt is sorpár + refrén, de a dallam tulajdonságai már újabb korra mutatnak (szekvencia, harmónia által szabályozott dallam). A refrén, mint a változatok mutatják, többféle módon is alakulhat, de közös, hogy mindig halandzsa-szótagokat használ. (A B-C változathoz alakítsuk hozzá a szöveget!) — Pampuska = fánk.
2. Majd elmegyünk valahova, — Kocsis Róza udvarára. R.
3. Betekintünk az ablakon, — ki kártyázik az asztalon? R.
4. Kovács Jani karosszékben, — cigánykártya a kezében. R.
5. Kocsis Róza fésülködik, — a tükörbe’ biggyeszkedik. R.
6. Úgy-e Jani, szép is vagyok, — éppen neked való vagyok? R.
7. Szép is vagy te, jó is vagy te, — csak egy kicsit csalfa vagy te. R.
Lényegében a „Virágéknál” stílusa: itt is hármashangzat-dallamosság, a kezdő sorpár szekvenciaszerű alakítása, majd halandzsa szövegű refrén.
2. Ha szépecske, vegyük meg, — bokrétának kössük meg, — küldjük el egy legénnek, — Péter nevezetűnek.
3. Mikor kérdi: ki küldte? — Magdó szép lány tisztelte, — küldj te Magdó másszor is, — megcsókollak százszor is.
4. Ki lányoknak nem köszön, — essék átol küszöbön, — ládd Péter, nem köszöntél, — küszöbömön átestél.
Az 1-3. versszak ismét a virágköltészet emléke; a 4. versszak csúfoló. A dallammal egy újabb zenei stíluskörbe érünk: főhangjai pentatóniára mutatnak, de úgy, hogy középpontjában a do-mi nagyterc áll, mely szimmetrikusan kiegészül egy-egy kisterccel: szó + do-mi + la,. A hangzási keret tehát nem a la,-la oktáv, hanem a m-r-d trichord, szimmetrikus bővítéseivel. A zárósor a csángóknál szokásos dallamfordulat, a pentatont átszínező „fríg” zárlat.
2. Vajon az egyiknek mi legyen a neve? — Ha Y. nem vóna, szeretőm sem vóna.
3. De hogy Y. vagyon, szeretőm szép vagyon, — de hogy Y. vagyon, szeretőm szép vagyon.
Az 1-2. és a 3-4. ütem ritmus-kombinációja, s a vele összhangban álló dallamalakítás olyan erős egységbe fogja a két-két ütempárt, hogy nem is négysoros formát hallunk, hanem két nagyméretű, egymással periodizáló sort. Mi az első nagysor kadenciája? Voltaképpen a súlyon megszólaló kvinthang (mi), melyről ugyanúgy lépünk el egy súlytalan, szerkezetileg nem lényeges mellékhangra (szó,), mint a közismert „Tavaszi szél vizet áraszt” dalban dó-ról szó,-ra. (Az is két nagysorból álló periodizáló dallam!)
2. Sándor uram, édesem, —- te vagy minden kincsem, — nálad nélkül pediglen — reménytelen élnem.
3. Mikor az eszembe jutsz, — szép gyönyörűségem, — akkor ugyan langallik — bennem a szerelem.
4-6. (Ugyanígy a női névre.)
Próza: Szállásra, számára, Sándor, Juci párjára! Köszönjétek meg!
A 138.-hoz hasonlóan ez is két nagysorba összefogott, „periodizáló” pentaton dallam, sőt a súlytalanul ellépő mellékhangra is új példát ad (mi-la). De míg előbb a pentatónia egyetlen központi dallammagból épült ki, itt „kétzónás” dallamot hallunk. Első felében a mi-lá viszonylat uralkodik, majd párhangos átmenettel a mi-lá, szakaszba jut át. A két szakaszt kiemeli a nagysoros szerkesztés, s hogy a kétütemes egységek nem izoritmikusak. — Langallik = lángol.
2. Nem adja azt más egyébnek, — Kara István őkelmének, — még akkor neki ígérte, — mikor bölcsőbe’ rengette.
3. Kara Pista nagy zöld béka, — úszik, úszik a folyóba, — ki-kiúszik a partjára, — Varga Zsuzska látására.
A párosító szövegek „évődő” hangulatú alcsoportjából. — Dudanótáink motivikáját e dal a „mazurka” ritmussal egyező képletekbe rendezi. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a dallam lengyel eredetű lenne.
2. Még nagyobbat az árnyékja, — még nagyobbat az árnyékja, — árnyék
alatt egy vetett ágy, — árnyék alatt egy vetett ágy.
3. Ki s ki fekszik abba’ ágyba? ./. — fekszik, fekszik János bíró, ./.
4. Ki s ki sétál ott előtte? ./. — sétál, sétál Mári asszony, ./.
5. Mit kötsz, mit kötsz, Mári asszony? ./. — én bokrétát, János bíró, ./.
6. Kösd meg szépen, s tedd a szegre,./. — mikor kimensz, mikor bémensz,./.
7. Mind azt gondold, hogy én vagyok,./. — mikor nézed, ha nem vagyok,./.
A moldvai csángó dalkincs egyik legkedvesebb darabja. Énekelhetjük az ő tájszólásuknak megfelelően is: A névelőt e-nek ejtik („megvirágzott e diófa”); az az névelő z-jét a szókezdethez kapcsolják („zárnyék alatt egy vetett ágy”); a gyakran használt s kötőhangot sz-nek ejtik („ki sz ki fekszik; ki sz ki szétál; kösd meg szépen sz tedd e szegre); a hosszú magánhangzók jó részét kettőshangnak ejtik (biruó, sziétál, Máried, sziépen, biémensz, ién); néhány szó hangalakja más, mélyebb magánhangzóval (megvirágzatt, hajlatt, asszany, mikar, gandald, vagyak).
2. Leteszi szűrét rózsa tövébe, — leteszi fejét Y. ölébe, — X.Y. jár utána, túrós rétest hord utána, — ez ám a leány!
3. Piciny a csizmám, magas a sarka, — ---i utcát végigkopogja; — kopogj pici csizmám, hadd hallja a babám, — hadd nézzen ki rám!
Egyik legelterjedtebb párosító énekünk. Több variánst adunk, mert csak így derül ki a formai és tonális variációk gazdagsága. Az A dallam alapról kvintre emelkedő, majd oktáv —> kvint felelő sorral kiegészített nagysorral indít; a B-C ugyanezt nagyterces dallammal hozza; a D-ben egy magas és egy mély ereszkedő sor kapcsolódik össze; az E ugyanezt nagyterccel énekli; végül F a kvint fölött képez kis ívet, majd a felelő félsor ezt az alaphangra vezeti. Mégis nyilvánvalóan ugyanaz a dallamgondolat öltött többféleképpen testet.
2. Adjon Isten fergeteget jövő éjszakára, — hadd mossa el mind a kettőt a Duna partjára, — ezt a N.-t a partjára, rozmaring módjára, — azt a Y.-t közepibe, tulipán módjára.
Pentachord dallam, de annak újabb stílusa. A harmadik-negyedik sor megoldása azonban (alsójárású dallam, mely egy felső kanyarral a kvintre érkezik — erre felelő, alaphangra érkező tag) több zenei korszakon át kedvelt modell: dúr kanásztáncainkban is fogunk vele találkozni.
2. Alóla folyik el, — alóla folyik el — egy szép patakocska, — egy szép patakocska.
3. Odajár fürödni, — odajár fürödni — egy pár galambocska, — egy pár galambocska.
4. Mintha az egy galamb, — mintha az egy galamb — egy szép legény volna, — egy szép legény volna.
5. A más’ galamb pedig, — a más’ galamb pedig — a rózsája volna, — a rózsája volna.
6. Csendesen, édesen, — csendesen, édesen, — ketten szerelmesen, — ketten szerelmesen.
Mind a négy sor hatszótagos, mégis a 2-3. sor ritmusszűkítése (tripódia helyett ütempár) igen elevenné teszi a formát. Az efféle alakítás a szlovák népzenére jellemző. — Érdekes a változatok tonális összefüggése: az alapdallam szó,-végződését a modernebb érzék már „dominánsnak” hallotta, s a B-C példában kiigazítja „tonikára”. Ugyanennek „moll” párja a D változat.
2. Ki lesz a kapitány? majd lesz Jancsó Ignác! — Hát a kapitányné? majd lesz Recika Tercsi! — Nagy a híre, hopp, hopp, hopp.
3. Ennek a Tercsinek szép selem szoknyája, — ennek az Ignácnak fáj a szíve rája, — nagy a híre, hopp, hopp, hopp.
A második sor kvinttel följebb ismétli az elsőt; a harmadik sor első fele mintha a másodikat ismételné, de az összetett nagysor második fele az első magasságába ereszkedve összefonódik a rövid zárósorral — arra emlékeztet, mégsem ad visszatérést. Még nem újstílusú e népdal: rövidek a sorai, a kezdősor ambitusa csak kvart, ritmusképlete is idegen az újstílustól; ám az ilyesféle dallamok is előfutárai lehettek az újstílusnak.
|
