Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017
Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.
Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:
– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?
– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?
Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.
Magyarország magába forduló ország, a külvilág eseményeit is belpolitikai szemüvegen át nézi szinte mindenki. A magyar zsidók világképét is a terhes magyar múlt uralja, a határon túlra leginkább ezen a szemüvegen át tekintenek.
Próbáljunk meg most nézőpontot váltani, legyen kiindulópontunk a világ zsidóságának helyzete.
A háború után háromnegyed évszázaddal a zsidó-keresztény világ önképét alighanem a Holokauszt határozza meg a legerősebben – közvetve vagy közvetlenül. Az itt élő emberek java ezt talán nem is tudja, személyes életükben, tudatukban ez talán nem is játszik szerepet, de ha közösség önképéről gondolkodnak, újra és újra beleütköznek.
Részben a fentiekre adott, nem feltétlenül tudatos válasznak tekinthető az, hogy az ENSZ különböző fórumain – vagyis a világ országainak legfontosabb gyülekezetében – Izraelt rendszeresen megbélyegzik, többször, mint akármely más országot. A zsidók így tehát változatlanul az első számú bűnbak szerepét kénytelenek eljátszani – a Holokauszt után 75 évvel.
A zsidógyűlölet – modernizált, ezúttal kisebbségvédő/emberjogi/antirasszista nyelvezetre áthangszerelt – kultúrája ezzel világméretűvé vált. Az ENSZ különböző fórumain rendszeresen előadott gyűlöletrituálékon jelen van a világ minden országának képviselője, így ennek üzenetét és rítusait az egész világgal megismertetik.
Természetesen a világ népei nem csupán az anticionizmussal kerülnek kapcsolatba: a Holokauszt kultúrájának egyetemessé válása, valamint Izrael Állam rendkívül aktív jelenléte a világgazdaságban és politikában a zsidóság létének más aspektusait is megmutatja. Így India, Kína, Vietnám, stb. népei ma ugyanazt az utat járják, mint a monoteista civilizációk népei évszázadokkal korábban: egyszerre ismerhetik meg a hús-vér zsidókat, valamint a köréjük font vad, irracionális hiedelmeket.
Globális világunkban ma elsősorban az arab világ az, ahol a zsidógyűlölet fáklyáját tovább viszik. Súlyos modernizációs válsága önmagában is erős motiváció a bűnbakkeresésre, amit tetéz az iszlám hagyományban élő zsidóellenesség, valamint az, hogy sajátnak tekintett területén létezik és virul egy kicsi zsidó állam, amelyet sem katonai, sem politikai, sem más eszközökkel nem voltak képesek legyőzni. Ezért azon a területen támadják Izraelt, ahol vannak esélyeik: az emberjogi diskurzusra érzékeny nemzetközi fórumokon.
E fórumokon szövetségesre lelnek a nyugati világ azon széles köreiben, ahol az emberjogi diskurzus megszületett: az önvizsgálatra kész, mások sérelmeire nyitott, empatikus baloldali kultúrában. Az arab világgal ellentétben, ahol az emberjogi diskurzus csak külső használatra szolgál, nyugaton ezt az értékrendet mélységesen komolyan veszik. És mivel a Holokauszt során elkövetett és nyíltan beismert bűnök e népek önbecsülésén súlyos sebet ejtenek, ezt, nem igazán tudatosan, úgy kompenzálják, hogy szembehelyezik vele a zsidók „bűneit”, vagyis a palesztinoknak állítólag okozott és mérhetetlenül felnagyított szenvedéseket. Az önvizsgálatban mélyen elmerült Nyugat-Európa és az önvizsgálatot csak hírből ismerő arab világ így érdekközösségben találja magát: más-más okból érdekeltek Izrael „bűneinek” mértéktelen felnagyításában.
Ebben a bonyolult felállásban az Egyesült Államok a folyamatosan támadott Izrael Állam fő protektora. A radikális protestáns kultúra, ebből következőleg a fejlődésben való éllovas szerep, a Holokauszt bűneitől való (viszonylagos) érintetlenség megóvja ezt az országot az olyan frusztrációktól, amelyek (más-más okból) Európát és az arab világot fojtogatják.
Amikor tehát a zsidókhoz való viszonyt tekintjük, az önreflexióra képtelen arab világtól kezdve, az önreflexió kultúráját forma szerint elsajátító Kelet-Közép-Európán és az e kultúrában elveszni látszó Nyugat-Európán át az önreflexióban önbizalmát el nem veszítő Egyesült Államokig terjed a skála.
Ezen a skálán Közép-Kelet-Európa országaitól, az EU tagjaiként elvárják az önvizsgálatot és így a Holokauszt kultúrájának elsajátítását, ami formálisan, a politikai deklarációk szintjén meg is történt, ám az emberek széles tömegeit nem hatotta át, mint Nyugat-Európában. Mára ezek az országok kevés kivétellel az Európai Unió tagjaivá váltak és eljutottak oda, ahol Nyugat-Európa országai tartottak az 50-es években: elismerik a Holokauszt egyedülállóan súlyos mivoltát, de saját felelősségükkel egyelőre nagyon nehezen tudnak mit kezdeni.
*
Ebben a helyzetben furcsa szövetségek jönnek létre. Mint fentebb láttuk, az önvizsgálatban elmélyült, az áldozatiságot központba helyező nyugati baloldal közös nevezőre jut az önreflexiót nem ismerő, bajaiért csak másokat hibáztató, magát áldozatnak látó és láttató arab (és iszlám) világgal. Így közös nevezőre jutnak abban, hogy az iszlám világ a nyugati gyarmatosítás áldozata. Még inkább közös nevezőn vannak abban, hogy a legáldozatibb áldozatok a palesztinok és a legagresszívebb agresszorok az izraeliek/cionisták.
Amikor a fenti ideológiai támadás ellen Izrael szövetségeseket keres, ugyancsak furcsa módon a közép-kelet-európai országokat fogja megtalálni (Amerikán kívül persze), amelyek hajlandók elismerni a zsidók áldozatiságát – cserébe azért, hogy a Holokauszt bűnei alól (relatíve) felmentést kapjanak és elavult, romantikus, nacionalista önképüket megőrizhessék. A szövetségeseket kereső, baloldali-humanista lózungokkal szidalmazott, nemzeti vallásos önkép felé forduló zsidó állam jobboldali vezetői, úgy tűnik, megadják nekik ezt a felmentést.
Így dereng fel két furcsa, szembenálló ideológiai szövetségi rendszer: egyfelől a nyugat-európai baloldal és az arab-iszlám világ, másfelől a közép-kelet-európai nacionalisták és Izrael állam jelenlegi vezetése között. Tegyük hozzá: Izrael részéről ez tudatosan a (vélt) kisebbik rossz választása.
A fentiekkel szemben Izrael és az Egyesült Államok szövetsége tekinthető olyannak, amely közös értékeken és nem sérült, torzult önképen alapul.
*
Ebben a globális képletben a magyar zsidók Európa keleti felében helyezkednek el, ahol az uralkodó ideológia a vallásilag alátámasztott nacionalizmuson és az önvizsgálattól ódzkodó, bűnbakkereső sérelmi politikán alapul. Ez a Horthy-korszakra hajazó ideológia egyszer már tragédiába vitte az országot, aminek az árát mindenek előtt a zsidók fizették meg.
Mivel ez a zsidók számára ez elfogadhatatlan, nem tehetnek mást, minthogy ennek kipróbált ellenszeréhez folyamodnak: az antifasizmus, a Holokauszt emléke, a magyar progresszió hagyományai, továbbá a nyugati kisebbségvédő, antirasszista világkép az, amelyre magyar zsidó öntudatukat alapozzák.
Ez két fontos következménnyel jár.
- A magyar zsidók többsége nem érzékeny a Nyugat-Európában és Amerikában kibontakozó, fentebb körvonalazott, progresszív nyelven megszólaló zsidógyűlöletre. Magyarországon a nacionalizmus már nagyobb részt nem antiszemita (a régi módon), mert a zsidók helyett új ellenségeket talált; a progresszió pedig még nem antiszemita (az új módon). Így az Izrael-ellenes gyűlölködés gazdag kultúrája, amit tőlünk nyugatra a baloldali-iszlám ideológiai szövetség létrehozott, nálunk nem lel kedvező feltételekre. A zsidóellenes indulatokkal terhelt tömegek most éppen nem találnak maguknak megfelelő ideológiát.
- A zsidó vallási hagyomány a kortárs magyar zsidó önképben nem meghatározó, inkább a hivatalos establishment fenntartásában van szerepe. A zsidóságra olyannyira jellemző, újító gondolkodás nem ezen a téren mutatja meg magát. A neológia, a zsidóság hivatalos képviselője merev, újítások iránt nem fogékony, csekély számú tagságát sem igazán érdekli a vallási progresszió. A neológia valódi otthona a 19. századi magyar liberalizmus volt. 1919 után meghalt a liberalizmus, 1944-ben pedig meghalt a magyar zsidóság – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A túlélők magyar öntudata megrendült, mert a magyarság kiközösítette őket. Így megmaradt az intézményrendszer, melynek szellemi tartalma immár egyedül a vallás volt, de a neológia nem vallási alapon született, nem a vallás volt a differentia specifica-ja. Megmaradt a kérdés: mit keresnek 1944 után a zsidók Magyarországon? Mert a vallás parancsait betartani Amerikában is lehet, sokkal kedvezőbb körülmények között.[1]
A neológiának erre egyetlen válasza van: saját hagyományainak hangsúlyozása. Ám, mint láttuk, ezek a hagyományok valójában nem vallási, hanem politikai jellegűek voltak és 1944 után lenullázódtak. A neológia vallásos hagyományai kevesek számára jelentek közösségképző erőt. A neológia, mint hivatalos zsidóság, ma valójában a Holokauszt emlékének legfőbb letéteményese, az elpusztítottak emlékének, zsinagógáinak, temetőinek őrzője. Ezért nem tud megújulni, hiszen minden változás a mártírok által megszentelt hagyomány felborítása lenne.
Mindez elsősorban nem valami helytelen politika, hanem a megkerülhetetlen helyzet következménye. A magyar zsidóság öntudatát mindenekelőtt a Holokauszt határozza meg. A zsidóságot képviselő szervezet ettől a helyzettől nem tud elmenekülni.
A neológia enerváltsága mögött a meg nem válaszolt kérdés, a kétely rejlik: érdemes-e még zsidónak lenni Magyarországon? Ezért nem is próbálja a magyar zsidóság eltartani saját intézményeit: mert nem bízik a saját jövőjében. Ezért tartja el ezeket az intézményeket az államhatalom, amelynek demonstrálnia kell, hogy az itt él és virul a magyar zsidóság.
A honi zsidóság ma a progresszióért vívott küzdelemben, politikai/kulturális/közéleti téren mutatja meg kreativitását – mint száz éve mindig is. Ez az asszimiláció és a zsidó öntudat közötti örökös átmeneti állapot. Ez a közeg nem alkalmas arra, hogy a zsidóság formális képviselője legyen – a zsidóság formális képviselője viszont híján van a kreativitásnak és az újító szellemnek.
A magyar zsidó szellem így ma azokért a polgári demokratikus szabadságjogokért küzd, amelyekért már száz éve is küzdött, és amelyek Európa nyugati felén a háború vége óta garantáltak. A megkésett fejlődés így nagyobb részt elzárja szemük elől azt a nagy kihívást, amellyel Nyugat-Európa és Amerika zsidósága birkózik: a progresszív jelszavakkal operáló zsidóellenesség (az „anticionizmus”) ellenében kell egy olyan gondolatkört és nyelvezetet kimunkálniuk, amely megőrzi a kisebbségi jogok, a „másság” tiszteletét, a politikai korrektség vívmányait, ugyanakkor képes gátat vetni az ezekkel visszaélő agresszív, antidemokratikus, antiszemita mozgalmaknak.
A szerző szociológus, a Szombat szerkesztője
[1] E cikk megírása (2018 január) óta történtek bizonyos fejlemények: a Mazsihisz meghirdette a „világra nyitott zsidóság” jelszavát; a neológia – végkimerülés határára jutó – szellemi fellegvárában, a Rabbiképzőn vezetőváltás történt; a Mazsihisz a kulturális fesztivállal igyekszik megszólítani a vallás iránt nem fogékony zsidókat, egyes Mazsihisz zsinagógákban apróbb reformokkal kísérleteznek. Ezek az érdekes, néha ígéretes fejlemények azonban egyelőre nem adnak – ilyen rövid távon nem is adhatnak – választ az alapkérdésre: mi a neológia hitvallása a 21. században, mi az üzenete a mai magyar zsidóság számára?
Olvasói levél Gadó János cikkére
Gadó János „A régi zsidógyűlölet már erejét vesztette, az új még a kapuknál várakozik” című cikkében átfogó képet ad a jelenlegi antiszemitizmus típusairól, a világ különböző helyszínein élő zsidóság érzékenységéről, és sok más egyébként érvényes állítása között kijelenti, hogy Magyarországon a „nacionalizmus már nem antiszemita a régi módon, mert a zsidók helyett új ellenségeket talált magának” amely állítással, a saját, a cikkírótól eltérő tapasztalataim okán úgy érzem vitatkoznom kell.
A XIX. században kikeresztelkedett zsidók leszármazottjaként, – akinek bejárása van a budai és vidéki konzervatív értékrendű, jobbra szavazó, nem egyszer nemesi származással rendelkező polgárok belső köreibe – azt tapasztalom, hogy az erősen nacionalista hangvételű beszélgetésekben bizony fel-felüti a fejét, az általam „csendes antiszemitizmusnak” nevezett jelenség, mely nem megy az utcára, nem uszít, nem protestál, mi több jófiúként kikéri magának, ha antiszemitizmussal nyíltan megvádolják, viszont saját berkein belül, amolyan „magunk között vagyunk” helyzetben, „ha nem lát és nem hall senki sem”, az antiszemitizmus szelleme szerint él, antiszemita retorikát alkalmaz.
A keresztény középosztály bizonyos körei által „házuk és váruk” négy fala között kivitelezett beszélgetésekbe tévedve, a jó ízlésű állampolgár, a jóindulatú és filoszemita zsidó-keresztény párbeszéd helyett, a harmincas évek antiszemita diskurzusában találja magát, és sokszor megdöbbentő megállapítások fültanúja lehet. A német hadsereg magyarországi beavatkozásának éltetése, túlzásba vitt germanofília, egykori náci összeesküvés-elméletek, és kollaboráns felmenők tetteinek propagálása, zsidó kultúrától való idegenkedés és távolságtartás – pl. születendő gyermekek névválasztásában a zsidó gyökerű nevek elvetése -, a Holokauszt megtörténtében a felelősség kérdésének hárítása.
Saját tapasztalataim szerint, a Magyarországon az antiszemitizmussal szemben érvényben lévő zéró tolerancia éveiben, amikor a politika felszíni megnyilatkozásaiban üldözi az antiszemitizmust, a „régi módú” antiszemitizmus korántsem tűnt el a társadalomból, csak a konzervatív értékrendű családok lakásainak négy fala közé szorult, ily módon létezik.
E családok magatartásában, – melyek közül nem egy a Horthy rendszerben magas pozíciókat betöltő elődökkel rendelkezik – a felmenők második világháború alatti bűnös tetteinek, normálisan működő társadalomban szükséges felülbírálása helyett, az ősök bűnös múltjára való büszkeség jelenik meg, s mint ilyen az antiszemitizmusnak e formája összefügg a magyar társadalom több generációs amnéziájával, a magyar társadalom tagjainak a Holokauszt megvalósításában játszott szerepével való szembenézés hiányával. Állításom szerint a közösségi elszámolás hiánya táplálja a magánszférába visszakényszerült „csendes antiszemitizmust”.
A magyar társadalomban mindeddig nem alakult ki, olyan minden társadalmi réteget érintő párbeszéd a Holokauszt megvalósításában a magyar nemzet tagjainak játszott szerepéről azaz felelősségéről, mint ami a nyugat-európai országokban megvalósult. Utalnék Jacques Chirac 2007-ben a Nemzet Igazai tiszteletére, a párizsi Panthéonban elmondott beszédére, mely, jóval nagyobb horderejű beszéd volt, mint amilyen – értékelésem szerint – kis hatóerejű, szinte csak kötelezőnek tekintett kijelentéseket a magyar politikai vezetők e tárgykörben megfogalmaztak. Chirac, beszédében, a témával kapcsolatos személyes érzelmeinek is tükröt tartva, a náci Németország pusztítását az európai kultúra elpusztítására tett lépésként jellemzi, majd hosszú leírását adva a náci barbarizmus megnyilatkozási formáinak, a vészkorszakot egyértelműen a francia történelem sötét oldalának nevezi, és kijelenti, hogy a Francia Nemzet, amely bűnrészes volt a deportálások kivitelezésében, csak az „Igazak” tettei által született újjá.
Beszédében, amelyben az antiszemitizmus kezelésére, a társadalom minden tagjára kötelező erejű irányelveket fogalmaz meg, kijelenti: „Napjainkban amikor az individualizmus és az acsarkodás térhódítását éljük, amikor egy másik ember arcába nézünk, nem a másságát kell látnunk, hanem azt, ami egyetemes benne.”
Véleményem szerint Magyarországon is szükséges egy olyan tartalmú társadalmi párbeszéd, amely kész a magyar társadalomban bújkáló, hol előretörő, hol elhalkuló, de létező antiszemitizmus kérdését ténylegesen megszüntetni, és a nem zsidó emberek hozzáállását e kérdésben, a Jacques Chirac által megfogalmazott üzenet szintjére emelni. Amely hat a szobák magányában meghúzódó „csendes antiszemitizmus” jelenségére. Támpontokat ad a magánember számára, hogy hogyan értékelje felmenői viselkedését a magyarországi Holokauszt kivitelezésében, és ezzel megszüntesse, ezt a bevégezetlen társadalmi folyamat eredményeként itt maradt vadhajtást, a keresztény középosztály hallgatólagos, látens antiszemitizmusát.
Az általam „csendes antiszemitizmusnak” nevezett jelenségnek véleményem szerint, részét kell képeznie egy az antiszemitizmus jelenlegi állásáról folytatott vitának, főleg azért, mert tapasztalataim szerint a keresztény középosztály bizonyos körei összekacsintanak a radikális jobboldali mozgalmakkal és – noha ők maguk kínosan ügyelnek a politikai korrektség látszatára – a maguk csendességében mégis eltűrik az adott esetben közterületen, közbeszédben, politikában megjelenő antiszemitizmust, vagy arra hajló megállapításokat. Ezek a körök nem szólalnak fel ellene, ezért a jelenség oka annak, hogy a közéletben, a politika színterén – a politikai vezetők által mintegy a szavazótáboruk „látens antiszemitizmusát” kiszolgálandó – időről-időre kétes tartalmú nyilatkozatok, lépések ütik fel a fejüket. (Hóman szobor felállítása körüli vita, Szakály Sándor állítása, Horthy kultusza, Szabadság téri emlékmű felállítása).
