Egy költői antológiában megjelent a következő szép versszak Ady Endrétől:

Jöttem a Gangesz partjairól
Hol álmodoztam déli verőn
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Egy széplelkű műfordító olvasta az antológiát és kiváltképpen megtetszett neki ez a vers. Elhatározta, hogy a «Dichterstimmen» című folyóiratnak beküldi. Le is fordította következőképpen:

Ich kam vom Ufer der Ganges
Dort träumt ich von südischen Schlager
Mein Herz, du Blume, du banges
Du bist so zitternd, so mager.

Hát Istenem, a rím kedvéért az ember változtat egyet-mást egy ilyen műfordításban. Eddig minden rendben volt, de egy másik műfordító elolvasta a verset a «Dichterstimmen»-ben: nagyon megtetszett neki és elragadtatásában nem vette észre, hogy a verset magyarból fordították németre; eredetinek nézte és lefordítván magyarra, ilyen formában küldte be egy magyar szépirodalmi lapnak:

Ufer, a zsidó kupléíró
Aludt a folyosón mélyen
Barátja, Herz, biztatta
Hogy ne remegjen, ne féljen.

Egy kis félreértés tagadhatatlanul van a dologban: de ezekben a fene gót betűkben az ördög ismeri ki magát, - érthető, hogy a különben kitűnő műfordító a «südischen» szót «jüdischen»-nek olvasta. Azonkívül, hogy a Ganges szót «folyosónak» fordította, Istenem, nem szabad elfelejteni, hogy a gang nálunk ilyesvalamit jelent. Más baj nem is lett volna, ha történetesen nem olvassa a verset egy harmadik műfordító, aki magyar versnek nézte, lefordította és beküldte a «Gedicht-Magazin»-nak, az alább olvasható tökéletes átköltésben:

O, Dichter der alton Juden
Was schläfst du im Flussalz so tief?
Hörst du nicht den stolzen Herzog
Der dir in Ohren rief?

No igen, ami a folyosót illeti, hát az igaz, hogy ha az ember német fordító, nem lehet tekintettel ilyen hajszálfínom árnyalati különbségekre, hogy minálunk «folyó só» és «folyosó» mást jelent. Azt pedig igazán meg lehet érteni, hogy egy ok nélkül előforduló «Herz» tulajdonnévről inkább azt teszi fel a fordító, hogy a «Herceg» rövidítése. A «Gedicht-Magazin» nem is nyomozott a kérdésben tanáros nagyképűséggel, hanem elismerve a poetica licentia jogosultságát, eladta a verset és úgy került az a negyedik műfordító kezébe, aki aztán végérvényes magyar fordításban közölte a közben világhírűvé vált költeményt, még a következő formában:

A Herz-féle szalámiban
Sokkal sűrűbb a só,
Mint más hasonló terményekben
Hidd el, ó, nyájas olvasó!

Ami tekintve, hogy a «Dichter» szót «sűrűbb»-nek fordítani valóban éppen úgy lehet, mint «költő»-nek: egyelőre a legpontosabb magyar fordítása a rendkívüli költeménynek. A költő - eltekintve azoktól a módosításoktól, amiket a költői forma megenged - a vers tartalmán igazán keveset változtatott s amellett a magyar költészeten kívül még az illető szalámigyárost is hálára kötelezte, aki, reméljük, kifejezést is adott hálájának. Ami mindenképpen szép eredmény.

TEGEZÉS

(Két úr találkozik az utcán. Tíz év óta ismerik egymást, soha nem voltak valami nagy barátságban, ha néha találkoztak, néhány hideg és udvarias szót váltottak és gyorsan elváltak. Öt nappal ezelőtt valami banketten kerültek össze, pezsgőzés közben pertút ittak. Most mindkettőnek azonnal ez jut az eszébe, de egyik se egészen bizonyos a dologban, vajjon csakugyan pertút ittak-e vagy csak úgy rémlik. Mindenképpen baj van, mert ha igen, akkor megsértődik a másik, ha az egyik nem emlékszik rá és azt hiszi, hogy megbánta - ha pedig nem, akkor pláne mit szól, ha most egyszerre csak tegezni kezdi. Viszont beszélni muszáj, mert már megálltak mind a ketten! Mind a ketten elhatározzák hirtelenében, hogy megvárják, míg a másik megszólal és ahhoz igazodnak majd)

Egyik (barátságosan szorongatja a másik kezét és biztatóan néz rá): Áá...

Másik (ugyanúgy néz rá): Áá... no lám... (nem eresztik el egymás kezét).

Egyik: No lám... ez már aztán kedves izé... találkozás... (mosolyogva és sürgetően néz rá).

Másik: Hát - merre felé mégy... mégyegetünk errefelé?

Egyik: Én csak úgy errefelé mégyegetek... megyengetek itten. Hát... őő... hogy vagyunk?

Másik (boldogan, hogy magáról beszélhet; saját magáról egyelőre nincs kétség, hogy első személyben kell szólni): Ó, én megvolnék valahogy. Csunya egy meleg van, különben jól érezném magam. Nagyon megérzi izé... az ember a meleget - nem?

Egyik (mohón): Bizony rettenetes. És még hozzá, hogy süt a nap!

Másik: Az! nem elég, hogy olyan meleg van, még hozzá a nap is süt.

Egyik: Ilyenkor nyáron minden összejön.

(Kínos szünet. Mindkettőnek sürgős dolga van, de nem mernek elválni, mielőtt nem tisztázódott a tegezés kérdése: mert elválni vagy «szervusz»-szal lehet csak, vagy «alászolgájá»-val - tertium non datur)

Másik: Hát a... izé... a család mit csinál? Sok a baj ilyenkor a családdal, mi?

Egyik (bután): Milyen családdal?

Másik: Hát a... (tréfásan) a családunk? A nagyságos asszony, meg a gyerekek?

Egyik: Az én gyermekeim?

Másik: A - persze, persze. A gyerekek.

Egyik (nem érti még mindig): Hja, hogy az én gyermekeim - vagy...

Másik: Na igen - csak úgy mondtam, hogy a «családunk», ahogy mondani szokták tréfásan, hehehe.

Egyik (kacagva): Hja, tréfásan! Hehehe! (Hosszú szünet, mialatt melegen szorongatják egymás kezét és nevetgélnek. Egyszerre az egyik észreveszi, hogy a másik ruháján egy bogár mászik.)

Egyik: Vigyázz - vigyázzunk... egy bogár mászik itten - a...

Másik: Hol?

Egyik: A izén... a kabáton.

Másik: Melyik kabáton?

Egyik: A... ezen itten... a (tréfásan) nem az enyémen, hehe.

Másik: Hát kién? (Mereven néz rá.)

Egyik (kínosan viccelve): Nem mondom meg.

Másik: Az enyémen? (Merően nézi.)

Egyik (gondolkodik): Igen.

Másik (rezignáltan lefricskázza a bogarat): Köszönöm. Nagyon kedves, hogy... hogy az emberek így figyelmeztetik egymást...

Egyik: Ó, szót sem érdemel.

Másik: De, nagyon köszönöm.

Egyik: Nincs mit, igazán csekélység.

(Hosszú szünet)

Másik: Hát - én mostan erre megyek majd...

Egyik (ijedten): Máris?... Ugyan, olyan sürgős? Nem - nem beszélgethetünk még egy kicsit?

Másik: Csak nem tudom, hogy... hogy nem alkalmatlan-e... az ember...

Egyik: Dehogy, dehogy! Igazán annyira örülök, hogy látha... láthattuk egymást...

Másik: Én is nagyon... hogy... hogy az ember láthatja egymást.

Egyik (elszántan): Én fölfelé megyek a körúton. Nem tart - tartunk együtt?

Másik (ellenkező irányban van dolga): Dehogynem, szívesen...

(Minden ok nélkül együtt mennek és mindenféléről beszélnek, politikáról, filozófiáról, versekről, üzletről, csupa általánosságokról, csakhogy ne kelljen egymást megszólítani. Mindkettő kínosan várja, hogy a másik megszólítsa egyszer)

Egyik (tizenkettőkor, miután mindent bezárnak): Hát merre - lakunk, merre lakunk?

Másik (dühösen): Ki? Kicsoda?

Egyik (megadással): Én.

Másik: Hát én azt honnan tudjam?

Egyik: Hja - persze... (rálép a lábára).

Másik: Hu!

Egyik: Mi az?

Másik: Semmi... véletlenül... hehe... ráléptünk a lábamra...

Egyik (sápadtan a dühtől): Kicsoda? (Bömbölve): Kicsoda?

Másik (révetegen): Nem tudom...

Egyik: Nem? (Pofonvágja.) Nesze, te piszok fráter! Most tudod? (Revolvert vesz elő.)

Másik (boldogan): Persze, hogy tudom!... Szervusz!... Te, te, te...

(Egymás nyakába borulnak)

HALANDZSA

Ezt a dolgot a kávéházban észleltem.

Egy úr ült le mellém, jómodorú, szerény fiatalember. Mindenféle dologról beszélgettünk. Néhány percre megakadt a társalgás.

Egyszerre megszólal az én új ismerősöm.

- Bocsánatot kérek, - mondja szerényen - önnek is ide a pincérhez kiszera méra nin, hozzám?

- Pardon, - mondom és közelebb hajolok - nem értem.

Udvariasan megismétli:

- Azt kérdezem, hogy a pincér önnek is kiszera méra, és mindig.

Elpirulok egy keveset. Ejnye, mi van az én fülemmel, hogy nem hallom, mit mond ez az ember. Pedig nyilván egész értelmesen beszél.

Percnyi szünet után tehát így szólok:

- Bocsásson meg, kérem, olyan szörnyű zaj van ebben a kávéházban. Igazán restellem, de most se értettem, amit mondott.

Ismerősöm zavarba jönni látszik. Kérdőleg néz rám, mintha gyanakodnék, hogy ugratom. Aztán kicsit szégyenkezve ismétli, hangosabban.

- Csak azt akartam tudni, hogy a pincér ebben a kávéházban is kiszera méra bávatag, ha lehet.

Mi történt velem? A füleim zúgnak? Egy pillanatra átcikázik agyamon a rémes gondolat, hogy talán megőrültem. Már régen vettem észre magamon különös jeleket... Tegnap, mikor kifelé mentem a kávéházból, égő cigarettámat bele akartam dobni abba a kis tóba, ami itt a kassza alatt van és amiben aranyhalak úszkálnak, de hirtelen meggondoltam magam és melléje dobtam. Később jutott eszembe, hogy ez a mozdulat azért történt, mert megsajnáltam a halakat, hogy valamelyik talán megégeti magát a cigarettában.

Most meg a szavak konganak a fülembe, értelmetlen és zagyva betűhalmazban, - rettenetes! az apercepcióm felmondta a szolgálatot! Nem tudom összekötni a fogalmakat! Ismeritek azt a gyötrő és butító állapotot, mikor az ember kínlódva elismétel magában egy szót, mondjuk «leves», és a végén már nem tudja, miről van szó, és csak ezt tudja: «leves», és nem lát semmit, és végre már nem biztos abban se, hogy mondják: «leves», vagy «levés».

A halántékom ijedten zakatol. Ránézek a barátomra. Ő csalódottan és csodálkozva figyel rám, hogy még mindig nem feleltem egy ilyen egyszerű kérdésre. Kínos, üres szünet. Odakünt csilingelnek a villamosok. Én összeborzongok és a temető jut eszembe így fognak csilingelni a villamosok és én a temetőben fogok pihenni, por lesz fölöttem és alattam, és szegény, meghülyült, paralitikus agyam ott szikkad csontkoponyám rekeszei közt.

- Hogy a pincér?... - kérdem, utolsó reménnyel, elgyöngülve.

- Hogy itt a kávéházban nekem is lehet-e kiszera méra bégeva szebékkel visszaadni.

Most már nem mehet ez így.

- Igen, - mondom határozottan - biztosan lehet.

- Hát akkor adja ide, leviszem.

- Mit?

Rám mered, elhűlve.

- Hát az öt koronát!

El van csodálkozva.

- Ja úgy, pardon hebegem rémülten és reszkető kézzel nyujtok át öt koronát. Aztán elbúcsúzom és letámolygok a parterre. Ni, már a lábaim is reszketnek. Vége. Ilyen fiatalon! Ilyen fiatalon!

Egy barátom fog meg.

- Mit beszéltél azzal a halandzsa-emberrel?

- Kicsodával? Szent Isten!

- Hát azzal a halandzsa-emberrel! Te is beugrottál?

Rám néz, mindent megért, röhög.

- Na, sejtettem! Hát tudd meg, ez az ember feltalálta a halandzsa-nyelvet. Értelmetlen szavakat kever bele a mondatba, és amikor az ember félig megőrült, hogy nem érti, öt koronát kér kölcsön.

Hja vagy úgy!

Kiegyenesedem, a lábaim megfeszülnek. Gúnyosan végigmérem a barátomat.

- Na hallod! Csak nem képzeled, hogy beugrottam? Rögtön rájöttem a viccre. Olyan embernek ismersz, akit be lehet csapni?

KARINTHY FRIGYES

NEVETŐ DEKAMERON

(SZÁZ HUMORESZK)

TARTALOM

A HUMORISTA
A KÁLYHA MINDENKIHEZ MELEG
MÁJUS
A TANULSÁG
EGYÜGYÜ MESE
A MEZŐ
LEVÉL AZ ŰRÖN ÁT
SZABADALMI IRODA
CSEVEGÉS AZ ŰRBEN
TESTI SZÉPSÉG
AMERIKAI PÁRBAJ
KERTÉSZ KETTŐ
BÁTORSÁG, FIATAL BARÁTOM!
MESE AZ ELTÉVEDT VILLAMOSRÓL
A GAZDAG EMBER
A GAZDAG EMBER SÍR
A FEJETLEN EMBER
A KÖLTŐ
UGYANEZ FÉRFIBAN
JÓTÉKONYSÁG
GASPARECZ
IRODALOM
BUXBAUMNÉ, A FA
VÍZCSEPP ÉS GYUFASZÁL
MONOLÓGOK A KÁDBAN
VÉGSŐ ÉRVELÉS 
AZ EMBERISÉG VÁROSA
FÉLELEM ÉS REMÉNY
NEM ISMERT MEG A SAJÁT ANYÁM
AZ ŐSEMBER
ÖRVENDETES FEJLŐDÉS 
ZÖLD BARACKOK
A HÓEMBER
LEGENDA A KÖLTŐRŐL
HERAKLESZ TIZENHARMADIK HŐSTETTE
HÍRLAPKIVONAT
A BUNDONBENGHI BUMERANG
DIPLOMÁCIA
MŰFORDÍTÁS
ÁLLAMREGÉNY
KIK CSÓKOLÓZNAK TÖBBET? 
ZENESZERZŐK
FOGYÓKÚRA
TÖRTÉNELEM
FELKELÉS
NEVELÉS
A FORRADALMI MOZGALOM LÉLEKTANA 
MESÉK VILÁGA
GYULA BÁCSI
IDEGKÓRTAN 
AZ ASZFALTBETYÁR
RÁJÖTTEM VALAMIRE
A FELESÉGEM SZIGORLATOZIK
A BOSSZÚS TUDOMÁNY
MOKAN 
MARSLAKÓK A FÖLDÖN
MEGSZÓLAL A TELEFÓN
DICKENS, MÉLY KEDÉLY
«VILÁGEGYETEM» KAUCSUKSAROK
HINTA
HIÚSÁG
ÉNEKELNI TANULOK
KÉT ORVOSI LELET
ÓRÁK
TEGEZÉS
HALANDZSA
NÉPEK ÖRÖME
TANULMÁNYOZOM A LELKET
NYOMOZÁS
CSOPORTOSULÁS
IDEGES ÚR ELALSZIK
IDEGES ÚR ELKISÉRI A BARÁTJÁT
IDEGES ÚR ÖNGYILKOS
HÁZINYÚL
BELEBESZÉLNEK
JÁTÉK A FIAMNAK
AZ ÉN GYEREKEM
TÖLTŐTOLL
CIPŐPERTLI
HOGY VAN?
ÚJ ÉLET
BESZÉLGETÉS-MINTA
A FELELŐS EMBER
PROTEKCIÓ
KI A VÉRENGZŐ BESTIA?
KARÁCSONYI SZÁM
OKKULTIZMUS
A NŐ, AKI GŐGICSÉL
POLIGÁMIA
STANCI NÉNI, FRÉDI ÉS A MÁRKI
Ő AD NEKEM TÉMÁT
OMNIBUSZ
TANU VAGYOK
LEONIDAS
SZÍNÉSZET
ÉN ÉS A BANK
AZ IGÉNYTELEN EMBER
A KÖNYVNYOMÓ, AZ KIRÁLY, A POÉTA, VAGYIS UJSAGH-ÍRÓ
ŐSKOR
MINDEN MÁSKÉP VAN