A történelmi vitasorozat tizenhetedik témáját az 1956-os megtorlások kutatása képezi. Előadók: Földváryné Kiss Réka (elnök, Nemzeti Emlékezet Bizottsága) és Zinner Tibor(kutatócsoport-vezető, VERITAS Történetkutató Intézet). Moderátor: Szakály Sándor(főigazgató, VERITAS Történetkutató Intézet). Időpont: 2016. május 3. (kedd) du. 6 óra. Helyszín: Budapesti Gazdasági Egyetem, Aula (1055 Budapest, Markó utca 29-31. földszint).
A vita nem csupán a megtorlásokra, hanem azzal összefüggő jogszolgáltatói (bírói – és ügyészi [bár ő nem jogszolgáltató]) életutakra is kiterjed. Az előadók továbbá arról fognak beszélni, hogy mi újat hozott és hozhat felszínre a 60. évforduló, valamint, hogy a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) 2016. november 4-én látogatóközpontot szándékozik állítani a rákoskeresztúri új köztemetőben.
Tisztelt Érdeklődő!
Tájékoztatjuk, hogy a májusi VERITAS-est helyszíne és időpontja nem változott meg. Ha az alábbi meghívótól eltérő információt hallott/olvasott, az a hír csak tévedésen alapulhat. Szeretettel várjuk rendezvényünkön!
VERITAS-est: az 1956 utáni megtorlás kutatómunkája még rengeteg tennivalót követel
Ma is előkerülnek eddig ismeretlen iratok, és a rendezetlen nyilvántartások miatt szintén számtalan dokumentum vár rendezésre, azaz hihetetlenül sok tennivaló vár a történészekre, a nemzeti emlékezetpolitika felelőseire. Ezért fogtak össze az újonnan alakult történeti kutatóintézetek, köztük a VERITAS Intézet, valamint a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Nemzeti Levéltár, a Legfőbb Ügyészség és a Kúria. Fő céljuk: a nemzeti emlékezet, a történelmi tudat részévé tenni az 1956-os forradalom és szabadságharc, majd az azt követő kádári megtorlás valós tényeit.
Különösen igaz mindez 1956 hatvanadik évfordulójának emlékévében. Ezért tűzte napirendre a forradalom és szabadságharcot követő kádári megtorlás kutatásának időszerű helyzetét a VERITAS Történetkutató Intézet az immár hagyományos VERITAS-est programjában. A Budapesti Gazdasági Egyetemen 2016. május 3-án este 6 órakor rendezett vitaesten Szakály Sándor, a VERITAS Intézet főigazgatója moderálásával Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnöke és Zinner Tibor, a VERITAS Intézet kutatócsoport-vezetője vette sorra: hol tart a mai magyar történettudomány az 1956 utáni időszak kutatásában?
Földváryné Kiss Réka elmondta: főleg a vidéki megtorlás eseményeit kell vizsgálat alá venni, de a fővárosban történtek tüzetes újravizsgálása is elengedhetetlen, hogy részletgazdagabb, árnyaltabb képet kapjunk. Az elnökasszony emlékeztetett arra, hogy 1956 után a magyar társadalom alapvetően a kíméletlen erőszakot tapasztalta meg, ám ezt a Kádár-rezsim minden téren beindított erőteljes propagandával igyekezett „kivenni a közbeszédből”; a Rákosi-érában történtek felnagyítására terelte a figyelmet, a forradalom eseményeit tabuvá tette, szereplőit – zárt tárgyalások után – a manipulált nyilvánosság előtt köztörvényes bűnözőknek próbálta beállítani, a dokumentumokat pedig igyekeztek eltüntetni.
Földváryné kijelentette, „abból kell dolgoznunk, hogy tudunk a sorok között olvasni”. Rámutatott: a sortűzpereken és Biszku Béla ügyén kívül nem szankcionálták az elkövetőket (sőt vezető civil beosztásokkal, kiemelt nyugdíjjal jutalmazták a megtorlás végrehajtóit!), ezért nem következett be valódi társadalmi katarzis ebben a témában. A szakember szerint a belső nyilvántartások kuszasága vagy a temetés (?) mikéntje azt is mutatja, mennyire nem számított a megtorlásoknál az emberélet. Gyakoriak az aktaelírások, vagy például az, hogy álnéven hantolták vagy kaparták el az áldozatot. Kérdés. kik nyugszanak a 301-es parcellában, hol alusszák örök álmukat a katonai elítéltek, a deportáltak… Nemrég találták meg kilenc huszonéves áldozat földi maradványait, akik eddig semmilyen listán nem szerepeltek!
Földváryné aláhúzta: a XX. században két diktatúrát is megélt társadalomnak elemi kötelessége megnevezni a valódi bűnösöket, és természetesen az áldozatokat, akikről ma még az sem egyértelmű, hogy kikre sújtottak le valójában politikai tettek miatt a köztörvényesként elítéltek közül.
A NEB elnöke kitért arra is, hogy mindmáig előkerülnek eddig ismeretlen adatok, tények, bár e dokumentumok forrásértékét (egyben a megtorlás időtartamát és mélységét) meghatározza az, hogy az 1956 utáni megtorló gépezet működtetői, végrehajtói az Államvédelmi Hatóság keretén belül „szocializálódtak”, vagyis az 1956 után átalakított ÁVH-n belül szerveződtek újra, s ugyanazon módszereket hozták vissza. Ők „a maguk szempontjai” s persze a hatalom követelményei szerint „gyártották” az iratokat is.
A későbbiekben egészen eltérő értékelések születtek. Mindezek miatt roppant nehéz a hitelesség kimutatása. Földváryné úgy vélte: voltaképpen újra kell kezdeni, szisztematikusan végigvinni a kutatásokat. A feltárás és a forrásérték valós megállapítása 1956 „forró témája”. Amint az is az, hogy meddig s hogyan érintette a vidéki helyi közösségeket a megtorlás. Hiszen az ún. konszolidáció 1963-ban nem zárult le, sőt 1966-ban újra megkezdték a begyűjtéseket, pl. Békés megyei parasztemberek ellen koncepciós pert indítottak. Az utolsó ilyen, izgatás vádjával indított per Miskolcon zajlott 1988-ban Kristály Gyula ózdi nyugdíjas ellen.
Ezek az „iratmegőrző helyek” (Szakály Sándor kifejezése) mennyire nyitottak napjainkban? A két történész elmondta, hogy elvileg minden hozzáférhető, kutatható. „Csak a kérdés, hogy mi az a minden?” – vetette közbe Zinner Tibor, utalván arra, hogy már a kádári rezsim kiszolgálói, majd az „elbocsátott légió” rejtett egységei igyekeztek eltüntetni minden nyomot (iratot), rendkívül rendezetlen a korabeli irattárolás, mérhetetlenül sok anyagnak nyoma veszett, de tekintélyes mennyiség eltűnt 1989–1990 fordulóján is.
Egyszóval, a dokumentumok hiánya miatt fontos kutatásokat nem végezhettek el, miközben „alapvető emlékezetpolitikai lépések sincsenek tisztázva” – hangsúlyozta Zinner Tibor. Mint mondta, a kíméletlen kádárista megtorló gépezet által már 1956. november 4-én meghirdetett hírhedt négy ellenforradalmi tézis 1989-ig érvényben volt. A bosszúállás azonnal beindult s nem ért véget a „magyar kérdés” ENSZ-napirendről való levétele végett, nemzetközi nyomásra meghirdetett 1963-as ún. általános amnesztia után is folytatódott – más eszközökkel. S még a 70-es években is rács mögött tartottak forradalmárokat, a köztörvényesítés eszközével élve. S még nem tisztázódott, hogy a megtorláshoz sorolhatók-e a forradalom alatt kivégzettek, majd a Horthy-rendszer volt adminisztrációjának és rendvédelmi szerveinek (honvédség, rendőrség, csendőrség stb.) tagjai ellen indított hajtóvadászat áldozatai (pl. Kristóf László, Palotás Ferenc), akikkel az akkori (Zinner Tibor szavával élve) „gazságszolgáltatás” éppúgy leszámolt, mint 56 hőseivel. Ennek oka az (is) volt, hogy az akkori fogvatartottak, jogfosztottak több mint 80%-a munkás és paraszt származású volt – a „munkás-paraszt hatalom” országában! Igaz, a munkást sebétben munkanélkülivé tették, s mint lumpenelemet jelenítették meg a nyilvánosság előtt…
A jogtörténész kiemelte: az 1990 után hozott négy semmisségi törvény ellenére sem rendeződött megnyugtatóan a politikai rehabilitáció s főleg nem a kárpótlás, sőt „Augias istállója” újabb sérelmekkel telt meg. A máig tragikus helyzetet felszámolandó Zinner Tibor levelet írt a Kúria elnökének a „halmozottan hátrányos sérelmek” orvoslása érdekében, amelyre remélhetőleg ez év október 23-ig sor kerül.
A megtorlás jogi szereplőiről a vitaest előadói arra is kitértek, hogy voltak olyan rendőrök, nyomozók, ügyészek és bírák, akik nem vállaltak részt a minden emberi, jogi feltételt, szempontot nélkülöző folyamatokban. Zinner Tibor elmondta: most készül egy kötet, amely 23, különösen furcsa életutat tár az olvasók elé. Tíz bíró eleve felállt, arra hivatkozva, hogy szakmai múltja „polgári ügyes”, ezért nem kíván részt venni „visszafordíthatatlan következményekkel járó” ítélethozatalokban (Benkő Gyula, Jeszenszky Ferenc és mások, köztük Sárközy Endre volt igazságügy-miniszterhelyettes). A régi garnitúrából 700-at kapásból kirúgtak Nagy Imre idején, amikor még nem volt miniszter, majd miniszterelnök, hanem „csak” az adminisztratív osztályt vezette.
Akik viszont a diktatúra szolgálatába szegődtek, azok hathetes politikai előképzés után kétéves gyorstalpaló tanfolyam révén „jogszolgáltatók” lettek, egymás után hozva a halálos vagy súlyos börtönítéleteket.
Az esten Szakály Sándor ráirányította a figyelmet arra is, hogy a köztörvényesítéssel fedték el 1956 megtorlását, hogy annak élét vegyék valamelyest a nyugati baloldal előtt. De vajon meghasonlottak-e a megtorlás végrehajtói? Földváryné Kiss Réka és Zinner Tibor határozott nemmel válaszolt. Eléggé árulkodóak erről Biszku kijelentései…
De a társadalmi köztudatban sincs helyén 1956, a megtorlás. Holott ez ugyancsak fontos volna, hiszen hovatovább olyan nemzedékváltás is zajlik, amelyben az új korosztályok számára 1956, a szocializmus története éppen olyan „történelmi tétel”, mint mondjuk a mohácsi vész – mutatott rá a NEB elnökasszonya. Szakály Sándor fölvetésére, miszerint fő feladatunk a reális történelmi tényismeret és tudat, Zinner Tibor kiemelte: erre van remény, ha úgy tematizáljuk az emlékezetpolitikát, hogy az ne rögtön – mondjuk – „az antiszemitizmus Káin-bélyegét” nyomja ránk „a Washingtonig terjedő médiában”, miközben a Gulágot pedig „bocsánatos bűnnek” tartjuk. Mert ez tarthatatlan. Már csak annak okán is, hogy mindez nem pusztán magyar, hanem közép–kelet-európai ügy is! Kell tehát egy minimális nemzeti közmegegyezés – húzta alá a VERITAS Intézet kutatócsoport-vezetője –, amely nem enged kettős mércét, de megköveteli a tényszerűséget, a tárgyilagosságot, a konszenzusos kegyeletet és emlékezetet.
Kép és szöveg: OszTaTi
Kép: Krasznai-Nehrebeczky Mária