„Vannak ellenmozgások, de mintha továbbra is szóról szóra múlna az életem”
„Mások haláláról még gondoltam valamit, apáméról, anyáméról, de a sajátomról, azt hiszem, semmit”.
(Esterházy Péter)
- Az élet és az irodalom elbeszélése- a saját halál megkísértése
„Irodalmat csinálok, mint máskor is, emlékező-és fogalmazógéppé idegenülve és tárgyiasulva. A világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle, mondja Mallarme. Még csak nem is szégyenkezem; belenyugodtam, hogy olyan legyen az arcom, amilyennek a könyveim mutatják. Ezen változtatni fogok.”[1]– olvashatjuk A szív segédigéi előszavában, 1985-ből. Akkor a Másik (az anya) halála hívta elő az „irodalomcsinálás” szándékát, megalapozva a „gyászmunkát” is. Az írói pályának 2015-ben azonban a személyes sors újabb fordulatot adott: amikor Esterházy Péter nyilvánosságra hozta, súlyos betegséggel küzd, a közlés módja, ti. a kontextus, amelyben elhangzott, a szó szoros értelmében az irodalom világába utalta a szerző életének (ill. a haláltól való fenyegetettségének) eseményét. A betegség híre ugyanis a göteborgi könyvvásárra írt beszédében kapott társadalmi nyilvánosságot: „erről sokat tudnék beszélni, a varázsról, a titokról [ti. az irodaloméról-K.V.]. És milyen lelkesen, ihletetten. Hiszen ez tölti be az életem. (Zárójel. Ez kicsit megváltozott, ezért is nem vagyok személyesen jelen, most igyekszik más betölteni az életem, de így meg a hasnyálmirigyrákról tudnék lelkesen és ihletetten beszélni, amitől ugyan most megkímélem a tisztelt publikumot, de ne reménykedjen, előbb-utóbb hosszabban is szólok róla, I am afraid.) Folytatom zárójelen kívül, mintha mi sem történt volna.”[2]A „mintha mi sem történt volna” nyelvi kliséjének iróniája már elhangzásának pillanatában is sejtette: a könnyed hangvétel ellenére a megszólalás igenis nagy téttel bír. Az (ön)ironikus megjegyzésben tett ígéret beteljesítésére végül a 2016. évi ünnepi könyvhéten került sor, amikor is Hasnyálmirigynapló címmel az olvasók számára is hozzáférhetővé vált a „hosszabb beszámoló”.
A betegség, illetve a halállal való szembenézés elbeszélésére (a cím ígéretéhez híven) a naplóformát választotta a szerző, amely az író és olvasó közösségének az életműben eddig nem tapasztalt lehetőségét teremtheti meg. A dokumentarista elbeszélésmód, a vallomásos jelleg ugyanis a hitelesség látszatát kelti, tanúságot téve Esterházy Péter személyes sorsáról, életének eseményeiről. A szövegvilágon túli valóságból ismert tények, a szerzővel készült interjúk, riportok, felvételek sora, a betegséggel való küzdelmének médiabeli jelenléte pedig a szélesebb olvasóközönség számára is érvényes valósággá tehették a Hasnyálmirigynaplóban ábrázolt elbeszélői világot.
A kötetet olvasva úgy tűnik, nem csupán a közösségteremtés gesztusa, de a betegségről való diskurzus is a nyelviesítés új módjának keresésére kényszeríti az elbeszélőt. Esterházy Péter a napló szerzőjeként a kötet számos helyén reflektál arra, hogy a saját sorsesemény módosította élet és irodalom korábbi távlatait, s a betegséggel, akár a saját halál fenyegető lehetőségével való szembenézés az idegenség tapasztalatában részesíti: „Mások haláláról még gondoltam valamit, apáméról, anyáméról, de a sajátomról, azt hiszem, semmit”.[3] Mivel az én a saját haláláról nem rendelkezhet tapasztalattal, azt mindig csak a másikéhoz képest gondolhatja el. Az elbeszélés így kettős távlatba helyezi a tanúságtevés lehetőségét, ugyanis egyszerre prezentálja a szövegen kívüli világ eseményeit és alapoz meg egy intertextuális szerzői világot is. Az anya és apa halálának említése értelmezhető az írónak a szüleire való emlékezéseként, de éppen így az anya-és apasiratás korábbi Esterházy-szövegeit is felidézheti az olvasó számára. Az egyik tanúság (a szövegeken kívüli, a személyes életet érintő eseményekre való visszatekintés) a befogadói tudat számára nem referencializálható, míg az önnön korábbi szövegeit megidéző elbeszélés új narratívát teremt a Hasnyálmirigynapló számára. A saját halálról való gondolkodás ebben a kontextusban a már ismerős alkotói világhoz képest pozicionálja magát, saját szövegeinek mintázataira mint a hitelesítés eszközeire utalva.
A betegség kommunikálása azonban nem csupán az „irodalomcsinálás” során szembesít önnön nehézségével, de a hétköznapi élet eseményeiben is: „mostanában sokat találkozom ezekkel a teljes szívekkel, és ilyenkor muszáj megígérnem, hogy jobbulni fogok. Azt hittem régen (Krisztus, nem, a homár előtt), hogy a kegyes hazugság a betegnek jár, de nem, nekem kell gyakorolni szegény egészségesekkel szemben, hogy meg ne bántódjanak.” (115.) Az elbeszélői irónia felcseréli a beszélők hagyományos (egészségesek, betegek), egyezményesnek tekintett szólamait, ha úgy tetszik, frázisait, egyúttal elbonyolítva igazság és hazugság narratív lehetőségeit is. Az „elbeszélés nehézségei” a kötetben minduntalan emlékeztetnek arra, hogy a testi tapasztalatok, a betegség, a halál mennyire kívül esnek a nyelven és az általa való közvetítés határain. Mégis, a nyelvre való ráutaltság tudomásul vétele és a szavakra való igény az évtizedek alatt sem változott Esterházy Péter prózájában. Irodalmi szövegként szituálódnak újra a személyes élettörténet megpróbáltatásai, a test betegsége, amely egyszerre teremt lehetőséget az elbeszélőnek az önmagával való szembenézésre, de megmutatja a másokhoz való nyelvbéli, ill. szociális viszonyulás új aspektusait, kihívásait is. A betegség valóságát imagináló alkotásfolyamat testi-lelki megszenvedése hol derűs humorral, hol fájdalmas-megrendítő erővel, vagy a hangnemek keveredése által mutatkozik meg. A szöveg azonban arra is figyelmeztet, hogy a (saját) fájdalom mint uralhatatlan testi képzet akár fel is függesztheti a róla való beszédet, így az elbeszélést az elhallgatás veszélye fenyegeti: „elég, vagy a fájások, vagy azok leírása”.(182.)
A naplóíró reflexív módon kezeli identitásait is, egyszerre ismertetve fel magát a szöveg szerzőjeként és a szövegbeli szerzőként. Váltogatott szerepei szerint Esterházy Péter, a magánember, testvér, fiú, férj, családapa, jóbarát, páciens, betegtárs, s az író, aki minduntalan emlékeztet is erre – rendre felbukkannak korábbi művek részletei vagy azokra tett utalások a feljegyzések között. A szűk egy év eseményeit tartalmazó könyv (az első bejegyzés 2015. május 24-én, az utolsó 2016. március 2-án készült) dokumentarista jellegénél fogva lehetőséget nyújt egyfajta bizalmas, személyes hang megteremtéséhez, s a szerző-én tapasztalatainak közvetlen hangvételű lejegyzéséhez. Formai-tartalmi értelemben véve is szabadságot biztosít tulajdonosának, megférnek benne életről, halálról, nyelvről, vallásról, kórházi beavatkozásról, gyomor-és bélműködésről, színházi élményről, vacsoráról, családi beszélgetésekről, napi hírekről, menekültkérdésről, olvasmányokról készült beszámolók. Ezek azonban csak látszólag hatnak esetlegességnek, a mindennapi történések „naplózásának”.
- A saját halál megképzett archívuma
A napló, amint szerzője több ízben utal rá, jegyzetek sokaságából, tudatosan szerkesztett alkotás, olyan én-elbeszélés, amelyet lejegyzője saját tapasztalatainak archívumává avat. A vallomásos jelleg, a hangvétel személyes közvetlensége az identitás textuális feltételezettségét leplezi le/el, amennyiben a sajátként ábrázolt élet (és elképzelt halál) eseményei csak a szöveg médiuma által hozzáférhetőek. A leírások vissza-visszatérő eleme azok megalkotott jellege: „ha »ezt« [ti. a halált-K.V.]anyagnak tekintem, akkor járok jól (jár jól a szöveg; akkor gyorsan egy kis linkség: leesik az állam: a szöveg én vagyok?), ha valahogy (!) eltávolodom magamtól, bele valamilyen történetbe.”(63.)
Ilyenformán a szerző-elbeszélő a halált is irodalmi nyersanyagként tekinti, s a nyelvi össze-nem-illéssel való játék jelentések hálózatát hozza létre. Az „állam én vagyok”-leesik az állam homonímiája, a szállóige és a szólásmondás roncsolása, illetve ezek kontaminációja nem csupán az abszolút királyi hatalmat idézi meg, s nem is az erős csodálkozás kifejezéseit írja a szövegbe: a leesett áll a halottra is utalhat, így a felsokszorozódó jelentések szövevényébe gabalyodó szerző már nem annak abszolút uraként, sokkal inkább a szöveg részeként szituálódik újra, valóban eltávolodva saját korábbi énjétől, „bele valamilyen történetbe”, ám korántsem „link” módjára. S a történeteknek se szeri, se száma a könyben. Ezek részint új diksurzusba helyezik a betegséget, így például az elbeszélésbe a Hasnyálkával való erotikus évődés is beíródik, a játékos hangnemmel mintegy távolítva a halál fenyegetését. A Hasnyálka-liezon leírása mellett nagy hangsúlyt kapnak a szerző-elbeszélő olvasményélményei (például Harold Brodkey, Kosztolányi Dezső, Tandori Dezső), illetve a velük kialakított dialógus. A naplóíró ezek közvetítésével alapozza meg a betegségről, életről és halálról való beszédet. A minduntalan szavakat kereső elbeszélés (majd’ minden nap s a napi penzum ezzel a szándékkal kezdődik) a saját élet-és haláltapasztalat megírása során nem elégszik meg a hétköznapi események vagy a betegség fizikai lefolyásának leírásával-idegen szövegek mintázatára is szorul.
„Elolvastam. Véget ért a könyv, véget ért a szerző. Vagy fordítva? Vorbei az utolsó szó. Majd megnézem a szótárból a szinonimákat” (135.) Könyv és szerző viszonyát, a szövegvilágban megképződő identitást rafinált módon viszi színre aHasnyálmirigynapló. Az idézett bejegyzés szerint a szerző is csak addig él, ameddig a kötet feljegyzései is tartanak, s viszont. A mellérendelő szerkezetben a „könyv vége”-„szerző vége” ugyanis olvasható okként és következményként is, önmagára zárva alkotó és mű, élet és irodalom egymást feltételező viszonyrendszerét, hogy egy kérdéssel „vagy fordítva?” bizonytalanítsa el az értelemadás mindenféle lehetséges rögzítettségét. Az írót (Brodkeyt) olvasó író a következő bekezdésben pedig nem csupán alkotóként, de a másik szövegének olvasójaként sem szavatol semmiféle értelem biztonságáért: „ezt most már így hagyom. még van egy fejezet. Tök fölöslegesen futottam a vége emelkedett köreit. Nézzük, mi van még, és hogyan jövök ki ebből. Egyébkéntteljesen mindegy, hogyan jövök ki ebből.” (135.) A szavakra való hagyatkozás az olvasás és olvasatok lezárhatatlanságának tapasztalatát affirmálja, amint arra az elbeszélői irónia utal, nemcsak ebben a részletben, de gyakran a napi elmélkedések során is.
A naplóírás gesztusával Lejeune szerint a halál ellen védekezik a szerző, amennyiben a napról napra történő bejegyzések a túlélés garanciáivá válhatnak: „a holnap írása, meghatározatlan újra-megkettőződése révén az örökkévalóságig érvényes. Annak az intenciója, hogy még egyszer írni fogunk, előfeltételezi ennek lehetőségét: olyan fantazmagórikus térbe lépünk, amelyben az írás túllép a halálon – végtelen post scriptum…” […] a napló nem az egymásra következő jelenek rögzítése, amely a meghatározatlan, sorsszerűen a halállal záródó jövőre nyílik. A napló már kezdettől fogva a saját újraolvasásának eltervezése.”[4] Vagyis mindezt megfontolva a naplóírónak számot kell vetnie azzal, hogy a létrehozott szöveg már nem csupán önnön tanúságtevése valamiről saját maga és a naplót olvasó közösség előtt- a leírt ismételhetővé válik, a visszalapozás, újraolvasás során pedig az idő lineáris sorrendje megbomlik, az egyéni lét tapasztalatainak sorrendje átrendeződik, felcserélődhet a befogadói tudatban. A személyes sors eseményei az írott térben mind távolabbra kerülnek lejegyzőjük tapasztalati világától, kitéve az újraolvasás-és értelmezés kényszerének. A napló önéletrajzisága, a szerző-elbeszélő életeseményeinek rögzítése és válogatása a de man-i értelemben vett arcrongálást mutatja meg: „a halál egy nyelvi szorongatottság áthelyeződött neve, a mulandóságot helyrehozni igyekvő önéletrajz (a hang és a név prosopopeiája) pedig éppannyira megfoszt és alaktalanná tesz, mint amennyire helyreállít. Az önéletrajz elleplezi, hogy a szellemi arculat megrongálódását okozza”[5]
Az írás gyakorlati nehézségeire több ízben is emlékeztet az elbeszélés, s ennek során nem csupán más írók szövegeit, hanem az imádságot is segítségül hívja: „erőlködöm csak itt a papír előtt. Nem volnék messzi egy »Uram, segíts!«-től. Nincs, ki segítsen. Nehéz is volna megmondani, miben.” (216.)
Az imádság diskurzusa a pálya korai szakaszától kezdve újra és újra feltűnik az Esterházy-művekben (elegendő talán A szív segédigéire, a Harmonia caelestisre vagy a Márk-változatra gondolunk), ám a könyörgést ezúttal nem a másik halála vagy elvesztésének tudata, hanem a saját test betegsége indokolja. Az imádságról való beszéd távlatai a Hasnyálmirigynaplóban részint a saját tapasztalás megosztásának vágya, ill. a részvét és a vigasztalás adománya felé mutatnak: „Még nyitva az ajtó, amikor utána kiáltok, de tud segíteni! Nem hallja, becsukja az ajtót […] A csukott ajtónak mondom: tud segíteni, drágám. Imádkozzék értem. Az ajtónak mondom még: Ikes ige, basszájba.[…] Kár, hogy nem hallotta meg a lelkészmunkatárs, most éppen imádkozna értem. Persze magától is eszébe juthatna. Az ajtó mindenesetre hallotta, ő imádkozik talán.” (17-18.) A feljegyzések egyik megindító jelenete ez, amikor a beteg nem saját maga könyörög, hanem közvetítőt kér az Istenhez intézett beszédhez. A hívő ember egyrészt tanúságot tehet saját hitéről, másrészt bemutatja a hit megvallásának, kommunikálásának nehézségeit is. Hiszen a könyörgésre való felszólítás válasz nélkül marad, mintegy példázataként az ima paradox mivoltának: az imádság ugyanis egy néma partnerrel való beszédhelyzetben jön (jöhet) létre, amelynek során a könyörgő korántsem lehet bizonyos abban, hogy kérése meghallgatásra talál. Mi több, a naplóíró tanúsága szerint az imádság el sem hangzik, vagy legalábbis nem szerezhetünk bizonyosságot róla: „éppen imádkozna értem. Persze magától is eszébe juthatna”. Az imát előhívó testi-lelki szenvedés (ezúttal is) szitkozódás formájában artikulálódik (lásd pl. „ikes ige, basszájba”), amelyre az író-elbeszélői nézőpont reflektál is, a nyelvi regiszterek keveredése mégsem érvényteleníti a megszólaló imádságba vetett hitét. A Hasnyálmirigynapló másszor viszont eltávolodni látszik a megidézett hagyománytól, az Istenhez szóló beszédtől: az már csupán a szavak által, feltételes módú mondatok között, a tagadásba ágyazódva idézhető meg: „nincs, ki segítsen.” Igaz, a Másik megtagadása éppen a kérő bizonytalanságából is fakadhat:„nehéz is volna megmondani, miben.” (216.)
A napló ugyan a korábbi kötetnél kevésbé terheli meg szövegét és olvasóját teológiai kérdésekkel, ám a szerző-elbeszélő maga lépteti dialógusba egymással a műveket. Egy ízben például utal rá, hogy a feljegyzéseit egy, a gyermekétől kapott gepárdos ceruzával végzi. A mintás ceruza korábban a Márk-változatban fordult elő, a történetek füzetben való rögzítésének eszközeként, amelyet az egyik fiú-elbeszélő a testvérétől vesz át: „fájdalommal, erővel és fájdalommal nyomom a ceruzám. A bátyám ceruzája, a bátyám füzete, de most már az enyém. Mindegy, kié, ceruza, füzet, csak írjon, csak fogadja be az írást.”[6] A Márk-változatból ismerős archiválási gyakorlat folytatódik, ill. módosul a szerző naplójában is, amennyiben a lejegyző, távolodva önmagától, saját életének valós (és elképzelt) eseményeiből válogatva és ezeket rögzítve archívumot teremt, ám a lejegyzés általi megőrzés korántsem egy lezárt szövegegészről tanúskodik. Az alkotás inkább tanúságtételévé válik a gyarapodó Esterházy-archívumnak, amelyben egy-egy szöveg más (saját) szövegekkel lép játékba, referenciájaként azoknak, ill. életnek és irodalomnak. Akárcsak a korábbi kötetek sora, az írásfolyamat megidézésével, színrevitelével végződik a Hasnyálmirigynapló is, amelyben a szerző az utolsó szót keresi és találja meg: „valahol le kell zárni, és persze írni tovább. Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére.” (238.)
„Vorbei” helyett: mindig és örökké– ezekkel a szavakkal Esterházy Péter átadta a megírás idejét az olvasás idejének. Olvasói árvák lettek, magukra maradva a szövegekkel, amelyek mindenkori értelmezése során megfontolandóak lehetnek a Mester által is kiemelt és örökül hagyott ősi szavak: „mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, és a miképen kiki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét”.[Példabeszédek 18,21. (174.)]
Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016. 240 oldal, 3499 Ft
[1]A Segédigéket először oldalszámozás nélkül jelentették meg. A hivatkozás könnyebb volta miatt az idézet abból a kiadásból származik, amelyben a mű aBevezetés a szépirodalomba záró darabjaként szerepel. Lásd: Esterházy Péter: A szív segédigéi. In: Bevezetés a szépirodalomba. Bp.: Magvető, 1986, 655-717, 656.
[2] Esterházy Péter: A szép, csöndes idő és a szó. A levelet az Élet és Irodalom 2015. október 2-i lapszáma közölte.
[3]Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Bp.: Magvető, 2016, 61. A továbbiakban az idézeteket követően, zárójelben szerepelnek a lapszámok.
[4]vö.: Philippe Lejeune : Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatott tanulmányok (ford. Bárdos Zsuzsanna, Gábor Lívia, Házas Nikoletta, Toókos Péter, Varga Róbert, Z.Varga Zoltán). Bp.: L’Harmattan, 2003, 212-215.
[5]Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás (ford. Fogarasi György). In: Pompeji, 1997/2-3, 93-107, 106.
[6] Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat -. Bp.: Magvető, 2014, 98.
