„Anyám naplót mesélt nekem. Családot mesélt körém, nagyszülőket, unokatestvéreket, apát. Mindannyiukat felismertem volna, ha szembejönnek velem az utcán vagy betoppannak. Soha nem jött senki.”
Száll a füst. Száll a por és a hamu. A felhőből kibontakozik egy alak, és nyomban beszélni kezd. Egymásba érnek a történetek a moszkvai nagyhercegeket szédítő világszép nagynéniről, egy prolicsaládról, egy értelmetlen brazíliai utazásról és egy még értelmetlenebb hazatérésről. Egy régen elmúlt család tagjairól, egy kispesti házról, egy kalapszalonról, az ítélőképesség hiányáról és persze a deportálásról. A mesélő a konyhában ülve varr, szavai nem kímélnek senkit és semmit, csúfondárosan mutogatnak a szerelemre minden áron, a magányra, a dacosan egyedül vállalt gyerekre, a benne újraéledő álmokra és az önáltatásra. Mondja, egyre csak mondja. Mi hallgatjuk. Temetünk. Sírunk. Röhögünk.
Sándor Erzsi megdolgoztatja a szívet. De jó a humor porckopása ellen is. Azon se lepődjenek meg, ha időnként egy-egy hályog is a könyvre esik majd az olvasó szeméről. Röhrig Géza
Jégfésű. Fotónegatívokból előtűnő, Auschwitzban meggyilkolt rokonok, anyai kézzel gondosan beszegett sárga csillag, amely rongyosan dehogy ékesíthet kabátot. Pedáns öltéssel örök emlékezetbe varródik az, amit a történelem beleszabott az emlékezetbe. Beszakítva sorsokat. Miközben a humor egyetlen pillanatig sem enged a panasznak résnyi utat sem. Bodor Johanna, a Nem baj, majd megértem szerzője
Sándor Erzsi mesél, fergeteges lendülettel és iróniával. Elképesztő történeteket, benne az egész huszadik század, minden szörnyűségével, bebugyolálva a szeretet különös varázslepedőjébe. Ez a könyv talán arról szól: lehet néha boldognak lenni, csak sok tehetség kell hozzá. És Sándor Erzsinek sok jutott ebből a tehetségből. Családtörténet (is) ez a javából, egy Haller utcai saga törekvő zsidó és nem zsidó kispolgárokkal, nyilasokkal és téglagyárral, karpaszományos őrmesterrel, szovjet katonákkal, kispesti kalapszalonnal, színházzal és sok-sok röhögéssel. Sándor Erzsi és anyja, amint átröhögték a huszadik századot. Letehetetlen könyv. Szüts Miklós, festőművész
Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten, tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztője. Többnyire újságíró. Szegény anyám, ha látnám című könyve 2013-ban jelent meg.
Először is nagyon sokat nevettem. Majd időnként meghatódtam, elszorult a torkom. Mindeközben annyira szerettem ezt a könyvet, hogy azt akartam sose érjen véget. Sándor Erzsi nekem akár időtlen időkig mesélhetne a családjáról…, az édesanyjáról. Imádtam a stílusát, végig jelen lévő szarkasztikus humorát, amely mellett ott volt hatalmas szeretete az édesanyja iránt. A családja iránt, akiket sosem ismert. Azaz dehogyisnem, jobban ismerte talán őket, mint mi a mieinket, akikkel személyesen is találkozhattunk.
Szeretem a családregényeket, mindig szívesen olvastam őket, de Sándor Erzsi könyve minden várakozást felülmúlt. Ahogy megrajzolja az Anya alakját, rengeteg szeretettel, rengeteg humorral, és végtelenül őszintén, az nagyon magával ragadó. Pedig a család életét alaposan megtépázza a történelem vihara, sok családtagot hiába várnak haza, és mégis, a könyv minden során átsüt az élet szeretete. Azáltal, hogy ennyire magukra maradtak, valóban eltéphetetlen lett a kötelék anya és lánya között. Azt pedig, ahogy egymást látták anyaként, gyerekként, nőként, majd' minden szerepben, ami egy női sors része lehet; és azt a fajta bölcs, támogató szeretetet, és az elfogadást – hát ezt tanítani kellene, ha lenne rá mód.
Alapjáraton valószínűleg a vécépapír sokrétű hasznosítása tesz minket rokon lelkekké. Utána következik a többi, noha nyilván rengeteg a különbség. Például én irigylem Sándor Erzsit. Nekem rengeteg a mulasztásom, sokszor úgy érzem, szinte csak az van. Természetesen helyrehozhatatlan, mert csak úgy az igazi. Viszont legalább én is tudok hatalmasakat nevetni, idővel majd még többet. Nagyon nehéz nyerítve mesélni a nyomorúságainkról, legyen az a saját, féltve szeretett szülőnk ballépéseinek repertoárja is, viszont így jóval könnyebb. Hogy ez paradoxon? Ám legyen. Attól még könnyebb. Éljen a vécépapír!
Nagyszerű, őszinte családregény, érdekes adalék a huszadik századról is. Olvassatok SE! Valóban sírva röhögős. Megható. Elképesztő. Nem lehet nem szeretni. http://gaboolvas.blogspot.hu/2016/07/anyavalya.html
Nagyon szerettem ezt a könyvet, egy igazi sírva nevetős családregény, nőregény. Annak ellenére, hogy egyetlen közös pont sincs az életünkben (csak a kor, amiben éltünk), rokon léleknek éreztem. Én nem tudok ugyan nagyokat röhögni, ez valahogy hiányzik a repertoáromból, de a humor, az irónia és az önirónia jelentős fegyvereim voltak, mikor komoly túlélési feladatok néztek szembe velem. Túléléshez, megkeseredés ellen nélkülözhetetlenek.
Nagyon örülök, hogy felfigyeltem erre a könyvre itt a molyon. Az egész könyvnek van egy különleges hangulata. Sándor Erzsi az életéről mesél, beleszőve édesanyja történetét; a családjáét, gyerekkorát, felnőttkori útkeresését. Nagyon komoly, megrázó történetek ezek; a holokausztról; családi veszteségekről, szerelemről … Sándor Erzsit édesanyja egyedül nevelte fel, nehéz körülmények között – segítségnek a nagy családjából csak édesanyja nővére volt mellette – egyedül ő élte túl a II. Világháborút. Annak ellenére hogy nagyon komoly és fájdalmas történetek, mégis olyan könnyedséggel, már-már vidám hangulatban van megfogalmazva, elmesélve, hogy bár az embernek itt-ott összeszorul a gyomra mégis sokszor mosolyt csal az ember arcára. Nagyon tetszett nekem az írónő stílusa, a mondatok gördülékenysége – szinte megelevenedtek a szereplők lelki szemeim előtt . Nagyon jó volt olvasni édesanyjához fűződő szeretetteljes, őszinte kapcsolatáról. Olyan szivetmelengető, kellemes olvasmány volt.
Nagyon szerettem az előző könyvét. Igazából ez sem rossz, de az most is jobban tetszik. Van abban valami vonzó, amikor valaki úgy tudja elmesélni a saját és a családja egyébként nagyon is küzdelmes életét, mintha vicces lenne. Itt egy kicsit máshogy van elmesélve egy bizonyos történet, amikor Szolnokot és a színészetet otthagyta, ott megírja hogy elsősorban a gyerekei miatt történt, itt pedig szó sem esik a gyerekekről. Ez furcsa volt, és elbizonytalanított, hogy mennyire igaz akkor a könyv, aztán olvastam, hogy a gyerekei kérték, hogy több könyvben ne szerepeltesse őket. A többi meg, hát biztos úgy volt. ;)
Sándor Erzsi könyvét olvasva Györe Balázs – Halálom után eltüzelni című kötete jutott eszembe. Mindkettő visszaemlékezés az anyára, a családra, régi családi eseményekre. Előbbi a fájdalmat, a szörnyűt, az elmondhatatlant is elkacagja, a másik elsírja. Tetszett Sándor Erzsi könyve, olvastatta magát, úgy írt a fájdalmasról, hogy kíméljen bennünket, szegény olvasókat, nehogy terheket rakjon ránk. Biztos vagyok benne, hogy ő az a fajta ember, aki soha nincs mások terhére, kerüli, hogy másra legyen utalva. Az ilyen ember azért szeretne „ágyban, párnák között halni meg”, hogy még azzal se okozzon gondot a szeretteinek, hogy szenvedni kell látniuk. Ha szenved, kacag egyet: „látjátok, ez sem fog ki rajtam!”, és csak belül szenved tovább. Ezt tanulta, ezt látta az édesanyjától, aki végigröhögte a gondokat és a problémákat, miközben depresszióval küzdött; meghízott, hogy ne kelljen nőként még csak gondolnia sem önmagára; és fiataloknak segített a problémáikat megoldani, mert így elkerülhető volt az álmatlan éjszakákon a saját sorsán való töprengés. Györe Balázs visszaemlékezése számomra őszintébb érzéseket hordoz, de meglehet, csak arról van szó, hogy a személyisége, gondolkodása áll közelebb hozzám: én sem tudok „röhögni”, ha bajom van – meg amúgy is, kit is csapnék be vele? Elfogadom ugyanakkor, hogy akinek Sándor Erzsi és édesanyja hozzáállása szimpatikusabb, mert ő maga is így áll az élethez, vagy legalábbis vágyik rá, hogy meg tudja tenni – annak ez egy kedvenc könyv lesz. Én maradok Györe Balázsnál.
Ezt a könyvet egy pillanatig sem untam. Sàndor Erzsi csalàdjànak nőtagjai nagyszàjùak, talpraesettek, a pimaszsàgig őszintèk, s ha mondhatom ìgy: vagànyok. Különösen a gyermekèt egyedül felnevelő, szìnèszi kèpessègekkel megàldott varrónő anya, de anyja Bizsu nővère se volt elveszett ember. Ezt az is bizonyìtja, hogy szinte egyedüli tùlèlőkènt a csalàdból hazatèrt Auschwitzból. A csalàdtörténet folyama a fürdővìzzel együtt zuhog a kis Erzsi fejère, a bőbeszèdű anya ritkàn tart szünetet. A vìz motìvuma vègigvonul a regènyen, a gàzè is, emlèkezve ès emlèkeztetve az elpusztìtott csalàdtagokra. Gyakran elgondolkozik az ember olvasàs közben dolgokon, màskor együtt vihog a nővérekkel ès Erzsivel. Èlvezetes olvasmàny volt. A vègèn küĺönosen jòkat derültem.
Szégyen, nem szégyen, de nekem lövetem nem volt arról, hogy ki ez a Sándor Erzsi. Csak a molyok értékelései és ajánlásai miatt került kezembe a könyv és egyáltalán nem bántam meg. Ahogy mások is írták, belőlem is eléggé vegyes érzelmeket váltott ki az olvasása. Mert a történések, körülmények keservesek, de ahogyan ők ketten, anya és lánya hozzá álltak a világhoz, az fergeteges és irigylésre méltó. Az írónő stílusa pedig csak rátesz még egy lapáttal. :)
A cipőboltban anyám undorral forgatta a kezébe adott műbőrdarabot, néha megjegyzést tett krokodilbőrből készült cipőkről, amikről persze a szocialista eladónő mit sem tudhatott, végigpróbáltatott velem legalább tíz sejtelmesen egyforma pár csizmát, végül megkérdezte: – Mondja, kisasszony, ehhez nem adtak ormót? – egy ideig szerettem volna ilyenkor megsemmisülni, de később már izgatott érdeklődéssel szemléltem, hogy nem unta meg. – Ormót? – kérdezett vissza a kisasszony kötelező jelleggel, és zavartan belenézett a dobozokba, hogy hátha ott találja. – Nem, nem adtak – válaszolta a végén. – Akkor ezért olyan ormótlan! – csapott le anyám boldogan, hogy ismét sikerült.
Margit néni az összefogdosott moszkvai fotóról már családszerte jól ismert hermelinjében érkezett. Telepakolta a hajópadlós lakást mindennel, ami fogyasztható, eladható és pénzzé tehető, majd elporzott a hintóval. Legközelebb három év múlva jött, bírósági végzéssel, mert kitoloncolták Oroszországból. Lelőtt egy nagyherceget. – Jaj, volt ott annyi nagyherceg, mint a szemét – mesélte anyám, ahogyan neki Margit néni. – Ha fölköptél a levegőbe, majdnem biztosan egy nagyhercegre esett, persze ha az ember a mulatók körül köpködött. Egy nagyherceggel több vagy kevesebb, mit számít?
Amikor pészachkor, még a Hallerban, le kellett vinnie a második emeletről a megbízhatóan gój és olasz Giacintónéhoz az előző nap vásárolt kenyeret a földszintre, és a tetejébe fél pengőért eladni neki az összes evőeszközt, ami a konyhájában érintkezhetett valami kovásszal, aztán pészach után az egész ügyletet visszacsinálni, olyankor nagyanyám folyamatosan dohogott: – Micsoda képmutató egy dolog ez! Most vagy mindenható az Úr, és akkor látja, hogy csalok, vagy nem mindenható, de akkor meg mire ez az egész fakszni?
Anyám szorgalmasan építgette úrinői státuszát. Megérkeztek a csináltatott bútorok, amelyeken nyáron is ott díszelgett a bársonyhuzat, és került perzsaszőnyeg, védő nélkül. Nekik is lett rádiójuk, és mivel színházba, operába, hangversenyre járás Kispestről esélytelen volt, anyám kényszerítette magát, hogy minden komolyzenei közvetítést vagy színházi előadást meghallgasson. Akkoriban szokott rá, hogya rádióújságból kivágta az ismertetőket, és megtanulta. El is tette egy dossziéba. Ezekből a kivágott, megsárgult újságslejfnikből kezdte tanítani nekem a klasszikus zenét. Húzhattam egy kutyanyelvet, és arra az estére az volt a mese. Mozart, Beethoven, Haydn. Pedig addigra már sokféle könyvvel volt tele a lakás. De unta a meseolvasást, azt mondta, inkább olyat olvas, ami neki is öröm. Az Üstdob szimfónia kezdődallamát is megtanította. Azt mondta, az ő gyereke nem fogja a Boci-boci-tarkát gajdolni a villamoson. Haydn sem bonyolultabb, viszont sokkal szebb. Az meg kit érdekel, hogy nincsen szövege? A gyerek úgysem tud beszélni. Azt nem is tudtam még nagyon, de a kisföldalattin ülve anyám ölében hangosan daloltam az Üstdob szimfónia első fél percét, amikor egy úr odahajolt anyámhoz, megfogta az engem ölelő kezét, és megcsókolta. „Engedje meg…” – folytatta volna, de anyám, aki majdnem leesett az ülőhelyéről, csak annyit suttogott dadogva, hogy: „Művész úr, mester, igazán nem kell bemutatkoznia.” Mire az úr a táskájából elővett darab papírra odafirkantotta: „Haydnért szeretettel: Ferencsik János.”
Nagyjából minden héten végigcsinálta ezt, ragyogott a lakás. – Gittám, nagyon boldogtalan vagy? – nézett körül Bizsu, megállapítva, hogy a szoba-hall steril műtővé változott.
Az anyai feladat az, hogy levegyem rólad a felelősséget. Csinálhass hülyeségeket, lehess hibás, okozhass kárt, megoldom. Hiszen te vagy a gyerek. Az én gyerekem maradsz, nekem meg kell védenem téged, minden körülmények között.
– Velem ugyan nem menne Freud Zsiga semmire. Nem álmodok neki se gyárkéményt, se gyertyát, se épületdarut, engem nem tudna beletenni a szimbolikájába. Én szépen akkurátusan végigálmodom, hogy szerelmeskedem az apáddal, és jókedvűen ébredek.
– Vagy meleg van, vagy meleg víz – mondta anyám. Nem hiszem, hogy választhattam volna, ő a meleg mellett döntött. Én a kádra szavaztam volna, de az egyáltalán nem volt.
A sárga csillagját a retiküljében hordta egy biztosítótűvel, hogy kéznél legyen, de nem tűzte fel. Viszont a szélét szépen kislingelte. Nem csak az övét, a család minden tagjáét is. Hogy néz már ki foszló széllel? Igényesre kézimunkázott sárga csillaggal szálltak a vagonba a családtagok.
Senkinek eszébe sem jutott, hogy megölhetik őket. Miért is jutott volna? A 20. század közepén, Európában, nőkkel, idősekkel és gyerekekkel nem történhet ilyen.
