„Most sem keseregne, nem engedné rendíthetetlen hite”
A Barankovics István vezette Demokrata Néppárt hajdani országgyűlési képviselői azt a kereszténydemokrata politikai és szellemi gyakorlatot igyekeztek a háború utáni Magyarországon meggyökeresíteni, amely Európa szerencsésebb felén a század második felében sikertörténetnek bizonyult. A szovjet megszállás alatt villámgyorsan kiépülő kommunista diktatúra meggátolta őket ebben, és sorsuk vagy az emigráció, vagy az itthoni üldöztetés lett. Magatartásuk és munkájuk azonban példa lehet a megújuló Magyarországon. Sorozatunkban a hajdani képviselők hozzátartozóit faggatjuk, tekintettel rá, hogy az utolsó időket éljük, amikor még köztünk vannak azok, akik a hajdani politikusok életének részesei voltak, azt közelről követhették, olyan emlékek birtokosai, amelyek velük végleg elvesznek. Székely Imre Kálmán lánya, Dr. Kósa Csabáné Székely Orsolya beszél édesapjáról.
Édesapám nagyon okos ember volt. Talán túlzásnak tűnik, pedig igaz, nem tudtam tőle olyat kérdezni, amire ne tudta volna a választ, legyen az latin, történelem, irodalom. Még ma is gyakran megesik velem, ha nem jut eszembe valami: megyek, megkérdezem apukát.
Nagyon erős, rendíthetetlen természet volt az övé. Ma is ámulattal olvasom az első világháborúban készült feljegyzéseket, amelyek leírják: hosszú kézitusa után esett fogságba. Számára a becsület, a haza, a kiállás szent dolog volt. Olyat, hogy feladja, megadja magát elképzelni sem tudott. Emlékszem – fiatal lány voltam akkoriban – egy baráti beszélgetés alkalmával arról folyt a vita, vajon miért adták fel egyesek az elveiket, miért dugták fejüket a homokba, miért alkudtak meg oly sokan? Apám csak annyit mondott: könnyű úgy kiállni az embernek a hite mellett, ha mindene megvan: szép otthon, vagyon, biztonság, ám úgy kitartani, hogy mindezt kockára teszi ...!
Nem volt benne félelem soha. Mindig mondogatta, nem kell aggódni, a jó Isten megsegít! S valóban mindig segített, valahogyan mindent sikerült túlélnünk. Úgy gondolom, talán azért, mert mi mindig imádkoztunk egymásért. Hol apám öccséért, aki apátplébános volt, és igen sokszor került összeütközésbe a hatalommal, hol a nővéréért, aki titokban járt hitet oktatni házakhoz, amikor már az iskolákban, templomokban nem lehetett, hol nagyapámért, édesapámért, édesanyámért.
1956-ban Budapesten, a Budafoki úton laktunk a 9-11-es számú házban. Éjszaka jöttek. Apám nagyon megijedt, mert nála volt az újjáalakuló Demokrata Néppárt névsora, ami ha a rendőrség kezébe kerül, sok embert lebuktathatott volna. Hamarjában a köntöse belső zsebébe rejtette, és feszengve várta, mi lesz, ha a lakás szétdúlása után őt is megmotozzák. Nem messze tőle ott állt Jolika néni, az albérlőnk. Egymásra néztek, és az az egy pillantás elég volt, hogy megértsék egymást. Édesapám átadta neki a listát. Nála hál’ Isten tényleg nem keresték. Én mindvégig a kutyámat tartottam, aki hogy,hogy nem az egyik tiszttel nagyon összebarátkozott. Nagyon haragudtam rá, húztam, rángattam a pórázt, de akkor is odament hozzá, játszott vele. Édesapámat persze letartóztatták, elvitték. Miután hazatért, elmesélte, hogy az a férfi hallgatta ki, akivel a kutyám összebarátkozott. Talán az állat megérezte, hogy nem lesz kegyetlen apámmal, de az is lehet, a kis jószág emlékeztette valamire, valakire, ami meglágyította a szívét.
Apám a megpróbáltatások után arra kért bennünket viselkedjünk úgy, mint annak előtte. Járjunk templomba, ne zárkózzunk, ne gubózzunk be ezután sem.
Így is történt, hiába figyeltek bennünket, úgy éltünk, mintha nem is figyeltek volna. Segítettünk akin, és ahogyan csak lehet. Gyakran csak beszélgetni ugrottak fel hozzánk. Kiöntötték a lelküket, megosztották velünk problémájukat. Sokan tanácsért fordultak apámhoz, és volt, akinek ételre szállásra volt szüksége. Néha úgy nézett ki a lakás, akár egy átmeneti szállás. Amikor Palavichiny Alfrédot kiengedték Recskről nálunk lakott egy ideig. Minden hónapban egyszer Mateovics Ferenc édesanyja is nálunk szállt meg. Sosem fogom elfelejteni azt az összetört öreg anyókát, aki húsz esztendőn keresztül télen-nyáron, hóban-fagyban Pécsről utazott Budapestre a börtönbe zárt fiához. Gyakran vendégeskedett nálunk Batthyány Strattmann Ferenc is. Emlékszem egyszer a konyhában ült a szüleimmel, és szomorúan mesélte, amikor hosszú évek múltán hazatért Szibériából, és benézett a házuk ablakán két gyerek játszott odabent, de nem tudta melyik az ő fia.
Édesapámra a legnagyobb csapást az mérte, amikor eltiltották, illetve, ahogyan eltiltották hivatásának gyakorlásától. Alkalmatlanságát egy Nezvál nevezetű suszter állapította meg. Ezt nagyon nehezen viselte. Persze élete végéig ízig-vérig ügyvéd maradt. Az egész ház, az egész utca hozzá futott, ha baj volt. Ő pedig mindig azzal kezdte: ügyvédhez nem akkor kell jönni, ha baj van, hanem előtte, hogy elkerüljük. Szívesen segített. Pénzt sohasem kért. Onnan csurrant-cseppent egy kicsi, ha valamelyik ügyvédnek bedolgozhatott.
Nehezen éltünk. Édesanyám, mint a legtöbb úriasszony sálszövésből tartotta fenn a családot. Bizony sokszor csak zsíros kenyérre futotta.
Óvodába az apácákhoz jártam. Akkoriban csak délig maradhattunk, és tízórait mindenkinek otthonról kellett hoznia magának. Egyik alkalommal egy társunk főtt tojást is hozott magával. Mindenki csak bámulta, hiszen csak kenyeret vittünk volt. Ekkor a nővér, aki felügyelt bennünket megkérte a gyereket, ossza meg velünk, majd, mint aki áldoztat, vékony darabkákat szelve mindenkinek adott egy kicsit. Csupán négy éves voltam akkor, mégis mélyen belém ivódott ez a jelenet. Egy másik alkalommal, már iskolába jártam, ahol az egyik osztálytársam azt mondta, náluk otthon egy egész rúd parizer van. Mai napig sem hiszem, hogy ilyen lehetett akkoriban.
Minden rossz ellenére vidáman éltünk. Sokat nevettünk mindenen. Magunkon, a kommunisták ostobaságán, a rendszer butaságán. Máshogy nem is lehetett volna elviselni. Nevettünk, amikor Eszterházy Mariettát Gárdonyban nem találták kellően képzettnek ahhoz, hogy kanász legyen. Büntetésből az ilyen gyerekeket, mint én, csak mezőgazdasági iskolába engedték. Persze az ilyen iskolákba száműzték a legjobb tanárokat is, így aztán az Állategészségügyi Technikum, ahová jártam, minden rossz szándék ellenére a legjobb képzést, a legjobb nevelést nyújtotta. Még ma is mosolygok azokon a hivatalos leveleken, amelyekben apám következetesen kartárs írt az elvtárs helyett. Előttem van, ahogyan minden porcikájával tiltakozik a kötelező megszólítás ellen.
Édesapám az utolsó percig politizált. Kártyázás közben, a kávéházban, otthon, mindenütt. A család, ha valamiféle üres fecsegést hall mai napig használja az egyik gyakori mondását: semmit tetszik mondani. Élete végéig hitte, hogy vége lesz a kommunizmusnak, hiszen az élet – mondta – rendet követel, írott és íratlan szabályait nem lehet sokáig semmibe venni.
Sohasem bánt meg semmit, sohasem siránkozott. Az ország elhagyását csupán csak egyszer vette fontolóra, akkor, amikor egy ismeretlen pár felkereste és egy állítólagos Barankovics István által írt levelet hoztak. Abban a bizonyos levélben, amelynek betűi nagyon hasonlítottak az akkor már külföldön élő Demokrata Néppárt vezetőjének kézírásához, az állt, hogy minden elő van készítve családunk szökéséhez. Édesanyámnak azonban gyanús lett, hogy a nőnek egy nagy, hivalkodó kereszt lógott a nyakába, így aztán maradtunk. Évekkel később anyám ismételten találkozott a nővel a budai szövetkezetbe, ahová hetente járt leadni az elkészült sálakat. Az egykori pár női tagja, mint magas beosztású pártfunkcionárius látogatott a gyárba.
Édesapám, aki szigorúan ragaszkodott az elveihez, vajszívű apa volt. Másodikos koromba kivett az iskolából, mert a frissen kinevezett tanárok megtiltották nekünk, hogy köszönjünk az apácáknak, de a latingyakorlásomat már az öccsére bízta, mert velem nem tudott – úgymond kemény kézzel bánni. A fegyelmezés terepét, átengedte édesanyámnak, akinek az ’56-os forradalom sem volt elég mentség, hogy ne érkezzünk haza a megbeszélt időre.
Pici gyerekként apámnak és nekem volt egy közös játékunk. Az ölébe ültetett és megkérdezte tőlem, ki vagyok én neki? Én pedig boldogan válaszoltam: apuka öröme és legszebb lánya. Halálakor a koszorújára is ezt írattam, ezzel búcsúztam el tőle.
A rendszerváltoztatás a nagy-nagy öröm mellett csalódást is jelentett volna a számára, hiszen ő azt gondolta, ha vége lesz egyszer az átkosnak, akkor minden a helyére kerül, minden magától rendeződik. Az emberek újra visszatérnek a hithez, a jóhoz, a rendhez, egyszerre múlik el minden rossz, minden, ami jogtalan, igazságtalan. Optimizmusa a rend, az élet írott és íratlan törvényei iránti végtelen hitéből fakadt.
Akarva-akaratlanul ma is mindent az ő szemén keresztül is nézek. Most sem keseregne, nem engedné rendíthetetlen hite.
h. i.
Székely Imre Kálmán és az 1956-os forradalom
Székely Imre Kálmán 1893. november 4-én, egy Európát és Arábiát bejárt, széles látókörű hatgyermekes szabómester családjában született. A piarista gimnáziumban érettségizett, majd a fővárosban a Királyi Magyar Tudományegyetemen jogi tanulmányokat folytatott, államtudományi és jogi doktorátust szerzett. Az első világháborúban az orosz fronton harcolva hadifogságba esett, három évvel később került haza Baskíriából. Ügyvédgyakornokként kapott állást egy jó nevű ügyvédi irodában, amelynek tulajdonosa felajánlotta a sikeres vizsgák után, hogy társként csatlakozzon az iroda személyzetéhez. Az iroda tulajdonosának (a zsidótörvények hatására bekövetkezett) öngyilkossága miatt egyedül vitte tovább az iroda ügyeit. A második világháború alatt hadbírósági berendelést kapott, de Szálasi Ferenc hatalomátvétele után sikerült leszerettetnie magát, s ezzel elkerülte a kötelező eskü megtagadása miatti hadbírósági tárgyalást. A világháború után folytatta ügyvédi hivatását, de nem kívánt politikai pályára lépni. 1946-ban mégis csatlakozott a Demokrata Néppárthoz, amely döntésben része lehetett annak, hogy rokoni kapcsolatban állt Kerkai Jenővel a KALOT egyik vezetőjével s megismerkedett a katolikus reform tömegmozgalmak tanításával. A következő évben erkölcsi kötelességének érezte, hogy a Demokrata Néppárt felkérésének eleget tegyen és képviselőjelöltséget vállaljon. A demokrata néppárti parlamenti frakció tagjaként a modern kereszténydemokrácia magyarországi képviselője volt. A parlament feloszlatása után magánügyvédi tevékenységét nem folytathatta, felesége nevére kiváltott sálszövésből tartották el magukat. Az 1956-os forradalom alatt a Demokrata Néppárt újraszervezésében játszott fontos szerepet.
Lakásán fogalmazták meg hármasban azt a nyilatkozatot, amelyben bejelentették a kormánynak 1956. október 30. követően a párt újraindulását. Szerepet vállalt a DNP ideiglenes vezetőségében. A forradalom bukása után azon demokrata néppárti képviselők egyike, aki részt vett a Bibó-féle kibontakozási javaslatra adandó válasz elkészítésében. 1957. márciusban letartóztatták, de egy hét vizsgálati fogság után kiengedték. 1958-ban az ügyvédeket felülvizsgáló bizottság alkalmatlannak ítélte az ügyvédi tevékenység folytatására s ezzel nyugdíjba kényszerítették. A fővárosban halálozott el 1980. június 27-én.
Az alább található nyilatkozatot az úgynevezett győri értelmiségi perben vád alá helyezett Mészáros Ödönkérésére adta. Ebben a Demokrata Néppárt működésének törvényességét igazolta s ezzel egyúttal a börtönbüntetéssel fenyegetett Mészáros politikai felelősségét igyekezett tompítani.
Az 1956. november 4. utáni a forradalomban részt vett demokrata néppárti képviselők politikai és büntetőjogi felelősségre vonásával kapcsolatban – feltehetően taktikai okok miatt – a bűnvádi eljárások elmaradását bizonygatta. (A valóság ennél árnyaltabb volt, a szervezők zöme rövidebb hosszabb-ideig internálótáborba került, s maga Székely Imre Kálmánt is egy hétig őrizetben tartotta az újraszerveződő politikai rendőrség.)
Szabó Róbert
Nyilatkozat
Alulírt Székely Imre Kálmán dr. budapesti, XI. Budafoki út 9–11. szám alatti lakos gyakorló ügyvéd, az alábbi nyilatkozatot teszem azzal, hogy annak tartalmát bármely bíróság előtt hajlandó vagyok tanúvallomásként is leszögezni.
1956. évi október hó utolsó napjaiban Budapesten a volt Demokrata Néppárt volt országgyűlési képviselői, közöttük én is, összejöttünk és azon tanakodtunk, hogy miután Nagy Imre akkori miniszterelnök azt a kijelentést tette, hogy Magyarországon többpárt-rendszer alapján választások fognak tartatni, nem volna-e ésszerű a Demokrata Néppártot is, amely 1949. óta működését megszüntette, újra szervezni, hogy ez az új párt is részt vegyen az országos választáson. Miután a jelenlévők úgy döntöttek, hogy az országban gombamódra felburjánzó pártok között a Demokrata Néppártnak, amely 1945-ben kapta még meg a működési engedélyt s melynek céljai erősen demokratikusak és szociális tartalommal telítettek voltak, fontos és mérséklő szerep juthat, s ezért a párt újraszervezése határozatba ment. Ezek után beadványt szerkesztettünk, mellyel a Miniszterelnökségnek bejelentjük a Demokrata Néppártnak újraműködését és azt, hogy a kitűzendő választásokon ez a párt is részt kíván venni. Ezt a beadványt a Miniszterelnökségre vittük el, s ott benyújtottuk. Ezek után a párt korelnöke a rádióban ismertette a párt programját és az újjászervezés körül bizonyos lépések is történtek. Az 1956. november 4-én bekövetkezett események aztán a párt működését teljesen beszűntették.
Néhány hónappal később a hatóság engemet a párt újjászervezése körüli ténykedésre vonatkozóan kihallgatott, azonban ellenem bűnvádi eljárás nem indult. Tudok arról, hogy az újjászervezésben részt vett más személyeket is kihallgatott a hatóság és tudomásom szerint ezekkel szemben sem indult bűnvádi eljárás.
Budapest, 1958. január hó 7. napján Dr. Székely Imre Kálmán sk.
A forrás lelőhelye: Győr Városi levéltár, 1956-os gyűjtemény, Dr. Bóna László perirata, GyMB B1342/57.
*
Dr. Mateovics Ferenc
DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Dr. Mateovics Ferencrõl, az Országgyûlés egykori tagjáról kívánok megemlékezni, aki 1995. április 8-án, Pécsett, 81 éves korában elhunyt.
Mateovics Ferenc 1947 augusztusában a Demokrata Néppárt képviselõje lett. 1949 februárjában letartóztatták, és több megszakítással 19 és fél évet ült szabadságvesztésben.
Dr. Mateovics Ferenc jellemében acél, nemzetéhez hû, hitvalló és igazságához tántoríthatatlanul, néha makacsul ragaszkodó férfi volt. Ezek a tulajdonságok még a demokráciában, szabadságban és függetlenségben sem könnyen érvényesülnek, hiszen korunkban az önzés, a politikában egymás tiprása, a hatalomvágy olyan jelenségek, hogy ilyen embernek a tulajdonságai bizony hátra szorulnak és mondhatnám alig láthatók. A diktatúrában pedig ezen tulajdonságoknak egyike is elég volt, hogy valaki az életét elveszítse. Õt nem fosztották meg az életétõl, de megfosztották szabadságától és óriási kultúrájától, mûveltségétõl is, mert szellemi életét szétporlasztották, és lényegében 19 és fél év után egy szellemi roncs lett.
Soha nem panaszkodott. Áldozatvállalásával nem kérkedett. Akik pedig õt elítélték vagy megkínozták, azokra csak azt mondotta: remélem, megbánják bûneiket, és jóváteszik hibáikat.
1980 után, amikor - több megszakítással - legutoljára kiszabadult, csak egyet kívánt, mivel minden támogatás nélkül volt, legalább a nyugdíját megkapja. Azzal utasították vissza, hogy aki 19 és fél évig nem dolgozott, annak nem jár nyugdíj.
1982-ben végre levelezésbe kerültem vele, és Varga Bélának - aki ma a Kútvölgyi kórházban fekszik -, a Nemzetgyûlés volt elnökének segítségével mégis sikerült útlevelet kapniuk hû feleségével, Gizikéval. Találkoztam velük Spanyolország egyik nagy ékességén, Mallorcán.
Amikor megérkezett, leültünk, azt mondtam neki: 1948 júliusában találkoztunk, beszélgettük a parlament folyosóján. Sok mindenben nem értettünk egyet, de kérlek, mondj el mindent attól a naptól kezdve, amikor utoljára láttuk egymást. A mediterránon este leülni: a csillag közel van, az ember majdnem eléri, hûs a szellõ... És miután nem írt le semmit soha, két-három estén, éjszakába nyúlóan elmondotta problémáit, szenvedéseit. Engedjék meg, hogy emlékezetem könyvét kinyissam, s az õ szavaival egypár dolgot elmondjak.
A jogász. Fiatalon a királyi táblához került gyakornoknak. Azzal fogadta a tábla elnöke, hogy "Fiam! Itt a táblaelnökök egy kicsit elmaradtak a munkával, próbálj segíteni nekik." Két hónap alatt negyvenöt végzést hozott, minden restanciát feldolgozott, és a királyi tábla elnöke azt mondta: "Fiam! Ilyen jogásszal még nem találkoztam, te leszel Magyarország igazságügy-minisztere." Nem lett. A parlamentben ékesen felszólalt. Moór Gyula ment hozzá, a nagy jogfilozófus, és azt mondotta: "Fiam! Végre egy jogászt hallottam. Nagy jövõ várna rád." Nem várt rá.
Hallatlan keménységgel dolgozott az igazságáért. 1949 februárjában e Házba bejött, de mögötte két ávéhás követte már, s nem engedték egy percig sem szabadon. Odament az elnök úr egyik elõdjéhez, Nagy Imréhez és azt mondotta: "Az elnök úr elnöke még-e az Országgyûlésnek?" Azt mondta: "Igen, fiam, az vagyok."
"Akkor szíveskedjék kiparancsolni a két ávéhás pribéket, aki itt is követ és nem engednek még a lakásomra sem elmenni." Nagy Imre megtette. Hozzá kell tennem, amikor '56-ban a Kereszténydemokrata Néppárt küldöttsége jelentkezett Nagy Imrénél, Nagy Imre azzal fogadta õket: "Hol van Matheovits, mert a humanisták, függetlenül attól, hogy milyen pártban vannak, találkoznak".
1964-ben került harmadszor bíróság elé. Ránézett a tanúra, aki barátja volt, és akit rávettek, hogy valljon ellene. A tanú visszavonta vallomását e tekintetre, amire Matheovits Ferenc azt mondta a bírónak: "Kérem, visszavonta a tanú a vallomását, kérem a vádat elejteni és szabadon bocsátani!" A bíró azt mondotta neki: "Visszavonták-e vagy nem vonták, nem érdekes, a tíz évet megkapja!" Megkapta! A börtönigazgató többször felhívatta magához, mert Matheovits Ferenc követelte legalábbis az egyharmad elengedését. A börtönigazgató azt mondta: "Írja alá ezt a papírt, hogy tévedett és szabadlábra helyezzük." A válasza az volt: "Maguk tévedtek, én nem írom alá!" A tíz évet megint kitöltötte, ezzel lett 19 és fél év.
Hitvalló volt! 1948. december 23-át írunk, Mindszenty bíboros ellen már folytak a sajtótámadások. Két barátjával - Kisházi és Grósz szintén képviselõtársai voltak - elmentek az esztergomi prímási palotába, alig tudtak bejutni, mert az ávéhások már körülvették. Megmutatta a képviselõi igazolványát, bejutott. Ott ült a bíboros lehajtott fõvel, és csak ennyit mondott nekik: "Van még Magyarországon három ember, aki meglátogatja ártatlanul üldözött bíborosát." Volt! De csak három!
Természetesen köztünk is felmerült a kérdés, én sokat vitáztam vele, hogy akik ily keményen ragaszkodnak az igazságukhoz és tántoríthatatlanul makacsok, vajon a politikában nem az-e a hivatásuk, hogy el kell bukniuk, mert nem tudnak megalkudni. Örök problémánk marad, hogy Kossuth, Széchenyi, Deák között nehéz megtalálni, kinek volt igaza, és valószínûleg annak van igaza, aki azt mondja - és én is ezt vallom -, hogy mind a háromnak. Az egyik a láng, a másik az építés, a harmadik a bölcsesség. Dr. Matheovits Ferencet nem ismerte e Ház, és idehaza sem ismerték. Amikor sikerült nekem odakinn egy nemzetközi sajtóvállalattal megállapodni és egy cikket tudtam róla írni '75-'76-ban, Indiától kezdve Ausztráliáig megjelent, abban csak azt írtam, hogy õ is azok közé tartozott, akik sokat szenvedtek, csak abban különbözött, hogy amikor kijött a börtönbõl, õt nem várta piros szõnyeg, sem állás, sem lakás, egy fillér sem, hanem csak a további megpróbáltatás. Ez volt a különbség azok közt, akik nemzetükhöz és hitükhöz hûek voltak.
Végül felmerül a kérdés, hogy hiába élt-e, hisz nem is ismerték sokan. Azt mondom, hogy mindenki, aki a közéletben tisztán dolgozik és a közért dolgozik és az önérdekét háttérbe tudja helyezni, úgy érzem, az mindig példaképünk lehet. S remélem, hogy ezek a megemlékezések, amelyek róla el fognak hangzani vagy amelyeket írni fognak róla, eljutnak Pécs városához, Pécs polgármesteréhez, a közgyûléshez. Nagyon bízom abban, hogy kap egy emlékmûvet márcsak azért is, hogy ha arra megy a pécsi vagy a magyar vándor, vagy külföldi látogató, álljon meg egy percre és gondolkozzon, hogy volt egy férfi, aki soha nem hajtott fejet az önkénynek, aki nemes életét és elvét tettel fedezte, és odaadta lényegében az emberi értéknek egyik legnagyobbikát, a szabadságát elveiért, hazájáért és hitéért. Köszönöm. (Taps.)
*
Magyar kereszténydemokraták és 1956
A Barankovics István Alapítvány fennállása óta feladatának tekinti a kereszténydemokrácia szellemi örökségének ápolását. E tevékenysége keretében hozta létre honlapján a Kereszténydemokrácia Tudásbázist. A Tudásbázis a XIX. századtól kezdve a jelenkori aktualitásokkal bezáróan reprezentálja a kereszténydemokrácia történelmét, közéleti hagyományait, politikaformáló törekvéseit, társadalmi és politikai gondolkodását.
A hazai és európai kereszténydemokrata értékek terjesztését szolgálja többek között az alapítvány könyvkiadási programja is, amelynek keretében az elmúlt 10 évben közel 60 kötet látott napvilágot, legutóbbKovrig Béla valamint Pascal Fontaine kötete.
A napokban jelent meg a Gondolat Kiadó gondozásában a Kereszténydemokrácia Tudásbázis kutatócsoportjának legutóbbi munkája, amely a magyar kereszténydemokraták 1956-os tevékenységét összegzi. A munkacsoport szándéka az volt, hogy bemutassa a Demokrata Néppárthoz köthető hazai és emigráns kereszténydemokraták 1956-os szerepvállalását, politikai elképzeléseiket, valamint a forradalom és szabadságharc bukása után őket ért megtorlásokat. A kötet új, és már ismert történeti forrásokra alapozva szintetizálja az eddig a szakirodalomban csupán fragmentáltan vizsgált témát, ágyazza be a párt- és köztörténetbe és a politikai gondolkodásba, ezáltal mutatva fel azt a „hozzáadott értéket”, amely specifikusan e kereszténydemokrata csoporthoz köthető.
A programot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta. 2016 folyamán – kutatás közben – a honlapunkon megjelent, mintegy 20 cikkből álló sorozatban számoltunk be kutatási részeredményeinkről. A most megjelent kötet legfontosabb megállapításait a Kereszténydemokrácia Tudásbázis 1956-os aloldalán digitálisan is hozzáférhetővé tettük.
*
1956-ban a kibontakozásra adatott idő hiánya, illetve az ország állapota, körülményei miatt kevés kivételtől eltekintve egymásra sem tudott találni a kereszténydemokrata politikai cselekvés budapesti, vidéki és emigrációs szegmense, a kötet mindazonáltal egységes keretbe vonja tevékenységük bemutatását, hiszen ezek közös alapja minden esetben az élő kereszténydemokrata politikai hagyomány forradalomra adott reflexiója volt.
A „Magyar kereszténydemokraták és 1956” c. kötetben négy tanulmány, kronológia, valamint egy forrásközlő rész található. Az első három tanulmány ugyanazt a témát három különböző aspektusból – politikatörténeti, politikai gondolkodásbeli és az állambiztonsági anyagok alapján – tárgyalja, hogy az egymást kiegészítő kutatási szempontok teljesebb és árnyaltabb képet nyújtsanak a Demokrata Néppárt 1956-os történetéről. Szabó Róbert történész a párt 1956-os politikatörténetét dolgozta fel. Működésének 1949-es felfüggesztése utáni időszakra mint előzményre visszatekintve válik csak érthetővé az 1956-os forradalom idején tapasztalt gyors újrakezdés, így a kötet elemző része a 49-56 közötti kereszténydemokrata sorok bemutatásával indul. Ezt az 56-os események tárgyalása követi. A tanulmány áttekinti a vidéken és a fővárosban közéleti szerepet vállaló kereszténydemokraták tevékenységét.
Míg az első tanulmány azt mutatja be, mi történt, a második a politikai gondolkodás dimenziójában azt állítja fókuszba, miként gondolkodtak a szereplők mindarról, ami történik. Kiss Mária Rita a DNP 1956-os eszmei-politikai arculatának néhány, a rendelkezésre álló dokumentumok alapján tetten érhető elemét rekonstruálja. Az 1956-os keresztény pártok helyzetértékelésének és kibontakozási javaslatainak kontextusában mutatja be miként tett kísérletet a DNP arra, hogy pozicionálja magát azon a cseppfolyós és kialakulatlan pártpolitikai palettán, ami a többpártrendszer bejelentése után szinte azonnal elkezdett formálódni, de az idő rövidsége miatt sohasem jutott el a versengő politikai elképzelések nyílt konfrontációjáig.
A harmadik megközelítés Petrás Éváé, aki az 1956 utáni megtorlások természetrajzát a kereszténydemokraták áldozattörténetein keresztül ábrázolja. Az előző fejezetekből megismert tényekkel ebben az írásban az állambiztonság által újrakontextualizálva és kriminalizálva találkozhat ismét az olvasó. E torzító narratívák célja az volt, hogy a történtekből az „ellenforradalmi tevékenységben való részvételt” kreálva a résztvevőket büntethetővé lehessen tenni.
Petrás Éva és Szabó Róbert közös munkája az amerikai és európai emigráció forradalomhoz köthető egyidejű és a forradalmat követő tevékenységének legfontosabb momentumait gyűjtötte egy csokorba. A kereszténydemokrata emigrációnak később is jelentős emlékezetpolitikai szerepe volt 1956 szellemének ébren tartásában, amely a nyugati magyarság számára új kohéziós erőt, az itthon maradottaknak pedig vonatkozási pontot és reményt jelentett a Kádár-rendszer évtizedei alatt.
A tanulmányokat Szabó Róbert tájékozódást segítő kronológiája egészíti ki, amely a Demokrata Néppárthoz köthető eseményeket a köztörténet alakulásával párhuzamosan tárgyalja.
Bár fegyverek közt hallgatnak a múzsák, az 1956-os forradalom és szabadságharc időszakában mégis születtek olyan dokumentumok, amelyek lehetővé teszik a kereszténydemokrata szerepvállalás bemutatását. A kötet második része a munka során felhasznált források közül válogat. Másodközlésben jelennek meg a párttörténet alapvető dokumentumai, valamint a munkacsoport kutatásainak eredményeként fellelt, a Demokrata Néppárt egykori képviselőihez, országos és helyi, illetve emigrációban élő politikusaihoz köthető szövegek és levéltári anyagok. Most először lát napvilágot többek között Barankovics István 1957-ben készült tanulmánya, amely az emigráció forradalom utáni belső vitáinak alaposabb megismeréséhez nyújt támpontot. Varga László visszaemlékezéséből megismerhetjük az 1956-os magyar forradalomról megjelent egyik első kiadvány, az úgynevezett Szürke könyv megszületésének történetét. Reprezentálva a külföldön élő magyar kereszténydemokraták emlékezetpolitikai tevékenységét, a gyűjteménybe került Kovács K. Zoltánnak egy 1979-ben, az amerikai Rutgers Universityn elmondott emlékbeszéde. Minden bizonnyal szociológiatörténeti kuriózum Kovrig Béla 1956-os emigránsok körében végzett adatfelvételének kérdőíve, továbbá érdeklődésre tarthat számot az az állambiztonsági tankönyvrészlet is, amely a fővárosi pártszervezésben vezető szerepet játszó Matheovits Ferenc tevékenységéből konstruál államellenes bűntettet. A sort Szakolczai Györgynek a kutatócsoport kérésére összeállított memoárja zárja, aki az utolsó megszólaltatható szemtanúja a Mérleg utca pártszékházban 1956-ban történteknek.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc nem csupán a magyar nemzet 20. századi történetének egyik legnagyobb fordulópontja, hanem a kereszténydemokrata hagyomány és politikai gondolkodás számára is korszakküszöböt jelentett. A forradalom annak a diktatúrának a megdöntésére irányult, amelynek kialakulását az 1947-es parlament legerősebb ellenzéki pártjaként a Demokrata Néppárt a végsőkig akadályozta. Az 1956-os visszatérés lehetőséget adott a kereszténydemokrata politikai hagyomány újbóli kinyilatkoztatására és egyben aktualizálására is. Ezáltal a demokrácia és szabadságjogok mellett elkötelezett újrakezdések mindenkori követelményét rögzítette, így járulva hozzá a majd a rendszerváltozáskor ismét elérkezett újraindulás politikai, történeti előfeltételeinek megteremtéséhez. Bár a kortársak úgy vélhették, a kereszténydemokrácia 1956-ban éppen csak életjelt adott magáról, de generációjuk valójában olyan emberi és hazafiúi örökséget hagyott az utókorra, amely 1956 forradalmát – benne a kereszténydemokraták „hozzáadott értékével” – Magyarország 20. századi történelmének egyik legkiemelkedőbb kollektív nemzeti teljesítményévé emeli.
Kiss Mária Rita – Petrás Éva
Semjén Zsolt beszéde
A kereszténydemokrácia az európai és a magyar szellem- és politika történetnek szerves része. Sem Európa, sem Magyarország politikatörténetét nem lehet megérteni, ha nem ismerjük a kereszténydemokrácia történetét.
Barankovics István mondotta, hogy három dolog hatott rá alapvetően: Az egyház szociális tanítása: a Rerum Novarum és a Quadragesimo Anno szociális enciklikák; Szabó Dezső Elsodort faluja, és Prohászka Ottokár keresztényszociális hitvallása.
1891-ben XIII. Leo pápa kiadta a Rerum Novarum című nagy szociális enciklikát a munkáskérdésről, ami a keresztényszociális gondolatkör alapja, és ezt erősítette meg 1931-ben XI. Pius által kiadott Quadragesimo Anno. Mindez azért kulcsfontosságú, mert minden politikai program, minden politikai cselekvés a mögötte álló emberkép függvénye. Ha az emberkép téves, akkor az arra épülő társadalom is embertelen lesz. Tehát a keresztény antropológia a kiindulópont, mert ebből a keresztény antropológiából következik az egyház társadalmi tanítása, és ebből pedig a keresztény politikai cselekvés. Ennek a politikai filozófiának a legfontosabb sarokköve, hogy a perszonalizmust állítja középpontba. Tehát a személyiség tiszteletének az elvét, kimondva azt - Jacques Maritainre érdemes itt utalni –, hogy az emberi személy az, amire mindennek irányulnia kell, hogy az emberi személy kiteljesedhessen. De nem egy liberális individualizmus leszűkítésében, hanem a közösségre való irányultságban, hiszen csak más személyek által lehetünk azzá, amivé lennünk kell. Ugyanígy a kommunista kollektivizmus helyett a szolidaritást hirdeti, ahol a személy nem válik jelentéktelen csavarjává valamilyen gépezetnek, valamilyen kollektívumnak (hívják azt osztálynak vagy fajnak). Tehát a személyiség elve a perszonalizmus, a közösség elve a szolidaritás, és a kettőnek a szintézisbe hozása - ami Aquinói Szent Tamásra megy vissza - : a szubszidiaritás, (amin az egész önkormányzatiság gondolata nyugszik). Ennek a lényege az, hogy egy nagyobb egység nem veheti el egy kisebb egységtől azt, ami a természet rendje szerint az ő sajátos küldetése. Viszont ha a kisebb egység nem képes a saját feladatát megoldani, akkor a nagyobbnak ki kell segítenie, mégpedig úgy, hogy a későbbiekben képes legyen saját maga megoldani azt, ami az ő sajátos feladata. A keresztény politikai filozófiának fundamentuma a perszonalitás, szolidaritás, szubszidiaritás mellett, a közjónak és az igazságosságnak a gondolata. Például a magántulajdonnak igenis van közösségi vetülete, az a tulajdon legitim, ami - valamilyen formában - másnak is jó. Nem az a cél, hogy ne legyen tulajdon. Az a cél, hogy minél több embernél minél több tulajdon legyen, de olyan formában, hogy a tulajdonom ne csak nekem legyen jó, hanem másnak is. És hasonlóképpen a közjó vonatkozásában ezért vagyunk a segély helyett a munka mellett, mert mindenkinek - aki képes rá - kötelessége saját maga és családja ellátásáról gondoskodni, azzal, hogy munkát végez, amivel értelemszerűen másoknak is jót tesz. Az állam célja tehát az, hogy gazdaság- és társadalompolitikájával biztosítsa a munka lehetőségét, és nem az, hogy emberek segélyből való vegetálásra rendezkedjenek be. Az igazságosság tekintetében - amit zaklatott napjainkban érdemes feleleveníteni a pápai tanításból -, hogy a béke nem pusztán a háború hiánya, hanem az igazságosságnak a gyümölcse. Ha nincs igazságosság, akkor - a szó teljes értelmében vett - béke sem lehet.
A teológiai antropológiának van egy döntő politikai jelentősége is: a keresztény felfogás az emberről két dolgot biztosan tud. Az egyik, hogy Isten képmására teremtettünk, a másik, hogy az eredeti bűn révén az ember hajlamossá vált a rosszra. És ez a tudás megmenti az utópiától a keresztény politikát azáltal, hogy a keresztény politikai filozófia eleve tud arról, hogy az ember Isten képmására teremtetett, ezért hisz az ember jóságában, és ezáltal elkerüli azt a pesszimista utópiát - ami például a marxizmusnak az utópiája -, ami szerint az ember eredendően rossz állat, és azért kellenek az állami struktúrák, hogy kinevelje ebből az eredendően rossz lényből a szocialista embertípust. Ettől azért menekülünk meg, mert tudjuk, hogy az ember Isten képmása, ezért legyen bármilyen szegény, beteg, legyen bármilyen élethelyzetben, elesett vagy esendő, önmagában feltétlen érték, és mindig benne a van a jóra való irányultság, a jóra való nyitottság. De ugyanígy másfelől, mivel tudunk az eredeti bűnről, ezért megmenekülünk az optimista utópiától is - aminek Rosseau a legjobb példája -, aki azt gondolta, hogy ha nincsenek társadalmi struktúrák, akkor az eredendően jó ember majd szép, okos és jó lesz. Ez nyilvánvalóan nem így van, mert miután az ember az eredeti bűn révén hajlamossá vált a bűnre, ezért a bűn a világban mindig realitás marad, ezért kellenek az olyan társadalmi struktúrák, amik a jó irányba segítik. Tehát a keresztény antropológia és az erre épülő keresztény társadalmi tanítás megóvja a keresztény politikát a legnagyobb rossztól, ami a politikában történhet: az utópiától.
Barankovicsnál Szabó Dezső Elsodort faluja a nemzeti elkötelezettség szimbóluma. Keresztény alapon a nemzet fogalmánál két tévedést kell elkerülni. Az egyik az, amelyik nem tartja értéknek a nemzeti létet. Ilyen a kozmopolitizmus vagy az internacionalizmus. Ezzel szemben Szabó Dezső úgy fogalmazott, hogy a nemzet az emberiség termőformája. Ezért az emberiség legnagyobb megszegényesülése lenne, ha a lengyel nem lenne lengyel, a francia nem lenne francia és a magyar nem lenne magyar. De van egy másik irányú tévedés is, ez a sovinizmus, amikor egy nemzet a saját életjoga alapján kétségbe vonja más nemzeteknek a létezéshez való jogát. Ezért a mi keresztény alapon való nemzeti elkötelezettségünk egyfelől az, hogy értéknek tekintjük a nemzetet, és elutasítunk minden olyan ideológiát, ami tagadja a nemzet érték voltát; másfelől viszont elutasítjuk azt, amikor egy nemzet kvázi kizárólagos jogot akar vindikálni magának az élethez, tagadva más nemzeteknek a jogát. Mi azt mondjuk, hogy minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen érték, olyan sajátos értékgazdagság, amit csak és kizárólag az az adott nemzet adhat az egyetemes emberiségnek.
És a magyar kereszténydemokrácia gyökereinél szólnunk kell Prohászka Ottokár és Gisswein Sándor keresztény-szociális elkötelezettségéről. Mert Barankovics Demokrata Néppártjának a bázisa és a sikere alapvetően a mögötte álló KALOT-nak köszönhető. A KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) Kerkai páter vezetésével 1935-ben alakult, és 500 ezer tagja volt! A mai napig érvényes a KALOT négy karakter meghatározó célja: Krisztusibb embert, műveltebb falut, életerős népet, önérzetes magyart! És ehhez kapcsolódott az EMSZO, az Egyházközségi Munkásszakosztályok, 700 ezer taggal! A keresztényszociális karakterből következően világosan látnunk kell, hogy ez a szellemiség a Horthy korszakban – annak minden értékének elismerése mellett – de ellenzékben volt. Gondoljunk például a nagybirtokokra – beleértve az egyházi nagybirtokot is –, az elmaradt földosztásra, ami pedig a legfontosabb követelés volt. Megjegyzem, hogy ha akkor végrehajtják a földosztást, akkor a kommunista berendezkedés sokkal-sokkal nehezebb lett volna. Gondoljunk arra, hogy a kisbirtokos parasztság a lengyel politikában a vallási és nemzeti ellenállásnak a társadalmi alapját jelentette.
Ebből a gyökérzetből nőtt ki 1944. október 13-án a Kereszténydemokrata Néppárt. Varga László Galamb utcai lakásán ott volt Apor Vilmos püspök, Kerkai Jenő jezsuita páter, Pálffy József, Barankovics István és Varga László. Mindez a német megszállás árnyékában. Szemben a nyilasokkal, szemben a nácikkal. És akik a háború vége előtt ellene mertek mondani a náciknak, azoknak volt erkölcsi alapja, hogy a háború után ellene mondjanak a kommunistáknak. Akik ’44-ben ellene mertek mondani Szálasiéknak, azoknak minden alapja megvolt, hogy ’45 után ellene mondjanak Rákosiéknak. Ahogy volt bátorságuk szembe szállni a barna diktatúrával, úgy volt bátorságuk, hogy szembe szálljanak a vörös diktatúrával.
’45. szeptember 20-án hirdették meg a programot, ahol Barankovics István kimondta, hogy keresztény világnézeti párt vagyunk, és a keresztény állameszme alapján állunk. Mivel a későn megkapott indulási engedély miatt nem volt reális lehetőség arra, hogy a Demokrata Néppárt külön induljon a választáson, ezért a Független Kisgazda Párttal állapodott meg. Így a fővárosba bekerült Eckhardt Sándor és Varga László, a parlamentbe pedig Eckhardt Sándor és Bálint Sándor. Büszkék vagyunk rá, hogy boldoggá avatása folyamatban van!
A ’47. augusztus 10-i programban hirdette meg Barankovics a Kereszténydemokrata Néppárt - Demokrata Néppárt néven - programját, aminek két kulcseleme volt: a modern kereszténydemokrácia és az evangéliumi szocializmus. (Európa nyugati felén, ahol nem élték át a létező szocializmust, ott a szocialista szót nem kompromittálták. Mi keresztényszociálisnak nevezzük, amit ők keresztényszocialistának mondtak, mert a szocializmus kompromittálódott, de például a CSU Németországban ma is keresztényszocialista pártnak nevezi magát.) Barankovics a győri zászlóbontáskor így beszélt Gisswein Sándorról: „A Néppárt nem véletlenül bont zászlót éppen Győr városában. A modern szociális és demokratikus keresztény állameszmét innen indította el útjára a századforduló idején egy nagyszerű pap, az evangéliumi szocializmus első magyar gyakorlati apostola, a modern kereszténydemokráciának közép-európai előhírnöke, az első keresztény munkásegyesület megalapítója, a szociális és demokratikus keresztény politikának tragikus hőse, a mi nagy előfutárunk, Gisswein Sándor. A modern szociális és demokratikus keresztény politika tiszta forrása, amiből mi is meríteni akarunk, Magyarországon először Győrben fakadt fel. Méltó és igazságos tehát, hogy itt bontsuk ki újra a zászlót, ahol azt az első igehirdető felemelte, ezzel is hódolván a modern kerszténydemokrácia és az evangéliumi szocializmus korán érkezett és későn igazolt nagy magyar kezdeményezőjének szelleme előtt.
Mindezzel kapcsolatban az a korrekt, ha a kényes kérdésekre is kitérünk. A Barankovics –Mindszenty vita tény, a keresztény politika szempontjából tragikus tény. A döntő különbség köztük az volt, hogy Mindszenty József hercegprímás bíboros úgy gondolta, hogy a szovjet megszállás és a kommunista hatalom legfeljebb néhány évig fog tartani, és ezekkel nem lehet tárgyalni. Barankovics reálisan látta, hogy a szovjet érdekszféra, a vörös hadsereg jelenléte meghatározza a mozgásteret, és sokáig fog tartani, ezért ezekkel kell - és talán lehet is - tárgyalni. Mind a kettőnek volt igazsága és mind a kettőnek volt tévedése. Mindszenty tévedett abban, amikor azt gondolta, hogy ez csak néhány évig fog tartani, de abban igaza volt, hogy ezekkel nem lehet tárgyalni. Barankovicsnak igaza volt abban, hogy ez emberöltőre fog szólni, de tévedett abban, mikor azt gondolta, hogy a kommunistákkal lehet tárgyalni. Szerintem az a helyes álláspont, hogy hasonlóan értelmezzük a Mindszenty-Barankovics vitát, mint például a Széchenyi-Kossuth-Deák vitát. A magyar pantheonban ott van Kossuth, ott van Széchenyi és ott van Deák. Pontosan így együtt lehet a magyar pantheonban Barankovics István és Mindszenty József bíboros úr.
A ’47. augusztus 31-i parlamenti választásokat a Demokrata Néppárt megnyerte, 16,4 százalékkal, amit a kommunisták csak a kékcédulás csalással tudtak elcsalni. De így is 60 kereszténydemokrata képviselő került az országgyűlésbe, majd pótképviselők és visszalépések folytán végül is 71-en voltak a Magyar Országgyűlés tagjai a Barankovics pártból. Heroikus küzdelem következett, aminek legnagyszerűbb pillanata Barankovicsnak az egyházi iskolák államosítása ellen elmondott beszéde volt. A magyar történelem tragikuma, hogy a ’47-es választásokat megnyerő Barankovics István nem lehetett Magyarország miniszterelnöke. Egy Adenauer, Schumann, De Gasperi formátumú államférfi volt, és a történelem tragikuma, hogy nem szolgálhatta hazáját úgy, ahogyan ezt megtehette Európa boldogabb, nyugati felén Adenauer, Schumann és De Gasperi.
1949. február 2-án, miután Rákosi Mátyás közölte, hogy a Mindszenty perben fel akarják használni a Barankovics pártot a hercegprímással szemben, Barankovics az egyetlen lehetőséget választotta: a szökést.
Február 4-én az itthon maradottak közül néhányan bejelentették a párt megszűnését. Ezen a ponton nagyon fontos egy distinkciót tennünk: Varga László ezerszer kötötte a lelkünkre, hogy a párt soha nem oszlott fel, soha nem szűnt meg, hanem: felfüggesztette a működését. A főtitkárnak nem volt joga a pártot feloszlatni, az itthon maradt képviselők pedig egy olyan testület nevében - „politikai bizottság” - jelentették be a párt megszűnését, ami nem létezett. Tehát a Barankovics párti képviselők mindig is úgy tekintették, hogy a kommunista diktatúra miatt a párt legális működése - legalábbis Magyarországon - nem lehetséges, ezért a párt felfüggeszti a működését, de soha nem szűnt meg! A Barankovics párt nem lett „társutas”, nem lett részese a Rákosi féle panoptikumnak. A Demokrata Néppárt képviselői vagy börtönbe, vagy emigrációba mentek, de nem lettek kollaboránsok. A Barankovics párt története az egész jobbközép, polgári-keresztény-nemzeti szövetségnek mintegy történelmi előképe, vállalható normatív története.
Jött a megtorlás, például Mateovics Ferenc összesen 19 évet volt börtönben, Károlyi Bernát ferences szerzetes - aki Barankovics párti képviselő volt -, a börtön következményében 1954-ben meghalt, őt is vértanúnak tekinthetjük, az ő boldoggá avatása is folyamatban van.
1956. október 30-án az addig föld alatt lévő kereszténydemokraták - Keresztes Sándor és Mihalics Vid - megírták Nagy Imrének, hogy a párt felújítja működését, és ezt Farkas Dénes a rádióban is bejelentette. Nagy Imre mellett álltak, de ellenzéki pártnak deklarálták magukat, majd a Bibó-memorandum aláírásával Bibó Istvánt támogatták.
November 4-e után megint csak brutális megtorlás következett, Mateovics Ferencet akkor 10 évre ítélték, 1974-ig volt börtönben. Van a pártnak még egy vértanúja: Tihanyi Árpádot kifejezetten azért, mert demokrata néppárti volt, 1957. december 31-én megölték. „A megtorlás méreteinek érzékeltetésére, elég csak a 71 demokrata néppárti képviselő sorsára utalni. 1948 és 1956 között 12 képviselő emigrációba kényszerült, az itthon maradt 59 közül 18 volt honatyát elítéltek vagy ellenük bírósági eljárást kezdeményeztek, kitelepítettek 4-et, internáltak 8-at, korábbi munkahelyeiktől megfosztottak 7-et, rendőri felügyelet alá rendeltek 4-et, 5 személyt kuláklistára tettek, 4 személynek pedig el kellett hagynia a lakását.” Innentől kezdve a kereszténydemokrácia katakomba-létbe kényszerült. És itt hadd szóljak egy szót Keresztes Sándor néhai tiszteletbeli elnökünkről, megint csak az őszinteség jegyében. Amikor őt hét gyerekkel bevitték a börtönbe, addig verték, amíg aláírt egy beszervezési nyilatkozatot, bár odaírta, hogy a lelkiismeret határain belül, de miután latinul írta, ezt nem értették. Soha senkinek nem ártott. (Később Keresztes Sándor volt a kapcsolat Illyés Gyula és Márton Áron között. Azt hogy Illyés Gyula katolikusként halt meg, abban szerepe volt Márton Áronnak.)
A kereszténydemokrata emigráció tekintetében szólnunk kell Varga Lászlóról, aki az ENSZ-ben minden nyomás ellenére fenntartotta a magyar ügyet, és Kovács K. Zoltánról, aki a Szabad Európánál tette, amit csak lehetett.
1989-ben természetesen megindult a párt újraszervezése, ennek a „fedőszerve” a Márton Áron Társaság volt. Az igazsághoz tartozik, hogy ketten különlegesen is segítették a pártalakítást és a Márton Áron Társaság rendezvényein is exponálták magukat: Pozsgai Imre és Gyulay Endre püspök.
És éppen 25 éve, 1989. szeptember 30-án, a ciszterci Szent Imre Gimnáziumban – akkor József Attilának hívták – újjáalakult a Kereszténydemokrata Néppárt, Gábor Dzsingisz és a holland kereszténydemokrata párt, a CDA hathatós segítségével.
Az a csodálatos a magyar kereszténydemokráciában, a KDNP-ben, hogy emberi szerencsétlenkedések, gyarlóságok történhettek, de akár az 1947-es, akár az 1989-90-es 100 pontos programjainkat nézem, mind büszkén vállalhatók.
Az első szabad választásokat követően bekerültünk az Országgyűlésbe és Antall József kormányában rendszerváltoztató kormánypárt lettünk. Méltó, hogy megköszönjük az akkori miniszterek és államtitkárok munkáját. A következő választáson – miközben a Kisgazdák és az MDF szétesett, megroppant, amortizálódott – mi erősödtünk.
Minden reményünk megvolt a jó folytatáshoz, amikor közbejött Giczy György szerepe. Hőzöngéssel kezdődött és politikai ámokfutással végződött. Tanulságos, hogy a MIÉP-el való kokettálásból, radikális jobbos retorikából, hogy lettek végül az MSZP segédcsapata... Varga László így írt erről 2002 adventjén: „1995-ben az Országos Választmány Giczy Györgyöt választotta meg elnöknek azzal a reménnyel, hogy egy fiatalabb generáció veszi át a vezetést. Ez fordulópontot jelentett a KDNP történetében, mert a kereszténydemokrácia érvényesülése helyett annak romba döntése kezdődött, a megértés helyett az üldözés, a barátság helyett a gyűlölet lett úrrá. A bizottságok széthullottak, az alap- és megyei szervezetek munkája megszűnt. A képviselőcsoport és a nemzetközi kapcsolatok megszűntek. Az egykor pezsgő életet adó ragyogó épület, a Nagy Jenő utca 5. sz. alatt politikai hullaházzá vált. A megmaradt vezetők az eszme júdásai lettek.” És mi lett a vége? Az akkori – különben törvénytelen – KDNP nyomorúságos módon kiesett a parlamentből, kizárták a nemzetközi szervezetekből, az egyház elutasította – joggal – mondván: hogy se nem keresztény, se nem demokrata, ráadásul a vagyont is ellopták az utolsó fillérig, és csak adósságot hagytak hátra. Erkölcsi és politikai halottá vált a pártunk. De Varga László akkor összehívott minket, és azt mondta, hogy: nem fogom hagyni, hogy ez a párt kiessen a történelemből. Ennyi szellemi, erkölcsi, politikai erőfeszítést nem fogok veszendőbe hagyni. Seregély István érsek úr - akkori püspökkari elnök - összehívott minket Csépe Béla lakásán, és azt mondta, hogy ne adjuk fel, hanem harcoljunk.
Gábor Dzsingisz a CDA papírján a következő levelet írta nekem: „A Torgyán által vezetett Kisgazda Párttól jobbra elhelyezkedő kereszténydemokráciának sem választási lehetősége, sem tartalmi értelme nincs. Csakis a józan középfelé tendáló politika lehet sikeres. Szerintem a június 21-i országos választmány az utolsó alkalom, hogy egy szervezett kereszténydemokrata párt porondon maradjon a magyar politikában. Ha a jelenlegi elnök posztján marad, vége mindennek. Csak egy új arc, egy új generáció mentheti meg ezt a pártot. Ha a te jelölésed az elnöki posztra kialakíthat egy többséget, akkor azzal megmenthető a józan kereszténydemokrata politika Magyarországon. Ezt természetesen nem kérhetem anélkül, hogy ne fűzzem hozzá, szívesen rendelkezésedre állok abban a formában, amire te igényt tartasz. Döntésedhez Isten áldását kérem. „
Nem adtuk fel, hanem kibontottuk a zászlót és harcoltunk. A legnehezebb időkben is azért tudtunk megmaradni, mert a párt nagy öregjei: Varga László, Kovács K. Zoltán, Keresztes Sándor megalapították - Harrach Péter és Surján László vezetésével - a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséget. Az MKDSZ volt az, ami az első Orbán kormányba átmentette a kereszténydemokrata értékeket, személyiségeket és – valamiképpen - a szervezeti létet is. Isépy Tamás vezetésével sikerült jogi úton elérni, hogy - 5 év elteltével! - a Legfelsőbb Bíróság döntést hozzon a Kereszténydemokrata Néppárt ügyében. Varga László így írt erről: „a Legfelsőbb Bíróság 2002. szeptember 26-án elhangzott ítélete szerint november 2-án újra összeült az 1997. júniusi törvényes összetételű Országos Választmány. Felcsillant a remény arra, hogy a KDNP megtisztulva újrakezdheti működését, hogy a párt visszatérhet az eredeti politikai családjába, oda, ahova mindig is tartozott. A Kereszténydemokrácia ugyanis a harmadik évezred vezető eszmeisége, a világon mindenütt egyet jelent a közjó szolgálatával. Magyarország sem lehet ezalól kivétel.” És megtörtént a csoda, 2002. november 2-án a Legfelsőbb Bíróság ítélete alapján, 5 évvel az események után, határozatképes formában össze tudott ülni a nagyválasztmány és megtörtént – ha ez nem képzavar - a halottak napi feltámadás.
Rendeztük a sorokat: helyi szervezetek újjáalakítása, Európai Néppárti tagság, adósságok kifizetése, újra jelen voltunk a parlamentben, önkormányzatokban, az Európai Parlamentben, és az egyházakkal is rendeztük a kapcsolatunkat. Döntő fontosságú volt a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt szövetségének a megkötése. Ami a többség és az igazság gondolatkörében fogant, ahol a Fidesz egy nagy széles gyűjtőpárt, kereszténydemokrata ihletettséggel, a Kereszténydemokrata Néppárt pedig egy keresztény világnézeti párt. És örömmel jelentem, hogy a Fidesz-KDNP szövetség Magyarország és az Európai Unió történelmének a legsikeresebb politikai konstrukciója, amit valaha létrehoztak. Hatodszor nyerjük meg abszolút többséggel a különböző választásokat! A szociális népszavazást, az előző európai uniós és önkormányzati választást, 2010-ben kétharmados többséggel a parlamenti választást. Most az áprilisi választásokon újra kétharmados többség, abszolút többség az európai uniós választásoknál, és itt állunk a küszöbén annak, hogy hetedszer is abszolút többséggel meg tudjuk nyerni az önkormányzati választásokat.
De látnunk kell, hogy a párt végső soron: eszköz. Eszköz a célok elérésére. Mik ezek a célok? Csak hogy aktualitást mondjak, pl. a bankok elszámoltatása. Ez valóban erkölcsi forradalom! A formál jogászkodással szemben az igazság érvényesül. Most történik meg az, hogy az állam az emberek mellé áll a különböző érdekcsoportokkal szemben. Elértük, hogy keresztény Alkotmánya van Magyarországnak. Bevezettük a családi típusú adózást, ami a KDNP-nek kezdetektől fogva az egyik legfontosabb programpontja volt. A külhoni magyarok honosítása által megteremtettük a nemzet közjogi egyesítését.
Barátaim! Megcselekedtük azt, amiért az alapító atyák hetven éve megalapították a pártunkat!
(Az országos választmány 2014. szeptember 27-i ünnepi ülésén elhangzott beszéd szerkesztett változata.)
https://barankovics.hu/
írta: vigyazo
"Történelmi pillanat": Több mint 1000 hallgató előtt beszélt a miniszterelnök-helyettes
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes előadást tartott a Hit Gyülekezete teológiai főiskoláján. A rendezvényre a Szent Pál Akadémia Államelmélet című tantárgyának keretében került sor. Ebben, az egyébként teológus és szociológus Semjén olyan témákat érintett, mint a nemzetállamok szuverenitását, alkotmányos önazonosságát érintő kihívások; az Európai Unió jövőjével és benne hazánk szerepével kapcsolatos aktuális kérdések; továbbá az állam és az egyház viszonya.
A miniszterelnök-helyettes történelmi pillanatnak nevezte látogatását, amelyről azt mondta:
NAGYSZERŰ, HOGY ÚGY VAGYUNK ITT EGYÜTT, HOGY EGYIKÜNK SEM ADOTT FEL SEMMIT.
Mindegyikünk azt mondja, amit mindig is mondott, és kiderült, hogy az értékeink, a felfogásunk sokkal közelebb van egymáshoz, mit azt gondoltuk volna, sőt, minden lényeges kérdésben ugyanazt gondoljuk.”
Az állam és egyház viszonyáról szólva Semjén annak a véleményének adott hangot, hogy a keresztények küldetése az, hogy azon a helyen, ahová a Gondviselés állította őket, a világot az evangélium értékeinek irányába mozdítsák. „Van, akinek a parlamentben, van, akinek a gyülekezet élén, van, akinek a kormányban, van, akinek egy iskolában, van, akinek egy gyárban, van, akinek egy mezőgazdasági földön, de
MINDEN KERESZTÉNY EMBERNEK KÜLDETÉSE A VILÁG ÁTALAKÍTÁSA AZ EVANGÉLIUM ÉRTÉKEINEK IRÁNYÁBA
– mondta Semjén, aki szerint elfogadhatatlan bármilyen alá-fölérendeltségi viszony állam és egyház között.
„Az állam és az egyház szétválasztása helyes, hiszen az állam nyilvánvalóan nem illetékes teológiai, szakrális kérdésekben. De az államnak és az egyháznak az elválasztásából nem következhet az egyház és a társadalom elválasztása, hiszen egyszerre vagyunk tagjai az egyházunknak és polgárai a hazánknak” – mondta a miniszterelnök-helyettes a Szent Pál Akadémián tartott előadásában. Itt Semjén „rögeszmés követelésnek” nevezte, hogy az egyház tartson egyenlő távolságot a különböző politikai felfogásoktól. Ennek a követelésnek a megfogalmazói szerinte arra kényszerítenék az egyházat, hogy neki kelljen mozogni a pártokhoz képest, holott – tette hozzá – ez „pont fordítva van: az egyház a maga hitletéteménye, teológiai tanítása alapján sziklaszilárdan áll, és
A KÜLÖNBÖZŐ POLITIKAI PÁRTOK EHHEZ KÉPEST SZABADON KÖZELEDHETNEK, VAGY TÁVOLODHATNAK.
Ami az állam világnézeti semlegességével kapcsolatos követelést illeti, erről a miniszterelnök-helyettes elmondta: ma azt látjuk Nyugat Európában, például Franciaországban, hogy az állam nem semleges a világnézetek versenyében, hanem egy szekularista, kifejezetten keresztény ellenes világnézetet propagál államhatalmi eszközökkel. „Franciaországban a szekularizmus egyfajta állami ideológia” – tette hozzá Semjén Zsolt.
Ezzel a nyugat-európai felfogással szemben Semjén szerint a magyar kormány álláspontja az, hogy a magyar állam nyilván nem illetékes teológiai kérdésekben, de az ország történelmi valóságát – vagyis azt, hogy Szent István óta ez egy keresztény civilizációjú ország – és a társadalom értékítéletét akceptálva ezeket az értékeket és szempontokat képviseli. „Elfogadom azt, hogy Szaúd-Arábiában az iszlám a meghatározó, de elvárom azt, hogy mások pedig fogadják el, hogy Európában és Magyarországon a kereszténység a meghatározó értékrend” – mondta a miniszterelnök-helyettes.
Előadásában a nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli miniszter szót emelt Európa sokszínűsége és a nemzetállamok fontossága mellett is. „Senki nem adhatta a világirodalomnak Dosztojevkszijt, csak az oroszság, senki nem adhatta a világ zeneirodalmának Wagnert, csak a németség. És senki nem adhatta és
SENKI NEM ADHATJA AZ EGYETEMES EMBERISÉGNEK ARANY JÁNOST, ADY ENDRÉT ÉS BARTÓK BÉLÁT, CSAK A MAGYARSÁG.
Ha mi eltűnünk a történelemből, akkor az egyetemes emberiség lesz szegényebb egy sajátos arccal, egy sajátos dallammal, megkockáztatom, Istennek egy gondolatával, azzal, amit magyarságnak nevezünk” – indokolta álláspontját a kormány második embere. „Nem tudom elképzelni az emberiségnek kulturális értelemben nagyobb elszegényedését, mintha a lengyel nem lenne lengyel, a horvát nem lenne horvát, a román nem lenne román, és a magyar nem lenne magyar. A nemzet egy olyan érték, amit egyszerűen küldetésként kaptuk, hogy őrizzük meg” – tette hozzá.
Semjén szerint Európa jelentős része ma önfeladásban van, ami több országban teret nyitott az iszlamizáció előtt. A jelenségben szerinte benne van „Európa bűne, végeredményben a mi a bűnünk”, mivel Európa vezetői „feladták a keresztény hagyományokat, a keresztény értékrendet, a keresztény civilizációt, feladták a család védelmét és a nemzeti szuverenitást is gyengítik”.
HA NINCS EGY SAJÁT IDENTITÁSA EURÓPÁNAK, LEGALÁBB CIVILIZÁCIÓS ÉRTELEMBEN, AKKOR PERSZE, HOGY NEM TUD ELLENÁLLÁST KIFEJTENI
– szögezte le a miniszterelnök-helyettes, aki törvénytelennek, antidemokratikusnak és inkorrektnek nevezte Angela Merkel két évvel ezelőtti döntését, amellyel szerinte utat nyitott az Európába irányuló tömeges migrációnak.
Ami az európai integráció körüli vitákat illeti, Semjén Zsolt szerint a föderalizmus hívei úgy hisznek az Európai Egyesült Államokban, „mint a kommunisták a kommunizmusban”, és ennek az álláspontnak „az Európai Néppárton belül is vannak erői”. A kormányfő-helyettes szerint ma már árnyaltabbak a frontvonalak a kontinensen, mint a hagyományos baloldal/jobboldal felosztás: inkább a föderalista és a szuverenista erők szembenállásáról beszélhetünk. Semjén Zsolt úgy látja: az európai polgárok döntő többsége nem akar Európai Egyesült Államokat, ezért ennek az aránynak a megváltoztatásához a föderalista irányzatnak szüksége van az európai kultúrkörön kívülről érkező, jellemzően muzulmán tömegek letelepítésére.
(Forrás: Hit Gyülekezete)
|
