Künt a hold már elhagyta pihenőjét a kútágas tetején, és a kis Mátyás hirtelen felébredt, mert az öreg Retek immáron az álom vizein, keményen és férfiasan horkolt.
A kis Mátyás összehúzta magát, pedig nem fázott, de még aludni szeretett volna. A horkolásra azonban újra kinyitotta szemét, és most már hallotta az órát is lépegetni a szoba sötét odújában, hallotta a kutyák távoli ugatását, és szinte felrezzent, amint éjféltájon élesen kukorékolt a kakas. Szeme megszokta a hold különös világosságát, és látta, hogy az öreg Tisza hirtelen felemeli fejét.
Egy kocsi jött az úton az erdő felől. Egy darabig csak a kerék nyikorgása hallatszott, de aztán elmosódott emberi beszéd hullt a kocsi zörgése mellé.
– Kicsit tartsd még magad, fiam – hallatszott egy asszony hangja –, mindjárt ott leszünk a doktornál.
A kocsis hátranézett az asszonyra.
– Tartja magát szegény, mit csináljon?
A kocsin párnák között fiatalember feküdt.
– Siessünk! – és kezével mintha a fájdalmat akarná leseperni a csíkos dunyháról.
– Megyünk, Jóska, de rázatni se akarlak nagyon.
Ekkor érnek a kapu elé. Tisza mérgesen kiugat a rácson, de az éjszakai utasok nem törődnek vele. Azért kutya, hogy ugasson. Tisza pedig nem szereti, ha éjjel idegenek mászkálnak a ház előtt.
A kocsit aztán elnyeli az éjszaka. A zörgés elhalkul, a szerszámok csatja, a vánkos fehérsége mind messzebb villan fel és megszólal Retekné bent a szobában:
– Nem itt álltak meg a ház előtt?
Retekné tudja, hogy a kocsi nem állt meg, és tudja, hogy az ura is ébren van.
– Persze hogy nem álltak meg. Aztán, ha a mérnökné erre jár, köszönjétek meg az újságokat.
– És mit mondjunk, ki veszi el.
– Azt nem kérdi. Ha meg kérdezné, mondjátok, hogy a koma rekomendált egy iparoslegényt a városból.
– Mindenki tudja, hogy a Lakat Miska jár hozzá.
– Hát ne járjon! Az öreg Lakattal nap mint nap találkozom. Hallgat, mint a csuka. Hát, ha az öregek nem akarják, akkor a gyerekük ne járjon ide! Ezt mondd meg a lányodnak.
Erzsi a konyhában minden szót hallott. Nemkülönben Rozál is. Az apai rendelkezést azonban nem kell ilyen hirtelen tudomásul venni, mert elsősorban Miska még nem szólt otthon, másodsorban pedig addig ostobaság lenne Miskát kidobni, amíg a fiatal csendőr nem jelentkezik komolyan a háznál.
Künt újra töretlen lett az éjszaka – a kocsi messze járt valahol –, és csak Tisza figyelte a távoli kutyaugatást, amelyből azonban értelmes dolgot kihámozni nem lehetett. Az öreg kutya körüljárta hát az udvart, és a kis Mátyás kalickája alatt leült vakaródzni.
Mátyás figyelte a kutyát, mert az szimatolni kezdett, aztán lelapult. A kert felől Nyau közeledett settenkedve, és szájában valami madarat hozott. A madár még verdesett szárnyával, és a macska alig tudott elugrani az öreg kutya elől, amikor az megrohanta.
A kis Mátyás ettől fogva az öreg kutyát barátnak tekintette, és szeretett volna szólni valamit, de éjszaka a mátyások nem beszélnek, s akármilyen furcsa volt is az új hely, a ház, az emberek, ezt a törvényt megszegni nem lehetett. De a kutya nem is jött vissza.
Később a kert felől párák szálltak fel, és újra megszólalt Kurri, a kakas, aki rokona a fácánnak, de ekkor már fakulni kezdtek a csillagok, a hold fénye elködösödött, és a faluban valahol fájdalmasan elbőgte magát egy tehén, mert borját akkor rakta kocsira egy vérszagú ember.
A második nap már könnyebb volt, a ház körüli lárma már nem bántotta, csak arra figyelt fel, amikor zengve-bongva megszólaltak a harangok. A kis Mátyás ezeket a hangokat is megjegyezte, bár nem tudta, hogy az embereknél ezek vasárnapot jelentenek.
A vasárnap különben úgy kezdődött, hogy egy lavór víz kiloccsant az udvarba. Tisza odament, megszagolta a vizet, aztán újra lefeküdt a kerítés mellé.
Ezután Csám zörgetni kezdte az ól ajtaját, és ennivalóért ordított, bár ez az ordítás néha egészen szelíd volt, és szinte kérésnek hallatszott.
És a ház megéledt. A konyhából kihallatszott a tűz pattogása, az edényzörgés, és később Erzsi fejőkével ment az istálló felé, Rozál pedig vödörben ennivalót vitt Csámnak, aki ekkor már két lábon állt, és másik két lábával a kerítésre támaszkodva mérgesen követelte a reggelit.
Amikor a tyúkok meglátták Rozál piros szoknyáját, kárálva repültek le az alvófáról, mert ezek a tyúkok télen-nyáron az eperfán aludtak.
A ház kéménye selymes fehér füstöt eresztett a levegőbe, és amikor a kacsák és libák is gágogva-sápogva kiszaladtak az ólból: egyszerre reggel lett.
És ekkor félrebillent a konyhaajtóra akasztott lepedő, és papucsban, ingben, hosszú alsónadrágban, kezében borotválkozó-szerszámaival megjelent az öreg Retek.
– Adjatok egy széket – szólt hátra, és a szerszámokat sorjába lerakta a pitvar mellvédjére – és meleg vizet is.
Róza kihozta a széket s a meleg vizet, az öreg pedig elkezdte a borotvát fenni. Közben hirtelen megállt, és feltekintett a Mátyás kalickájára.
– Terád meg nem gondol senki, mi?
A kis Mátyás lenézett az öreg emberre, és halkan szólt valamit.
– Éhes is vagy, ugye?
A kis rab azonban nemcsak éhes volt. Nemrég kelt fel a nap és a szabad erdő hangjai ott szálltak körülötte. Köztük a mátyások éles kiáltásai is; ekkor újra összehúzta magát, mert elszorult a szíve. Szeretett volna visszakiáltani, de nem mert, szeretett volna repülni a reggeli erdőben, de a rács kegyetlen vesszői őrt álltak, így a kis Mátyás csak ült mozdulatlanul, és behunyta a szemét, hogy ne lásson semmit.
De most úgy látszik, hozzá szólt ez az ember, hát ő is panaszosan mondott valamit.
Az öreg Retek felkelt, és kezében a borotvával elindult a konyha felé, miközben alsónadrágja kötői mérgesen libegtek utána.
– Alszik még ez a gyerek?
– Mit akar vele édesapám?
– Azt akarom, hogy keljen fel, és etesse meg a madarát.
– Ráér az a madár…
Péter megmozdult az ágyon.
– Majd délután szedek neki valamit.
– De addig te se eszel.
Retekné ekkor jött be a konyhába. Ölében tál, a tálban két véres torkú kis kakas. A tálat keményen letette az asztalra.
– Mámeg ez a büdös madár? Hát add oda öregapádnak, Péterkém, ha olyan nagyon szereti. Hogy nem szégyelli így kezdeni a vasárnapot…
– Oda is adom – mondta Péter az ágyban –, oda is adom…
– Jól van. A madár az enyém. Ti meg csak fogjátok pártját annak a taknyosnak, akkor majd ember lesz belőle. A csirkebeleket meg miegymást pedig tegyétek félre.
És csattogó papuccsal mérgesen kiment a szobából. Odakünt újra elkezdte fenni a borotvát, de mind finomabban, mind lassabban, s az öreg Retek haragja lassan elszállt.
A pitvarba odasütött a nap, az erdőből odahallatszott a madarak éneke, a falon legyek zümmögtek, és a borotválkozótányér szélére odaszállt egy méhecske.
– No, te bolond – hessegette Retek szelíden –, eredj a kúthoz, mert ez szappanos.
A kis méh fel is reppent a levegőbe, az öreg pedig szappanozni kezdte magát, és észre se vette, amikor felesége megállt mellette.
– Igyék egy kortyot, János – és pálinkáspoharat tett a szappanostál mellé. – Jót tesz ilyenkor.
Az öreg komótosan letette a pamacsot, széttörülte bajuszát, és felhörpintette a pálinkát.
– Hát ez jó volt! Jólesett. A gyerekre meg azért szóltam, mert javát akarom. Te okos asszony vagy, ezt úgyis tudod, – és nagy békességgel tovább szappanozott.
Retekné pedig bement a konyhába, tett-vett egy darabig, aztán úgy nézett Péterre, mintha most látná először.
– Hát te még mindig fekszel, te gyerek? Ki abból az ágyból! Mosdasd, Rozál, öltöztesd, cipőt a lábára, aztán menjen ez is a templomba.
Péter szomorúan érezte, hogy a szelek megfordultak, és bánatosan mászott ki az ágyból. Odaült a kemencepadkára, és mogorván nézett maga elé.
– Fáj a fejem. Egész éjjel fájt…
– Ott a tejed, idd meg, aztán öltözz.
Rozál is kijött a belső szobából, és kezében egy pár új cipőt hozott.
– Mosakodj, Péterkém, aztán felhúzhatod az új cipődet. Máma felhúzhatod.
Retekék háza táján ezen a napon általában valami győzelemíz érzett. Péter elbánt a gyerekekkel, Rozál Pecsenyésnével, az öreg Retek a mérnökékkel, nem is beszélve Lesiről, akinek ma a templomban diadalmasan a szemébe kell nézni. És nyájasan köszönteni Árkosnét is. Ha ugyan van bőr a képükön, és egyáltalán emberek közé mernek menni.
– Siess, Péter. A matrózruhádat veszed fel…
Péter erre megmozdult, mert a matrózruhát csak sátoros ünnepeken és búcsú napján szabad felvenni, és a cipő is ingerlően szép volt.
Bent a szobában Erzsi mosakodott erősen, kint a pitvarban Retek borotvája sercegett, Rozál fésülködött, Péter vizet öntött egy teknőbe, s a házban a tisztálkodás szaga és zaja folyt szét, csak az öregasszony nem készült sehova.
– Siessetek! Siessetek!
Forró vizet öntött a csirkékre, s a gőzben párás tollszag gomolygott a gerendák felé.
Második harangszóra elindult a falu a templom felé. A nap ragyogott, ahogy tudott, a járdák tisztára voltak seperve, a galambdúcokban búgtak a galambok, az út porában verebek fürödtek, az ajtók halkan nyíltak, csizmák kopogtak, ablakok villogtak, kémények füstöltek, és a kertekben olyan áhítatos mozdulatlanságban álltak a fák, mintha érezték volna, hogy ünnep van.
Második harangszókor Retekék már a falu végén jöttek. Elöl Rozál és Erzsi, utánuk Péter és jóval hátrább Retek, tempósan, nyugodtan, arcán azzal a komolysággal, melyről messziről látszott, hogy ennek az útnak a vége a templomba ér.
Az öreg Retek csizmái ragyogtak, zöld vadászegyenruhája gyűretlen volt, kalapja mellett „zergetoll” és zöld hajtókáján arany cserlevél. Az öregnek ugyan csak ezüst cserlevél járt volna, de ha már a szabó felvarrta, hadd maradjon.
– Bolond ez a szabó, aranyat varrt rá – mondta otthon, de azért kedvtelve nézte meg magát a tükörben, és – valljuk meg – Retek bronzszínű, viharvert arcához az arany is jól állt.
Péter középen ballag, de úgy rakja a lábait, mintha tojáson járna, és arcán nem látszik az az öröm, amit a matrózruhának és az új cipőnek okoznia kellene. Sőt Péter szeme könnyes és a bal képe mintha pirosabb lenne.
A falu közepe táján egyszer csak megáll.
– Nem tudok továbbmenni.
Rozál villogó szemmel fordul hátra:
– Akarsz még egy pofont? Ilyen gyönyörű cipő! Mintha a lábadra öntötték volna! Apád küldte…
– De ha szorít.
Közben az öreg Retek utolérte őket, és el is haladt mellettük, de úgy elhaladt, mintha amazok a világon se lettek volna. Őt ezek az ügyek vasárnap, az utcán, díszruhájában, nem érdekelték. A gyereket neveljék az asszonyok! Hát nevelték is.
– Nem szégyelled, mindenki minket néz!
– Szorít! – és Péter belekapaszkodott a kerítésbe.
Rozál tétovázás nélkül nyakon vágta Pétert, és próbálta elhúzni a kerítéstől, amihez fia körömszakadtáig ragaszkodott.
– Ezért öltöztettelek fel?
– Isten bizony, nagyon szorít!
Péter ezt már bömbölve mondta, és – igen, a matrózruhában – leült a földre.
Ebben a pillanatban megszólaltak az összes harangok, és Rozál nem nevelhette tovább Pétert.
– Megállj csak! – mondta elkeseredve, és sietve elindultak a templom felé.
Péternek ez a fordulat se tetszett, mert megint egyedül maradt, és a falubeli gyerekeknek sok leszámolnivalójuk volt vele. Gyorsan lehúzta cipőjét, és immáron felszabadulva, a körülményekhez képest elég vidáman trappolt anyja után. Szerencsére még a templomajtóban elérte őket, és Rozál majd elájult a méregtől, amikor fiát meglátta mögöttük, mezítláb, mindenik kezében egy-egy cipővel.
– Takarodj haza! – sziszegte.
– Haza? – kérdezte Péter ugyancsak suttogva, és arra gondolt, hogy a matrózruha cipő nélkül is templomképes. De ha anyja akarja?
Megfordult az ajtóban, kicsit tétován, aztán elindult és utána zengve-búgva kiáradt az ajtón az orgonaszó.
A ház környéke ekkor már nagyon csendes volt. A kis Mátyás szunyókálva ült a rúdon, mert nagyon jóllakott. Az öreg Retek apróra vágott csirkebéllel jóltartotta, vizet is adott neki, így szépen indult a délelőtt nagyon.
Melegedett az idő. A fecskék suhanva vágtak be a pitvarba, s a ház faláról legyeket kaptak el, a konyhában pedig Retekné dúdolgatott magában – vasárnap lévén – istenes énekeket. Az öregasszony nem is igen tudott már mást, és úgy érezte, nem is illene már mást énekelni. A gyerek daloljon gyerekdalokat, a fiatal daloljon a szeretőjéről, házasember a párjáról, az öregje pedig szálljon az Istenhez, hiszen mindjobban közeleg az idő, amikor a dalokról is – mint mindenről – számot kell adni.
Énekelgetett hát az öregasszony, s amikor úrfelmutatásra csendült a harang, letette a kanalat, és imádkozgatott egy verset.
Az ebéd csendesen főtt a tűzhelyen, s a gőzből már kiérzett a készülő leves s a sült hús illata.
Ekkor odakint megcsikordult a kútgém, és Tisza vakkantott egyet.
Retekné felkelt. Valami ismerős jöhetett be vizet inni, mert Tisza tovább nem ugat.
Az udvaron azonban nem volt senki. Tisza a kerítés mellett bóbiskolt. A kútgém rendesen állt a helyén.
Az öregasszony tanácstalanul állt az ajtóban. Meg mert volna rá esküdni, hogy nyikorgott a kútgém. Hát ilyen az öreg fül: akkor is hall valamit, amikor nincs mit hallani.
Újra dúdolni kezdett, de alighogy elkezdte, megint nyikorgott a kútgém. Tisztán, élesen.
Most már sietve ment az ajtóhoz. Ki az, aki bolondját járatja vele. Az ajtóban megrendülten állt meg. Az udvaron nem mozdult semmi, a kútgém állt mozdulatlanul…
– Uram Isten!… – és keresztet vetett.
Ragyogó délelőtt volt. Retekné mégis síri hűvösséget érzett a levegőben. Karjában reszketés bujkált, és tudta, hogy valaki üzenni akar. Persze a túlvilágról…
Szinte lábujjhegyen ment vissza a konyhába.
– Minden jótét lélek dicséri az Urat… – suttogta, és arra gondolt, hogy valakivel nagy hiba lehet odaát, mert fényes nappal nem szokásuk a lelkeknek jelentkezni.
Leült, ölébe tette két kezét, és gondolkozni kezdett, ki is lehet az illető.
Ekkor újra megcsikordult a kútgém, és újra vakkant egyet a kutya. Az öregasszony felugrott, és eszelősen nézett az ajtóra, de mozdulni csak később mert. Borzongva osont az ajtóhoz, de az udvar most is békés ragyogásban úszott.
A faluban egy kakas kukorékolt, és újra megszólalt a harang.
A harang zengő, puha hullámzása kicsit megnyugtatta, s szinte bosszankodott az urára, hogy most nincs itthon. Talán majd el se hiszi. Ott áll a templomban, és eszébe sem jut, milyen veszedelemben van a felesége. Vagy talán az a baj, hogy ő nem ment templomba. Ez is lehet…. Uram bocsá…
És csak állt, mereven nézve az udvart. Az ól mögött, az árnyékban mintha mozdult volna valami, és a baromfiak is különös csendben voltak – pedig az állat megérzi, ha valami történik, és – azt mondják – többet is lát, mint az ember…
Ekkor száraz pattogással egy szekér fordult a ház előtti útra. Csendesen jött a szekér. A kocsis a lovak mellett ballagott. A gyeplő a lőcsre volt akasztva, s az ember a kalapját a kezében hozta.
A lovak bólogatva ballagtak a homokban, a kocsi mögött zsebkendővel a kezében száraz, kicsi öregasszony lépegetett. A csíkos dunyha már messziről látszott és Retekné tudta, hogy beteget hoznak.
Kiállott hát a kapuba, hogy részvétkedjen egy kicsit, de – őszintén szólva – emberek között akart lenni. Ha ismerős kocsi lenne, el is mondaná, milyen furcsa dolgok történnek az ő házatáján.
De a öregasszony nem volt ismerős. A nagy körtefa árnyékában megálltak egy pillanatra, és Retekné odalépett.
– Mi baj van?
De ekkor már tudta. És tudta azt is, hogy a kútgém miért nyikorgott, pedig ember se volt közel hozzá.
Halottat vittek el a ház előtt.
– A fiam – suttogott a parasztasszony –, a fiam. – És odaállt a kocsi mellé, mintha nem hinne a halál valóságában.
– Édes fiam… – fehér kendőjével megsimogatta a legényke verejtékes, sárga arcát.
– Hogyan?
– Sarjút hordtunk. A kaszát meg otthagyta valaki a kocsi mellett. Megcsúszott… aztán bele…
Retekné szeme elkönnyesedett. Átsugárzott rajta a panasz, és csak nézte a halottat, aztán szelíden megfogta a másik asszony karját. – Jöjjenek be, pihenjenek…
A parasztasszony szeme sarkában ott ült a könny, és csak a fejét ingatta.
– Nem lehet. Meleg van… – aztán mintha megrémült volna, hogy a romló testre gondolt: hangosan felkiáltott: – Az én fiam… fiatal élete, a férgeknek! – és sírva odadőlt a kocsihoz.
A kocsis eddig nem szólt az asszonyok beszédébe. Nézte a földet, a homokot túrta a csizmájával, de aztán csendesen odafordult.
– Menjünk, Róza néném! Köszönjük a ténsasszony jóságát. Na, Sármány!
A lovak elindultak. Az öregasszony csak ránézett Reteknére, bólintott, és elindultak a napsütötte úton, de lassan ballagó árnyékukban a szomorúság lépegetett utánuk.
Retekné nagyon egyedül maradt. Nézett a kocsi után, aztán az ebédre gondolt. Hátha odaég valami. Megfordult, hogy bemenjen, amikor Péter bukkant ki a fordulónál.
A két cipő egy boton himbálózott a vállán, és látható felszabadultsággal lépegetett a puha, meleg homokban. Amikor öreganyját meglátta, a kapuban megtorpant, de – mivel az öregasszony integetett feléje – újra elindult.
– Talán édesapám jött meg – gondolta Péter, mert az ilyen integetés nem volt szokás a családban. Ha valaki jött, hát jött.
– Vége van a misének? – kérdezte öreganyja, de mindjárt utánatette: – Halottat vittek erre. Láttad?
– Halottat?
Péter megkönnyebbülve érezte, hogy a misekérdés egyelőre meg van oldva.
– Nem láttam. Én a réten jöttem, mert nagyon szorított a cipő.
– Okosan! Ha nem muszáj, ne koptasd. Kaszába esett bele! Szép fiatal ember volt. Persze ilyenkor a doktorok… ilyenkor kutyát érnek. Hanem annyi bizonyos, hogy a kútgém megjelentette… Na, ne nézz rám olyan maflán. Nem neked való ez még. Gyere be, mert nekem dolgom van.
Péter ugyan nem értette, hogy mi szükség van rá a konyhában, de jónak látta öreganyja szoknyája mellett maradni.
– A cipőket eltehetem?
– Persze. Alul a kisszekrénybe. Látod, tudsz te jó gyerek is lenni. Csak siess…
Retekné jó hangosan beszélt, és az volt az érzése, hogy ha beszél nem hallatszik az a nyikorgás, ami mellett mozdulatlan az udvar, és száraz karjával halottan áll a kútgém. A háta is borsódzott, ha rágondolt… Mit prédikált a pap?
Péter kényelmetlenül feszengett.
– A pap?
– Jól prédikál ez a mi papunk, csak mindig rá hallgass, fiam. Akkor aztán nem lesz bajod, sem a földön, sem a másvilágon.
Péter tökéletesen jól érezte magát a földön, és a másvilágról csak homályos sejtelmei voltak.
– A másvilágon?
– Ott ám, kisfiam! Mert hiába temetik el a rossz embert, aki bűnben halt meg: csak visszajár… Vándorol a földön, néha bezörget az ablakon, néha a ház körül settenkedik, és ilyenkor vonítanak a kutyák… De hát, ezt neked még nem kell tudni.
– Ha a farkára lépnek, akkor is vonít…
Péter gyakorlati ember volt. Hajnalban kelt, és este alva dőlt kis vackába. Szellemet egyet látott, de az is bika volt, aki a disznótoros nagy vacsora után álmában megkergette. Azóta Péter, ha szellemről beszéltek: bikára gondolt. Nagy, vörös bikára, amely dübörögve száguld utána a réten, és ő ordítva szaladna előle, ha lábai egyáltalán mozognának.
Péter tehát a szellemektől egyáltalán nem félt, de anyja megérkezésére nagyon szorongva gondolt, és amikor a kertajtó becsapódott, ijedten nézett ki az ajtón.
Az öreg Retek érkezett meg. Arcán a megelégedettség derűje fénylett, és kalapját a kezében hozta, mintha a mise hangulata még most is körülötte borongana.
– Hát a többiek?
– A katona jön velük: Kérte, hogy engedjem meg…
– Jóravaló embernek látszik.
– Annak – mondta az öreg Retek, és elindult a szoba felé, de felesége megállította.
– Ne menjen most be, János, valamit mondani akarok…
– Hogy a gyerek levetette a cipőjét? Hát szorította a lábát. Nekem is volt egyszer egy pár csizmám, csillagokat láttam benne… emlékszel?
– Nem a gyerekről van szó! Nagy dolgot akarok mondani. Nagyon nagyot! Jó, hogy jönnek Rozálék.
Péter riadtan nézett az ajtó felé. Az öregasszony elibük ment.
– Na, a katonát elvesztettétek?
– Nem katona, hanem csendőr – mondta Rozál nyomatékkal, de anyja oda se hallgatott.
– Gyertek! Mondanivalóm van. Péterkém, menj ki.
Péter szívesen ki is ment volna, de anyja – dacára a kíváncsiságnak, hogy mi az a fontos mondanivaló – elibe áll.
– Gyere csak ide, te utolsó!
– Rozál! – csattant fel az öregasszony –, hozzá ne nyúlj ahhoz a gyerekhez! – és látszott az arcán, hogy mondanivalója mellett eltörpül minden esemény.
Rozál meghökkent, Péter pedig nyakát kicsit behúzva, kioldalgott a konyhából.
– Üljetek le!
Az öreg Retek széket hozott maga alá és elővette a pipáját.
– Most ne pipáljon, János.
– Nee?
– Ne! Mert szellem járt a házunkban – de olyan igaz rémülettel nézett újra az ajtó felé, hogy a többiek is odanéztek. – Itt főzögetek, dúdolgatok, imádkozgatok, amikor egyszer csak nyikorog a kútgém. Mondom magamban: valaki bejött vizet inni, mert az öreg kutya is olyan barátságosan vakkant. Kinézek, senki. Na, mondom, megcsalt a fülem, mert a Tisza is békésen feküdt az árnyékban. Alighogy térülök-fordulok, újra nyekereg a kútgém. Kimegyek, senki. Áll a kútgém, mint a kapubálvány. Ostora meg se rezzen… Ekkor már elöntött a forróság. Itt van valami… Álltam az ajtóban. Sütött a nap, mégis olyan hűvösség fújdolgált az udvaron, mint az öreg kápolnában. Alig tudtam bevánszorogni.
– Nem látott semmit, édesanyám?
– Semmit – suttogta Retekné Rozál felé –, de csak várj. Bejöttem, keresztet vetettem, rázott a hideg, amikor megint nyikorgott valami, de úgy nyikorgott, mint amikor koporsószeget húznak ki…
Dermedt csend lett a konyhában. A tűzhelyen hétköznapi pöfögéssel gőzölt a leves, de ijedt szorongás kígyózott a falak mentén és a gondolatok között. Ki gondol ilyenkor arra, hogy a koporsószeget nem szokás kihúzni?
– Éppen csak hogy magamhoz tértem, hát szól ám megint az az átkozott kútgém, de én akkor már nem voltam se eleven, se holt. Odatámolyogtam az ajtóhoz – legyen, ami lesz –, hát akkor… tűnt el valami az ól mögött…
– Mi?
– Ha én azt tudnám. Nem volt annak formája! De színe se. Csak egy villanás volt az egész…
– Jézus!
– …még megijedni se volt időm, hát jön ám egy kocsi két fekete lóval, hogy azt se tudom, hogy értem ki a kapuhoz.
– Hát kiment, édesanyám?
– Ki hát! – mondta Retekné. – Mért ne mentem volna ki? A kocsi megállt a kapu előtt, s akkor már értettem mindent. Szép fiatal legény feküdt a kocsin – holtan. Hát ezt jelentette a nyikorgás. Talán azt akarta mondani, hogy vigasztaljam meg az édesanyját. Meg is vigasztaltam…
– Nahát!
– Így volt!
Az öreg Retek újra elővette pipáját.
– Lehetséges – mondta –, már én is hallottam ilyesfélét. Hát, szóval: terítsetek. Mink megtettük a magunkét a templomban, anyátok idehaza, arról nem tehetünk, hogy az a legény meghalt.
– Kaszába esett bele – mondta Retekné, és felállt, mert akkor harangoztak délre, és – szellem ide, kísértet oda – tisztességes háznál a leves délben az asztalon van.
– Hívjátok a gyereket!
Péter a Mátyás kalickája alatt állt. Nézte a madarat, s az vissza. Péter nem sokat törődött azzal, hogy kiküldték s az öreganyjának fontos mondanivalójával sem. Péter elsősorban éhes volt, másodsorban pedig arra gondolt, hogy a cipőlehúzás utóhangjai végleg elrendeződtek-e, vagy lesz még folytatása.
Bent már tányérok csörömpöltek, és Erzsi dalolva ment a kútra vízért. A kútgém ostorfáján olyant rántott, hogy a gém alig nyikkant és amikor megmerítette a korsót, megnézte magát a víz kerek tükrében.
Erzsinek a csendőr járt az eszében, és anyja kísértethistóriáját tökéletesen elfeledte. Anyja csak valami villanást látott, aminek se színe se alakja nem volt, míg a csendőrnek mindene volt. Piros arca, kis fekete bajusza, szép szürke szeme, makulátlan tiszta ruhája, kardja, állszíjas kalapja, melyen a kakastollak kéken villantak, és úgy belegyalogoltak Erzsi szívébe, hogy ott Lakat Miskának csak elhalványult emléke maradhatott.
– Gyere, Péter, ebédelni – és mosolygott Erzsi, úgy, hogy Péter nem tudott tökéletesen eligazodni a család különféle érzelemhullámzásában.
Bent az öreg Retek már a kenyeret szelte, a leves csodálatos illatot felhőzött, és Péter nyugodt vidámsággal ült le tányérja mellé, mert anyja akkor csúsztatott tányérjába egy szép zúzát.
– Egyél, te rosszcsont!
A cipőügyet tehát el lehetett hantolni.
Kint pedig déli csendben és szikrázó ragyogásban fürdött az udvar. A kacsák a pajta árnyékában hűsöltek. Tisza a kerítés mellett kapkodott a legyek után, a kis Mátyás pedig bóbiskolva gondolt arra, hogy legközelebb Tást utánozza, a kacsát, aki totyogva jár az udvaron és értelmetlenül kiabál. A kis Mátyást ingerelték az idegen hangok, és vágyat érzett, hogy azokat utánozza.
Különösen a kútgém nyikorgása tetszett neki. Először halkan próbálgatta, később azonban, amikor egyedül érezte magát – nekieresztette a hangját, de aztán megijedt, mert valahányszor nyikorogni kezdett, Retekné jött ki a konyhából, és úgy nézett körül az udvarban, mintha valamit keresne.
És most meleg van. Talán fürödni kellene? Leugrott ülőfájáról, és odament a tányérhoz, melyben vizet adott neki az öreg Retek. Még egyszer körülnézett, aztán beleült a tányérba, szárnyait kicsit leeresztette, és szórni kezdte magára a vizet. Tisza, megunva a mérgelődést Zu népével, a legyekkel, odaballagott a konyha ajtajába, leült a küszöb előtt, és megcsóválta a farkát, ami annyit jelentett, hogy: jó étvágyat kívánok.
– Várj sorodra – szólt ki Retekné, és Tisza újra megcsóválta a farkát, ami annyit jelentett, hogy:
– Várok, várok, csak éppen benéztem – és ellépett az ajtó előtt, mert a pitvarban valami lehullott a földre.
Tisza odament a kalicka alá, és nem értette, honnét csepeg a víz. Felnézett és halkan morogni kezdett.
– Ki van odafent?
A kis Mátyás kidugta fejét a rácson, és kedveskedve nézett le a kutyára.
– Te vagy itt, öreg Vahur? Én a Mátyás vagyok, az erdőről. Idehozott egy ember. Láttam, megkergetted Nyaut, ha szabad lennék, szeretnék a barátod lenni…
A Mátyás halkan beszélgetett, és az öreg kutya félrefordított fejjel hallgatta. A kis Mátyás lágyan, dallamosan diskurált, és Tisza érezte, hogy ez az erdei madár valami jót mond. De nem szólt neki vissza, csak a farkát csóválta, ami annyit jelentett, hogy az ismeretség megtörtént.
Bent a konyhában az öreg Retek ekkor gyújtott pipára. Rozál forró vizet öntött a mosogatódézsába, Erzsi az edényeket szedte össze, Retekné pedig ura mellé ült.
– Péterkém, eredj játszani.
Péter nem is kérette magát. Tudta, hogy valami családi tanácskozás kezdődik, és Péter nem volt kíváncsi természetű férfiú.
Nem értette ugyan, hogy miért szokás őtet ilyenkor kidobni, mert később úgyis megtudott mindent, és sose talált a nagyok titkolózásában semmi rendkívülit.
Kiment hát a pitvarba, onnét az útra, és amikor a kertajtót is behúzta maga után, az öreg Retekné urához fordult.
– Hát most beszéljetek a katonáról!
Az edények zörögtek. Erzsi elfordult – jelezve, hogy ő tulajdonképpen nincs is jelen –, Retek pedig megnyomkodta pipájában a parazsat.
– Ez a dohány se olyan, mint régen volt. A fene tudja, mit csinálnak mostanában a dohánnyal. A katonáról pedig én keveset tudok.
– Csendőr! – mondta újra Erzsi nyomatékkal. – Katona akárki lehet… ez meg csendőr. Őrmester!
– Az, aki itt volt a tiszthelyettes úrral?
– Az.
– Eljön? Merthogy nem jött hazáig veletek…
– Délután eljön. Kérte, hogy jöhessen. Ugye, Rozál? Jómódú ember hazulról is.
Az öregasszony elsimította kötényét és gondolkodott.
– Bor van itthon, ti meg fogjatok meg egy pár csibét. Vacsorára is kell gondolni. A csendőrnek nyugdíja van. Azzal a Lakat gyerekkel pedig most már elég legyen!
Az öreg Retek felkelt. Nadrágszíját megeresztette és mentében odaszólt a feleségének:
– Lesi nem volt a templomban, pedig szerettem volna a szeme közé nézni.
(folytatása következik)
|
