II.

A kis Mátyás az ágy alatt már megszokta a homályt, és csak most hallgatózott kifelé, mert a hangosság mindig megrémítette… Talán a fekete bogárért kiabálnak, amit megevett…?

A csótány ugyanis ingerlően és könnyelműen sétálgatott még az előbb az ágy alatt. Idősebb csótány volt már. Itt született a fal repedésében, és soha semmiféle veszedelemmel nem találkozott. Még meg is állt Mátyás előtt, hogy hát ez meg kicsoda? A kis Mátyás aztán bemutatkozott; éhes volt és odavágott.

Amikor lenyelte, hallgatózott, hogy nem történik-e valami, nem hallgat-e el az a kopogás a falon, de az óra járt tovább és látszólag senki sem törődött azzal, hogy a csótányt megette. Testvéreire gondolt, akik minden jó falatot elkaptak előle és most, hogy nem kellett osztozkodni, ez volt az első jó érzés, mióta rabságba került.

Csak ez a szürke kígyóforma izé ne rágná úgy a lábát.

Amikor a konyhában lassúdott a beszélgetés, elkezdte csipkedni a hurkot a lábán, és meg is lazította egy kicsit, ami jóleső érzés volt, nemcsak azért, mert nem fájt a lába, de azért is, mert úgy érezte, a szülők nélkül is tud segíteni magán. Az előbb maga fogott élelmet, most pedig nem fáj már úgy a lába.

Hallgatózott. A zajok nem voltak már annyira meglepőek és idegenek; a tárgyak mozdulatlanságában nem volt már semmi veszély, csak azt a tak-takolást kellett még megnézni, mert az nyugtalanította.

Lassan ugrott kettőt-hármat, és kileskelődött az ágy alól. Először megijedt, de aztán nem tudta levenni szemét a láncos óra ingájáról, mely értelmetlen egyformasággal ment ide-oda. Ide… oda…

Nézte a kis Mátyás az órát. A házikója állt, de a nyele folyton járt, mint némelyik levél az erdőn, ha fennakad a pókhálón, és a szél ide-oda lengeti.

Nézte Mátyás az órát, és várta, hogy történjék valami, de mivel nem történt semmi, elunta magát. Odament a nagy fülű edényhez, belenézett, az edényben nem volt semmi.

Megnézte a csizmahúzót, de a csizmahúzó állt két rövid lábán és úgy látszott, nem fárad el soha.

Nem mozdult semmi, csak az óra járt, hát elálmosodott a kis Mátyás; laposakat pislantott és a beszédet alig hallotta a konyhából, amikor Retekné megszólalt.

– Terítsetek, lányok. Péterkém, te meg ne búsulj, szaladj ki, nézd meg, nem jön-e öregapád.

Péter ímmel-ámmal felkelt és kiment a ház elé. Éppen akkor harangoztak délre. A harangszóra Péter levette kalapját, de imádság nem jutott eszébe, mert a ház előtti eperfára akkor szállt egy sárgarigó. Tolla, mint az arany. Ezt kellene megszerezni.

Péter visszaosont a kertbe és az egyik bokorból előkotort egy csúzlit, amit dugva kellett tartani, mert Péter több ablakot belőtt már vele, s ezek a betört ablakok nagy veréseket eredményeztek.

De mire visszament, a rigó már nem volt sehol.

– Nem jön még öregapád? – szólt ki anyja.

– Nem látom – kiáltott Péter –, de kiszaladok az útra.

Az úton, nem is messze, kalapját a kezében tartva ballagott az öreg Retek. Vállán a puska, kezében a kalap és egy pálca.

Péter vidáman szaladt elébe.

– Kész az ebéd, öregapám!

Az öreg Retek akkor fejezte be imádságát, amit déli harangszókor se mulasztott el soha. Soha! Ez pedig nagy szó volt a szegény erdőőr életében, aki szolga volt csak, és bizony parancsot kapott néha harangszó alatt is. De az öregember ilyenkor süket volt. Ellépett pár lépést a társaságtól – ha éppen vadászat volt, és az urak már a tűz körül ebédeltek –, hátat fordított az egész világnak, és nyugodtan keresztet vetett. Az urak aztán megszokták.

– Hagyjátok az öreget, imádkozik.

És a vidám tréfák elcsendesültek egy időre a tűz mellett.

Most is. Nyugodtan keresztet vetett, feltette a kalapját, megfogta Péter kezét, aztán egy pillanatra ki nem zökkenve a ballagó nyugalomból, elkezdte Pétert fenekelni a suhogó vesszővel.

– Jaj, jaj, öregapám, édes jó öregapám!…

– Paprika? Majd adok én neked mást megvakítani.

Péter körbefutott és üvöltött.

– Azt mondták, hogy… jujujuj!… azt mondták…

De a vers ebben a szoros pillanatban sehogy sem jutott az eszébe.

Az üvöltés behangzott a konyhába. Retek Rozália úgy szaladt ki, mint a fúria. Arra gondolt, hogy az Árkos Laci-féle társaság veri Pétert, de amikor apját meglátta, visszafordult.

– Nem tudom, édesapám, mért veri ezt a gyereket… – és a szeme könnyes lett.

Péter már elhallgatott odakint. Hallatszott, hogy kattant a kertajtó. Az erdőőr felakasztotta puskáját a konyhaajtó mellett a szögre, aztán belépett a konyhába.

– Adjon Isten!

Nem szólt vissza senki.

– Na, mi baj van?

– Azt talán majd maga mondja meg, ha már olyan verekedős kedvében van.

– Meg hát. Ez az akasztófáravaló paprikát szórt a falubeli gyerekek szemibe.

– Jól tette.

Az öreg Retek figyelmesen megnézte feleségét.

– Akkor jól van. Majd fizetitek a doktort, patikát meg az ügyvédet… Mert Árkosék nem hagyják annyiban a dolgot.

– De mi se!

Az öreg csendesen kanalazta a levest. Úgy látszik, előzménye van a dolognak. Nem kérdezett semmit, mert az asszonyok úgyis elmondják, mint ahogy el is mondták. Játszi könnyedséggel kapták ki egymás szájából a szót, és Péter viselt dolgaiból olyan színes történet lett, hogy a vásárban sem árultak különb meséket. Erzsi még a gúnyverset is elmondta…

– Hát így volt?

– Így bizony.

– Ha Árkos Lacinak doktor kellett, akkor mi is elvisszük Pétert. Akkora daganat van a fején…

– Nem láttam.

– Nem hát. Mert maga nem néz, csak üt – mondta a felesége. – Hol van most az a szegény gyerek?

Péter behúzódott fájdalmában az útszéli bokrok közé. Az előbb már elhatározta, hogy betyár lesz, mint Sobri Jóska, később azonban oda egyszerűsítette a dolgot, hogy ellopja öregapja puskáját, és kiirtja az egész Árkos családot… de ha ez nem sikerülne… csúzlival mindenesetre betöri az ablakukat…

Az árnyékban déli nagy csend volt. Az út lustán kanyargott el a ház előtt, hol Tisza, a nagy komondor, dühösen kapkodta a legyeket, amikor Péter figyelni kezdett. Hangok közeledtek az úton és a hangok közül is kivált Pecsenyés Ábrisné hangja:

– Az már csak így van. Az ilyen fattyúnak se Istene, se Máriája…

– Még a szeme se áll jól – mondta egy másik hang.

– De én most megmondom az anyjának! Meg én! Mindent megmondok. Most aztán kitálalok…

Ebben a hangban Péter Árkosné hangjára ismert, és nyugtalankodni kezdett. Mi lehet az a „minden”? Talán a cseresznyelopást is tudja? De mit akar itt Pecsenyésné?

Az asszonyok akkor mentek el Péter bokra előtt. Pecsenyésné ment elöl, mint a vezér.

– Ne is hagyd magad, Ilona! Majd én segítek. Fenyéri Pista zabikölykét meg, ha meglátom a faluban, hát eltöröm rajta a söprűnyelet…

Péter megtapogatta a daganatot a fején, mint egyetlen érvet a paprikával szemben, és aggodalmasan figyelt a ház felé.

Hallotta, hogy erélyesen csattant a kiskapu, vakkant kettőt-hármat a kutya, aztán arra gondolt, hogy legjobb lenne elszökni az erdőbe, de mivel kíváncsi is volt, hát inkább maradt.

Az öreg Retek ekkor csattintotta be bicskáját, keresztet vetett, és megfordult, hogy ki jött be az ajtón! Az asszonyok felálltak, és úgy tettek, mintha észre se vették volna a Pecsenyésné vezénylete alatt felvonult asszonyokat, akik már a pitvarhoz értek.

– Jó napot!

– Adjon Isten – mondta az öreg Retek egyedül, és beballagott a szobájába, mert bölcs ember volt, tudta, hogy kár itt minden szóért. Az asszonyok veszekedni akarnak, hát veszekedjék ki magukat.

Amikor a szobaajtó betevődött, Árkosné már ott állt a pitvarban. Mellette Pecsenyésné és a többiek.

– Beszédem lenne veled, Rozál!… – mondta Árkosné.

– Látom. Segítséget is hoztál bőven, pedig elég nagy szád van magadnak is. Jobb lenne, ha a fiad tanítanád tisztességre.

Árkosné fuldoklott a dühtől, így Pecsenyésné vette át a szót.

– Hát ide hallgass, Rozál! Én…

– Tudjuk, hogy ki vagy – csattant közbe Retekné. – Szegény urad belehalt. Ismerünk… minden lében kanál…

– Kanál? Hát majd én megmondom, ami a bögyömben van.

– Ne erőltesd magad. A verebek is csiripelik, meg az őrmester se tett lakatot a szájára, akinek két hétig sütöttél, főztél…

– Hahaha…

Ezt a rövid, de gúnyos nevetést Erzsi kockáztatta meg, kitéve Pecsenyésnét a rövid szélütésnek.

– Te nevetsz? Teee? Hát majd nem nevettek, szégyentelenek, ha fizettek Retek Péterke zsiványságáért. A doktor már megírta a bizonyítványt. Hát megírta… csak azt nem tudta megírni… hogy ki az apja… gyertek, asszonyok… ezekkel nem lehet beszélni…

Pecsenyésné kivágta a legnagyobb adut, és így reménye volt a győzelem fényében visszavonulni. Megfogta Árkosné karját, és megfordult, de azt azért meghallotta, amikor Rozál odaszólt Erzsinek.

– Nézz utána, Erzsikém, nem visznek-e el valamit. Az ilyen cigánytól kitelik.

Pecsenyésné erre megállt, mint aki falba ütközik. Beszélték ugyan a faluban, hogy cigány volt az öreganyja, de ezt nem merte hangosan mondani senki, mert féltek tőle, mint a tűztől, és most megkapta. Megfordult, mint a kígyó, keze ökölbe szorult, de csak hápogni tudott.

– Te… te… – és valami retteneteset akart mondani, de Erzsi betette előtte az ajtót.

– A többit mondj a el a Tiszának…

Az asszonyok lassan elindultak a kapu felé.

– Majd a bíróságon… Még ezek beszélnek… Ránk uszították a kutyát…

Pedig az öreg Tisza békésen feküdt a fal mellett, és nem tett a világon semmit, csak kitartóan és szakértelemmel vakarózott.

Az asszonyok már az úton mentek. Hangosan tárgyalták az esetet. Pecsenyésné maga felé akarta fordítani a győzelem látszatát és azt mondta:

– Hát azért megmondtam nekik! Az volt a legjobb, hogy nem tudták megmondani, ki volt a gyerekük apja. Láttátok: ez nagyon jó volt… csak úgy fulladoztak a méregtől…

És ekkor csodálatos dolog történt. Pecsenyésné megrándult és akkorát visított, mint egy mozdony, ha a mozdonyvezető dühös, mert nem akarják beengedni az állomásra.

Karját leejtette, elhalványodott.

– Meglőttek! Jaj a hátam!

Az asszonyok megdöbbenve hallgattak el. Némelyik furcsán nézett Pecsenyésnére… A nap ártott talán meg neki.

– Mit néztek? Az a vén kutya Retek volt…

Az asszonyok körülnéztek, de nem mozdult semmi és lövést egyáltalán nem hallottak.

– Mutasd!

– Nem. Menjünk a csendőrségre! Jajaj, csak elérjek odáig… Érzem, hogy a vérem is folyik… Ti láttátok…

És sietve mentek a falu felé.

Két asszony hátramaradt.

– Megbolondult – mondta az egyik –, majd hogy én törvénybe járjak…

– Komédiázik!

– Cigány! Róza legalább megmondta neki. Egy szót se tudott szólni!

És lemaradtak szépen, hogy ne kelljen Pecsenyésné mellett tanúskodni.

A napsütötte úton csak a csend maradt. Az útszéli virágok szomjasan és porosan álldogáltak a déli nap ragyogásában. A kerékcsapásban egy nagy cincér igyekezett valamerre, de amikor ki akart kapaszkodni, megindult alatta a homok, és mindig visszacsúszott. A cincér ilyenkor megállt egy pillanatra, mintha azon gondolkozott volna, hogy mi is történt vele, de aztán nyugodtan elindult újra.

A poros akácfán két kis veréb tátogatott a melegtől, és szárnyukat leeresztve néha egymásra néztek, mintha azt kérdezték volna: na és most mi lesz?

A parton egy zöld gyík süttette magát a nappal és nem tudta elhatározni, hogy bekapja-e a katicabogarat, aki már háromszor kinyitotta a szárnyát, de mindig összecsukta, mert a levegő úgy állt, mint a másnapos szilvalekvár, és kétséges volt, hogy lehet-e benne egyáltalán repülni…

Csak az egyik bokor rezzent meg, és Péter leskelődött ki az útra, aztán kilépett, ártatlanul széttekintgetve, mint aki nem tett semmit, csak elszundikált a verés után, és most hazamegy, hogy ebédeljen, ha ugyan kap valamit.

A csúzlit jól eldugta és gondolatai Pecsenyésné széles háta körül jártak. Péter jól hallott minden szót és szerény tehetségével maga is hozzá akart járulni a családot ért sérelem megtorlásához. Vágott ólmot tett a csúzliba, amit egyesek – elég helytelenül – gumipuskának neveznek, jól kihúzta és Pecsenyésné viharos sikoltással nyugtázta a találatot.

Eddig rendben lenne a dolog, most még csak az ebédet kell elintézni.

Leült hát az öreg Tisza mellé, és szomorúan köhögött, mint aki régen lemondott már arról, hogy enni is kapjon. Nem törődik már ővele senki. Így van az, akinek nincsen apja…

És újra köhögött.

Anyja kiperdült a konyhából:

– Gyere be Péterkém, elsül-fől már minden.

– Öregapám megvert…

– Mert nem tudta, hogy bántottak. Most kalickát keres a madaradnak.

A padlásról lehallatszott, hogy ládák zuhannak, kosarak gurulnak, aztán léptek a létrán.

– Na, gyere.

Péter szerényen megállt a konyhában, és nézte, hogy öregapja hogy hozza le a kalickát. Szép, nagy kalicka volt, zöld drótból, és az ülőke úgy hintázott benne, mint a hajóhinta búcsúkor, amikor Péter rosszul lett…

Az öreg Retek leverte magáról a port.

– Fölakasztjuk a pitvarba. Ugrálhat benne a madár, meg aki elmegy az úton, mindjárt látja, hogy itt erdész lakik… Tisztogasd meg, Erzsi.

Erzsi kivitte a kalickát, leporolta, Péter pedig csak állt az asztal mellett, mert úgy érezte, a madár az övé, és abba ne szóljon bele senki.

Az öreg Retek leült.

– Talán még beszélni is megtanul. Akkor aztán pénzt kapsz érte… mert ez a te madarad.

Péter ebben a pillanatban elfeledte a verést.

– Azzal meg ne gondolj, amit ezek az asszonyok összelotyogtak.

– Kicsodák?

– Pecsenyésné meg a többiek… hát nem hallottad?

– Én az erdőben voltam.

– Annál jobb! Hát csak egyél, aztán beeresztjük a madarat a kalickába.

– A fejed nem fáj? – kérdezte Péter anyja.

– Nem.

Péter – ha lehetett volna – talán két kanállal evett volna, de a beszédre így se sok hely maradt a szájában. Közben az öreg Retek két nagy szöget vert a pitvarban a falba, felakasztotta a kalickát, elhátrált egy kicsit, hogy művét jobban lássa, aztán elégedetten dörmögött:

– Olyan helye lesz, mint egy kanonoknak.

Az öreg Reteknek néha meglepő hasonlatai voltak.

A kis Mátyás jó messze beszaladt az ágy alá, amikor Péter megfogta a zsinór végét és kihúzta az ágy alól.

– Gyere. Van már házad.

A Mátyás nem értette ezt meg, de a lába fájt, azért fájdalmasan kiabált és mivel Péter nem engedte el, jól belecsípett a kezébe.

– Sszsz, ereszd el a kezem…

– Add ide, Péter, nem úgy kell a madarat megfogni, ‘iszen kihúzod a lábát.

Az öreg Retek kézbe vette a madarat, leoldotta lábáról a zsineget, és ügyesen becsúsztatta a kalickába. A Mátyás felugrott az ülőkére, figyelt, és – bár az előbb megijedt – most jól érezte magát, mert a sűrű, zöld drót mögött úgy tűnt, mintha valami bokorban lett volna.

– Csak aztán enni-innivalója legyen mindig.

– Lesz – fogadkozott Péter, és szerette volna, ha a Mátyás ugrál, vagy akármit csinál, de a Mátyás csendben volt és meg sem mozdult. Érezte, hogy rab, de nem nyúlt hozzá senki, és ismerkedett a helyével.

Ekkor zörrent a kiskapu kilincse és odanéztek. Lesi jött be az udvarba, a másik vadőr. Arca szokatlanul ünnepélyes volt és szeme ravaszul hunyorgó.

– Adjon Isten!

– Adjon Isten, szomszéd!

Retekéknél mindenki tudta, hogy Lesiék csak arra várnak, hogy az öreg Retek kiöregedjék, vagy történjen vele valami, aztán ebbe a házba költöznek. Lesiné már a sifonérok helyét is kinézte. Ezért nem a legjobb viszonyban voltak, bár ezt nem mutatták ki, de nem is jártak össze. És most itt van ez a rókaforma Lesi. Jó lesz vigyázni!

Lesi megállt a pitvar előtt, levette kalapját, és piros zsebkendőjével megtörölte homlokát.

– Meleg van… Madarat fogtak?

– Azt. Az onokám fogta. Most tettük kalickába. Legyen ilyen is a háznál; mutatós… Hát kerüljön beljebb, szomszéd.

Lesi leült a pitvargerenda párkányára, Péter bement a konyhába, csak az öreg erdőőr és felesége maradt kint, míg a többiek a konyhából hallgatóztak. Mit akarhat ez a róka?

– Gondoltam benézek – kezdte Lesi, de nem szólt rá senki.

– Egy urunk, egy gazdánk, aztán ha valami baj van… az is közös.

– Mi baj van?

Lesi nagy szemeket meresztett az öregasszonyra.

– Az asszonyok ezt nem is értik, de nekünk, esküdt erdővédeknek vigyázni kell a fegyverhasználattal, mert a börtönajtót hamar beteszik az ember után.

Retekné kicsit kárörvendett.

– Majd kihúzza magát, szomszéd. Mit segíthetünk mi ebben?

Lesi szeme furcsán cikázott.

– Én?

– Hát nem az a baj? Idejött, hogy közös a baj és fegyvert használt…

– Én?

– Hát ki?

Lesi tétován körülnézett és dühösen vakargatta körmével puskája agyát. Jól tartja magát ez a zsivány Retek, meg ez a vén boszorkány is… Szégyellik magukat előtte… de az egész falu tudja, hogy az öreg belepuskázott Pecsenyésné hátába.

– Énelőttem minek titkolni? Amikor durrant a puska, még mondtam is a feleségemnek, hogy ez a Retek szomszéd puskája és biztosan lőtt valamit, mert amire ráfogja, az biztos. Hát most Pecsenyésné volt… De aligha meg nem érdemelte.

A Retek házaspár összenézett. Harminc éve éltek együtt, s amint szemük összevillant, már értették egymást. Mert vagy részeg ez a Lesi, s akkor el lehet mondani, hogy fényes délben már részeg volt, vagy becsapta valaki, akkor meg mért ne ugorjon tovább?

Az öreg Retek ehhez mérten lehajtotta fejét, és szomorúan azt mondta:

– Hát… Istenem… a mérges ember elveszti néha a fejét…

– Tán ivott, szomszéd? – vallatta tovább Lesi.

– Anélkül se volt.

– Aztán most mi lesz? – kérdezte Lesi vidáman.

– Hát… leülöm. Mi lenne… Ámbár vannak még értelmes ügyvédek a világon…

– Sok pénzbe kerül az, szomszéd – vidámkodott Lesi, és úgy nézett körül a kertben, mint aki már tudja, hogy jövőre hová ülteti a káposztát.

Retek éppen válaszolni akart, de dühösen felugatott a Tisza és Lesi úgy érezte, most következik életének legszebb pillanata.

A kapuban kéken villantak a kakastollak és benéztek a csendőrök.

– Itthon van, Retek bácsi? – és jöttek befelé.

Mindenkivel barátságosan kezet fogtak. Erzsi gyorsan széket hozott ki, Lesi pedig arra gondolt, vajon megláncolják-e az öreget?

– Feljelentés érkezett, Retek bácsi – kezdte a tiszthelyettes –, hogy özvegy Pecsenyés Ábrisnét hátba sörétezte.

– Hallom, tiszthelyettes úr. Most mondja Lesi szomszéd is…

A tiszthelyettes vidáman nevetett.

– Na, ha másként nem tudott róla, akkor talán nem oly nagy a baj.

Lesinek keserű lett a szájaíze.

– A faluban mondták…

– Nem tudom én, honnan vette Pecsenyésné ezt a butaságot – mérgelődött a tiszthelyettes. – A többi asszonyt is kihallgattam, de se lövést nem hallottak, se senkit nem láttak, ámbár az asszony hátán van egy kis véraláfutás.

– Talán Lesi szomszéd megmondja? Ő mindent tud…

– A faluban mondták… – morgott Lesi és felállt, mert attól félt, szétveti a méreg. Megbillentette a kalapját.

– Nekem dolgom van… Jó beszélgetést kívánok – és elindult a kapu felé.

– Tiszteltetem a kedves feleségét – szólt még utána nyájasan Retekné, és Lesi úgy érezte, a gyomrában nagy epe nőtt, és ezt egy évig se emészti meg.

A csendőrök utánanéztek Lesinek.

– Miért nem kérdezik ki, őrmester úr? – mondta Retek. – Lesi szomszéd hallotta a lövést…

Az őrmester csak legyintett. Lesi pedig gyorsabban szedte a lábát, mert mit mondjon, hogy miféle lövést hallott? A csendőrök az öreg Retek pártján vannak, a vak is látja.

– Róka! – intett utána az öreg Retekné. – Idejött örülni, azt hitte, baj van nálunk.

A csendőrök nem szóltak semmit, ez már nem tartozott rájuk. A konyhaablakból Péter leselkedett.

– Mért nem mégy ki, Péterkém? – hallatszott Erzsi hangja. – Nem bántanak a csendőr urak… – és ránevetett a fiatalabbik csendőrre.

Péter azonban nem ment ki. Úgy érezte, ha az őrmester ránéz, egy pillanat alatt kiderül minden: a csúzli és a cseresznyelopás is. Megvárta, amíg a csendőrök elmentek.

Akkor kiszaladt a konyhából, és odaült a vén eperfa alá, mert már az előbb is hallotta, hogy ott fütyül a sárgarigó.

Az öreg Retek pedig beballagott a hűvös szobába. Puskáját is magával vitte, mert a szögön lógó puska azt jelentette, hogy az öreg itthon van.

– Ledőlök egy kicsit – mondta.

És végigfeküdt a díványon, amelynek zöld huzatán két kancsal gerle csókolózott. Annak idején felesége rózsaszínű díványt akart venni, de Retek ragaszkodott a zöld színhez és a madarakhoz.

– Erdész vagyok! – mondta, és a kereskedő széttárta karjait, mintegy rábeszélve az asszonyt, hogy ne is ellenkezzék! Aki erdész: az erdész.

Az öreg Retek nézi a madarakat és szépen elalszik. Mit is tehetne mást? Nyár van, alig délután, és a fák nélküle is nőnek az erdőn. Fát lopni meg kinek lenne kedve? Meleg van úgy is, mint a kemencében. A nap süt, az árnyékokat mintha késsel vágták volna ki, és a faluban a verebeknek is torkukon akadt a csiripelés. Nincs emberfia az utcán, csak Pecsenyésné siet és szépen pelyhedző bajuszkáján megáll a verejték.

Pecsenyés Ábrisné a csendőröktől jön és most tanúkat keres, de egyet se talál, mert akik az esetnél ott voltak – csodálatos – egy sincs otthon. Csak a szegény Kincsesné nem tudott idejében elbújni.

– Gyere, Katica! Te tudsz mindent…

Szerencsére ekkor ért haza Kincses Lajos. Fakó harcsabajusza a szájába lógott, és három szóból megértett mindent.

– Nem mégy sehová!

Pecsenyésné csípőre tette a kezét, de ekkor Kincses megfordult.

– Kend pedig menjen, amíg jó dolga van.

Kincses kútásó. A kútásás veszedelmes mesterség, amihez bátorság, azaz pálinka kell. Kincses Amerikában is járt, előzőleg pedig hosszabb ideig – mondjuk meg úgy, ahogy van – börtönben volt. Karjain olyan két tenyér lóg, mint egy sütőlapát, és ha „jó kedve” van, a legényeket úgy hajigálja ki a kocsmából, mint a korpászsákokat.

Pecsenyésné leengedte csípőre tett kezét, és szemében valódi könnyek szivárogtak.

– Jól van. Így bántok a szegény öregasszonnyal… de leszel még te is özvegy, Katica… – és bánatosan elment, az ajtót gondosan nyitva hagyva, mert a szomszéd kutyája az utcán volt, Kincsesék tyúkjai pedig az udvaron. A kutya – mondjuk – bemegy, megfog egy tyúkot, Kincses – mondjuk – leüti a kutya derekát… ebből még lehet valami.

A kutya azonban hosszúra nyújtott nyelvvel izzadt, és olyan odaadással dőlt a kerítés árnyékába, akár az öreg Retek a díványra. Pecsenyésné pedig emésztő dühvel fenyegetett a kutya felé, és szívesen főzött volna neki spongyát zsírban, amitől a kutyák tudvalevőleg a föld alá kerülnek, többnyire a kert végébe, ahol hosszú és nyugodalmas alvás esik a bodzák árnyékában.

Pecsenyésné bevágta maga után a léces kertajtót, és azután már csend volt a faluban. A földes szobák hűvösén durva vászoninget foltoztak okulás öregasszonyok, a patak kiöntésén féllábon aludtak a libák, a legelő kerek, nagy fái alatt békésen deleltek a marhák, és a bojtár tátott szájjal aludt a galagonyabokor árnyékában. A bojtár orrára időnként rászállt egy légy de el is repült azonnal, mert a bojtár álmában azt mondta: ne bolondozz, Mari! Ebből arra lehet következtetni, hogy a Mari nevű hajadon a bojtár orrát szalmaszállal szokta csiklandozni.

Álmosan tűnődött az egész világ, csak Péter volt éber, mint a róka, ha libát lát. A rigó ott fuvolázott a nagy eperfán valahol, és nem lehetett meglátni. Péternek már a nyaka tekeredett ki a nagy erőlködéstől, amikor rikkantott egyet a sárga tollú dalnok, és elrepült az erdő felé.

Péter dühösen csúzlizott utána, és a kavics – messze a rigótól – csattanva vágódott Retekék kerítésének.

Az öreg Tisza felébredt mély álmából és bután körülnézett, mintha azt kérdezte volna: mi volt ez? De nem válaszolt senki, csak a kis Mátyás leskelődött a kalicka rácsán, és azon gondolkodott, vajon a kutya rokona-e Vuknak, a rókának.

Nemsokára mozgás hallatszott a házból, aztán nehéz léptek és torokköszörülés.

Az öreg Retek ebédutáni ébredése mindig mogorva volt. Véreres szeme most is körülnézett: miben lehetne hibát találni, de az asszonyok a kertben dolgoztak, és csak Tisza, az öreg kutya volt a láthatáron. Tisza pedig éppen olyan mérges volt ilyenkor, mint a gazdája. Szeme dagadt az alvástól, és még mindig azon tűnődött, mi volt az az előbbi koppanás.

– Öreg kutya, vén kutya – dörmögte Retek –, csak mi vagyunk ébren!…

Tisza csóvált egyet farkán, ami lehetett beleegyezés is, kedveskedés is, de azt is jelentette, hogy, jó, jó, de én még aludni akarok.

Retek még egy pillantást vetett a kis Mátyás kalickája felé, aztán lódított egyet puskáján, és elindult az erdő felé.

Az udvar megint üres maradt. Csak Tisza vetette fel fejét, mert valahol sebesen közeledő paták verték a földet, és a kerekek mormolása is erre közeledett. Tisza ismerte már ezeket a hangokat és csak úgy tessék-lássék vakkantott kettőt-hármat, amikor az erdőmérnök kocsija megállt a ház előtt.

– Halló! Jöjjön ki valaki!

Az asszonyok már régen hallották, hogy jön a kocsi, de csak annál nyugalmasabban gyomláltak. Majd kiabálnak, ha kell valami…

– Menjen ki, édesanyám…

Az öreg Retekné dühösen, de komótosan ment a kocsi felé. Mit kiabál ez a kehes mérnök? Neki ne kiabáljon, annak kiabáljon, akinek fizet!

– Jó napot, Retekné!

– Jó napot, mérnök úr. Kezeit csókolom, kis nagyságos asszony! Jaj, de jó színben tetszik lenni, Istenem, hát persze, ilyen fiatalon… hiszen lány még szinte… mint a rózsa… Jól teszi a mérnök úr, ha magával viszi a jó erdei levegőre, még ellopnák a Gyöngyöm…

Retekné ragyogó arccal és egy szuszra mondta el mondókáját, és közben arra gondolt, hogy; igaz-e a mérnökné tüdőbaja, vagy csakugyan lehet ilyen szépen „kivikszelni”?

– Az ura merre van?

– Bizony, nem mondta! Bekapta azt a kis ebédjét, aztán úgy elszaladt, mint a gyík. Biztosan megtalálja mérnök úr. Olyan ember az én öregem, aki tudja, hol kell lenni.

– Hát majd megkeressük. Isten vele, Retekné!

A mérnök kalapja felé bökött, felesége nagyon kedvesen mosolyogva biccentett, s a kocsi, nagy porfelhőt hagyva, elveszett az út kanyarodásában.

– Ezek aztán élnek – rántotta meg köténye madzagját. – Kocsikáznak meg rendelkeznek.

– Viszi azt a csenevész feleségét, mint a fiahordó…

– Vele volt az asszony is?

– Vele hát!

– Milyen ruha volt rajta?

– A fene se nézte! Csak a feje volt menyecskésen hátrakötve. Adja a menyecskét, de gyerek aztán nincs.

– Nem is tudná világra hozni – vélte Erzsi.

Egy kis csend lett. A kert fái már árnyékot kezdtek adni, és a kihúzgált gyomok kesernyés szagot árasztva halódtak az ágyások között.

A mérnök kocsija lassítva ment már az erdőben.

– Kedves, szolgálatkész asszony ez a Retekné; szinte intelligens; ilyen helyről kellene valami jó szobalány – mondta az asszony.

A mérnök megbökte a kocsis vállát:

– Józsi, nem tudja, az öreg Retek kisebbik lánya itthon van?

– Itthon, instálom, de az aligha megy szolgálni.

– Miért?

– Nem megy. Még csak városba, valami nagyúri házhoz talán elmenne…

A kocsi halkan pattogva ment az erdőben. A mérnök és felesége összenéztek. Nagyúri házhoz! Milyen buta paraszt ez a Jóska! Tudhatná, hogy a mérnökné otthon, Pesten, méltóságos kisasszony volt, s még most is a földhöz vágná a tányért, ha olcsóbb lenne, amikor valaki azt mondja neki, hogy: tekintetes asszony…

Nagyúri házhoz! Örüljön ez a vén Retek, hogy egyáltalán szolgálhat még. Nagyúri ház! Tudja az ilyen kocsis, hogy milyen a nagyúri ház? Zsíros csizmában jár még nyáron is, és amikor bejön a konyhába, olyan istállószaga van, hogy szellőztetni kell utána.

És otthon, amikor a házaspár leszállt a kocsiról, a fiatalasszony eleresztette füle mellett Józsi köszönését. A kocsis tudta, hogy valami hiba van, de nem tudta, hogy mi, ezért mielőtt kifogott, csúnyán megverte a lovait. A faluban pedig híre ment, hogy az erdőmérnök felesége nagyon magasan hordja az orrát: nem fogadja a cselédség köszönését.

– Úgy látszik, a méltóságos mama nem tanította meg – mondta az intézőné. – Kaphatott volna ez a szegény Imrei jóravaló, vidéki lányt is, nem ilyen pesti kanárit, aki azt hiszi, hogy a kacsából, mire megnő, liba lesz…

Mivel pedig Retek erdőőrt nem találták, a mérnök bekiáltott a kocsiról, hogy az öreg este menjen be parancsra. Az öreg Retek persze minderről mit sem tudott. Felforgatott egy-két hangyabolyt, és papírzacskóba szedte a hangyatojásokat, hogy legyen a kis Mátyásnak mit enni. Végignézte a fák oldalát, és ami bogár, hernyó szeme elé került, azt is összeszedte.

Amikor aztán az árnyékok jó hosszúra nyúltak, elindult hazafelé. Ilyenkor különösen kedves volt az erdő, s az öreg nem sietett. A gyalogutak árnyékos kanyargásában békesség volt, a madarak esti nótáikat fütyülték már, a virágok bólongatva kellették magukat a lepkéknek, és a fák nehéz esti illatot leheltek.

Péter a kert mellett ácsorgott, amikor az öreg megérkezett.

– A mérnök úr kereste Öregapámat, kétszer is. Parancsra kell menni!

– A fenét!

– De.

– Aztán a madarad evett-e máma?

– Jól van az lakva – mondta Péter és érezte, hogy kár volt hírnöknek lenni.

– Hát akkor a madár az enyém. Azé a madár, aki eteti. Nem azért hoztad, hogy megdögöljön. Ha nem eteted, semmi jussod hozzá! – azzal felballagott a pitvarba.

– Ez a mérnök volt itt – kezdte a felesége.

– Hallottam már. Úgy mondjátok, mintha most mindjárt a kútba kellene ugornom az ijedtségtől. Hát kicsoda az a mérnök? Isten, hogy féljek tőle? Adj ki egy tiszta inget. Ezt összeizzadtam a nagy lótás-futásban.

Azzal odament a kalickához, és a hangyatojásokat, hernyót, bogarat, vegyesen, beöntötte a Mátyás elé.

– Egyél, madár!

A kis Mátyás meg se rebbent. Ismerte már az öreg hangját és eres nagy kezét. Látta, hogy élelmet hozott, és csak azt várta, hogy minden elcsendesedjen a kalicka körül.

A kis Mátyás csendben ült egész délután, és lassan megismert az udvarban mindent. Nyau elsétált párszor a kalicka alatt, de nem vette észre a kalickát, és ő is csak a tollát borzolta fel a fején, ami a Mátyásoknál az ingerültség jele.

Az udvarban egész csomó veréb veszekedett és szájaskodott. Felreppentek a vályúra, ittak a vízből, amit – csodálatos – a kiszáradt fa hozott fel a földből, ami olyan volt, mint Kele a gólya, aki Szire vadászik a berekben. A kútgém nyikorgott, amikor Erzsi felhúzta a vödröt, és a kis Mátyás nagy kedvet érzett, hogy a nyikorgást utánozza. De nem merte. Ült a rács mögött, őt nem látta senki, és ő mindent látott. Látta Nerrt, a karvalyt, amint a nagy eperfán leselkedett a verebekre, és halkan kiáltott, amikor a karvaly ellökte magát a fáról, de a Csuri-nép nem hallotta meg a figyelmeztetést, és Nerr elkapott egyet közülük. A többi ész nélkül repült a kerítés melletti ágrakás közé, de fél óra sem telt el, már újra ott tollászkodtak, lármáztak a kút körül. Könnyű dolga van ezzel az ostoba néppel Nerrnek – gondolta a Mátyás és éhséget érzett. A karvaly már eszik. Igaz, ügyes is nagyon. Innét, a kalickából, úgy látszott, mintha a veréb egyenesen a karmai közé repült volna.

Estefelé Csám, a disznó, kezdett zörögni házának ajtaján, s amikor enni adtak neki, Mátyás csodálkozva látta, hogy ez nem fekete, mint a vaddisznó az erdőn.

Ekkor már megélénkült az udvar. Felkelt az öreg komondor a kerítés mellől, és irigyen nézte a disznót, hogy eszik.

Látta az öregasszonyt, hogy ennivalót szór az udvarra, amire előrohantak ismeretlen madarak, melyek Gegéhez, a vadlibához, Táshoz, a vadkacsához és Kakathoz, a fácánhoz hasonlítottak. És egymást lökdösve ettek.

És nem bántotta őket az ember! Enni adott nekik! A kis Mátyás kezdett megbarátkozni a rabsággal és az emberrel.

Amikor az öreg Retek beöntötte kalickájába a hangyatojásokat, már meg se rezzent. Úgy látszik, az ember eteti azokat, akik körülötte vannak.

Az udvar most megint csendes volt. Körülnézett még egyszer, és elkapta a nagy hernyót, mert az már menekült ki a kalickából. A hernyó után az egyik bogarat, mert az még élt. Aztán a hangyatojásokat szedte fel. Jóllakott!

És amikor újra felugrott kalickája rúdjára, egészen más színben látta a világot.

De ekkor már az alkony puha árnyékai feküdtek az udvaron. A vén eperfa lombja halkan susogott, a konyhából fényes villogások ugráltak ki a pitvarba és az ólból a Csám horkolása hallatszott.

Elálmosodott a kis Mátyás. A szülők hiánya még körülötte hidegedett, de a kerítésen túl ott zsongott az erdő, és álmos ezer hangjával utánanyúlt a kis rabnak és megsimogatta.

Körülbelül ebben az időben ért az öreg Retek az erdőmérnök lakásához, de nem ment az irodába, hanem előbb az istállók felé nézett el. A zabosládán már égett a lámpa, és Józsi mogorván pucolt egy pár csizmát. Retek jól látta, hogy Józsi a drága kenőcsöt egyenesen rákeni a sáros csizmára és egy-két kefehúzás után úgy vágja a sarokba, mintha azok a csizmák ártottak volna valamit.

– Adjon Isten!

– ‘stét! Nagyon várják már az erdős urat.

– Mondom, megpihenek előbb, ha jó szívvel adsz egy ülőkét.

– Mért ne adnék? Más kutyái vagyunk, legalább egymást ne marjuk.

– Ezt mondja a Biblia is – bólintott Retek kenetteljesen, bár nem emlékezett pontosan, hogy a szent könyv hol emlékezik meg más kutyájáról…

Józsi megigazította a lámpát. A lovak békésen rágták a zabot, és csak megszokásból dobbantottak, mert a legyek már régen aludtak a gerendákon.

– Hát siettem is. Már otthon mondták, hogy nagyon kellek, bár nem vagyok doktor…

– Nem is az erdős úr kell annyira, mint inkább a lánya. Az Erzsi… de hát ne szólj szám, nem fáj fejem. Szógálónak. Azt mondta az asszony, hogy ilyen mosogató szógáló kellene neki.

Az öreg Retek nem válaszolt egy darabig. Harminc éve szolgál már, és sok csatát megúszott okos nyugalmával.

– Egyszóval az asszony keveri a kártyát?

– De az ám! Pestrül jött. Van ezen mindenféle háj…

Retek felkelt.

– Ha felénk van utad, Józsi fiam, nézz majd be egy pohár borra. Hát nyugodalmas jóccakát!

Az iroda ajtaján szinte vidáman kopogtatott. Az erdőmérnök előtt katonásan összeütötte bokáját, úgy jelentkezett, s a fiatalasszonynak – aki véletlenül bent volt az irodában – cuppanósan kezet csókolt. Aztán az ajtó felé hátrálva újra hivatalos álláspontot foglalt el.

– Parancs.

– Csak azért hívattam, Retek, hogy hétfőn kezdjük a rönkszállítást. Kerestük az erdőn, de nem találtuk.

– Pedig ott voltam a csordakúti vágásban. Még kiabáltam is, de olyan hamar megfordult ez a Józsi, pedig mondtam már neki, hogy ott mindig álljon meg egy pillanatra.

– Elfelejt ez mindent – szólt közbe Imreiné. – Bár a fiatalok is ilyen tisztességtudóak lennének, mint az öregek.

– Mink már csak ilyenek vagyunk, kezeit csókolom a nagyságos asszonyunknak. Mink már nem változunk. – Akkor – fordult újra Retek az erdőmérnök felé – hétfőre, a parancsot megértettem. Fuvarosok lesznek, és hajnalban megkezdjük. Most még csak nekem lenne egy kis kérésem a nagyságos asszonyunkhoz, ha meg nem sérteném.

– Tessék.

– A feleségem mondta – tetszik tudni –, hogy a nagyságos asszonynak vannak olyan divatújságjai, amiket már el akar dobni. Hát ha meg nem sérteném, ezekből kérnék ennyihányat. Azt mondják, hogy ezekbül olcsóbban lehet öltözködni, aztán, hogy most mind a két lányom férjhez megy… legalábbis olyanformán van a dolog…

– Gratulálok – állt fel Imreiné, mint akinek hirtelen dolga támadt. – Gratulálok. Majd összeszedem az újságokat, aztán mielőtt elmegy, odaadom.

Este volt már, csillagos, mély este, amikor Retek átballagott az erdei úton, réten. A csillagok tündöklő szeme éberen virrasztott, és a hold is felkelőben volt már, mert az erdők fekete halmán mintha messze valahol tüzet raktak volna.

A rétre harmat hullott, s az öreg Retek óvatosan lépdelt, mert bal vállán puskáját vitte, jobb hóna alatt pedig egy csomó divatújságot, melyeket őrizni kell egy ideig, aztán szalonnát is lehet papírjukba csomagolni, de tüzet rakni is jók lesznek. A faluban pedig híre szaladt, hogy Imreiné be akarta rendelni Retek Erzsit szógálónak, de az öreg Retek a sarkára állt. – Nem és nem! – mondta állítólag. – Inkább leteszem a szolgálatot. A mérnök erre – úgy mondják – nagyon megijedt, amiből nyilvánvaló, hogy Retek tud a mérnökről valamit.

Így beszéltek a faluban, csak az öreg és a mérnök nem tudtak róla semmit.

Amikor Retek a házhoz ért, már éjszaka kezdett lenni. A hold fél sarlója mintha a kútágas végén pihent volna és Tisza a pitvarig elkísérte a gazdáját.

– Vigyázz a házra – szólt vissza az ajtóból Retek, és Tisza megcsóválta a farkát, ami kutyanyelven körülbelül annyit jelentett, hogy nyugodalmas jó éjszakát kívánok.

Aztán már csend volt az udvaron, csak a szoba nyitott ablakán hallatszott ki pár szó.

– Mit akartak? – kérdezte az öregasszony.

– Erzsi kellett volna nekik szolgálni.

– Erzsi nem megy szolgálni – csattant föl az asszony.

– Nem hát – mondta az öreg erdőőr. – Hol van az a kutya csizmahúzó? Na. Lábat is szerettem volna mosni, de most már holnapra marad… Egyszóval a lány férjhez megy.

– Férjhez?

Az öreg Retek hangos sóhajtással vetette magát hanyatt az ágyban.

– Én azt csak úgy mondtam, mert másképpen harag lett volna, és én ittam volna meg a levit. Egyszóval: Erzsi férjhez megy. Így kell nektek is beszélni. Még divatújságot is kértem. Aztán most már aludjunk!

Retekné még sok mindent szeretett volna kérdezni, de tudta, hogy kár a szóért. Ura keresztet vetett, és ilyenkor szép csendesen álomba imádkozta magát.

(folytatása következik)