I.

Az Éjszaka felnézett a csillagokra, s a csillagok reszketve intettek, hogy ők már látják a Napot.

Az Erdő még néma volt és sötét. Később mintha sóhajtott volna valami, s utána halk szél zendült a fenyvesben, mert az Éjszaka lomha szárnyán nyugat felé repült az álom.

Hűvös lett egyszerre. A kóborló párák harmatot szórtak szerte az utakra, melyek titkos nyomokat őriztek, a fűszálakra, melyek reggelre mindig kiegyenesedtek, a virágokra, melyek fakók voltak már, mert régen elmúlt a tavasz, de a harmatcseppeket puhán ringatták kelyhükben.

Az ég lassan kivilágosodott, és a bárányfelhők fényleni kezdtek.

Az erdőben tétován járt a Szürkület.

Nem tudta, menjen-e vagy maradjon. Nem tudta, kinek a gyermeke, az Éjszakáé-e vagy a Nappalé, mert senkinek sem kellett.

– Nagyon világos vagy – mordult rá az Éjszaka, ha megpróbálta nyomon követni –, ne mászkálj utánam!

– Takarodj! – vágott rá aranyvesszőjével a Nap. – Olyan vagy, mint a Denevér. Semmi közöm hozzád.

A Szürkület hát csak bujdosott az erdőn. Meghúzta magát a fenyvesek árnyán, szakadékok nedves homályában, öreg fák odvában, hol baglyok és nyestek laknak; sziklabarlangokban, hol Szi tanyázik, a kígyó, akinek valamikor nagyon régen megfagyott a szíve és azóta megeszi a madárfiókákat.

Keleten ekkor bíborba lobbant az ég alja. A Szürkület ijedten kúszott búvóhelyére, a harmatcseppek könnyes ragyogással emésztették el magukat az örök fény meleg tündöklésén, és a madarak énekelni kezdtek, mert a szívükben dal született, amit el kellett mondani.

A Nap szétnézett a tájon, s elindult égi útján, diadalmasan hordva a tüzet, amelyet valamikor Valakitől azért kapott, hogy minden élő gyönyörűségére ragyogtassa.

De ekkor már hangos és nappali volt az erdő. A fák árnyékai elindultak, hogy mérjék a napot az erdei népeknek, a harkályok megkezdték rendelésüket, és szorgalmasan kopogtatták az öreg fák beteg mellkasát. A legyek minden ok nélkül táncoltak a száraz leveleken, a méhek döngve szálltak a tegnapi virágokra, és a hangyák némán siettek valahová, valamiért, amit csak ők tudtak.

A fák felett puha pára szállt: a harmat köddé vált élete.

Ekkor a fenyves szélén megszólalt egy Mátyás-madár, és csend lett hirtelen, mert az erdőn mindenki tudta, hogy a Mátyás okos madár és nem kiált hiába. A Mátyás nemcsak magára vigyázott, de másokra is, ha megszólalt, az erdei népek körülnéztek, mert veszedelem járt a levegőben.

A Mátyás figyelmeztette az elmúlt őszön a koronás szarvasbikát is, de az nem hallgatott rá, mert a szerelem vakká és süketté tette, és a bika elpusztult. Egy ember kezében csattant a halál, és a bika a szerelemmel együtt elfeledte az életet is.

Mátyás figyelmeztette a nyulat is a vadmacskára, de a nyúl olyan bambán nézett a világba, mintha az erdőn csak nyulak, virágok és lepkék lennének. A vadmacska így aztán nyulat evett aznap.

De akkor is Mátyás riasztotta az erdőt, mikor – átutazóban – egy vándorsólyom szállt a magános sziklára, és úgy nézett végig a messze határon, mintha övé lett volna minden.

– Ne szálljatok magasra, ne szálljatok, mert Suó úr jött hozzánk, aki elől csak kitérni lehet.

– Ki az a Suó úr? – recsegte egy hányaveti szürke varjú, és fellebbent a levegőbe, mert a szürke varjú csodálatosan szemtelen volt és csak abban az évben született…

– Én vagyok – csapta szét szárnyait Suó úr, és a szürkevarjú meglátta a nagy úr szemeiben az elmúlást. Akkor már menekülni akart, de csak a mennykő vág úgy viharos éjszakában, mint Suó úr, és a szürke varjú halottan pergett le a magasságból.

És most is megszólalt Mátyás, pedig ilyenkor nem vadásztak az erdőn, mert az emberek a síkságon voltak elfoglalva, hol búza bólongatott, és esténként a fürjek szóltak egymásnak kedves hívogatással.

Pedig különös ijedtség szólt a Mátyás hangjában, de a madarak nem nagyon figyeltek oda, és a róka még a fülét sem mozdította meg, mert érezhető volt, hogy a Mátyás most nem mást akar a veszedelemre figyelmeztetni, hanem őt magát környékezi baj.

– Ki a fészekből, menjetek ki a fészekből! – kiabált kétségbeesetten a Mátyás, és az erdei népek mind tudták, hogy ember közeledik a fészkéhez, mert a kiáltásban ez is benne volt.

Az emberi fül csak annyit hallott volna a panaszos kiáltásokból, hogy: Máátyáás… Máátyáás… – mert a Mátyás bölcs madár és tudta, hogy csak saját magát hívhatja segítségül, de a rókák, az őzek és a madarak mind elmentek a fészek közeléből, mert az emberrel együtt jár a rabság és az elmúlás.

– Kapaszkodjatok az ágakba, oda nem tud utánatok menni! Kapaszkodjatok!

A három kis fióka rémülten tornászott a hajlós ágakon, mert mozgott a fa, és egy kipirult arcú fiú mászott a fészek felé. Lent a földön még két gyerek állt.

– Hirtelen tedd rá a kalapodat! – szólt fel az egyik, aki vászoningben volt, és nadrágját állandóan fogta, mert a nadrág le akart csúszni.

A fiú odaért a fészekhez. Kalapját már kézben tartotta, és gyorsan letakarta vele a kis Mátyások üres bölcsőjét.

– Szorítsd! – szólt fel újra a vászoninges.

– Ne ordíts, Péter! Ezt már szoríthatod – szólt le a fiú a fáról –, nincs ebben fene se.

Egy kis csend lett.

– Nincs? Akkor kirepültek.

A vászoninges mérgesen rántotta fel lecsúszott nadrágját – sötétben szöktek el még hazulról és nem találta a nadrágszíjat –, és dühösen kiabált fel:

– Nem tudtak azok még repülni! Tegnap is megnéztem a fészket, talán elbújtak valahova. Rázd meg a fát!

A fa erősen megrándult. Az ágak összeverődtek. A két öreg Mátyás szinte felsikoltott, mert az egyik fiú, a legkisebb, megingott, és erőtlen szárnyverdeséssel lekerengett a földre.

Péter rárohant és a kis Mátyást gyorsan ingébe dugta.

– Az enyém már megvan.

– Miért éppen a tiéd?

– Mert én fogtam meg.

– De én ráztam le.

– Akkor is…

És ellenség lett a három gyerek abban a pillanatban. Amelyik a fán volt, gyorsan csúszott lefelé, a harmadik meg Péter mellé állt, hogy el ne szaladhasson.

Péter látta, hogy baj lesz, ezért csak annyit mondott:

– Öregapám itt van a lénián, ha hozzám nyúltok, füttyentek! – És újra megigazította nadrágját.

A két fiú tanakodott. Hogy az öreg erdőőr itt van valahol közel, az lehetséges.

Az egy madár kettőjüknek úgyis kevés, de hogy Péter zsivány, az bizonyos.

– Hát füttyents! – szólt a farázó pajtás, és úgy belökte Pétert egy földiszederbokorba, hogy csak úgy nyekkent; aztán elrohantak az erdőben.

A földiszedren akkor kezdtek érni a kis gyümölcsök, amire a bokor nagyon büszke volt, és nagyon védelmezte őket. Még a levelein is tüskéket hordott, és Péter mozdulni se tudott, mert száz helyen szúrta a bokor.

Meztelen mellén pedig a kis Mátyás kaparászott.

– Jujuj! – sivalkodott, amikor feltápászkodott és végleg elengedte a nadrágját. – Jujuj! – és tenyerébe köpött, hogy megnyálazza vérző combjait, de nem füttyentett senkinek, csak a madarat nézte meg, nem esett-e valami baja.

A kis Mátyás ijedten, de egészségesen pislogott és Péter zsineget kötött a madár lábára, aztán újra bedugta az inge alá.

A nap ekkor már magasan járt az égen. A levegő melegen remegett az erdő fölött, és az erdő szélén, a tó kiöntésében gyerekek fürödtek.

Péter megállt. Egyik kezével nadrágját fogta, másikkal a zsineget és odaszólt a fürdőknek:

– Akartok Mátyást látni? – és kitette a kis Mátyást a fűre.

Aztán gyorsan levetkőzött, ami nagyon könnyen ment, mert a nadrág magától lecsúszott, az ingből csak ki kellett bújni. Csak a madzagot nem engedte el.

– Négy volt a fészekben, de a többi nem kellett. Elég nekem ez az egy is…

– Hol van az a fészek? – kérdezgették többen.

– Megmondom, ha vigyáztok a madárra, míg fürdöm és kiszeditek hátamból a tüskéket.

Egyik gyerek óvatosan megfogta a madzagot, másik kettő pedig lekuporodott Péter mellé, és egyenként piszkálták ki a földiszeder apró tüskéit.

– Azok nagyobbak, amik a fészekben maradtak – mondta Péter és a pajtások még nagyobb buzgalommal vadásztak a tövisek után.

– Nem fáj? – kérdezte gyöngéden az egyik.

– Fáj, de a Mátyás megéri.

A kis Mátyás egy darabig ijedten ült a vízparton, de aztán körülnézett, hogy merre lehetne elszabadulni. Repülni ugyan nem tud – ezt világosan érezte –, de ha beszaladna valamelyik bokor alá, ott már nem fognák meg, és az öregek biztosan megkeresnék.

Amikor a fiúk félrenéztek, hirtelen lábra kapott, de alig ugrott kettőt-hármat, a zsineg akkorát rántott rajta, hogy majd a lába szakadt ki.

– El akar szökni a büdös – nevettek rajta, és közelebb húzták, hogy még bosszantsák is. Az egyik fiú ujjával a csőrére ütött, de el is kapta gyorsan, mert a Mátyás keményen visszavágott.

– Huj! De csíp!

A kis Mátyás most már mindenre el volt szánva. Ha feléje nyúltak, csípett, és fájós lábáról a madzagot kezdte lebontani. Ez az oka, hogy ő nem tud elszaladni, ez a vékony valami, ami úgy tekeredik a lábára, mint Szi, a kígyó a faágakra, ha madárporontyok után leskelődik. De a zsineg nem engedett.

Közben Péter megfürdött, kimászott a partra és gyorsan felöltözött.

– Nincs valamelyikőtöknél madzag? Ez a nadrág mindig lecsúszik.

– De majd add vissza.

Az egyik gyerek átadott egy darab madzagot.

– Persze. Van nekem otthon nadrágszíjam… Sárgabőrből van niklicsattal. Na add ide a madarat.

– Hát most mondd meg, hol a fészek!

Péter sűrűn pislogott.

– A nagy kút mellett van egy galagonya…

– Azon nincs! – mondta ellenségesen az egyik gyerek. – Azon gilicék költöttek, de Kovács Pista kiszedte. Mátyás meg nem is rakja fészkét galagonyára.

Péter inge alá csúsztatta Mátyást, és bizonytalanul azt mondta:

– Ha te jobban tudod… – és elindult a tóparton, hazafelé.

A gyerekek összenéztek.

– Állj meg, Péter!

Péter azonban nem állt meg, sőt szaporábban szedte lábait, és csak úgy, a válla felett szólt vissza:

– Minek?

– Becsaptál bennünket!

De Péternek nagy előnye volt már. Nadrágját is jól tartotta a madzag, hát nekiiramodott, csak úgy csattogott talpa alatt az agyagos part.

Az egyik gyerek nagy darab hantot kapott fel a földről, és amikor Péter már veszélyen kívül érezte magát, úgy fejbe vágta a kemény hant, hogy felüvöltött.

A fiúk megálltak.

– Láttátok? Most már mehet a Mátyásával. Éppen fejbe találtam!

– Kővel dobtál?

– Szamár! Hol találsz itt követ? De jó kemény hant volt.

Péter megállt a réten, megtapogatta a fejét és hegyeset köpött:

– De azért kiszedettem velük a tüskéket… Csak azt tudnám, melyik dobott meg.

És sziszegett, amikor fejéhez nyúlt, hol nagy daganat volt keletkezőben a nyíratlan haj alatt.

A réten patak folyt keresztül. Péter megmerítette kalapját, és a hűs vizet rácsorgatta a daganatra.

– Csak azt tudnám, melyik dobott meg – és tapogatta a daganatot, mely úgy megkelt, mint a jóféle pogácsa.

Ült még egy kicsit a parton, aztán elindult hazafelé, de a kalapot a kezében vitte, mert a fájós daganatra nem lehetett rátenni. Csak majd otthon, hogy ne vegyék észre.

A kiskaput csendesen kinyitotta, és odaült a pitvarba, mint aki már régen itthon van. A kis Mátyást kitette a földre, de a madzagot a kezében tartotta.

A konyhában zörrent néha valami lábos, csattant a tűzhelyajtó.

– Vizes ez a fa – mondta valaki, aztán kijöttek a léptek a pitvarba.

A léptek megálltak. Péter tudta, hogy öreganyja jött ki, bár meg se fordult. Tudta, hogy most vette észre, és a következő pillanatban dől el; verést kap, szidást vagy reggelit.

Megrántotta hát a Mátyás lábán a madzagot, hogy az öregasszony figyelmét odaterelje.

– Hát ez meg mi?

– Mátyás. Megtanítom mindenfélére.

Az öregasszony csípőre tette kezét, és Péter tudta, hogy a dolog rendben van.

– Lánykoromban nekünk is volt ilyen madarunk, tudott az mindent, még kukorékulni is. – És az asszony visszament a konyhába.

– Mátyást hozott. Életrevaló gyerek… Nézzétek meg.

Péter most már tudta, hogy reggelit kap, talán még langalót is.

A konyhából anyja jött ki és annak húga. Megálltak Péter mellett és mosolyogtak.

– Szép madár, de hogy áll a kalapod Péterkém?

És még mielőtt Péter elkaphatta volna fejét, anyja jó erősen megigazította a kalapot Péter fején.

Péter olyan ordítással ugrott fel, mint akibe kést szúrnak. Még a Mátyás zsinegét is elengedte.

– Mi a fene a bajod?

– Megütöttem a fejem és most fáj.

A zajra kijött az öregasszony is.

– Kést kell rátenni, hideg kést. Az majd lelohasztja.

A lány bement a késért, és Péter sziszegve tűrte, hogy a hideg vasat a daganatra tegyék.

– Nem megy el a madarad?

– Sszsz… nem hát… jól van már… Ne nyomja nagyon, öreganyám.

Pedig a kis Mátyás már régen elszaladt volna, de látta, hogy a pitvar végében Nyau leselkedik, a macska, akinek vad rokonát sokszor látta, amint settenkedett fészkük alatt, mint a kísértet. Szülei ilyenkor vadul szidták a vadmacskát, és megkiáltották az erdőnek, hogy Nyau sompolyog a fenyvesben, hát vigyázzon mindenki.

Fáradtan ült a kis Mátyás, de szemét nem vette le a macskáról, aki elindult a fal mellett feléje, mintha semmi dolga nem lenne a világon, csak éppen erre visz az útja.

A Mátyás felborzolta fején a tollat és rémülten kiáltott.

– Sicc! Az anyád… – ugrott ki Péter a kés alól, és úgy felrúgta a macskát, hogy az hármat bukfencezett.

– Mátyás kellene a disznónak.

– Csak te ne rugdald azt a macskát! – mondta mérgesen az öregasszony –, mert nem te fogod meg az egeret.

– Hát engedje, hogy elvigye ezt a szép madarat? – védte Pétert anyja.

– Szép madár, szép madár. Teli van az erdő velük. De ilyen macska ritkaság.

– Macska! – mondta az asszony. – Olyan, mint a többi. Biztos a csibéket is hordja…

– Ez? Ez a macska?! Jobb lenne, ha a fiad megkérdeznéd, hol tekergett megint hajnalban. Eleget szégyenkezik vele az ember. Enni tud csak meg a fejét beveretni. Mi lesz ebből? Semmi!

– Ne legyen arra magának gondja, ha már azt a kis kenyeret is sajnálja tőlünk.

Az asszony szemét elfutotta a könny. Bement a konyhába, és vele ment a húga is.

Péter látta, hogy a helyzet tökéletesen elromlott, hát fogta Mátyást és elvitte a ház végébe, s ott leült, szidva magában a macskát. Hát kellett ennek a csipás macskának jönni?

Az öregasszony pedig egyedül maradt a pitvarban, kezében a nagy késsel, mellyel Pétert gyógykezelte. Haragja egyszerre elpárolgott. Megnézte a kést és ellágyult:

– Úgy állok itt – gondolta –, mint aki ölni készült…

– Gyere ide, Péter…

Péter ismerte már ezt a hangot. Meg se mozdult.

– Nem hallod?

Péter odaballagott, de látszott rajta, hogy nagy bánata van.

– Fene kényesek lettetek – mondta szelíden az öregasszony. – Tartsd ide a fejedet…

Csak Nyauval nem törődött senki, aki az egyik bokor alatt talpát nyalogatta, és most szedte össze tudományát, amelyben nagyjából benne volt, hogy mit szabad és mit nem.

Verebet fogni például szabad. Cinegét is. Rigót is. De kis kacsát, csirkét a világért se. Azokra az ember tart számot, és most itt van ez a buta madár. Úgy látszik, ez is az emberhez tartozik. Sose lehet elég okos a szegény macska, és ásított, erősen elhatározva, hogy a Mátyásra rá se néz többet.

– Na! – mondta Péter öreganyja. – Ez a legjobb orvosság, máris mintha kisebb lenne – pedig Péter fején akkora búb volt már, mint egy kisebb krumpli.

– Gyere most már be, és egyél valamit.

Péter kezébe vette a tejesbögrét, nagyokat harapott a kenyérből és azt mondta:

– Árkos Laci dobott fejbe…

– Aztán miért?

– Nem tudom. Meg azt kiáltotta utánam, hogy: zabigyerek, zabigyerek!…

Az asszonyok hallgattak.

Ezt otthon hallotta az a gyerek. Hát csak ide tegye be még egyszer a lábát Árkosné.

– Aztán te mit mondtál?

– Én – nézett fel Péter –, én… semmit. Futottam.

És újra szájához emelte a nagy bögrét, figyelve a hatást, ami a Retek családnál a zabigyerek emlegetésére sose maradt el.

Az öregasszony szeme ellenségesen vágott körül, és haragudott az egész világra. Péter anyja csípőre tette kezét, száját összeszorította, és azon gondolkodott, mit mond Árkosnénak, aki… szóval az egész világ beszéli, hogy amikor a katonák Árkoséknál voltak… A lány pedig, az Erzsi, kiment a pitvarba, mint akit nem érdekel ez a dolog. Ha az a Fenyéri Pista nem volna olyan félbolond, nem mondaná senki Péternek, hogy: zabigyerek. Így pedig méltán mondják, mert az igazság az, hogy Péter – egyelőre – anyja nevét viseli, és a neve Retek Péter.

– Senkinek semmi köze hozzá – szikrázott ilyenkor Retek Rozália, Péter anyja, de amikor Fenyéri István vándor ácslegény megint bekopogott, és szerény kis ajándékait kirakta az asztalra, az asszony nem lágyult meg.

– István, nekem nem ajándékok kellenek…

Fenyéri István békés ember volt – mint a vándorló mesterlegények általában –, és nem szerette a vihart látni, ami az asszony szemében lobogott.

– Az is meglesz!

– De mikor? Maga jár a világba, én meg hordom a szégyent. Minden condra belém törölheti a lábát.

– Eddig várni kellett – mondta csendesen István –, de most már nem sokáig. Hiszen azért is jöttem. Együtt van a pénz. Decemberben megesküszünk.

Ez még a tavasszal volt, és Péter azóta se emlékszik olyan boldog napokra. Volt cukor, kalács, új kés: minden.

És azóta várják a decembert.

Péter anyja erre gondolt, és meg tudta volna fojtani Árkosnét. Az mer még beszélni, aki… szóval a jegyzősegéd is… de most már együtt van a pénz, az urának – igen a hites urának – kis műhelye lesz, és a fiát se hívják Retek Péternek, hanem Fenyéri Péternek.

Közben lelohadtak az indulatok. Erzsi bejött a pitvarból:

– A mérnök kocsikázik erre az intézővel. Nem tudom, mi kocsikáznivalójuk van…

– Hol vannak?… – és a két asszony is kiment gyorsan a pitvarba. Kezüket a szemük fölé tartották, pedig nem is sütött oda a nap, és rosszallóan csóválták a fejüket.

– Ezek aztán értik!… – és néztek utánuk, amíg csak a kocsi el nem tűnt az erdőben.

– Hova mehetnek ilyenkor? – tűnődőt Erzsi.

– Majd az orrodra kötik.

– Förödni – szólt ki a konyhából Péter.

Az asszonyok betódultak a konyhába.

Förödni? Ez a gyerek mindent tud…

– Persze hogy tudom. Láttam.

– Aztán hogyan förödnek?

Péter bután nézett anyjára: hogyan? Hát hogyan? Csak úgy förödnek.

– Levetkőzve?

– Le hát.

– Ne hazudj, Péter.

– Miért hazudna? – védte Pétert Erzsi. – Úgy mondja, ahogy látta.

– Egészen?

– Mit, hogy egészen?

– Úgy Péterkém, hogy egészen levetkőznek?

– Fenét – legyintett Péter –, az asszonyon piros trigó van, a mérnökön meg a többin is olyan izé.

– Többin? Hát ki van még ott?

– Az intéző is meg a káplán úr is. Úsznak meg minden…

Az asszonyok érdeklődése láthatólag megcsappant. Ha már annyian vannak, pláne pap is… azonban az igazság az, hogy most csak ketten mentek.

– Tégy a tűzre, Erzsi, aztán lássunk az ebédhez. Péterkém, te meg leszaladsz a faluba paprikáért, sóért.

– Hát a Mátyás?

Péter nem szívesen ment a faluba. A gyerekek már hazaértek, és akkor verekedés lesz.

– A fejem is fáj…

– Nem a fejeden jársz, a Mátyást pedig betesszük a szobába.

A kis Mátyás eddig Péter mellett üldögélt a kemencepadkán. Ha mozdultak a konyhában, szeme megrebbent, de nem akart már elszaladni, mert lábát kegyetlenül vágta a zsineg, valahányszor megmozdult.

A macska is elsétált párszor az ajtó előtt, de bejönni nem mert, mert nem tudta, milyen közel mehet az ember újabb madarához. Nekidörgölőzködött az ajtófélfának, és aztán mosakodni kezdett, mint aki pillantásra se méltatja a madarat. Még ásított is.

A Mátyás figyelte a macskát, és mindjobban érezte, hogy a macskával nem kell törődni. Lám azok a többi madarak is ott járkálnak körülötte. A többi madarak a csirkék voltak, akiket Mátyás nem ismert. Ilyeneket még nem látott. Úgy lépegetnek, mint Takat, a fácán, és nem félnek az emberektől.

Gyanakodva nézte őket, és nem értette ezt a furcsa világot, amelyben semmi sem volt régi otthonából. Nem zsongott a szél, nem ringatta a fenyő, ahol a fészek volt, nem suttogott körülötte az erdő. Nagy dobbanásokkal jártak az emberek, nem rejtőzködtek és se tolluk, se szőrük nem volt, hanem valami más, és nem egy családba tartozhatnak, mert nem voltak egyformák.

Péter végre megadta magát.

– Cukrot is vehetek?

– Vehetsz, na. Csak siess.

Péter megfogta a Mátyást és bevitte a szobába. Kicsit gondolkodott, és a madzag végét az ágy lábához kötötte. Aztán kiment, a kis Mátyás pedig befutott az ágy alá.

Itt csend és homály volt. Az ember elment. A szoba földes volt, és a fal mellett egy nagy fekete bogár mászkált.

– A bogarat meg kellene fogni – villant meg Mátyásban az éhség, de nem mozdult, mert a fogságba esés remegései még nem múltak el, és az idegenség nagyon körülvette.

Az ember rabságot és halált jelent, ezt már születésétől érezte, de a félelem már múlott benne, különösen, mióta az ember Nyaut elkergette.

Ült a kis Mátyás az ágy alatt, és lassan megérezte a tárgyakat, melyek különösek voltak.

Valami élet azonban mégis volt a szobában. Valahol magasan kopogott valami, ami hasonlított a Küllő kopogtatásához, aki a beteg fákat gyógyítja, de ez mégis más volt. Keményebben szólt, egyformán és sohse lett vége.

Mi lehet az?

És mi ez a fehér valami, ami olyan, mint egy nagy tojás, aminek fele hiányzik és füle van?

A fal mellett megint megmozdult a fekete bogár.

– Ha erre jön, megfogom – gondolta, de aztán mégis hagyta elmenni a csótányt, mert a félelmes kopogás nem szűnt meg, sőt egyszer csak zörögni kezdett és élesen kiabálni.

A kis Mátyás összerezzent.

– Jó, hogy nem bántottam a bogarat – gondolta, és összehúzta magát. Kívülről is hangok hallatszottak.

– Mozogjatok, tizenegy óra van. Itt lehetne már ez a Péter is.

Péter szívesen ott is lett volna, de egyelőre nem siethetett, mert egy csomó gyerek ment előtte és nem engedték. A gyerekek között Árkos Laci hadonászott egy nagy bottal, és – ahogy a karmestertől látta, aki itt volt a katonákkal – valahányszor felemelte a botot, a gyerekek elkezdték:

Retek Péter zabigyerek,

fején nagy búb, mint egy retek…

Retek Péter zabigyerek,

fején nagy búb, mint egy retek…

Nagy zenebona volt. Az asszonyok kiálltak a kapuba, a kutyák ugattak, egy úrféle megállította őket, és fel akarta írni a gyermekverset, mert ez az úr a falut kutatta, bár az emberek nem értették, mi a fenét kutathat rajta, amikor mindent láthat, ha nem vak… Péter pedig szégyenkezve, a dühtől könnyes szemmel, fején a nagy daganattal, tehetetlenül ment utánuk.

– Nem tudsz közibük vágni, Péter? – kiáltotta valaki, de Péter nem tudott verekedni, mert keze tele volt papírzacskókkal. Később azonban lesütötte a szemét, mint aki bátorságot kapott, de titkolja és a zacskókat egyenként kezdte zsebre rakni. Az utolsóból kimarkolt valamit és megállt.

De megálltak a gyerekek is, most már szembefordulva, elöl Árkus Laci, és úgy ordították a gúnyverset.

S ekkor csodálatos dolog történt.

Péter keze meglendült, valami piros por úszott a levegőben, az elöl állók szemükhöz kapták kezüket. Péter elugrott mellettük, mint a nyúl, és olyan ordítás csattant fel a házak között, mintha egész iskolát nyúztak volna.

Árkos Laci kapott a paprikából legtöbbet. Ehhez mérten a fájdalomtól üvöltve rohant neki Zala Pistának, aki legurult az árokba, neki a kerítésnek, melyen fennakadt, mint a hal a hálóban.

Az emberek összefutottak, az asszonyok kézbe vették a gyerekeket, összevissza kiabált mindenki, amiből azonban fennen kihallatszott özvegy Pecsenyés Ábrisné hangja.

– Tejfölt nekik! Csak tejfölt, de az író is jó… senki ne szóljon semmit! Csak tejfölt! Az veszi el a paprika erejét.

Pücsök Vincéné ugyan megemlíthette, hogy a vaj is jó ilyenkor, de Pecsenyésné olyan emésztő gúnnyal nézett rá, hogy a többiek azonnal Pecsenyésné mellé álltak.

– Szarva között a tőgyit! Rozál! Rozál! Hát engem akarsz te tanítani? Te? Engem?

A gyerekek közben üvöltöttek… Péter pedig megállt az erdőszélen, megszámolta a pénzt, gondosan megigazította a zacskókat, és erősen gondolkodott, hogy mit mondjon a történtekről. Tekintve, hogy a zabigyerekverssel az egész családot sérelem érte, Péter úgy határozott, hogy mindent elmond.

Hogy is volt az a vers?

Retek Péter zabigyerek,

fején nagy búb, mint egy retek…

És Péter megtapogatta a fején a daganatot.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte az anyja.

– Nem engedtek.

– Kik?

– Árkos Laci meg a többiek. Itt a pénz, a só, a paprika… – és szomorúan rakodott ki az asztalra.

– Nem engedtek? – csattant fel az öregasszony is. – Hát nem tudtál hozzájuk vágni valamit?

– Dehonnem… hatan is voltak… Azt ordították, hogy „Retek Péter zabigyerek, feje olyan, mint egy retek…”

Péter az utolsó pillanatban arra gondolt, hogy a fején lévő búb esetleg másfelé terelhetné a forrongó asszonyok gondolatát, így inkább kihagyta.

– Nem engedtek. Mindenki kiállt a kapuba, aztán belemarkoltam a paprikába és a szemükbe vágtam…

– Jól tetted! – kiáltották mind a hárman. Az öregasszony aztán odapillantott a paprikászacskóra, és mivel látta, hogy nem sok hiányzik belőle, keményen megismételte: – Jól tetted!

(folytatása következik)

Fekete ​István 1943-44 fordulóján egyre elkeseredettebben figyelte a közösségek szétesését, éppen akkor, amikor pedig mindennél nagyobb szükség lett volna az összefogásra. Már a Zsellérekben, a Hajnalodikban és a Doktor Kovács Istvánban is erről beszélt. Regényének, drámájának és játékfilmjének zajos közönségsikere azt sejtette vele, hogy a világháborús viszonyok között fokozott az igény a példaértékű történetek iránt. Nem andalítani akart, és főként nem megnyugvást kelteni ezek szerencsés befejezéseivel, hanem hatásosan érzékeltetni, hogy így is lehetne. Felelősen gondolkodó emberként meggyőződéssel vallotta, hogy a parasztság a magyar társadalom meghatározó eleme, és sorsuk alakulásával minden politikai erőnek számolnia kell. Ő azonban nem feltárni kívánta a vidéken élők életét, hanem bemutatni azokat a típusokat, akiket személyesen is megismert. 
Retek Jánosnak hívják az először 1944 karácsonyán megjelent Emberek közöttfőszereplőjét, és a vele, illetve a családjával történtek követhetők nyomon az általuk felnevelt szajkó életének első esztendejében. A madarat tavasszal pelyhes fiókaként szedi ki fészkéből a vadőr unokája, a következő évben pedig mint kifejlett, ivarérett állatot engedik szabadon ugyanabban az erdőben. A párra találó és immáron saját utódokat nevelő szajkó – más néven: mátyásmadár – időnként „emberi nyelven kiáltott valamit az erdőnek”. Az „erdei népek” ilyenkor megrettentek, és azt „suttogták a fiaknak”, hogy „ez az a mátyás, aki sokkal többet tud, mint mi, mert bodzaéréstől somvirágzásig élt az emberek között”. 
Fekete István regényét az első kiadás alapján, és természetesen az eredeti címével rendeztük sajtó alá.

Derengő hajnal címmel is megjelent.

Eredeti megjelenés éve: 1944