Milyen volt rabszolgának lenni az ókori Rómában?

2015. március 9. 08:48

URL: http://mult-kor.hu/milyen-volt-rabszolganak-lenni-az-okori-romaban-20150303

Elterjedt berögződés a római rabszolgákkal kapcsolatban, hogy teljesen jogképtelenek voltak, uruk tulajdonában álltak, akik tetszésük szerint rendelkezhettek felettük, amibe akár a rabszolga megölése is beletartozott. És valóban: a római rabszolga nem jogalany volt, hanem jogtárgy. Ám ez történelmi távlatban nem állja meg a helyét, ugyanis jogi és társadalmi helyzetük évszázadról évszázadra változott, a paraszti házközösségek tagjától a latifundiumokon dolgozó, embertelenül kezelt „dologig” (res). A rabszolgák között nemcsak gladiátorok és bányamunkások voltak, hanem több nyelven beszélő házi tanítók is, az ismert költő, Phaedrus például ugyanúgy rabszolga volt, mint Spartacus. Ahogy az is kevéssé ismert, hogy milyen útjai voltak a rabszolgává válásnak és a rabszolga-felszabadításnak - írásunkból most ez is kiderül.

Mit jelentett a rabszolgaság?

Iustinianus (525-565), a római jog nagy kodifikátora így definiálta a rabszolgaságot: „A rabszolgaság a népek közös jogának intézménye, mely által valaki más hatalmának van alávetve a természet ellenére. A rabszolgák onnan vették a nevüket, hogy a hadvezérek a foglyokat el szokták adatni és ezáltal őket megmenteni, nem pedig megölni. Nevezik őket 'mancipium'-nak is, mert az ellenségtől kézzel ragadták el őket." (Institutiones. Idézi: Jakab Éva-Molnár Imre: Római jog. Szeged, 2012.).

Ahhoz, hogy az ókori Rómában egy embernek teljes jogképessége legyen, három személyi állapotnak (status) az együttes megléte szükségeltetett. Egyrészről szabadnak kellett lennie, rendelkeznie kellett valamelyik polgárjoggal és megfelelő családi állapottal - tehát például a római polgár szükségképpen szabad volt, de jogképessége csak akkor volt teljes, ha családjogilag is önjogú és nem a családfő hatalomalattija (suus) volt. A rabszolga esetén már az első lépcső, a szabadság állapota is hiányzott.

Rabszolgatartó rabszolgák

Amíg Róma uralma nem terjedt túl Latiumon, a nagycsaládi naturálgazdálkodás keretei között a rabszolgáknak nem sok szerep jutott. Bár Veii etruszk város i. e. 396-os elfoglalása révén nagyszámú rabszolga került Rómába, a gazdasági viszonyok lényegében nem változtak Itália meghódítása után sem. A rabszolga inkább a házközösség tagja volt, és helyzete a család gyermekéhez hasonlított, a házközösségi kultusz révén sírhelye ugyanúgy vallási helynek számított, akár egy szabadé, sőt a rabszolga ura helyett jognyilatkozatot tehetett, ám ezt csak féloldalas szerződéseknél engedték, ugyanis urának kötelezettségeket nem, csak jogokat szerezhetett.

A pun háborúk nem csak Róma nagyhatalommá válásában jelentettek mérföldkövet, az archaikus gazdálkodás is átalakult, a rabszolgák ebben az időszakban áramlottak a birodalomba. Ennek következtében alakult ki a 30-50 hektár nagyságú villa rustica, amely a leghatásosabb gazdálkodási formának bizonyult. A Gracchusok reformjai még megkísérelték a kisparaszti birtokok megmentését, de Róma gazdasága végérvényesen a rabszolgák termelésétől kezdett függeni.

Ahogy fejlődésnek indult a római gazdaság, úgy lett eleinte a rabszolgák helyzete is kedvezőbb. Hogy kihasználják a rabszolga vállalkozási kedvét, esetleg tehetségét, az úr különvagyont, ún. peculiumot engedett át rabszolgája részére, amelynek keretében az kereskedelmi ügyleteket folytathatott, a hasznon pedig urával osztozott.

A rabszolga peculiumába további rabszolgák is beletartozhattak, azaz a rabszolga is tarthatott rabszolgákat (ezeket ún. al-rabszolgáknak, servus vicariusnak hívták). Ez a vállalkozó-rabszolga már szerződéseket is köthetett a különvagyon erejéig, amelyek peresíthetetlenek voltak, azaz az állam ezeket nem "védte meg", betartásuk a két fél becsületén múlott. A rabszolgatartó tulajdonjoga azért megmaradt, a peculiumot indokolt esetben visszavonhatta.

A latifundiumon dolgoztatott, helyzetükkel elégedetlen rabszolgák a késő köztársaság idején három felkelést (i. e. 135-132, 104-100, ill. 73-71) is kirobbantottak. Az első kettő Szicíliában tört ki, nem véletlenül: a "Földközi-tenger éléskamrájának" tartott sziget termékeny földjein sokszor már azért is megbüntették a robotoló rabszolgákat, ha szólni mertek; ezt elégelte meg az Eunus, majd Salvius vezetése alatt felkelő több százezer rabszolga. De ahogy Szicíliában, úgy Itáliában is néhány év alatt Róma helyreállította a rendet, amit a szökött trák gladiátor, Spartacus alatt harcoló hatezer, a Via Appia mentén keresztre feszített rabszolgafelkelő teteme jelzett.

Az Augustus császár nevével fémjelzett Pax Romanát Róma aranykoraként szokás számon tartani. Ekkorra a villa rusticák helyét a latifundiumok vették át, ahova a győztes háborúk folyamatosan szállították a rabszolgákat. Ebben az időben a birodalom hozzávetőlegesen 50 milliós lakosságának 25-30%-a volt rabszolga, tehát a termelés javarészét ők végezték.

Az Augustus-kori Róma gyarapodásából a rabszolgák nemigen részesülhettek. Az első princeps idején született meg az a közismert rendelet, amely szerint, ha az úr gyilkosság áldozata lett, a vele egy fedél alatt lakó, vagy éppen kíséretében tartózkodó rabszolgákat ki kellett végezni, hacsak urukat nem a saját életük veszélyeztetésével próbálták megmenteni. (senatus consultum Silanianum). A császárkor emellett egy sor olyan rendelkezést is hozott, amely korlátozta a rabszolgák feletti korlátlan rendelkezést: büntették a rabszolga ok nélküli megölését, sőt túlzott kegyetlenkedésnél annak eladására kényszerítették tulajdonosát.

Hogyan lett valaki rabszolga?

A római jog többféle módját ismerte a rabszolgává válásnak. Legáltalánosabb és legismertebb formája a legalsó társadalmi osztályba kerülésnek a fogságba esés volt. Róma ugyanis minden ellenséges állam minden polgárát ellenségnek tekintette, akik a rómaiak részéről szabad foglalás tárgyai voltak. Ezek után érthető, hogy a legnagyobb rabszolga-beszállítója a római társadalomnak a hadsereg volt: egy-egy győztes hadjárat valósággal megtöltötte a rabszolgapiacokat.

A rabszolgaréteg „önfenntartását”, állandó emberi utánpótlását biztosította, hogy a rabszolganőtől való születés is rabszolgává tette az újszülöttet. Igen gyakori volt ugyanis a rabszolganők ágyasként, vagy prostituáltként való tartása, ilyenkor a balkézről született gyermek nem követhette az apa jogállását, a rómaiak pedig féltett kincsként kezelték polgárjogukat, ugyanis a felszabadított rabszolga római polgárrá vált (civis romanus).

Itt kell megemlítenünk a római jogászok nagy találmányát, a magzati érdek védelmét (ez nem azonos a magzati élet védelmével), amelyet például a ma hatályos magyar szabályozás is követ, hasonlóan a római jog alapjain álló államokhoz (természetesen nem a szabadság állapotának elnyerése, hanem például az öröklés kérdésében). Ez az intézmény Rómában a személyi állapot szempontjából azt jelentette, hogy amennyiben az anya a terhesség ideje alatt bármennyire rövid ideig is szabad volt, a gyermek is szabadnak született, ugyanis a magzatra „ráragadt” az anya szabadsága, a magzat ekkor már nem válhatott rabszolgává.

Harmadik útja a rabszolgává válásnak büntetés útján vezetett. A rómaiak igen sok esetet soroltak ezen kategóriába. Ilyen volt a katonai szolgálatból, vagy az elől való szökés szankciója, aki a hatósági lajstromozás (census) alól kivonta magát, akit bányamunkára ítéltek vagy akinek állatviadalon kellett részt vennie, de servusszá váltak azok a Róma közelében megtelepedő "külföldiek" is, akik bár már nem álltak háborúban Rómával, így személyük nem volt szabad foglalás tárgya, de államukat Róma harcban megsemmisítette.

Az i.sz. 52-ben hozott szenátusi rendelet (senatus consultum Claudianum) értelmében az a szabad nő, aki egy rabszolga férfival élt élettársi viszonyban és a rabszolga tulajdonosának kérésére nem vált el tőle, annak a rabszolgájává vált, sőt minden vagyona is a rabszolgatartóé lett. Ezt a szabályozást, amely egyértelműen a szabad nőket kívánta a rabszolgákkal való intimebb együttéléstől elrettenteni, Iustinianus szüntette meg.

A jogszabályok emellett lehetővé tették, hogy a tetten ért tolvajt a sértett a rabszolgájává tegye, de más személyi-vagyoni jellegű viszonyok is rabszolgasorba taszíthatták a szabad embert. Talán a legismertebb ezek közül a fizetésképtelen adós esete, akit hitelezője eladhatott; ezt a császárkorra annyiban korlátozták, hogy az eladást csak a birodalmon belül ejthette meg az újdonsült rabszolgaárus. De saját magát is eladhatta rabszolgának egy római polgár, hogy a vételáron osztozzon az eladóval.

A családfő (pater familias) amellett, hogy rendelkezett gyermekei és hatalomalattijai vagyona, élete és halála felett, gyermekét eladhatta rabszolgának, de csak Róma városán kívül és legfeljebb három alkalommal. A családfő ezen szigorú jogait a császárkorban törvényileg szüntették meg fokozatosan.

A szabaddá válás útja

A rabszolga mint status megszűnésének szintén három módja volt a római jog szerint. A leggyakoribb formája a rabszolga-felszabadítás, ezt hívták manumissionak. Eleinte ennek is három módja volt. Legtöbben színleges per (manumissio vindicta) formájában szabadították fel rabszolgájukat, amely során az érintettek az úr egy bizalmi emberével megjelentek a praetor előtt. A bizalmi ember - mint felperes - pálcájával megérintette a rabszolgát és azt állította, hogy ez az ember szabad, miközben a tulajdonos hallgatott. Ezután a praetor odaítélte színlegesen a rabszolgát, azaz elismerte, hogy az szabad. Később elég volt, ha a tulajdonos egyoldalúan egy magistratus előtt megérintette pálcájával rabszolgáját, majd kinyilatkoztatást tett a felszabadításról.

Ahogy a polgárok lajstroma alóli kibújás a rabszolgává válást, az abba való bevezetés annak megszűnését jelentette. A tulajdonosok a principatus koráig élhettek ezzel a lehetőséggel, felhatalmazásukkal a rabszolga jelentkezett az ötévenként megújított összeírásra (manumissio censu). Talán a legegyszerűbb rabszolga-felszabadítási forma a végrendelet útján való felszabadítás volt (manumissio testamento), amikor az abban megjelölt rabszolga, vagy rabszolgák a végrendelet hatályba lépésekor elnyerték szabadságukat. Ezt Augustus később az örökhagyó rabszolgáinak bizonyos számarányában korlátozta.

Ezen klasszikus, civiljogi felszabadítási módok mellett ismerte a római jog a praetor általi felszabadítást is, ami történhetett tanúk előtt (manumissio inter amicos), szabadságlevél által (manumissio per epistulam), kalapfeltétellel (manumissio per pileum), vagy az úr asztalához ültetéssel (manumissio per mensam). A dominatus idejére a praetori címmel azok felszabadítási módjai is kihaltak és a manumissio censu helyébe lépő manumissio in ecclesia egy új vallás elterjedését jelentette: ez volt a keresztény templomban való felszabadítás.

Szabadságot nemcsak magánszemély, hanem az állam is adományozhatott bizonyos esetekben. Ha a rabszolga önfeláldozó magatartást tanúsított, vagy különleges közérdekű szolgáltatást nyújtott (pl. bűnöző elfogása, nyomravezetése) az állam a rabszolga-tulajdonos beleszólása nélkül tette szabaddá az egyént. A császárkorra vált szokássá, hogy megadták a szabadságot az olyan rabszolgának, akinek eladását követően a vevő megsértette a szerződéssel járó mellékegyezményt. Leggyakoribb példája ennek az volt, amikor azzal a kikötéssel adták el a rabszolgát, hogy nem kényszeríthetik prostitúcióra - ha ez mégis megtörtént, az állam szabadságot adott az alávetettnek.

Ekkor vált még szokássá az öreg, beteg rabszolga kitétele, és a szabadság 20 éven át tartó jóhiszemű élvezése (például egy érvényesnek látszó, de valójában érvénytelen felszabadítás után megadott szabadság esetében). Augustus császár két lexben korlátozta a felszabadítást, amelyek alapján a rabszolgatartónak legalább húsz évesnek kellett lennie, ha fel akarta egyik tulajdonát szabadítani és 30 évnél fiatalabb rabszolga csak néhány jogos ok alapján lehetett szabad.

Miután Róma elérte maximális határait, a 3. században végbemenő gazdasági visszaesés megrendítette a birodalmat, ami nem hagyta érintetlenül a rabszolgaságot sem. A rabszolgatermelés egyre inkább lehanyatlott, a mezőgazdasági rabszolga (colonus) fokozatosan a birtokhoz kötődött és nem az urához. Ezzel, a jobbágyság felé vezető első lépcső megtételével, a klasszikus római rabszolgaság korszaka is lezárult, már ami a mezőgazdasági termelést illeti.