CAIUS IULIUS CAESAR^[134]

 

1. Mikor Sulla magához ragadta a hatalmat, sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel nem volt képes rávenni Caesart, hogy váljék el Corneliától, az egykor egyeduralmat gyakorló Cinna lányától, ezért elkoboztatta Cornelia hozományát. Caesarnak rokoni kapcsolatai voltak Mariusszal, ezért gyűlölte Sullát. Iulia, Caesar atyai nagynénje ugyanis az idősebb Mariusnak felesége, a fiatalabb Mariusnak, Caesar unokatestvérének pedig az anyja volt. Kezdetben Sulla rengeteg embert gyilkoltatott meg, ez lekötötte minden figyelmét, s Caesarral nem ért rá törődni. Ám Caesar nem nyugodott, hanem serdülő ifjú létére papi tisztségre pályázott. Sulla ezt nyíltan nem ellenezte ugyan, de gondoskodott róla, hogy ne válasszák meg. Gondolt arra is, hogy megöleti Caesart. Ettől a szándékától egy-két tanácsadója eltérítette, mondván, hogy nem volna értelme egy serdületlen ifjút megöletni. Sulla erre azt felelte, ha eszük volna, tudhatnák, hogy ebben a gyermekben nem egy, de több Marius rejtőzik.

Mikor Caesar tudomást szerzett a dologról, hosszabb ideig szabin földön bujdosott. Közben megbetegedett, és amikor éjnek idején egyik házból egy másikba vitték, Sulla katonái, akik azon a vidéken kutattak bujdosók után, elfogták. Caesar két talentummal megvesztegette parancsnokukat, Corneliust, s az futni hagyta; Caesar nyomban tengerre szállt, és elhajózott Bithüniába Nikomédész királyhoz. Rövid itt-tartózkodás után, útban hazafelé, Pharmakussza szigete közelében kalózok fogságába esett, akik akkoriban valóságos hajóhaddal és számtalan kisebb bárkával uralkodtak a tengeren.

2. A kalózok először húsz talentum váltságdíjat követeltek Caesartól, mire ő jót nevetett, és azt mondta, nyilván nem tudják, kit ejtettek foglyul, majd önként felajánlott nekik ötven talentumot. Kísérete tagjai közül kit az egyik, kit a másik városba küldött, hogy szedjék össze a váltságdíjat, maga pedig egyetlen kísérővel és két szolgával ott maradt a vérszomjas kilikiai tengeri rablók között. Olyan fölényesen bánt velük, hogy amikor aludni kívánt, csak megüzente nekik szolgájával, hogy maradjanak csendben. Harmincnyolc napon át a legnagyobb nyugalommal vett részt minden játékukban és szórakozásukban, mintha nem is foglyuk lett volna, hanem a kalózok az ő testőrei. Közben költeményeket, szónoki beszédgyakorlatokat írt, és felolvasta nekik. Mikor kalózhallgatósága nem csodálta meg eléggé műveit, szemtől szemben műveletlen barbároknak nevezte őket, és gyakran fenyegetőzött nevetve, hogy valamennyiüket felakasztatja.

Nagyon megtetszett ez a kalózoknak, akik azt gondolták, azért beszél így, mert őszinte jellemű s még igen fiatal ember. Nemsokára megérkezett a váltságdíj Milétoszból, és mihelyt Caesar átadta a kalózoknak, elengedték. Ő azonban nyomban felfegyverzett jó néhány hajót, és ugyancsak Milétoszból elindult a kalózok ellen. Rájuk is talált a sziget közelében, és majdnem valamennyiüket foglyul ejtette. A náluk talált pénzt és rablott holmit hadizsákmányként elvette, és Pergamonban börtönbe záratta őket. Utána személyesen kereste fel Iuncust, Kisázsia kormányzóját, és azt kívánta tőle, hogy mint tartományi praetor gondoskodjék az elfogott kalózok megbüntetéséről. De a kormányzót csak a kalózok nem csekély kincse érdekelte, és egyre azt hajtogatta, hogy majd kivizsgálja az ügyet. Caesar nem törődött többet a dologgal, hanem Pergamonba ment, a foglyokat kihozatta a börtönből, és mindnyájukat keresztre feszíttette, ahogyan előre megmondta nekik; pedig ők azt hitték, Caesar csak tréfálkozik.

3. Sulla hatalma már hanyatlóban volt, és Caesart sürgették barátai, térjen haza. Ő azonban előbb Rhodosz szigetére hajózott, hogy szónoklást tanuljon Apollóniosztól, Molón fiától, a híres szónoktól. Cicero is tanítványa volt a görögnek, aki egyébként is jeles szofista és kiváló jellemű férfiú hírében állott. Caesarnak nagy tehetsége volt a politikai szónoklathoz, és gondosan művelte magát, így a politikai szónokok sorában vitathatatlanul megillette a második hely. De nem is mint szónok törekedett dicsőségre, hanem a fegyverekre támaszkodó hatalomban akarta az első helyet betölteni; és valóban: hadvezérként a legnagyobbak között tartjuk számon. Nagyságát hadjáratainak és politikai tehetségének köszönhette, és bár képességei alkalmassá tették volna rá, mégsem vált soha a legnagyobb politikai szónokká. Később, Catóról szóló és Ciceróval vitázó egyik tanulmányában kéri olvasóit, ne hasonlítsák össze a hadvezér egyszerű beszédét olyan szónokok stílusával, akiknek nemcsak természet adta képességük a szónoklás, hanem idejük is bőven van tehetségük kiművelésére.

4. Rómába visszatérve, bíróság elé állíttatta Dolabellát tartományának lelkiismeretlen igazgatása miatt; vádpontjaihoz a bizonyítási anyagot több görög város lakosaitól kapta. Dolabellát felmentették, Caesar pedig, viszonzásul a görögök jóindulatú támogatásáért, Makedonia propraetoránál, Marcus Lucullusnál képviselte ügyüket a Publius Antonius ellen megvesztegetés címén indított perben. Elérte, hogy Antonius Rómában a néptribunusokhoz fellebbezett, olyan indokkal, hogy Görögországban ügyét részrehajlással tárgyalták, mivel vádlói görögök voltak.

Rómában Caesar nagy népszerűségre tett szert védőbeszédeivel. Fiatal korához képest jó modora és közvetlensége segítségével egészen különös tehetséggel tudta megkedveltetni magát az egyszerű polgárok körében, akik kitűnően szórakoztak fényes lakomáin. Személyének jelentősége Róma politikai életében nőttön-nőtt. Irigyei eleinte azt hitték, hogy ha majd nem tudja költekező életmódját folytatni, rohamosan csökkenni fog befolyása, ezért nem is tettek semmit mind szélesebb körben növekvő népszerűsége ellen. Mikor aztán kiderült, hogy közéleti befolyása kikezdhetetlen, ráadásul az állam rendjének gyökeres megváltoztatására használja, akkor ébredtek csak rá, milyen helytelen az eleinte kicsiny és mellőzhetőnek látszó dolgokat figyelmen kívül hagyni, hogy milyen hamar jelentőssé válnak, ha senki nem tesz ellenük semmit, és nem gátolja meg az egyszer megindult folyamatot. Állítólag Cicero látta először tisztán, mi rejtőzik Caesar politikai tevékenysége mögött. Mint ahogyan tudnunk kell, hogy a tenger szelíden mosolygó felszíne alatt is a legnagyobb veszedelmek leselkednek, Cicero is pontosan tudta, hogy Caesar kellemes társasági jó modora mögött milyen erőszakos és hatalomra vágyó jellem rejtőzik. Nem is titkolta, hogy világosan látja, milyen célok vezetik Caesart a politikai életben, és hogy zsarnoki hatalomra tör. "Mégis, mikor látom - mondotta -, mennyi gonddal fésülködik, és mint simítja le egyetlen ujjával a haját, nem tudom elhinni, hogy ez a férfi olyan gonosz dolgot forgasson agyában, mint a római alkotmány szétzúzása." De erről majd később lesz szó.

5. A köznép rokonszenvéről Caesar első ízben akkor győződött meg, mikor Caius Popiliusszal egy időben pályázott katonai tribunusi tisztségre, és őt választották meg. Népszerűsége nemsokára még világosabban kitűnt, amikor nagynénje, Julia - Marius özvegye - halála alkalmából nagy sikerű halotti beszédet tartott a forumon. Ekkor merész elhatározással úgy intézkedett, hogy a Mariusok képmásait is vigyék a gyászmenetben. Ezeket a képeket akkor lehetett először látni; Sulla hatalomra kerülése óta ugyanis Mariust híveivel együtt a nép ellenségeivé nyilvánították. Többen szidalmazták Caesart tette miatt, a köznép azonban hallatta hangját és megfelelt a szitkozódóknak, sőt hangos tapssal üdvözölte a szónokot. Így mutatta ki a nép, milyen nagyra tartja, hogy annyi idő után szinte az Alvilágból hozta vissza a napfényre és a városba Marius tiszteletét és megbecsülését.

Rómában általános szokás volt, hogy a forumon halotti beszédet mondanak idősebb nők temetésén, de fiatalabb nők esetében még nem volt rá példa; először Caesar tett ilyet, mikor második felesége meghalt. E tettével is növelte népszerűségét; mindenki nemes érzésű, gyengéd férfiúnak tekintette, és még jobban megbecsülte.

A temetés után Caesar egy Vertus nevezetű propraetor quaestoraként Hispaniába utazott. Vetusnak hálás volt, és viszonzásképpen fiát vette maga mellé quaestornak, mikor később ő jutott hasonló tisztségbe.

Quaestori hivatala lejárta után újból megházasodott; harmadik feleségét Pompeiának hívták. Corneliától született leányát később Pompeius Magnus vette feleségül.

A pénzt pazarló módon szórta; sokan azt hitték, nagy áron vásárol meg pillanatig tartó hírnevet, a valóságban azonban semmitmondó összegekért szerezte meg a világ legmagasabb helyét. Azt mondják, ezerháromszáz talentummal tartozott hitelezőinek, mielőtt az első hivatalt megkapta. Mikor pedig a Via Appia felügyelőjévé választották, ebben a minőségében a hivatalos pénzeken kívül hatalmas összegeket költött el magánvagyonából is. Mint aedilis háromszázhúsz pár gladiátort fogadott fel egyetlen gladiátori játék megrendezésekor. Ezenkívül annyi pénzt áldozott színházi előadásokra, díszmenetekre és közlakomákra, hogy magasan túlszárnyalta mindazokat, akik előtte töltötték be az aedilisi tisztséget. Ennek eredményeképpen olyan megbecsülést szerzett a nép körében, hogy az emberek versengve igyekeztek új hivatalokat, új kitüntetéseket találni csak azért, hogy reá ruházhassák.

6. Rómában két párt volt. Az egyik Sulláé, amely ez idő tájt nagyon erős volt, a másik Mariusé, ennek ügye viszont igen rosszul állt, mert vezetői szanaszét szóródtak, akik pedig Rómában maradtak, alig merték hangjukat hallatni. Caesar ezt a pártot akarta feltámasztani, és a maga pártjává tenni. Így történt aztán, hogy mikor aedilisként, nagyszabású látványosságokat rendezett, titokban Marius-szobrokat és győzelmi jelvényeket vivő Victoria-alakokat készíttetett, és éjjel a Capitoliumon felállíttatta őket. Reggel mindenki láthatta a művészi kivitelű szobrokat, aranyozásuk csillogott a reggeli napsütésben. A szobrokra feliratokat is vésetett, amelyek magasztaló hangon dicsérték Marius győzelmét a kimberek fölött. Aki csak látta, elámult, hogy kinek lehetett bátorsága ezeket a szobrokat felállítani; persze mindenki jól tudta, ki követte el a merészséget.

Az eset híre gyorsan elterjedt, és mindenki a Capitoliumra sietett, hogy megnézze a szobrokat. Többen felháborodva jelentették ki, hogy Caesar nyilvánvalóan zsarnoki hatalomra törekszik, mert olyan kitüntetéseket kelt életre, melyeket a nép egyetértésével már réges-régen eltöröltek. Caesar most tudni akarja - mondogatták -, hogy ha költekező mulatságszerzésével megpuhította a népet, megnyerte-e rokonszenvüket annyira, hogy beletörődnek játékaiba és új kezdeményezéseibe.

A történtek másrészt lelket és új bátorságot öntöttek Marius híveibe. Meglepő módon egyszerre csak mindenütt feltűntek; ellepték a Capitoliumot, és hangosan kifejezést adtak elragadtatásuknak. Sokan sírtak örömükben, mikor meglátták Marius képmását. Magasztalták Caesart, és kijelentették, hogy ő az egyetlen méltó rokona Mariusnak. Mikor a senatus összeült a történtek megvitatására, Lutatius Catulus, Róma akkoriban legnagyobb tekintélyű embere emelkedett szólásra, és megtámadta Caesart. Beszédét ezekkel az emlékezetes szavakkal fejezte be: "Most már nem föld alatti aknákkal, hanem hadigépekkel ostromlod az államot, Caesar." Caesar védekezett, és meggyőzte a senatust, hogy az ellene emelt vád alaptalan. Csodálóit ezzel még jobban felbátorította, és arra biztatták, ne hátráljon meg senki elől. A népet csak megörvendezteti, mondották, ha látja, hogy ügye diadalmaskodik, és első ember lesz az államban.

 

7. Ekkortájt halt meg Metellus pontifex maximus. Ezt a főpapi tisztséget igen nagy tiszteletben tartották. A senatus két legnagyobb tekintélyű tagja, Isauricus és Catulus pályázott elnyeréséért, Caesart azonban ez sem térítette el szándékától, és a nép színe előtt bejelentette, hogy ő is pályázni óhajt. Minthogy egyenlő erők álltak egymással szemben, és Catulust ez a bizonytalanság már csak addig élvezett tekintélye miatt is nagyon bántotta, magához hívatta Caesart, és vesztegetésképpen nagyobb összeget ajánlott fel neki, ha visszalép a jelöltségtől. De Caesar kijelentette, még akkor is részt vesz a választási küzdelemben, ha nagyobb összeget kell kölcsönkérnie, mint amennyit Catulus felajánlott neki.

A választás napján anyja könnyek közt kísérte ki fiát házuk kapujáig. Caesar, mikor megcsókolta anyját, így szólt hozzá: "Anyám, ma vagy mint főpapot látsz viszont, vagy mint száműzöttet." A választási küzdelem kimenetele kétes volt, végül mégis Caesar győzött. Ez nagy rémületet keltett a senatus tagjai és a patriciusok között, mert attól féltek, Caesar fellázítja a köznépet.

Ezért hibáztatták Piso és Catulus hívei Cicerót, hogy megkímélte Caesar életét, mikor pedig a Catilina-féle összeesküvés idején kiszolgáltatta magát politikai ellenfeleinek. Catilina nemcsak az alkotmány megdöntésére tört, hanem a vezetőket is el akarta tétetni láb alól, és ezzel zűrzavart kívánt előidézni. Egy kisebb jelentőségű ügyben elmarasztalták és száműzték Rómából, mielőtt összeesküvő tervei teljes egészükben napvilágra kerültek volna.

Catilina két hű emberét, Lentulust és Cethegust Rómában hagyta, hogy távollétében szervezzék meg az összeesküvést. Nem tudjuk, hogy Caesar nyújtott-e titokban segédkezet ezeknek az embereknek. Az ügy senatusi tárgyalásán kétségbevonhatatlan bizonyítékok kerültek napvilágra bűnösségükről, és Cicero mint consul felszólította a senatorokat, nyilatkozzanak, milyen büntetéssel kívánják őket sújtani. A szónokok mindaddig, míg Caesar felszólalására nem került sor, halálbüntetést javasoltak. Mikor azonban Caesar szólásra emelkedett, gondosan megfogalmazott beszédében kifejtette, hogy nézete szerint sohasem volt még rá példa, és igazságtalan eljárás volna, hogy köztiszteletben álló, előkelő származású férfiakat - hacsak nem kényszerhelyzetben - bírósági tárgyalás nélkül halálbüntetéssel sújtsanak. De ha megkötözve őrizetben tartják őket valamelyik itáliai városban, melyet Cicero jelöl ki számukra, akkor Catilina leverése és a belső béke helyreállítása után a senatus nyugodtan dönthet a vádlottak ügyében.

8. Caesar szempontjai olyan emberségesnek látszottak, és véleményét oly meggyőzően fejtette ki, hogy nemcsak az utána felszólalókat nyerte meg, hanem az előtte beszélők közül is sokan megváltoztatták véleményüket, és melléje álltak. A helyzet csak akkor fordult meg, amikor Catóra és Catulusra került sor, ők hevesen szembeszálltak Caesarral. Cato szenvedélyes felszólalása tovább táplálta a gyanút Caesar személye ellen, és hatására hóhér kezére adták és kivégeztették az összeesküvőket. Mikor Caesar elhagyta a senatus üléstermét, több fiatalember - ez idő tájt Cicero személyes testőrsége - kivont karddal rohant rá, és kész lett volna megölni. Mondják, hogy Curio togájába burkolva mentette ki az épületből; Cicero pedig, mikor a fiatalemberek kérdőleg ránéztek, fejével nemet intett, vagy mert félt a néptől, vagy mert maga is igazságtalan és törvénytelen cselekedetnek tartott volna ilyen gyilkos merényletet.

Ha ez a történet igaz, érthetetlen, miért nem említi meg Cicero a consulságáról írt művében. Később mindenesetre szemrehányásban volt része, hogy nem használta fel a kínálkozó nagyszerű alkalmat a Caesartól való megszabadulásra, mert túlságosan félt a köznéptől, mely annyira rajongott érte. Valóban, mikor néhány nappal később Caesar egy senatusi ülésen megkísérelte, hogy tisztázza magát a gyanúsítások alól, láthatta maga is, milyen ellenségesen és zúgolódva fogadták szavait. Ugyanakkor a köznép - mikor a senatus ülése a szokottnál hosszabb ideig tartott - hatalmas tömegben vette körül az épületet, és hangos kiáltozással követelték, hogy engedjék el Caesart. Cato, éppen mert nagyon aggódott, hogy zendülés támadhat a szegényebb néposztály körében, s a nép Caesar hatalomra jutásában reménykedve magával ragadhatja az egész lakosságot, rábírta a senatust, hogy osszanak ki egy hónapra elegendő ingyengabonát, ami az állami kiadásokat évi hét és fél millió drakhmával növelte volna. Ez az intézkedés valóban megszüntette az aggályokat, egyben pedig a legmegfelelőbb pillanatban gyengítette és osztotta meg Caesar hatalmát, akit a következő évre praetorrá választottak, és így félelmetes befolyással rendelkezhetett volna új hivatalában.

9. Caesar praetorsága idején történetesen nem voltak zavargások. Egy szerencsétlen ügy azonban igen közelről érintette családi életét. A patriciuscsaládból származó Publius Clodius dúsgazdag ember volt, nagy befolyású szónok, de botrányos magánéletéről hírhedt férfi, s ebben egyetlen kortársa sem múlta felül. Clodius beleszeretett Caesar feleségébe, Pompeiába, aki nem utasította vissza közeledését. De Caesar házában nem egykönnyen lehetett bejutni a nők lakosztályába; különben is Aurelia, Caesar anyja, igen szigorú erkölcsű asszony volt, gondosan szemmel tartotta menye minden lépését, és így nehéz és veszélyes vállalkozássá tette a két szerelmes találkozását.

Van egy római istennő, akit Bona Deának neveznek: ezt az istenséget a görögök Günaikeiának hívják. Ugyanezt az istennőt a phrügök is magukénak vallják, és azt állítják róla, hogy Midasz király anyja volt; a rómaiak szerint pedig a drüaszoknak nevezett erdei nimfák egyike és Faunus felesége. A görögök arról is tudnak, hogy ő Dionüszosznak az anyja, akinek a nevét nem szabad kiejteni. Ezért mikor a nők az istennő ünnepét ülik, szőlőlombbal borított sátrakat emelnek, és szent kígyót helyeznek el egy trónszéken az istennő szobra mellett. A vallási törvények tiltják, hogy ezeken az ünnepségeken férfiak részt vegyenek, sőt férfi nem is tartózkodhat olyan házban, ahol az ünnepséget megrendezik. A szertartások, melyeket csupa nő végez, állítólag nagyon hasonlítanak az Orpheusz tiszteletére rendezett ünnepségekhez. Mikor az ünnep napja elérkezik, a consul vagy a praetor, akinek házánál az ünnepet ülik, elmegy hazulról, és vele együtt távozik a ház valamennyi férfilakója. A háztartás feje ilyenkor az asszony, ő díszíti fel a házat. Az ünnep legfontosabb szertartásai éjszaka folynak. Tréfa is vegyül az éjszakai szertartásokba; közben állandóan szól a zene.

10. Ez alkalommal, mikor Caesar házában éppen folyt a felesége, Pompeia rendezte ünnepség, Clodius (szakálltalan ifjú volt, s bízott benne, hogy nem ismerik fel) ifjú nő képében bekopogtatott a ház ajtaján. Az ajtót nyitva találta, és a tervbe beavatott rabnő segítségével baj nélkül bejutott a házba. A rabnő szaladt, hogy szóljon Pompeiának. Közben telt az idő, és Clodius türelmét vesztve nem maradt ott, ahol az asszony hagyta. Járkálni kezdett a tágas házban, de igyekezett elkerülni a kivilágított termeket. Közben Aurelia egyik szolgálója lépett hozzá, és mint egyik nő a másikat, hívta, vegyen részt a játékban. Clodius vonakodott vele menni, de a szolgáló csak húzkodta magával és kérdezősködni kezdett, hogy kicsoda, honnan jön. Clodius azt felelte, hogy Pompeia szolgálóját várja, de hangja nyomban elárulta. Aurelia rabnője sikoltozva berohant a kivilágított helyiségekbe, ahol sokan voltak, és azt kiáltozta, hogy férfira bukkant a házban. A nők megrémültek. Aurelia azonnal abbahagyatta az istennőnek bemutatott szertartásokat, és letakartatta a szent edényeket. Majd bezáratta a ház ajtóit, és fáklyás rabnők kíséretében sorra járt minden szobát és helyiséget, hogy megkeressék Clodiust. Meg is találták annak a szolgálónak a szobájában, aki beengedte a házba; majd mikor felismerték, hogy kicsoda, kikergették az utcára.

Éjjel eltávoztak a nők a házból, és nyomban elbeszélték férjüknek, mi történt. Reggelre híre ment a városban, hogy Clodius szentségtörést követett el, és tettéért nemcsak azoknak kell felelnie, akiket magaviseletével megbotránkoztatott, hanem a városnak meg az isteneknek is. Az egyik néptribunus szentségtörés címén vádat emelt Clodius ellen, és a senatus legbefolyásosabb tagjai is összefogtak ellene. Tanúvallomásaikban a legszörnyűbb bűnök elkövetését tulajdonították neki, így például, hogy házasságtörést követett el nővérével, Lucullus feleségével. A köznép szembehelyezkedett a patriciusokkal; segítségüknek Clodius jó hasznát látta bírái előtt, mert a bíróság tagjain valósággal kitört a rémület, mikor meglátták, mekkora tömeg áll Clodius mögött. Caesar nyomban elvált Pompeiától, de mikor a bíróság tanúként megidézte, azt vallotta, hogy semmit sem tud a Clodius ellen emelt vádakról. A vád képviselője, különösnek találva a választ, megkérdezte, hogy akkor miért bocsátotta el feleségét, mire Caesar így felelt: "Azt akarom, hogy az én feleségemre még a gyanú árnyéka se essen." Voltak, akik úgy vélték, hogy Caesar ezt őszintén mondta, mások szerint azonban csak színlelt, és igazi célja az volt, hogy a köznép kegyét keresse, mert az Clodius felmentését óhajtotta: és Clodiust valóban felmentették a vád alól. A legtöbb bíró szántszándékkal olvashatatlan írással adta be a szavazó tábláját, nehogy elmarasztaló ítéletével a nép dühét, felmentő ítéletével pedig az előkelők haragját magára vonja.

11. Praetorsága letelte után Caesar Hispaniát kapta tartományul, de nehézségei támadtak, mert hitelezői mindenképpen meg akarták akadályozni, hogy elhagyja Rómát, ezért nagyon követelőzően léptek fel ellene. Ekkor Caesar Crassushoz, az akkori Róma leggazdagabb emberéhez fordult. Crassusnak szüksége volt Caesar erélyére és lendületére Pompeiusszal szemben folytatott politikai harcában. Így aztán vállalta a legbőszebb hitelezők kifizetését, akiket már semmiképpen sem tudott türelemre bírni, és személyesen vállalt kezességet nyolcszázharminc talentum megfizetésére. Caesar csak így tudott elutazni tartományába.

Mondják, hogy az Alpokon való átkelés közben egy nyomorúságos kis hegyi faluba érkezett. Barátai nevetve megjegyezték, hogy bizonyosan itt is akad egy csomó hivatalért tülekedő és az elsőségért egymásra irigykedő ember. Caesar erre igen komolyan így szólt: "Ami engem illet, inkább lennék itt első, mint Rómában második."

Azt is beszélik róla, hogy mikor már Hispaniában volt, és szabad idején Alexandrosz történetét olvasta, hosszan elgondolkodott, majd könnyekre fakadt. Barátai meglepődtek, és okát kérdezték, mire Caesar így felelt: "Nem gondoljátok, hogy elég okom van a szomorúságra, ha arra gondolok, hogy Alexandrosz az én koromban már mennyi nép felett uralkodott, én pedig mindmostanáig semmi fényes tettet nem hajtottam végre."

12. Mihelyt megérkezett Hispaniába, azonnal munkához látott. Néhány nap alatt a tartományban állomásozó húszcohorsnyi haderőt újabb tíz cohorsszal növelte. Ezután hadjáratot indított a gallaecusok és a lusitanok ellen, és miután legyőzte őket, kijutott a nyugati tengerpartig. Közben újabb, Rómától addig független törzsek földjét hódította meg. Nemcsak a háborús, hanem a békés ügyeket is nagy hozzáértéssel intézte. Megteremtette az egyes városok között az egyetértést. Egyik legsikeresebb intézkedésével elsimította az ellentéteket adósok és hitelezők között. Elrendelte, hogy a hitelező kapja meg az adós jövedelmének kétharmadát, a fennmaradó harmad pedig az adósé marad mindaddig, amíg tartozását ki nem fizette. Az efféle intézkedések következtében jó vélemény alakult ki róla, mikor távozott a tartományból. Maga is meggazdagodott, és hadjáratainak haszna gazdaggá tette katonáit is, akik imperator névvel tisztelték meg.

13. A törvény rendelkezése folytán a hadvezéreknek, akik diadalmenetet kívánnak tartani, a városon kívül kell tartózkodniuk, a consulságra szóló jelöltséget viszont személyesen kell kérni. Caesar a consulválasztások idején érkezett Rómába, és eleinte nem tudta, mit tegyen. Üzenetet küldött a senatushoz, és engedélyt kért, hogy barátai jelöltethessék azalatt, míg neki a város falain kívül kell maradnia. Cato azonban tiltakozott Caesar kérése ellen, bizonygatva, hogy kívánsága törvénytelen; majd mikor látta, hogy Caesar megnyerte magának a senatorok többségét, úgy hátráltatta a szavazás lefolytatását, hogy egy egész napon át szünet nélkül beszélt.

Caesar erre elhatározta, hogy lemond a diadalmenetről, és inkább a consulságot szerzi meg. Nyomban bement a városba, és olyan politikai lépéseket tett, amelyekkel mindenkit félrevezetett, csak Catót nem. Sikerült ugyanis elérnie, hogy Pompeius és Crassus, akik között azelőtt éles politikai ellentét volt, kibékültek egymással. Ők jelentették akkor a legnagyobb hatalmat Rómában. Caesar most jó barátokká tette őket, és mindkettőjük befolyását felhasználta helyzete megerősítésére. Így, mielőtt bárki észrevette volna, egyetlen cselekedetével, mely a kívülállók szemében nem volt több szívélyes baráti jószolgálatnál, gyökeresen megváltoztatta a politikai fejlődés irányát. A polgárháborúkhoz ugyanis nem a Caesar és Pompeius között támadt viszály vezetett, mint általában gondolják, hanem éppen a kettőjük barátsága. Kezdetben ugyanis együtt törték le az arisztokrácia hatalmát, és csak akkor támadt viszály közöttük, amikor tervüket sikerre vitték. Cato gyakran megjósolta, hogy minek kell bekövetkeznie, de figyelmeztetését egy mindennel elégedetlenkedő politikus okvetetlenkedésének tartották, aki szereti magát mindenbe beleártani, és csak később tekintették bölcs, bár nem sokat érő tanácsadónak.

 

14. Így aztán Caesar Pompeius és Crassus baráti támogatásával szerezte meg a consulságot, és Calpurnius Bibulusszal együtt fényesen győzött a választásokon. Alighogy elfoglalta hivatalát, olyan telepítésekre és földosztásra vonatkozó törvényjavaslatokat terjesztett a senatus elé, a köznép örömére, amelyek inkább illettek volna egy vakmerő néptribunushoz, mint a consulhoz. Javaslatait az arisztokrata származású senatorok erélyesen ellenezték. Caesar már régen várt erre az ürügyre, és hangosan méltatlankodva kijelentette, hogy javaslatait, bár nem akarja, kénytelen a népgyűlés elé vinni, mert a senatus gőgös magatartása nem hagy számára más választást. Elhagyta a senatus üléstermét, és mikor felszólalt a népgyűlésen - egyik oldalán Crassus, másik oldalán Pompeius -, megkérdezte a népet, helyeslik-e az általa előterjesztett törvényjavaslatokat. A helyeslés hallatára felszólította hallgatóságát, támogassák őt azok ellen, akik azzal fenyegetik, hogy szükség esetén fegyverrel is szembeszállnak vele. A nép meg is ígérte támogatását, mire Pompeius hozzátette, hogy ha kardra kerül a sor, ő a kard mellett pajzsról is kész gondoskodni. A patriciusokat mélyen sértette Pompeius őrült és gyermekesen bántó megjegyzése, mely nagy tekintélyéhez is méltatlan volt, és hiányzott belőle a senatust megillető tisztelet is. A köznép épp ezért annál nagyobb elragadtatással fogadta.

Caesar mind erősebb befolyást gyakorolt Pompeiusra. Leányát, Iuliát eljegyezte vele, noha a lány előzőleg már Servilius Caepio jegyese volt. Majd kijelentette, hogy Servilius feleségül veheti Pompeius leányát, bár azt is eljegyezte már korábban Faustus, Sulla fia. Nem sokkal később Caesar feleségül vette Calpurniát, Piso leányát, és consullá választatta Pisót a következő évre. Erre Cato dühösen kifakadt, és fennen hangoztatta: tűrhetetlen állapot, hogy kerítőnők módjára házassági szerződések megkötése fejében osztogassák a legmagasabb állami hivatalokat, és férfiak nők révén jussanak magas állásokba, s kapjanak provinciákat és hadseregeket.

Bibulusnak, Caesar consultársának nem sikerült megakadályoznia Caesar törvényjavaslatainak megszavaztatását, sőt ő is, Cato is gyakran abban a veszélyben forgott, hogy meggyilkolják a forumon. Ezért bezárkózott házába, és consulsága végéig soha többé nem mutatkozott nyilvánosan. Pompeius, miután feleségül vette Iuliát, fegyvereseivel elözönlötte a forumot. Így nyújtott támogatást a köznépnek, hogy megszavazhassák Caesar törvényjavaslatait. Ugyancsak az ő segítségével kapta meg Caesar tartományul ötévi időtartamra az Alpokon inneni és túli Galliát, Illüriával és négylegiónyi hadsereggel együtt. Cato megkísérelt felszólalni e javaslat ellen, de Caesar letartóztatta és lictorokkal kísértette ki az ülésteremből, hogy börtönbe zárják. Azt remélte, hogy Cato majd fellebbez a néptribunusokhoz, de nem így történt - egyetlen szó nélkül távozott. Mikor Caesar látta, hogy ez a cselekedete nemcsak a legkiválóbb patriciusokat háborítja fel, hanem Cato személye iránti tiszteletből a köznépet is, némán, leverten utánament és titokban megkérte az egyik néptribunust, hogy helyeztesse Catót szabadlábra. A senatusi üléseken csak kevés senator vett részt, a legtöbben neheztelésük jeléül távol maradtak. Considius, egy nagyon öreg senator, megmondta Caesarnak, hogy a senatorok azért maradtak távol az ülésekről, mert félnek a consul fegyveres embereitől. "Hát te miért nem félsz, és miért nem maradsz otthon?" - kérdezte tőle Caesar. "Mert az öregség megszabadított a félelemtől - felelte Considius. - Nekem már olyan kevés az időm, hogy nem érdemes törődnöm vele."

Caesar consulsága legszégyenletesebb politikai eseményének mindenki azt tartotta, mikor Clodiust néptribunusszá választották. Ez a férfiú kísérelte meg elcsábítani Caesar feleségét, házába osonva az éjszakai ünnepségek alatt. Caesar azért választatta meg Clodiust, hogy ha lehet, végezzen Ciceróval. Addig el sem indult tartományába hadseregéhez, míg Clodius segítségével csoportot nem szervezett Cicero ellen, és nem száműzette a politikust Itáliából.

15. Ez volt Caesar pályafutása - mint mondják - galliai hadjárata előtt. Galliába való távozása láthatóan fordulópontot jelentett életében: új életmódot és új feladatokat. Galliát meghódító hadjárataiban és háborúiban éppen olyan jó katonának és elismerten tehetséges, vezetésre termett hadvezérnek bizonyult, akár kora legnagyobb hadvezérei és katonái. Olyan férfiakkal összehasonlítva, mint Fabius, Scipio és Metellus vagy kortársai - de akár Sulla, Marius, a két Lucullus, akik nála nem sokkal korábban viseltek háborúkat, vagy a hadvezéri hírneve és dicsősége teljében álló Pompeius is -, megállapíthatjuk, hogy Caesar haditettei valamennyinél kimagaslóbbak. Talán azért tarthatjuk másoknál nagyobb hadvezérnek, mert harcainak színterén a terepviszonyok nehezebbek voltak, és másoknál nagyobb területet hódított meg. Másokkal összehasonlítva láthatjuk, hogy nagyobb ellenséges haderők felett győzedelmeskedett, és sokkal kiszámíthatatlanabb, szilaj néptörzsek rokonszenvét tudta megnyerni, mint bárki más. Ésszerűbben és emberségesebben bánt a hadifoglyokkal, másoknál bőkezűbb volt katonáihoz, és több megértést tanúsított irántuk. Annyi bizonyos, hogy minden más hadvezérnél több csatát vívott, és több ellenséget ölt meg. Galliai hadjáratán, bár tíz évig sem tartott, nyolcszáznál több várost vett be ostrommal, és háromszáz néptörzset hódított meg. A vezetése alatt különböző időben vívott ütközetekben az ellenség oldalán hárommillió ember vett részt, ebből az elesettek száma egymillió volt; ehhez további egymillió hadifogoly járult.

16. Caesar különösképpen értett hozzá, hogy felkeltse katonái jóindulatát és ragaszkodását; még az olyan katonák is, akik azelőtt nem tűntek ki társaik közül, készek voltak a legvakmerőbb tettekre is, ha Caesar dicsőségéről volt szó. Ilyen volt Acilius, aki a Massiliánál vívott tengeri ütközetben felkúszott az egyik ellenséges hajó fedélzetére, és mikor karddal levágták a jobb kezét, baljával nem engedte el pajzsát, hanem az ellenséges katonák arcába vágott vele, és valamennyit lelökdöste a hajóról, amelyet így elfoglalt.

Ehhez hasonló eset Cassius Scaeváé is, akinek a dürrhakhioni csatában nyíllal kilőtték egyik szemét, dárdával megsebezték vállát és combját; pajzsába nem kevesebb mint százharminc nyílvessző fúródott. Ekkor odakiáltott az ellenséges katonáknak, mintha meg akarná adni magát; ketten nyomban hozzárohantak, ő azonban az egyiket kardjával megsebesítette a vállán, a másiknak arcába sújtott, megfutamította, maga pedig társai segítségével megmenekült.

Britanniában történt egyszer, hogy néhány magasabb rangú tiszt egy vízzel elárasztott mocsaras területen támadás középpontjába került. Egy egyszerű legionárius Caesar szeme láttára halálmegvető bátorsággal sietett bajba jutott feljebbvalóinak segítségére, elkergette az ellenséges katonákat, és megmentette a tiszteket. Utána nagy nehezen maga is visszatért társaihoz; az iszapos vízbe vetette magát, és nagy üggyel-bajjal, hol úszva, hol vízben gázolva, pajzs nélkül sikerült partra vergődnie. Caesar és környezete elragadtatással áradozott róla, a katona azonban kétségbeesetten, könnyek közt Caesar lába elé vetette magát, és bocsánatát kérte, amiért pajzsát elveszítette.

Libüában Scipio elfogta Caesar egyik hajóját, amelyen ott volt a quastornak jelölt Granius Petro is. Scipio a hajó utasait fogolyként kezelte, és mint rabszolgákat adta át katonáinak, de a quaestornak azt mondta, meghagyja szabadságát és elengedi. Granius ekkor kijelentette: Caesar katonáinak az a szokása, hogy csak adnak, de el nem fogadnak kegyelmet másoktól, és kardjába dőlve végzett magával.

17. Caesar tudatosan táplálta és fejlesztette emberei között ezt a szellemet s a szenvedélyes vágyat, hogy kitüntessék magukat. Elsősorban azzal, hogy jutalmakat és kitüntetéseket osztogató bőkezűsége által nyilvánvalóvá tette, hogy nem szándékszik a maga gyönyörűségére nagy vagyont gyűjteni hadjárataiból; hogy a szerzett zsákmányt inkább közös tulajdonnak tekinti, melyből megjutalmazza a bátrakat, és maga sem kér belőle nagyobb részt, mint amit katonáinak juttat, ha megérdemlik. Ezenfelül azt is jól láthatták alantasai, hogy nem volt olyan veszély, amelyből kivonta magát, sem olyan fáradságos munka, melyből részt nem vállalt. Tudták, hogy Caesar szívesen néz szembe mindenféle veszedelemmel, hiszen hajtotta a becsvágy; inkább azon lepődtek meg, hogy vonakodás nélkül vállal minden testi fáradalmat, még ha az nyilvánvalóan több is, mint amit fizikai erővel elbír. Caesar ugyanis törékeny alkatú férfiú volt, bőre sima és fehér; gyakran fejfájás és epileptikus rohamok gyötörték. Az első ilyen rohamot állítólag Cordubában kapta. Gyenge egészségi állapotát nemhogy ürügyül használta volna a kényelmes, elpuhult életre, hanem ellenkezőleg, a hadviselést tekintette a legkitűnőbb gyógymódnak. A hosszú utazásokat, az egyszerű táplálkozást, a szabadban való alvást és a minden kényelmet nélkülöző életmódot vélte a legalkalmasabb eszköznek a betegség távol tartására, így edzette magát epilepsziás rohamai ellen. Többnyire tábori szekerén vagy a székében aludt, és a pihenést csak erőgyűjtésre használta. Napközben táborhelyek vagy kaszárnyák megszemlélésével, városok meglátogatásával töltötte idejét; állandóan vele volt, hordszékben ülve, egy írástudó rabszolga, akinek útközben diktált; mögötte pedig állandóan egy katona állt kihúzott karddal. Szeretett gyorsan utazni. Így mikor Rómából első ízben távozott, a nyolcadik napon elérte a Rhodanus folyót.

Gyermekkora óta kitűnően lovagolt. Az volt a szokása, hogy kezét hátán összekulcsolva teljes vágtában hajtotta lovát. Hadjáratai közben lóhátról diktálta leveleit, sőt Oppius elbeszélése szerint, gyakran két vagy több írnokot is foglalkoztatott egyszerre. Állítólag Caesar volt az első, aki barátaival rendszeresen levélváltás útján érintkezett, ha sürgős ügyek elintézése végett nem volt alkalma személyesen találkozni velük, ha nem ért rá, vagy ha nagyon messze volt tőlük.

Ételben nem volt válogatós, ami a következő történetből is kitűnik. Egy alkalommal Valerius Leo látta vendégül Mediolanumban, és spárgát szolgáltak fel, de olívaolaj helyett mirrhaolajjal. Caesar minden megjegyzés nélkül megette a felszolgált ételt, és mikor barátai utóbb kifogásokat emeltek, rájuk szólt: "Ha nem ízlett, amit kaptatok, okosabban tettétek volna, ha nem eszitek meg. Aki megjegyzéseket tesz más ember hiányos neveltetésére, csak a maga neveletlenségét bizonyítja."

Egy másik alkalommal vihar érte utol, és társaival együtt kénytelen volt éjjeli szállást keresni egy szegény ember házában. Mikor látta, hogy a házban csak egyetlen szűk szoba van, és ott egy személynél több nem alhat, azt mondta barátainak, hogy a megtiszteltetés ugyan a legelőkelőbbet illeti, mégis a gyengéket és betegeket kell kényelemben részesíteni, ezért szólt Oppiusnak, hogy feküdjék le a szobában, ő pedig a többiekkel együtt a ház tornácán aludt.

18. Caesar első hadjáratát Galliában a helvetiusok és a tigurinusok ellen vezette. Ez a két néptörzs, miután mind a tizenkét városukat és négyszáz falujukat felgyújtotta, továbbvándorolt Gallia római fennhatóság alatt álló részébe, mint már előttük a kimberek és teutonok is. Ők is vitéz katonák hírében állottak, és ugyanolyan sokan voltak, mint azok a kimber és teuton hadak, amelyek a múltban törtek be római területre. Számuk háromszázezer volt, a harcosok száma százkilencvenezer. A tigurinusokat az Arar folyó partján nem Caesar, hanem Labienus verte le, de Caesar utasításai szerint. A helvetiusok menetelés közben, váratlanul támadták meg Caesart, mikor az egyik szövetséges baráti város felé vezette seregeit. Szerencsére sikerült csapatait kedvező fekvésű állásba vezetnie. Mikor a cohorsok csatarendbe álltak, és valaki odavezette hozzá a lovát, így szólt: "Erre majd csak az üldözéskor lesz szükségem, ha győzünk; most törjünk rá az ellenségre." A rohamot gyalogosan vezette. Az ellenség sorait hosszú és nehéz küzdelem után tudták csak visszaszorítani, de a legsúlyosabb harcra a táborhely körül felállított szekereknél került sor, ahol nemcsak a helvetius katonák tartottak ki és küzdöttek rettenthetetlen bátorsággal, hanem gyermekeik és asszonyaik is utolsó leheletig védekeztek, és a csata csak késő éjszaka ért véget. Caesar egy dicséretre méltó és nemes lelkű cselekedettel tette fel erre a győzelemre a koronát. Az ellenség soraiból életben maradottak közül mintegy százezer embert letelepített; rábírta ugyanis őket, hogy térjenek vissza elhagyott földjükre, és építsék fel újra városaikat, melyeket maguk romboltak le. Azért is cselekedett így, mert félt, hogy ha lakatlanul marad a terület, a germánok átkelnek a Rhenuson és elfoglalják.

19. Második hadjáratát a gallok védelmében viselte a germánok ellen. Bár Rómában szövetséget kötött Ariovistus germán királlyal, a germánok tűrhetetlen szomszédai lettek a Caesar által meghódított néptörzseknek. Nyilvánvaló volt, hogy nem elégszenek meg területükkel, hanem ha alkalom kínálkozik rá, átlépik a határokat, és elfoglalják Galliát. Caesar meggyőződött róla, hogy hadseregének tisztjei félnek a germánoktól, különösen az előkelő patriciuscsaládból való fiatal tisztek, akik azért szálltak hadba Caesar seregében, mert úgy vélték, hogy Caesar vezérsége alatt szolgálni könnyű életet és gyors meggazdagodást jelent. Caesar gyűlésbe hívta őket, és felajánlotta nekik, hogy menjenek vissza Rómába. Jobban teszik, mondta, ha nem vállalnak semmi veszélyes kockázatot, hiszen már eddig is férfihoz nem méltó puhányként viselkedtek. Egyben közölte velük, hogy csak a tizedik legiót viszi magával a germánok ellen; reméli, mondta, hogy az ellenség most sem bizonyul erősebbnek a kimbereknél, és ő sem lesz rosszabb hadvezér Mariusnál. Erre a tizedik legio követséget küldött hozzá, és testületileg köszönték meg neki, amit róluk mondott, a többi legio katonái pedig szidalmazni kezdték saját tisztjeiket. Csakhamar az egész hadsereg harci vágytól égett, és kész volt Caesart követni; végül több napi menetelés után az ellenségtől húsz mérföldnyi távolságban tábort ütöttek.

Az a tény, hogy az ellenség ennyire megközelítette a germánokat, már magában aláásta Ariovistus önbizalmát, aki eddig el sem tudta képzelni, hogy a rómaiak meg merik támadni a germánokat; sőt meg volt róla győződve: akkor se mernek szembeszállni velük, ha ők támadják meg a római legiókat. Ezért döbbentette meg annyira Caesar merészsége, s ugyanakkor rá kellett ébrednie, hogy saját hadserege teljesen megzavarodott. A germánok bátorságát alaposan megrendítették papnőik jóslatai is. A papnők a folyók örvénylését figyelték, és a víz zúgásából jósoltak. Ez alkalommal óva intették a hadvezéreket, hogy csapataikat újhold előtt csatába vezessék.

Ezekről a dolgokról Caesar is értesült, és látta, hogy a germánok csendben vannak. Ezért úgy döntött, jobb, ha addig ütközik meg velük, míg aggályaik miatt bátortalankodnak, és nem várja meg a nekik alkalmas időpontot. Ezért támadást intézett erődítéseik és a közeli dombon épült táborhelyük ellen. Valóban sikerült is az ellenséget támadásra ingerelnie, a germánok leereszkedtek a domboldalról, és vad harcba kezdtek. Az ütközet fényes győzelemmel végződött. Caesar negyven mérföldnyire üldözte az ellenséget egészen a Rhenusig; a csatateret ellepték a holttestek és a rengeteg hadizsákmány. Ariovistusnak néhány emberével sikerült átjutnia a folyón. Az elesettek száma állítólag nyolcvanezer volt.

20. E hadjárat után Caesar téli szálláson a sequanusoknál hagyta hadseregét, és hogy figyelmét a római politika fejleményeire összpontosíthassa, Galliának a Padus menti részébe vonult; ez a terület ugyanis még fennhatósága alá tartozott, mert a Rubicon folyó volt a határ az Alpokon inneni Gallia és Itália többi része között. Itt ütötte fel főhadiszállását, és innen irányította a belpolitikát. Különféle politikai ügyekben sokan keresték fel, és mindenkinek megadta, amit kívánt; úgy küldte el magától az embereket, hogy vagy azonnal kaptak tőle valamit, vagy jövőbeli reménységgel kecsegtette őket. Így hadjáratai közben Pompeius tudta nélkül kettős eredményt ért el: a hadvezérsége alatt álló római sereggel legyőzte az ellenséget, és egyben megnyerte magának Róma polgárait is az ellenségtől zsákmányolt vagyont érő kincsek segítségével.

Mikor azonban meghallotta, hogy a leghatalmasabb gall néptörzs, a belgák, akik az ország területének mintegy harmadrésze fölött rendelkeznek, elpártoltak, és több tízezernyi hadsereget gyűjtöttek össze, nyomban visszafordult, és amilyen gyorsan csak tudott, harcba sietett. Akkor támadt rá az ellenségre, mikor éppen a gall szövetségesek földjét fosztogatta, és mert a belgák csak gyenge ellenállást tanúsítottak, rendezetlen és szégyenletes módon harcoló hatalmas seregüket megverte és megfutamította. A rómaiak olyan öldöklést vittek végbe, hogy a tavakat és folyókat az ellenséges katonák teteme borította - valósággal hídként szolgáltak az átkelésnél. Az elpártolt törzsek közül a tengerpart lakói harc nélkül megadták magukat.

Ezután Caesar a nerviusok néven ismert egyik legvadabb és legharciasabb néptörzs ellen vonult. Ez a törzs sűrű erdőségekkel borított területen élt. Családjukat és értékesebb vagyontárgyaikat az ellenségtől távol eső erdei rejtekhelyen biztonságba helyezve, hatvanezer főnyi haderejükkel hirtelen megtámadták Caesart, mikor katonái a tábor megerősítésével foglalatoskodtak, és nem számítottak rá, hogy csatát kell vívniuk. Az ellenség szétszórta Caesar lovasságát, bekerítette a hetedik és tizenkettedik legiót, és a centuriókat megölte. Ha Caesar nem ragad pajzsot, nem hatol előre a harcban álló gyalogság első soraiba, s nem veti rá magát az ellenségre; ha a tizedik legio katonái a dombtetőn levő állásukból idejében be nem avatkoznak a harcba, egyetlen római sem menekült volna meg. Így Caesar személyes bátorságával magával ragadta egész hadseregét, és a katonák, mint mondani szokták, valóban emberfeletti erővel harcoltak. De a nerviusok még védekezés közben sem hátráltak meg, egyenként kellett végezni velük. A hatvanezer főnyi hadseregből csak ötszázan maradtak életben, a néptörzs mintegy négyszáz vezető embere közül pedig csak hárman.

21. A győzelem hírére a senatus elrendelte, tizenöt napon át mutassanak be áldozatokat az isteneknek és rendezzenek ünnepségeket. Azelőtt sohasem tartottak ilyen hosszú ideig tartó győzelmi ünnepségeket. Mindenki úgy vélekedett, hogy különlegesen nagy veszély volt, mivel annyi néptörzs pártolt el egyszerre Rómától, a győzelem pedig fényes, mert Caesar aratta, akihez a nép forrón ragaszkodott.

Caesar, miután Galliában rendezte ügyeit, a telet ismét a Padus mentén töltötte, és igyekezett megnyerni Rómát. Akik különféle tisztségekre jelöltették magukat, mind tőle vártak támogatást; Caesarnak sikerült a nép kegyét nagyobb összegek szétosztásával megnyernie, és elérte, hogy az általa támogatott jelölteket válasszák meg. Ezek aztán mindent megtettek hatalma növelésére. Rómából a legmagasabb rangú és legbefolyásosabb férfiak keresték fel Lucában, közöttük Pompeius, Crassus, valamint Szardínia kormányzója, Appius és Hispania proconsula, Nepos. A városban egy időben százhúsz lictor és kétszáznál több senator tartózkodott. Tanácskozásaikon megállapodtak, hogy a következő év consula Pompeius és Crassus lesz; Caesarnak további összegeket szavaznak meg, és főparancsnoki megbízatását további öt évre meghosszabbítják. Minden józanul gondolkodó ember elképesztőnek találta, hogy akik akkora összegeket kaptak Caesartól, most rá akarják bírni, helyesebben rá akarják kényszeríteni a senatust, hogy pénzt adjon Caesarnak, mintha nem volna neki; és csak a kényszer hatása alatt járultak hozzá a határozathoz. Cato nem volt jelen; őt ügyesen eltávolították, és Ciprus szigetére küldték. De jelen volt Favonius, Cato párthíve, aki látván, hogy egyszerű tiltakozással nem megy semmire, kirohant az utcára, és kiáltozni kezdett az összeverődött tömegnek, de senki nem hallgatott rá. Sokan Pompeiusra és Crassusra számítottak, de a legtöbben Caesar kegyét keresték, és tőle reméltek minden jót a jövőre, ezért csendben maradtak.

22. Caesar ezután visszatért csapataihoz Galliába, ahol súlyos harcok folytak. Két germán néptörzs (az usipesek és a tenctherusok) hódító szándékkal átkeltek a Rhenuson. Caesar galliai hadjáratairól szóló emlékirataiban ezekről a harcokról a következőket írja: A barbárok követeket küldtek hozzá, hogy tárgyaljanak vele, majd - noha a fegyverszüneti megállapodás még érvényben volt - hadseregét menetelés közben váratlanul megtámadták, és nyolcszáz főnyi lovasságukkal megfutamították az ő ötezer főnyi lovas csapatát. Ezután újabb követséget küldtek hozzá, nyilván azért, hogy újra rászedjék, de ő őrizetbe vétette a követeket, majd támadást indított a germánok ellen, azt gondolva, hogy hitszegő és szerződésszegő emberekkel szemben jogos a bizalmatlanság. Tanusius szerint, amikor a senatus a győzelem tiszteletére áldozati szertartások bemutatását és ünnepségek tartását rendelte el, Cato kijelentette, hogy véleménye szerint Caesart ki kellene adni a barbároknak. Így legalább - mondotta - Róma megmenekülne az átoktól, mely mindig lesújt az ilyen hitszegőkre.

Azok közül, akik a Rhenuson át betörtek Galliába, négyszázezren pusztultak el. Csak kevesen juthattak vissza a germán sugamberekhez. Ez aztán jó ürügy volt Caesarnak arra, hogy betörjön Germaniába. Ő volt a történelemben az első, aki hadsereggel kelt át a Rhenuson. Hidat veretett az e helyütt igen széles, örvényes és gyors áramlású folyón. A germánok fatörzseket és gerendákat úsztattak lefelé a Rhenuson, hogy kidöntsék a hídpillérek gyanánt levert cölöpöket. Caesar ezt úgy előzte meg, hogy a híd alatt hatalmas farakásokkal széles ívben eltorlaszolta a folyó medrét, így szinte korláttal vette körül a híd pilléreit. Hihetetlen látvány volt, hogy tíz nap alatt megfékezte a vadul áramló folyót.

23. Csapataival átkelt a folyón, és senki nem merészkedett szembeszállni vele. Még a suebus néptörzs is, mely vezető szerepet játszott Germaniában, mély völgyekben és áthatolhatatlan sűrű erdőségekben rejtőzött el előle. Caesar felgyújtotta és feldúlta az ellenséges néptörzsek területeit, azokat viszont, akik igyekeztek jó viszonyt fenntartani a rómaiakkal, bátorította. Miután tizennyolc napot töltött Germaniában, visszatért Galliába.

Kiváltképpen a britannusok elleni hadjárata volt merész vállalkozás. Caesar volt az első, akinek hajóhada eljutott a nyugati óceánra, és serege átkelt az Atlanti-tengeren. Földrajzírók gyakran vitatkoztak a britannusok szigetéről; sokan elképzelhetetlenül nagynak tartották, mások szerint ilyen sziget nem is volt soha: mind neve, mind a róla szóló híradások alig egyebek merő kitalálásnál. Caesar Britannia tervbe vett meghódításával a római birodalom határait az ismert világon túlra tolta ki. Kétszer kelt át a szigetre a szemben fekvő Gallia partvidékéről, és nem egy csatát vívott a szigetlakókkal. Nekik azonban több kárt okozott, mint amennyit saját embereinek használt, a szigetet ugyanis földhözragadt szegény nép lakta, s nemigen tudott mit zsákmányolni tőlük. Nem is volt Caesar megelégedve a háború végső eredményével; de azért mielőtt elhagyta a szigetet, túszokat vitt magával a királytól, az országot pedig adófizetésre kötelezte.

Galliában Caesart barátainak levelei várták, melyeket már éppen továbbítani akartak neki. Ezekből értesült leánya haláláról, aki Pompeius házában gyermekszülésben halt meg. Ez a veszteség nagy bánatot okozott Pompeiusnak is, Caesarnak is; de barátaik is aggódtak, mert féltek tőle, hogy így megszűnik a szoros kapcsolat, mely a béke és egyetértés egyedüli biztosítéka volt az állam életében. Alig néhány nappal Iulia halála után meghalt a csecsemő is. Iulia holttestét, hiába ellenezték a néptribunusok, a nép a Campus Martiusra vitte és ott temette el.

24. Caesar hadereje most már akkorára nőtt, hogy a csapatokat kénytelen volt több helyen teleltetni. Maga, szokásához híven, visszatért itáliai területre. Ez idő tájt egyszerre több helyen törtek ki felkelések Galliában. A gallok nagy sereget gyűjtöttek, és megtámadták a rómaiak téli táborhelyeit. A legnagyobb és legerősebb felkelő sereg, amely Ambiorix vezérlete alatt harcolt, megsemmisítette Cotta és Titurius hadseregét, és magukat a vezéreket is megölték. Ezután egy hatvanezer főnyi sereg körülvette és megostromolta a Cicero parancsnoksága alatt álló legio táborát, kis híján elfoglalták rohammal. Minden ember megsebesült, miközben bátran védekeztek a túlerő ellen.

Caesar már jó messze járt, mikor hírül adták neki ezeket az eseményeket. Azonnal visszatért, összegyűjtött hétezer főnyi sereget, és sietett, hogy felmentse Cicerót az ostrom alól. Az ostromlók felfigyeltek rá, de nem törődtek csekély létszámú haderejével, és olyan szándékkal szálltak vele szembe, hogy megsemmisítik seregét. Caesar cselhez folyamodva kitért a felkínált ütközet elől, és olyan terepet keresett magának, ahol kicsiny csapatával előnyös feltételek között ütközhet meg nagyobb számú ellenséggel is; majd hozzákezdett tábora megerősítéséhez. Katonáit visszatartotta a támadástól, és rávette őket, hogy viselkedjenek úgy, mintha félelmükben építenének sáncokat és torlaszolnák el a tábor kapuit. Ezzel sikerült elérnie, hogy az ellenség továbbra is megvetéssel nézte minden mozdulatukat, míg végül elvakultságukban meggondolatlan támadást intéztek a tábor ellen. Caesar ekkor megütközött az ellenséggel, és rengeteg katonájukat megölte.

25. A győzelem eredményeképpen Galliának ezen a részén minden zendülést sikerült letörnie. Caesar még a tél folyamán mindenhová ellátogatott, és szigorú rendszabályokat vezetett be a további zendülések megakadályozására. Három legiót kapott Itáliából az elszenvedett veszteségek pótlására. Ezek közül kettő Pompeius parancsnoksága alatt állott, de ő most átengedte Caesarnak legióit, a harmadikat viszont Galliának a Padus mentén elterülő részén toborozták.

A jelek azt mutatták, hogy Caesar legnagyobb és legveszélyesebb háborúja van kitörőben Galliában. A háború magvait titokban vetették el és titokban növelték a legbefolyásosabb férfiak a legharciasabb néptörzsek körében. Mikor a mozgalom erősödni kezdett, nagy számban gyűltek össze ifjú katonák Gallia minden részéből. Egy-egy helyen hatalmas pénzösszegeket gyűjtöttek; a felkelésben erős városok és az ország nehezen megközelíthető tájainak lakosai vettek részt. Tél volt, az évnek ebben a szakában a folyók befagynak, az erdőket hó borítja, és a hegyekből lezúduló megáradt patakok tavakká változtatják a lapályokat. Így az ország egyes részein a mély hóban láthatatlanná váltak az utak, másutt pedig a folyók áradása és az elmocsarasodott területek bizonytalanná tették a terepet mindenféle menetelés számára. Mindez kilátástalanná tette Caesar számára a felkelés leverését, melyben igen sok néptörzs vett részt. Közöttük a vezető szerepet az arvernusok és a carnutinusok néptörzse vállalta. Fővezérükké Vercingetorixot választották, kinek atyját a gallok megölték, mert azt hitték, hogy zsarnoki hatalomra tör.

 

26. Vercingetorix több részre osztotta hadseregét, mindegyik hadosztály élére külön-külön parancsnokot állított. Sikerült megnyernie ügyének a környező vidéket egészen az Arar folyó völgyéig. Tudott róla, hogy Rómában politikai szervezkedés folyik Caesar ellen; terve az volt, hogy felhasználja a jó alkalmat, és egész Galliára kiterjeszti a háborút. Valóban, ha csak rövid ideig vár, míg Caesar belebonyolódik a polgárháborúba, Itáliát ugyanolyan félelem fogta volna el, mint a kimberek elleni háború idején. Így azonban Caesar, aki mindenki másnál jobban értett hozzá, hogy háborúban minden kínálkozó alkalmat a legalkalmasabb időpontban ragadjon meg, mihelyt értesült a felkelésről, csapataival azonnal megkezdte a visszavonulást abba az irányba, ahonnan jött. Erélye és gyorsasága, amellyel hadseregét a nehéz téli időjárás viszonyai között is meneteltette, nyilvánvalóan megmutatta a barbároknak, hogy le nem győzött és legyőzhetetlen hadsereg tör rájuk. Hosszú ideig lehetetlennek látszott, hogy Caesarnak akár egyetlen hírnöke vagy levélhordozója is átjusson ezen a területen; most pedig ő maga vonult keresztül ezen a terepen és vezette egész hadseregét. Feldúlta az ellenséges népek országát, lerombolta erődítményeiket, meghódította városaikat, és fogadta azok hódolatát, akik az ő oldalára álltak. A helyzet azonban csakhamar megváltozott, mert az aeduusok törzse csatlakozott a felkelőkhöz. Ez a törzs eddig a rómaiak testvérének vallotta magát, és egyébként is különleges elbánásban volt része. Csatlakozásuk a felkelőkhöz igen nagy csapást jelentett Caesar serege számára.

Éppen ezért Caesar más irányba vonult; átkelt a lingonok területén, azért, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsen a sequanusokkal, ezzel a baráti néptörzzsel, mely a védőbástya szerepét töltötte be Itália és az ország többi része között. Az ellenség itt támadta meg és vette körül Caesart sok tízezer főnyi hadseregével; ő elfogadta a felkínált ütközetet, hosszabb ideig tartó véres csatában leverte őket, és teljes győzelmet aratott fölöttük. Kezdetben bizonytalannak látszott a harc kimenetele. Az arvernusok legalábbis rövid kardot függesztettek fel templomukban győzelmi jelként, és azt állították, hogy Caesartól zsákmányolták. Később Caesar maga is látta a kardot, de mikor barátai biztatták, hogy vétesse le, elmosolyodott, és azt mondta, nem engedi, mert ő is az isteneknek ajánlott tárgynak tekinti.

27. Akik életben maradtak az ütközet után, királyukkal együtt Alesia városában kerestek menedéket. Alesia várát erős falai és erős védőrsége miatt bevehetetlennek tartották. Caesar mégis ostrom alá vette, de ekkor hátulról leírhatatlan veszély támadt rá. A falak alá ugyanis háromszázezer főnyi felmentő sereg érkezett, Gallia legnagyobb hadereje, melyet sok népből toboroztak össze. Ezenkívül a várban is százhetvenezer főnyi haderő tartózkodott. Caesar így most két hatalmas haderő kettős tüzébe került. Egyszerre az ő hadserege is ostromlott sereggé lett. Így kénytelen volt két irányba kiépíteni az erődítéseket, egyrészt a város védőivel, másrészt a felmentő sereggel szemben; jól tudta ugyanis, ha a két haderőnek sikerül egyesülnie, számára minden elveszett.

Az Alesia falainál fenyegető veszedelem méltán szerzett Caesarnak dicsőséget, mivel találékonysága és merészsége egyetlen csatában sem mutatkozott meg annyira, mint éppen itt. De a legfeltűnőbb talán mégis az volt, hogy mikor harcba bocsátkozott, és legyőzte a hatalmas ellenséget a falakon kívül, nemcsak hogy az ostromlottak, de még azok a rómaiak sem vették őt észre, akik a várral szemben húzódó belső erődítések vonalát védték. Csak akkor értesültek a győzelemről, mikor meghallották Alesiából a férfiak jajveszékelését és az asszonyok siránkozását. Ezek ugyanis jól látták a falakról, hogy a rómaiak a külső harcvonalból táborukba hordják a sok arany- és ezüstveretű pajzsot, a vérrel beszennyezett mellvérteket, a serlegeket és a gall módra készített sátrakat. Így a hatalmas felmentő hadsereg hamar megsemmisült, akár egy látomás vagy álomkép, mivel legnagyobb része elesett. Alesia védői még azután is sokáig küzdöttek a rómaiak ellen, de végül is meghódolásra kényszerültek. Vercingetorix, a felkelő háború fővezére, felöltötte legszebb páncélöltözetét, felült gondosan felszerszámozott lovára, és kilovagolt a kapun. Caesar ülve fogadta; Vercingetorix lóháton megkerülte, azután leugrott lováról. Leszaggatta magáról páncélzatát, majd szótlanul és mozdulatlanul odaült Caesar lábához, míg csak fogolyként el nem hurcolták, hogy a diadalmenetig életben tartsák.

 

 

28. Caesar már régen elhatározta, hogy Pompeiust kiforgatja a hatalomból; igaz, hogy Pompeius is éppen ilyen tervet szőtt Caesar ellen. Crassus ugyanis, mindkettőjük legveszélyesebb ellenfele, elesett a parthusok elleni háborúban. Ha tehát valamelyikük felül akart kerekedni, meg kellett szabadulnia attól, aki mindaddig a leghatalmasabb volt; annak viszont, aki pillanatnyilag felülkerekedett, ha helyzetét tartani akarta, le kellett számolnia félelmetes ellenfelével, míg nem késő. Pompeiust ez a gondolat csak kis ideje kezdte nyugtalanítani. Mindeddig megvetéssel kezelte Caesart, és úgy tekintette, mint aki az ő befolyása révén nőtt nagy emberré, és azt gondolta, ugyanolyan könnyen végez majd vele, mint ahogyan magasba emelte. Caesarnak azonban kezdettől fogva kész tervei voltak. Mint az atléták, visszavonult a küzdőtérről, és a galliai háborút mintegy edzésre használta fel. Ezekben a harcokban olyan hírnevet szereztek neki haditettei, hogy méltán kelhetett versenyre Pompeiusszal. Ügyesen felhasznált minden érvet és ürügyet; ezeket részben Pompeius, részben a körülmények, részben pedig a Rómában kialakult veszélyes politikai helyzet szolgáltatták. A dolgok odáig fajultak, hogy a hivatali állások jelöltjei nyíltan vesztegették meg a választókat. És akik a pénzt kapták, már nem is azért mentek a forumra, hogy leadják szavazataikat jótevőikre, hanem hogy íjjal, karddal és parittyával harcba bocsátkozzanak egymással. Nemegyszer, mielőtt még a szavazás véget ért, vér folyt a tereken, és a szerteszét heverő holttestek borzalmas látványt nyújtottak a forumi szószék körül. Rómában valóságos anarchia támadt, mint mikor az állam hajója kormányos nélkül marad. Az értelmes emberek már azzal is megelégedtek volna, ha a monarchiánál rosszabb dolog nem következik be annyi őrültség és vihar után, sokan pedig a nyilvánosság előtt is kijelentették, hogy csak a monarchia segíthet az államon, és azt mondták, el kell fogadni a gyógyszert, melyet a legemberségesebb orvos, szerintük Pompeius kínál. Pompeius, bár szóval igyekezett elhárítani magától ezt a kitüntetést, valójában teljes erejével dictaturára tört. A helyzetet Cato és társai látták a legvilágosabban, mikor igyekeztek rávenni a senatust, hogy válassza meg Pompeiust egyedüli consulnak; azt remélték, hogy Pompeius így majd megelégszik az egyeduralomnak e törvényesebb színezetű formájával, és nem törekszik erőszakos eszközökkel megszerezni a dictatori hatalmat. A senatus mindenesetre megszavazta, hogy eddigi tartományaiban meghosszabbítsa proconsuli hatalmát. Pompeiusnak két tartománya volt, Hispania és egész Libüa. Ezeket általa kinevezett legatusokkal igazgatta, és mindkét tartományában hadsereget tartott fenn; a hadseregek ellátására évenként ezer talentumot kapott az államkincstártól.

29. Caesar ekkor Rómába küldött emberei útján azt kérte, hogy pályázhasson a consulságra, és ugyanakkor hagyják meg provinciáit is. Pompeius ezt eleinte nem ellenezte, de a Marcellus és Lentulus körül létrejött csoport nem adott helyt a kérésnek. Ezek kezdettől fogva gyűlölték Caesart, és most minden tisztességes és tisztességtelen eszközt felhasználtak, hogy becsületében és önérzetében megsértsék. Bosszantására Novum Comum, egy Caesar által nemrégiben alapított colonia lakosait megfosztották polgárjoguktól. Marcellus consul az egyik, Novum Comumból Rómába érkező senatort megvesszőztette.

"Azért szégyenítelek meg - mondta neki -, mert be akarom bizonyítani, hogy nem vagy római. Most pedig menj, és mutasd meg a botütések nyomát Caesarnak."

Mikor Marcellus consulsága lejárt, Caesar a vezető római politikusok között bőkezűen szétosztogatta Galliában szerzett vagyonát. Curio néptribunusnak kifizette nagyobb összegű adósságát, Paulus consulnak pedig ezerötszáz talentumot adott, amiből a consul felépítette a forum egyik legszebb épületét, a híres Basilicát a régi, Fulvia néven ismert épület helyén.

Pompeiust aggodalommal töltötte el Caesar pártjának szervezkedése, és kezdett nyíltan fellépni ellene. Politikai elvbarátaival együtt azon mesterkedett, hogy Caesar helyett mást nevezzenek ki fővezérnek. Majd visszakérte tőle a csapatokat, melyeket a galliai hadjárat idejére átengedett neki. Caesar hazaküldte a katonákat, miután mindegyiknek kétszázötven drakhmát ajándékozott. A csapatokat Pompeiushoz kísérő tisztek hamis és valószínűtlen híreket terjesztettek Caesarról, de arra mégis jók voltak, hogy Pompeiust hiú reménnyel áltassák. A tisztek ugyanis azt állították, hogy Caesar hadserege Pompeiust óhajtja, és ha az irigykedés következtében kialakult kedvezőtlen belpolitikai helyzet otthoni ügyeinek intézését akadályozza, az ottani haderő készenlétben áll mellette, és ezek a csapatok, mihelyt visszatérnek Itáliába, haladéktalanul az ő oldalára állnak, Caesar annyira népszerűtlen örökös hadviselései miatt, és a hadsereg szemében gyanús, hogy egyeduralomra tör. Az ilyen beszédek csak táplálták Pompeius hiúságát; mivel azonban azt hitte, semmitől sem kell félnie, hozzá sem kezdett, hogy csapatokat szervezzen. Azt képzelte, szónoklatokkal és senatusi határozatokkal is győzedelmeskedhet Caesar felett, noha Caesar ezekkel valójában egy cseppet sem törődött. Mondják, hogy Caesar egyik centuriója, akit Rómába küldött, megállt a tanácsház előtt, ahol a senatus éppen ülésezett, és mikor közölték vele, hogy nem adják meg Caesarnak a helytartóság meghosszabbítását, rácsapott kardja markolatára, és így szólt: "Majd ez megadja neki."

30. Caesar követelései méltányosnak látszottak. Azt ajánlotta, hogy mind ő, mind Pompeius szerelje le csapatait, és azután mint magánemberek versenyezzenek a nép kegyéért. Azzal érvelt, hogy azokat, akik csapatai leszerelését követelik tőle, Pompeiusnak pedig meghagyják haderejét, azzal lehet majd vádolni, hogy míg az egyiket szidalmazzák, a másikat türranosszá teszik.

Mikor Curio Caesar képviseletében a népgyűlés elé terjesztette ezeket a pontokat, szavait élénk helyesléssel fogadták, sőt voltak, akik virágfüzéreket dobtak a nyakába, mint valami győztes atlétának. Antonius pedig, az egyik néptribunus nem törődve a consulok ellenkezésével, harsány hangon felolvasta Caesar levelét a népgyűlésen. A senatusban azonban Scipio, Pompeius apósa, javaslatot terjesztett elő, hogy Caesart a nép ellenségévé kell nyilvánítani, ha meghatározott napon nem szereli le csapatait. Mikor a consulok feltették a kérdést, hogy kötelezzék-e Pompeiust csapatai leszerelésére, majd pedig, hogy kötelezzék-e Caesart is ugyanerre, az első kérdésre csak kevés senator szavazott igennel, a másodikra azonban csaknem mind igennel szavaztak. Majd mikor Antonius pártja újból sürgette, hogy mindkettőtől vegyék el a fővezérséget, a javaslatot az egész senatus egyhangú lelkesedéssel fogadta. Scipio azonban hevesen ellenezte Antonius javaslatát, Lentulus consul pedig azt kiáltozta, hogy rablóval szemben fegyverekre és nem szavazatokra van szükség. Így a senatus ülése feloszlott, és a senatorok a viszálykodás kitörése miatt gyászruhát öltöttek.

31. Caesartól közben mérsékeltebb hangú levelek érkeztek. Beleegyezett, hogy minden egyébről lemond, és nem kér magának mást, csak az Alpokon inneni Galliát és Illüriát két legióval; mindezt addig tartja meg magának, míg nem pályázik második consulságáért. Cicero, a szónok, ebben az időben érkezvén vissza Kilikiából, szintén a megbékélés ügyén fáradozott. Megkísérelte Pompeiust engedékenyebb magatartásra bírni, s Pompeius hozzá is járult javaslataihoz, csak azt sürgette továbbra is, hogy Caesar kezén ne hagyjanak csapatokat. Cicero ekkor Caesar barátait igyekezett engedményre bírni, és olyan közvetítő megoldást ajánlott, hogy hagyják meg Caesarnak a már említett tartományokat és hozzá mindössze hatezer főnyi haderőt. Ezt Pompeius is elfogadta volna, de Lentulus csoportja hallani sem akart a dologról, sőt Antoniust és Curiót is kiűzték a senatusból, megszégyenítő körülmények között. Ezzel Caesarnak igen jó ürügyet szolgáltattak, hogy céljainak megfelelő hangulatot teremtsen katonái között; megmutatta nekik ezt a két kiváló, magas tisztségeket viselő férfit, és elmondta, bérelt járműveken, rabszolgaruhában menekültek el. Úrrá lett rajtuk ugyanis a félelem, s csak így távozhattak titkon Rómából.

32. Caesar ebben az időben mindössze háromszáz lovasból és ötezer gyalogos katonából álló haderővel rendelkezett. Hadseregének többi részét az Alpok túlsó oldalán hagyta azzal, hogy majd kellő időben küld értük. Úgy látta, hogy a kezdet kezdetén nagyobb sikert ér el, ha a lehető leggyorsabban cselekszik. Azt gondolta, minden könnyebben megy, ha váratlan és meglepetésszerű támadással félelmet kelt ellenfeleiben, és nem ad nekik időt a felkészülésre. Megparancsolta tehát csapatvezéreinek és centurióinak, hogy csak kardjukat vegyék magukhoz, egyébként minden más fegyvert tegyenek félre, és úgy foglalják el Ariminumot, Galliának e nagy városát, közben azonban tartózkodjanak minden zavarkeltéstől és vérontástól. Ennek a csapatnak a parancsnokává Hortensiust nevezte ki. Ő maga nyilvános helyeken töltötte a napot; nézte a gladiátorok edzőgyakorlatait, késő délután megfürdött, felöltözködött, lement az étkezőhelyiségbe, és elbeszélgetett meghívott vendégeivel.

Mikor besötétedett, felkelt az asztaltól, váltott néhány szót vendégeivel, és kérte őket, maradjanak ott, és várják meg, míg visszajön, majd eltávozott. Előzőleg néhány barátjával már megbeszélte, hogy különböző irányból követni fogják. Bérelt fogatra szállt, és először más irányba indult, majd megfordult, és Ariminum felé vette útját. Mikor a folyóhoz érkezett (a folyó neve Rubicon), mely az Alpokon inneni Galliát elválasztja Itália többi részétől, mély gondolatokba merült. Mind közelebb és közelebb jutott ugyanis a félelmetes lépéshez, és egyszerre kételyek lepték meg, mikor arra gondolt, milyen végzetes vállalkozás előtt áll. Lassította lépteit, majd megállította a menetet. Hallgatásba merülve hosszasan mérlegelte a jövő esélyeit, és nem tudott választani két lehetőség között, hol erre, hol arra a döntésre hajlott. Mellette álltak barátai - közöttük Asinius Pollio -, velük is közölte aggályait. Azokra a szenvedésekre gondolt, melyeket a folyón való átkelésével az egész emberiségnek okoznia kell, valamint arra, hogy miként fogja az utókor megítélni tettét. Végül, mint mikor magával ragad valakit az indulat, és nem törődik tovább tette következményeivel, hanem rábízza a jövőre, bármi jöjjön is, olyan szavakat mondott, mint sokan mások is kétségbeesett és előre ki nem számítható döntéseik pillanatában: "Vessük el a kockát!" - ezzel gyorsan átkelt a folyón. Majd sietősen folytatta útját tovább; még mielőtt kivilágosodott, megérkezett Ariminumba, és elfoglalta a várost. Mondják, hogy előző éjszaka szörnyű álma volt. Azt álmodta ugyanis, hogy vérfertőzést követett el a tulajdon anyjával.

33. Ariminum elfoglalásával megállíthatatlanul elindult a háború minden földrész, minden tenger ellen. A tartomány határai megszűntek, és megszűnt vele a törvény és rend uralma is az államban. A múltban is megtörtént már, hogy férfiak és nők a rémülettől űzve Itália egyik részéből a másikba menekültek, most azonban mintha egész városok váltak volna földönfutóvá, az emberek fejvesztve rohantak egyik helyről a másikra. Rómát valósággal elözönlötték a környező városokból érkező menekültek. A hatóságok tekintélye és a szónokok ékesszólása egyaránt hiábavalónak bizonyult, és a város ebben a nagy viharban és zűrzavarban kis híján magától összedőlt. Szenvedélyes érzések erőszakos cselekedetekre vezettek mindenütt. Akik örültek a fordulatnak, nem maradtak nyugton, és ha - nagyvárosban ez természetes - összetalálkoztak a helyzet miatt rettegő, aggódó emberekkel, éles összecsapásokra került sor, mikor amazok kinyilvánították, hogy bizalommal tekintenek a jövő elé. Pompeiust egyébként is súlyos aggodalmak gyötörték, és gondját csak növelték a mindenfelől érkező hírek. Sokan szemére hányták, hogy ő fegyverezte fel Caesart önmaga ellen, mások azért szidalmazták, mert megengedte, hogy Lentulus sértő módon viselkedjék Caesarral, mikor pedig az már kezdett engedékenyebb lenni, és hajlott valamilyen ésszerű megegyezésre. Favonius gúnyosan biztatta, hogy itt az ideje, rajta, dobbantson csak a lábával; ezzel a megjegyzésével Pompeiusnak a senatusban tartott dicsekvő beszédére célzott, amelyben kifejtette, hogy kár az időt háborús előkészületekre vesztegetni, hisz neki csak egyet kell dobbantania, és egész Itália megtelik csapatokkal.

Pompeiusnak ebben az időben valóban nagyobb haderő állt rendelkezésére, mint Caesarnak. De nem engedték, hogy saját megítélése alapján cselekedjék. A számtalan hamis és rémisztő hír hatására - melyek szerint az ellenség Róma előtt áll és mindent elfoglal - Pompeius engedett, és az általános közhangulat nyomására rendkívüli állapotot hirdetett ki; úgy rendelkezett, hogy ki kell üríteni Rómát. Elrendelte, hogy a senatus kövesse, és senki ne maradjon a városban, aki hazáját és a szabadságot többre becsüli a zsarnokságnál.

34. A consulok nyomban elmenekültek, még az ilyenkor szokásos áldozatokat sem mutatták be. A legtöbb senator is elmenekült, és vagyontárgyaikból csak annyit vittek magukkal, amennyit hamarjában össze tudtak szedni, azt is olyan sebtében, mintha a másét rabolták volna el. Még Caesar párthívei közül is sokan megzavarodtak, úgyhogy a többiekkel együtt elfutottak, és eszükbe sem jutott, hogy józanul megfontolják helyzetüket. Szomorú látványt nyújtott Róma, amikor ez a vihar rázúdult; olyan volt a város, mint a kormányosát vesztett hajó, mely ráfuthat bármely útjába kerülő sziklazátonyra. Bármilyen szomorú volt elhagyni a várost, az emberek úgy vélték, Pompeius kedvéért teszik ezt, és vele a száműzetésben is úgy érzik magukat, mint otthonukban. Róma pedig - úgy tudták, mikor elhagyták - Caesar tábora lett. Még Caesar egyik leghűségesebb embere, Labienus is, aki alvezéreként harcolt hadseregében, és kitüntette magát a gallok elleni harcokban, otthagyta vezérét, és átment Pompeius táborába.

Caesar Labienusnak elküldette pénzét és málháját. Ezután Domitius ellen vonult, aki harminccohorsnyi haderővel tartotta Corfiniumot. Caesar a város közelében ütötte fel táborát. Domitius, minthogy nem bízott benne, hogy megvédheti a várost, megkérte orvos rabszolgáját, készítsen neki mérget. Ki is itta az italt, és szilárdul hitte, hogy öngyilkosságot követett el. Nyomban ezután hírül vette, milyen emberségesen bánik Caesar a foglyokkal, most bezzeg siratta sorsát, hogy ilyen elhamarkodottan cselekedett. Orvosa azonban megnyugtatta, hogy nem mérget, csak altatószert adott be neki. Domitius boldogan kelt fel ágyából, Caesarhoz sietett, aki jobbját nyújtotta neki. Domitius azonban végül mégis átállt Pompeius oldalára. Mikor ezek a hírek eljutottak Rómába, az emberek megkönnyebbültek, és a menekülők közül sokan visszatértek a városba.

35. Caesar átvette Domitius hadseregét meg azokat a csapatokat, amelyeket több városban Pompeius részére toboroztak, így erős és félelmetes sereget gyűjtött, majd Pompeius ellen vonult, Pompeius azonban nem várta meg, hanem Brundisiumba menekült előle, a consulokat pedig a hadsereggel együtt előreküldte Dürrhakhionba. Nem sokkal később, Caesar közeledtére, maga is hajóra szállt; ezt részletesebben majd a róla készítendő életrajzban beszélem el. Bár Caesar legszívesebben azonnal üldözésére indult volna, hajója nem lévén, tervéről egyelőre le kellett mondania. Visszatért hát Rómába, majd hatvan nap alatt minden vérontás nélkül hatalmába kerítette egész Itáliát.

A várost sokkal rendezettebb viszonyok között találta, mint remélte. A senatorok közül sokan ott maradtak; ezekkel nagyon udvariasan és tisztelettudóan bánt. Felszólította őket, küldjenek követeket Pompeiushoz, és ajánlják fel neki, hogy ésszerű feltételekkel kössön békét. De senki nem hallgatott rá; lehet, hogy féltek Pompeiustól, mivel hűtlenül elhagyták, lehet, hogy azt hitték, Caesar nem gondolja őszintén, amit mond.

Mikor Metellus néptribunus, különféle törvényekre hivatkozva, meg akarta akadályozni, hogy Caesar pénzt vegyen ki az államkincstárból, így felelt neki: "Megvan az ideje a törvényeknek is, a fegyvereknek is. Ha nem tetszik, távozz innen. Háborúban nincs szükség szabad beszédre. Majd ha elnémultak a fegyverek, és megkötöm a békét, visszajöhetsz, és újra szólhatsz a néphez. Tudd meg egyébként, hogy mikor ezt mondom, a magam jogairól mondok le. Te is és mindazok, akik az ellenem pártoskodók közül a kezembe kerültek, foglyaim vagytok." - Majd befejezvén beszédét, az államkincstár ajtajához lépett, s mert nem találták a kulcsokat, lakatosokat hívatott, hogy felnyissák a zárakat. Metellus ekkor ismét tiltakozott, és akadtak is néhányan, akik szavait helyeselték. Caesar dühösen rákiáltott Metellusra, hogy megöleti, ha nem hagyja abba okvetetlenkedését. "És tudd meg, te kölyök - mondta -, szívesebben megteszem, mint mondom." Szavainak megvolt a kellő hatása, Metellus rémülten távozott, és ettől kezdve az állam pénze hadicélokra könnyen és gyorsan Caesar rendelkezésére állott.

36. Caesar ezután Hispaniába vezette hadseregét. Úgy vélte, mindenekelőtt innen kell kiűznie Pompeius alvezéreit, Afraniust és Varrot, s elvenni tőlük hadseregüket és tartományukat. Pompeius ellen csak később készülődött, mikor már nem tud maga mögött más ellenséges haderőt. Bár élete sokszor forgott kockán, és hadseregét többször fenyegette az éhezés veszélye, nem hagyott fel azzal a szokásával, hogy mindig erélyesen üldözze az ellenséget, és csatára kényszerítse, majd erődítményeibe zárva ostrom alá vegye, míg fő haderejével úrrá nem lesz a tábor és valamennyi csapat felett. A két alvezér azonban kisiklott keze közül, és Pompeiushoz menekült.

37. Caesar visszatért Rómába. Apósa, Piso unszolni kezdte, küldjön követeket Pompeiushoz, és tárgyaljanak fegyverszünetről. Isauricus azonban, Caesarnak akarván kedveskedni, ellenezte a tervet. A senatus ekkor dictatorrá választotta Caesart, aki visszahívta a száműzötteket, visszaadta a polgárjogot azok gyermekeinek, akik a Sulla-féle üldözéseknek estek áldozatul, a kamatok egy részének elengedésével enyhített az adósok terhein, és még néhány hasonló intézkedést tett, majd tizenegy nap eltelte után lemondott a dictatori hatalomról, Servilius Isauricusszal együtt consullá választatta magát, és utána hadba vonult.

Hatszáz válogatott lovassal és öt legióval erőltetett menetben maga mögött hagyta hadserege derékrészét, és a téli napfordulat idején, január elején (Athénban ezt Poszeidón havának hívják) tengerre szállt. Átkelve az Ión-tengeren, elfoglalta Oricumot és Apollóniát, majd visszaküldte a hajókat Brundisiumba az odaát maradt katonákért. Ezek a katonák már nem olyanok voltak, mint régen; kifáradtak a sok hadjáratban, melyet Caesar alatt küzdöttek végig, és most menetelés közben ki sem fogytak a panaszból. "A világ végére visz el bennünket ez az ember - mondogatták. - Úgy hajszol, mintha bizony sohasem fáradnánk el. Még a kard acélja is kifárad, és ennyi szolgálat után jó volna végre kímélni kissé pajzsunkat és vértünket. Ha más nem, sebeink emlékeztethetnék Caesart, hogy mi is emberek vagyunk, és ugyanúgy szenvedünk, ugyanúgy érzünk fájdalmat, mint más halandók. Még az isteneknek sincs hatalmukban eltüntetni a telet és a tenger téli viharait. Ez az ember olyan veszélyekbe kerget, mintha bizony ellenségei elől futna és nem ő kergetné őket."

Így beszéltek a katonák, és minden sietség nélkül meneteltek Brundisium felé. Mikor azonban megérkeztek és megtudták, hogy Caesar már hajóra szállt, hangjuk egyszerre megváltozott. Szidalmazták önmagukat, hogy fővezérük árulói lettek; de szidták elöljáróikat is, amiért nem vonultak gyorsabb menetben. Ültek a tengerre néző sziklákon, és vágyódva néztek Épeirosz irányába, s lesték, mikor tűnnek fel a látóhatáron a hajók, melyek majd átszállítják őket parancsnokukhoz.

38. Közben Apollóniában Caesar aggódni kezdett, úgy látta, magával hozott serege nem elegendő, hogy megütközzék az ellenséggel, az viszont túl sokáig tarthat, amíg hadseregének többi része átkel a tengeren. Végül is veszélyes tervet eszelt ki: titkon felszállt egy tizenkétevezős bárkára és átkelt Brundisiumba, noha az ellenség erős hajóhadával fölényesen hatalmában tartotta a tengernek ezt a részét. Így aztán késő este rabszolgának öltözve felszállt a bárkára, és csendben, feltűnés nélkül beült a fenekébe. A bárka rendszerint az Aóosz folyó torkolatán át ereszkedett a tengerre, mikor reggelenként enyhe szellő veri vissza a tenger felől jövő hullámokat, és a víz színe viszonylag csendes. Ez alkalommal azonban viharszerű erős szél támadt a tenger felől, és a víz a folyó torkolatában haragosan hullámzott. A hullámverés félelmes morajlása és az erős ár, mely ellenállhatatlan erővel zúdult a szárazföld felé, meggyőzte a bárka kapitányát, hogy lehetetlen kijutniuk a nyílt tengerre, és már-már parancsot adott legényeinek, hogy forduljanak vissza. Mikor Caesar látta, hogy a kapitány mire készül, feltárta előtte kilétét. A kapitány erre még jobban megrémült, de Caesar megfogta a kezét, és így szólt: "Folytasd tovább az utat, barátom. Légy merész és ne félj semmitől. Caesar van veled, és bárkádra bízta jó szerencséjét." A hajósok erre azonnal megfeledkeztek a viharról. Teljes erővel nekidőltek evezőrúdjaiknak, hogy kijussanak a nyílt tengerre. De minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, a bárka lassan megtelt vízzel, és félő volt, hogy elsüllyednek a folyó torkolatában. Erre Caesar, vonakodva bár, de beleegyezett, hogy a kapitány visszaforduljon. Kinn a parton már várták a katonái; körülvették és keserű szemrehányásokkal illették, amiért nem bízott benne, hogy maguk is elegen vannak a győzelemhez, hanem kétségeire hallgatott, és inkább életét kockáztatta a távollevő hadsereg kedvéért, mintha nem bízna azokban, akik vele jöttek.

39. Nem sokkal később Antonius is megérkezett Brundisiumból az ottani csapatokkal; így most már Caesar is bízott benne, hogy sikerrel megütközhetik Pompeiusszal, aki egyébként igen jól megerősítette táborát, és bőven ellátta magát utánpótlással mind a szárazföld, mind a tenger felől. Caesarnak kezdettől fogva éppen hadseregének rosszul szervezett utánpótlása és főként a katonák hiányos élelmezése okozta a legtöbb gondot. Katonái végül is ehető gyökereket ástak ki a földből, tejjel összekeverték, és ezt használták táplálékul. Egy alkalommal kenyér alakúvá gyúrták, megsütötték, és odafutottak vele az ellenséges előőrsökhöz. Kézről kézre dobálták a kenyeret, majd áthajigálták a tábor palánkján, és közben azt kiáltozták, hogy mindaddig ostromzár alatt tartják Pompeius hadait, míg a föld ilyen gyökereket terem. Pompeius jól vigyázott, hogy se a kenyér, se ezek a beszédek el ne jussanak csapatai javához, mert katonáin erőt vett a csüggedés. Megrémítette őket fenevadakhoz hasonló ellenségeik szilajsága és érzéketlensége.

Pompeius erődített tábora körül állandó, de rendszertelen csatározások folytak; ezekben Caesar csapatai győztek, egy alkalom kivételével, amikor oly nagy vereséget szenvedtek, hogy kis híján táborukat is elveszítették. Midőn ugyanis Pompeius megtámadta őket, nem állták meg a helyüket; az árkokat ellepte az elesett katonák holtteste, és akik életben maradtak, hanyatt-homlok menekültek vissza táboruk sáncaihoz és palánkjaihoz. Caesar elébük állt, és igyekezett visszafordítani őket, de minden erőfeszítése hiábavaló volt. Maga akarta kézbe venni a hadijelvényeket, mert a zászlóhordozók eldobálták őket, és harminckettő az ellenség kezébe került. Kis híja, hogy ezekben a harcokban Caesart meg nem ölték. Mikor karon ragadta egyik hatalmas, nagy erejű katonáját, aki mellette rohant el, s rákiáltott, hogy álljon meg, és forduljon szembe az ellenséggel, a katona rémületében felemelte kardját, és Caesarra készült sújtani, de Caesar pajzshordozója megelőzte, és tőből levágta a katona karját.

 

Úgy látszik, Caesar maga is kétségbeejtőnek ítélte a helyzetet. Erre vall, hogy mikor Pompeius győzelme kiaknázása helyett túlzott óvatosságból megelégedett azzal, hogy a megvert ellenséget visszaűzte táborába, Caesar visszavonulás közben így szólt barátaihoz: "Nyilvánvaló, hogy ma a győzelmet az ellenség szerzi meg, ha győzni tudó vezére van." Ezzel sátrába ment, és lefeküdt. De bizonyára ez volt élete legnyugtalanabbul eltöltött éjszakája. Nehéz és gyötrelmes gondolatok közben rádöbbent, hogy egész hadvezetését elhibázta. Ott van Makedonia és Thesszalia termékeny földje, a dúsgazdag városok, ő meg nem ott vívja a harcokat, hanem itt vesztegel a tenger közelében, mely az ellenség hajóhadának tökéletes ellenőrzése alatt áll. Így nem ő tartja ostromzár alatt az ellenséget, hanem ellenkezőleg, hadserege szenvedi el az ostromzár minden hátrányát. Ilyen gyötrelmes gondolatok közben álmatlanul töltötte az éjszakát, és reggel hadseregével útnak indult. Elhatározta, hogy Makedoniába vonul Scipio ellen. Így vagy maga után kényszeríti Pompeiust olyan terepre, ahol ütközet esetén Pompeius elveszti a tengeri utánpótlás eddig élvezett előnyét, vagy legyőzi Scipiót, ha az magára marad.

40. Az a tény, hogy Caesar vereséget szenvedett és fut előlük, bizakodással töltötte el Pompeius katonáit és vezértársait, Pompeius azonban óvatosabb volt, és nem akart idő előtt megütközni Caesarral. Hadseregét kitűnően felszerelte, és mindennel jól ellátta, ami egy hosszú háborúhoz szükséges. Ezért úgy gondolta, legjobb, ha megvárja, míg az ellenség teljesen kimerül; azt remélte ugyanis, hogy Caesar hadserege semmiképpen sem őrizheti meg sokáig ütőképességét. Mert bár igaz, hogy Caesar hadseregének legharciasabb és legvitézebb csapatai győzhetetlen bátorsággal küzdöttek, de a hosszú menetelések, a tábori erősítések munkálatai, a várostromok és éjszakai harcok lassan kimerítették erejüket. További nélkülözésekre és nagyobb erőkifejtésre mindinkább alkalmatlanok voltak, és kedvük is egyre csappant. Még valami hiányos táplálkozás okozta járványos betegség is felütötte fejét köztük. De talán ennél is súlyosabban esett a latba az, hogy Caesarnak sem elég pénze nem volt a hadviseléshez, sem megfelelő készletek nem álltak rendelkezésére, így sok jel arra mutatott, hogy hadserege magától felbomlik.

41. Ezért ellenezte Pompeius, hogy megütközzenek az ellenséggel, de véleményével Catón kívül senki nem értett egyet. Cato kímélni akarta polgártársai életét. Már a korábbi ütközetekben is, mikor ezrével látta az ellenséges katonák holttestét, könnyekre fakadt, és arcát eltakarva otthagyta a csatateret. De a többiek mind méltatlankodtak, amiért Pompeius kitért a harc elől. Ingerelték és gúnyos hangon hol Agamemnónnak, hol királyok királyának nevezték, mint akinek csak a legfőbb hatalom megtartása a fontos, és csak hiúságának hízeleg, hogy annyi tisztje s alvezére járkál állandóan ki-be sátrába. Favonius, aki utánozni akarta Cato nyers és nyílt beszédét, dühösen panaszkodott, hogy ebben az évben sem élvezhetik Tusculumban a fügetermést, mert Pompeiusnak annyira tetszik a fővezérkedés. Afranius is ez idő tájt érkezett meg Hispaniából, ahol rossz hadvezérnek bizonyult. Afranius, midőn azzal vádolták, hogy pénzért elárulta a rábízott hadsereget, egyre csak kérdezgette, hogy miért nem ütköznek meg azzal a kalmárral, ha már egyszer azt rebesgetik róla, hogy pénzért bocsátotta áruba a provinciát. Mindezek következtében Pompeius akarva-akaratlan rákényszerült, hogy nyomon kövesse Caesart és megütközzék vele.

Caesar nagy nehézségekkel küzdött útközben. Senki sem akart neki élelmet eladni, mert legutóbbi veresége után nem hittek a győzelmében. De a thesszaliai Gomphoi elfoglalása nemcsak élelemhez juttatta katonáit, hanem váratlanul betegségükből is kigyógyította őket. A városban sok bort találtak, és mind megitták. Igen jó kedvük támadt tőle, és mulatós hangulatban folytatták tovább útjukat, sőt betegségük is teljesen elmúlott.

42. Mindkét hadsereg leereszkedett a pharszaloszi síkságra, és felütötték táborukat. Pompeius ismét arra gondolt, hogy kitér az ütközet elől. Erre késztette az is, hogy az éjszaka folyamán rossz álma volt: mintha színházban ülne, és a rómaiak tapssal fogadnák. De alvezérei annyira magabiztosak voltak, és olyan erős volt a győzelembe vetett hitük, hogy Domitius, Spinther és Scipio összekaptak rajta, melyikük legyen Caesar után a pontifex maximus. Sokan pedig máris tudakozódtak Rómában, hol bérelhetnének vagy vásárolhatnának praetorok és consulok számára alkalmas házat, mert a háborúnak úgyis hamarosan vége, és akkor biztosan magas hivatalokat nyernek el. Kiváltképpen a lovasság égett a harci vágytól. Csillogó páncélzatukkal, jól táplált lovaikkal és csinos külsejükkel valóban fényes seregnek látszottak; azonkívül nagy számbeli fölénnyel is dicsekedhettek, hétezren voltak ugyanis Caesar ezer lovasával szemben. A gyalogság számaránya is nekik kedvezett; Pompeius csapatainak létszáma negyvenötezer fő volt Caesar huszonkétezer főnyi gyalogos hadseregével szemben.

43. Caesar gyűlésbe hívta katonáit, és közölte velük, hogy Corfinius már itt jár a közelben, és két legiót hoz magával, ezenkívül Athén és Megara környékén tartózkodik további tizenöt cohorsnyi haderő Calenus parancsnoksága alatt. Megkérdezte, akarják-e megvárni az erősítés megérkezését, vagy pedig maguk is készek megvívni a döntő ütközetet az ellenséggel. A katonák azt kiáltozták, ne várjanak a többiekre, hanem minden katonai tudását összeszedve, minél előbb vezesse őket döntő ütközetre.

Ekkor Caesar tisztítóáldozatot mutatott be a hadseregért. Alighogy levágta az első áldozati barmot az oltáron, a jós nyomban kijelentette, hogy három napon belül döntő csatát fognak vívni az ellenséggel. Amikor Caesar megkérdezte tőle, lát-e az állat belső részeiben olyan jelet, melyből a csata kedvező kimenetele kiolvasható, a jós így felelt: "Erre a kérdésre te felelhetsz meg leginkább. Az istenek csak azt nyilvánítják ki, hogy a mostani helyzetben nagy és teljes változás következik be. Ha tehát úgy véled, hogy dolgaid jelenleg jól állnak, akkor rosszra kell elkészülnöd, de ha azt hiszed, hogy rossz a mai helyzeted, akkor szerencséd jóra fordulását várhatod."

A csatát megelőző éjszakán, mikor Caesar éjfél körül sorra járta a tábori őrségeket, lángoló fény villant fel az égen; a fény áthaladt Caesar tábora felett, majd úgy látszott, hogy Pompeius táborában zuhan le. Később hajnali őrségváltáskor arra lettek figyelmesek, hogy az ellenség táborában pánikszerű zűrzavar keletkezett. Caesar nem számított rá, hogy aznap megütközik az ellenséggel. Éppen parancsot akart adni a sátrak felszedésére, hogy vonuljanak tovább Szkotussza irányába.

44. Ekkor lovas járőrei jelentették, hogy az ellenség most ereszkedik le a síkságra, és csatát kíván kezdeni. Caesar örömmel hallotta a hírt, és miután imádkozott az istenekhez, csapatait három részre tagolva csatarendbe állította. Középre Domitius Calvinust állította parancsnokul; a balszárnyat Antoniusra bízta, maga pedig a jobbszárnyat vezette, és a tizedik legióval készült harcba bocsátkozni. Látta, hogy az ellenséges lovasság a jobbszárnnyal szemben vonul fel, és mivel fényes fegyverzetében, óriási tömegével félelmes ellenfélnek látszott, parancsot adott, hogy a hadsereg hátsó soraiból hat cohors vonuljon át hozzá, de úgy, hogy az ellenség ne vegye észre őket. A cohorsokat a jobbszárny mögött állította fel, és pontos utasítást adott, mit tegyenek, ha majd az ellenséges lovasság rohamra indul.

Velük szemben Pompeius a jobb-, Domitius a balszárnyat vezette, középütt pedig Pompeius apósa, Scipio állt a csapatok élén. A lovasságot a balszárnyon vonták össze azzal a céllal, hogy bekerítik az ellenség jobbszárnyát, és megszalasztják a csapatokat, melyeknek az élén Caesar áll. Arra nem is gondoltak, hogy bármily tagoltan felállított gyalogság ellenállhatna nekik, azt remélték, hogy az ellenség sorait jóvátehetetlenül áttöri a lovas haderő együttes rohama.

Mindkét oldal készen állt, s csak a jelet várta a csata megkezdésére. Pompeius úgy rendelkezett, hogy a gyalogság szúrásra kész lándzsákkal szorosan zárt sorokban egy helyben álljon, s így várja meg, míg az ellenség annyira közelükbe ér, hogy lándzsáikat beléjük döfhetik. Caesar szerint ez hibás intézkedés volt; úgy látszik, Pompeius nem tudta, hogy a gyalogság általában roham közben teremti meg a kapcsolatokat az ellenséggel, lándzsái ereje sokkal nagyobb, maga a roham pedig a legjobb eszköz a harci tűz felélesztésére.

Caesar éppen rohamra akarta indítani csapatait és az első vonalak felé tartott, mikor szeme megakadt egyik századosán, aki már a múltban is legmegbízhatóbb katonái közé számított, és harci tapasztalatot szerzett a korábbi hadjáratokban. A százados éppen a parancsnoksága alatt álló katonákat biztatta, hogy keljenek vele versenyre bátorságban. Caesar ekkor nevén szólítva régi bajtársát, odakiáltott neki: "Mit reméljünk, Caius Crassinus? Bízzunk-e ügyünkben?" Crassinus feléje nyújtotta jobbját, és harsány hangon így kiáltott: "Győzni fogunk, Caesar, mégpedig fényesen. Engem pedig vagy elevenen, vagy holtan fogsz ma megdicsérni." Ezekkel a szavakkal rohamra indult, nyomában százhúsz embere, és ő csapott össze elsőnek az ellenséggel. Átverekedett az első sorokon, és ellenállhatatlan erővel nyomult előre. Közben jobbról-balról több embert halálra sebzett, míg végül egy kardcsapás őt érte a száján olyan erővel, hogy a kard hegye a nyakszirtjén bújt ki.

45. A gyalogos arcvonalak így csaptak össze egymással. Ekkor indult büszkén rohamra Pompeius lovassága, hogy bekerítse Caesar seregének jobbszárnyát. Mielőtt azonban még rohama kifejlődhetett, előrerohantak az arcvonal mögött felállított cohorsok, és lándzsájukat nem az ellenséges lovasok lábszárába vagy combjába döfték - ahogy eddig szokták -, hanem felfelé, a katonák arca és szeme felé irányították a fegyvert. Caesar oktatta ki őket erre, mert tudta, hogy a fiatal lovas katonák, akik még aligha szerezhettek harci tapasztalatot, és eddig sebeket sem igen kaptak, s testük szépsége és fiatalságuk minden büszkeségük, nem jól viselik el a támadásnak ezt a módját; meg is ijednek tőle, de attól talán még jobban félnek majd, hogy a lándzsától ütött seb örök időkre elcsúfítja arcukat. Valóban így is történt. A lovasok nem tudtak szembenézni az arcuknak irányított lándzsák érchegyével; elfordították fejüket, és kezükkel eltakarták arcukat, hogy elkerüljék a sebesülést. Így azután soraik pillanatok alatt felbomlottak, lovukat megfordították, és szégyenletes módon megfutamodtak, bajba sodorván ezzel az egész hadsereget. A győztesek bekerítették a gyalogságot, és hátulról támadva leöldösték a katonákat.

Mihelyt Pompeius a másik szárnyról meglátta, hogy lovasságát megszalasztják, mintha kicserélték volna. Nem úgy cselekedett, mint akinek valaha Pompeius Magnus volt a neve, hanem mintha az istenek elvették volna józan eszét, szó nélkül elhagyta helyét, és bement a sátrába; ott leült, és várta, mi történik, míg azután egész hadserege fejvesztett futásba nem kezdett; az ellenség a tábor erődítéseit kezdte rohamozni, és máris harcba keveredett a tábor őrzésére hátrahagyott csapatokkal. Ekkor Pompeius mintha egy percre észhez tért volna bódultságából, ennyit mondott csupán: "Hát már a tábort is?" Ezután levette fővezéri ruháját, menekülőhöz illő ruházatot öltött, és titkon eltávozott. Majd az életéről írt könyvben beszélem el, mi történt vele később, hogyan adta meg magát az egyiptomiaknak, és hogyan ölték meg.

46. Mikor Caesar később megjelent Pompeius táborában, végignézett a szerteheverő holttesteken, a frissen lekaszaboltakon, és hangosan felsóhajtott: "Ezt ők akarták; ők hoztak olyan kényszerhelyzetbe, hogy ha szélnek eresztem hadseregemet, engem, Iulius Caesart, aki a legnagyobb háborúkat győzelmesen fejeztem be, bíróság elé állítottak volna." Asinius Pollio azt állítja, hogy e szavakat, melyeket Caesar később görögül írt le, eredetileg latinul mondta. Ugyancsak ő beszéli el: a tábor elfoglalásakor kiderült, hogy az elesettek legnagyobb része rabszolga volt. A legionáriusok közül legfeljebb hatezren estek el. A foglyok legnagyobb részét Caesar később besorozta legióiba, és sok vezető állású férfiúnak teljes bocsánatot adott. Köztük volt későbbi gyilkosa, Brutus is. Mint mondják, Caesart aggasztotta, hogy Brutus eleinte nem került elő, és nagyon megörült, mikor épen, egészségesen eléje vezették.

47. A pharszaloszi győzelmet több csodajel előzte meg; ezek között a leghíresebbnek színhelye Tralleisz volt. Itt a Győzelem istennőjének templomában állt Caesar szobra. A szobor körül a természettől is kemény volt a talaj, de még kőlapokkal is beborították, állítólag mégis pálmafa nőtt ki belőle a talpazat mellett. Pataviumban pedig élt egy Caius Cornelius nevű, jóstehetséggel megáldott ember, Livius történetíró polgártársa és jó ismerőse, aki azon a napon éppen a madarak röptét figyelte. Livius elbeszélése szerint Cornelius először is megérezte, hogy nagy ütközet folyik, majd arról is beszélt, hogy sorsdöntő események történnek, s a csapatok most bocsátkoznak harcba. Nyomban ezután újabb látomása volt, méghozzá olyan, hogy felugrott ültőhelyéből, és lelkesülten így kiáltott: "Győzöl, Caesar!" A jelenlevők ámulva hallgatták, mit mond, ő pedig levette a fejéről a koszorút, és megesküdött, hogy addig nem veszi föl, míg meg nem győződik róla, hogy jóstehetsége az igazságot tárta fel. Livius határozottan állítja, hogy ez valóban így történt.

48. Győzelme emlékére Caesar megadta a polgárjogot Thesszalia népének. Azután folytatta Pompeius üldözését. Közben Ázsia partjaira érve Knidosz lakosainak is polgárjogot adott, hogy így tisztelje meg Theopomposznak, a mondák gyűjtőjének emlékét. Ezenkívül az ázsiai tartomány minden lakosának elengedte adója harmadrészét.

Alexandriába nyomban Pompeius halála után érkezett. Mikor Theodotosz elébe vitte Pompeius fejét, elfordult a szörnyű látványtól, de magához vette Pompeius pecsétgyűrűjét; közben hullottak a könnyei. Segítségét és barátságát ajánlotta fel Pompeius minden barátjának s kísérete volt tagjainak, akik földönfutóvá lettek, és most Egyiptom királya fogságba vetette őket. Rómába azt írta, hogy a legnagyobb örömet az szerzi neki, ha megkímélheti az életét minél több olyan polgártársának, aki harcolt ellene.

Sokan azt állítják, az egyiptomi háborúnak sohasem kellett volna bekövetkeznie, és a háborút csakis azért indították, mert Caesar szerelmes volt Kleopátrába; ez a körülmény nem növelte Caesar jó hírét, sőt még veszélybe is sodorta. Mások a király környezetét okolják a történtekért, különösen pedig Potheinosz eunuchot, akit a legbefolyásosabb embernek tartottak az udvarnál. Ő ölette meg előbb Pompeiust, majd titokban elűzte az udvartól Kleopátrát, utána pedig Caesar ellen intrikált. Caesar éppen ezért egész éjszakákat átvirrasztott annak ürügyén, hogy mulatozik, holott csak testi épségére vigyázott. Potheinosz nyíltan is tűrhetetlen magatartást tanúsított, nemcsak szavakkal, de tettekkel is megsértette Caesart. A katonák gabonajárandóságát silány, évek óta magtárakban heverő gabonából mérette ki, és rájuk förmedt, hogy érjék be azzal, amit kapnak, hiszen a más kenyerét eszik. Étkezések alkalmával fa- és cserépedényekkel teríttetett, mondván, hogy az arany- és ezüstedényeket adósság fejében mind át kellett adnia Caesarnak. Való igaz, hogy az akkori király atyja tartozott Caesarnak tizenhét és fél millió drakhmával; Caesar előzőleg elengedte az adósság egy részét, és most tízmillió drakhmát kért hadserege eltartására. Potheinosz azt tanácsolta, hogy jobb volna, ha Caesar fontosabb ügyei érdekében most inkább elmenne Egyiptomból; később majd örömmel áll rendelkezésére. Caesar erre azt felelte, hogy semmi szándéka egyiptomi tanácsadóra hallgatni, és titokban Kleopátráért küldött, aki vidéken tartózkodott.

49. Kleopátra egyetlen barátja, a szicíliai Apollodórosz kíséretében egy kis hajóra szállt. Mikor megérkeztek a királyi palotához, már besötétedett. Minthogy Kleopátra nem tudott másként észrevétlenül a palotába jutni, teljes hosszában kinyúlva belebújt egy ágyneműtartó zsákba, amelyet Apollodórosz szíjjal összekötözött és bevitt Caesar szobájába. Ez a kis furfang, amelyből kitűnt Kleopátra pajkossága, mindjárt elbájolta Caesart. Hamarosan közelebbről is megismerte Kleopátrát, majd kibékítette fivérével, és így ketten együtt uralkodtak Egyiptomban. A két testvér kibékülését az egész udvar fényes lakomával ünnepelte meg; itt tudta meg Caesar egyik rabszolgája (aki borbélya is volt, és gyáva ember lévén, mindent átkutatott, s örökösen hallgatózott), hogy Akhillasz, a királyi csapatok parancsnoka és Potheinosz, az eunuch összeesküvést sző Caesar ellen. Caesar este hallotta meg a hírt, a termet azonnal őrséggel vétette körül, és Potheinoszt még ott a helyszínen megölték. Akhillasz csapataihoz szökött, és háborút indított Caesar ellen; ez a háború nagy veszélyt jelentett Caesarra, mert csak kevés csapat állt rendelkezésére, és egy nagy város és nagy haderő ellen kellett harcolnia. Az ellenség elzárta a csatornákat, és Caesart az a veszély fenyegette, hogy csapatai nem jutnak ivóvízhez. Aztán megkísérelték, hogy elvágják tengeri utánpótlási vonalait, ezért kénytelen volt felgyújtani a hajókat a kikötőben; az így keletkezett tűz következtében hamvadt el az alexandriai nagy könyvtár. Végül a világítótorony; a Pharosz közelében lefolyt harcokban Caesar kénytelen volt a kikötő kőgátjáról egy kisebb naszádra ugrani. Megpróbált súlyos harcokban álló emberei segítségére sietni, de az egyiptomi hajók mindenünnen körülfogták; kénytelen volt végül is a tengerbe ugrani, és csak nehezen sikerült úszva megmenekülnie. Ekkor történt állítólag, hogy fél kezében egy csomó papirusztekercset tartott, és bár állandóan lándzsákkal döftek feléje, s többször a víz alá kellett buknia, kezét a víz színe fölött tartva óvta a papirusztekercseket, hogy el ne ázzanak, és csak a másik kezével úszott, a naszád pedig, melyből kiugrott, nyomban elsüllyedt.

Végezetül a király is átpártolt az ellenséghez, mire Caesar harcba szállt vele és legyőzte. A csatában sokan elestek, és a királynak is nyoma veszett. Caesar ezután Szíriába távozott, de előbb Kleopátrát Egyiptom trónjára ültette. Kleopátrától fia született, akit az alexandriaiak Caesarionnak neveztek el.

50. Mikor értesült róla, hogy Pharnakész, Mithridatész fia leverte Domitiust, aki csak maradék csapatával tudott elmenekülni Pontoszból, Szíriából Kisázsiába ment. Arról is értesült, hogy Pharnakész teljes mértékben kihasználta győzelmét; hatalmába kerítette Bithüniát, Kappadokiát és már Kis-Armeniát készül meghódítani, közben pedig arra biztatja a királyokat és a tetrarchákat, hogy keljenek fel mind a rómaiak ellen. Caesar haladéktalanul Pharnakész ellen vezette háromlegiónyi haderejét, Zéla város közelében leverte Pharnakészt, és kiűzte Pontoszból. Mikor Caesar barátjának, Amatiusnak Rómába küldött levelében leírta, hogy milyen gyors és teljes győzelmet aratott, ezt a három szót használta: "Jöttem, láttam, győztem." Mivel azonban latinul - veni, vidi, vici - mindhárom szó azonos betűvel kezdődik, és azonosan is végződik, a rövid szöveg még meggyőzőbben hangzik.

51. Ezután Caesar átkelt Itáliába, és megérkezett Rómába. Ekkor már egy éve múlt, hogy másodszor is dictatorrá választották; ilyen hosszú ideig előtte még senki sem viselte a dictatori hatalmat. Ezenkívül consullá választották a következő évre. Sokan rossz néven vették tőle, hogy mikor hadseregében zendülés támadt, és katonái két praetori rangban levő tisztjüket, Cosconiust és Galbát megölték, Caesar csupán annyi büntetéssel sújtotta őket, hogy bajtársai helyett polgártársainak szólította őket; majd mindegyiküknek ezer drakhmát adott, sőt sok helyütt nagyobb földbirtokot is juttatott nekik Itáliában. Többek között az ő rovására írták Dolabella szertelenségeit is, Amatius kapzsiságát, Antonius részegeskedéseit és azt, hogy Corfinius átalakíttatta Pompeius házát, mintha régi állapotában nem lett volna elég jó neki, és beköltözött. A rómaiak mindezt csak nehezen viselték el. Noha Caesar maga is jól tudott ezekről a dolgokról, és neki sem tetszettek, az általános politikai helyzet miatt kénytelen volt az érdekeit szolgáló emberekre támaszkodni.

52. A pharszaloszi ütközet után Cato és Scipio, híveivel együtt, Libüába menekült. Itt Iuba király segítségével jelentős haderőt gyűjtöttek. Mikor Caesar erről értesült, hadjáratot szervezett ellenük. A téli napfordulat idején átkelt Szicíliába, és hogy tisztjei egy percig se remélhessék, hogy idejüket egész télen a szigeten fecsérelhetik, sátrát a tengerparton üttette fel. Mihelyt kedvező szelet kaptak, hajóra szállt háromezer gyalogos katonával és kisszámú lovasságával, majd visszatért a partra, később pedig észrevétlenül ismét elhajózott, hogy biztos értesülést szerezzen az odaát hagyott nagyobb haderőről. De már a tengeren találkozott velük, és így egész haderejét sikerült szerencsésen eljuttatni táborába.

Caesar meghallotta, hogy az ellenség egy régi jóslatban bizakodik, mely szerint Afrikában mindig a Scipiók családjához tartozóknak kell győzniük. Nem lehet tudni, hogy gúnyt akart-e űzni Scipióból, az ellenség hadvezéréből, vagy pedig komolyan a maga javára akarta-e fordítani a jóslatot. Volt a hadseregben egy egyébként teljesen jelentéktelen férfiú, akit Scipio Salustiónak hívtak, és a nagy Africanus családjából származott. Ezt az embert állította a csatában a csapatok élére, mintha ő volna a fővezér, és rákényszeritette, hogy többször is csapjon össze az ellenséggel, és ingerelje harcra. Ez alkalommal is sok gondot okozott Caesarnak a csapatok élelmezése; nemegyszer azért volt kénytelen harcba bocsátkozni, mert embereinek nem volt elegendő élelme, sem a lovaknak takarmánya; végül is lovaikat tengeri fűvel kellett abrakoltatniuk, melyből kiáztatták a sót és szénát kevertek hozzá, hogy kellemes íze legyen. A sok gyorsan mozgó numidiai csapat mindenütt jelen volt, és az országot szilárdan kézben tartotta. Egy alkalommal Caesar lovassága nem volt szolgálatban, és a katonák egy fuvolázó libüai táncos mutatványában gyönyörködtek. A lovasok átadták a kantárszárat lovászaiknak, s a földre letelepedve élvezték a libüai művész táncát, amikor hirtelen minden oldalról megrohanták őket; sokukat ott nyomban megölték, a többieket pedig, akik hanyatt-homlok futottak a tábor felé, üldözőbe vették. Ha Caesar Asinius Pollióval együtt nem siet a táborból segítségükre és nem tartóztatja fel őket futásukban, véget is ér a háború. Más alkalommal, mikor az ütközetben előretört az ellenség, és kézitusára került a sor, Caesar állítólag megállított egy megfutamodó zászlóvivőt, nyakánál fogva arccal az ellenség felé fordította, és így szólt hozzá: "Nézd, arra van az ellenség."

53. Scipio e sikereken felbuzdulva döntő ütközetre készült. Afranius és Iuba hadseregének egymás közelében készített táborhelyet, ő pedig Thapszosz városa mellett egy tó partján kezdte táborát megerősíteni; úgy látta, onnan jól indulhat a harc, és ha kell, van hova visszavonulniuk. Caesar hihetetlen gyorsasággal meneteltette csapatait, az ellenséget észrevétlenül megközelítette az erdős terepen, majd egyik részét bekerítette, a másik seregrészt pedig szemből támadta meg. Valamennyiüket megszalasztotta, és igyekezett felhasználni a rámosolygó hadiszerencsét. Már az első rohammal bevette Afranius táborát, de ugyanúgy lerohanta a numidiai tábort is, ahonnan Iuba elmenekült. Így néhány óra alatt három ellenséges tábort vert szét; az ellenség vesztesége ötvenezer halott volt, Caesar viszont mindössze ötven embert veszített.

Bizonyos források így írják le a csatát, mások szerint Caesar nem is vett részt benne. Miközben ugyanis csapatait csatarendbe állította, érezte, hogy szokásos betegsége közeledik, és mivel félt, hogy eszméletét veszíti, egy toronyba vitette magát, és ott nyugodtan megvárta, míg rohama elmúlik; közben azonban az ütközet is véget ért. A csatatérről menekülő, consuli vagy praetori rangban levő ellenséges tisztek közül néhányan öngyilkosságot követtek el, mielőtt fogságba kerültek, a foglyokat pedig Caesar kivégeztette.

54. Caesar mindenképpen szerette volna Catót élve kézre keríteni, és ezért sietve Uticába ment. Cato ugyanis Utica városát védte, és ezért nem vett részt az ütközetben. Caesart az a hír várta, hogy Cato megölte magát, bár nehéz megmondani, miért. Mikor a hírt meghallotta, így szólt: "Irigylem tőled halálodat, Cato, mint ahogyan te is irigyelted tőlem, hogy megmentselek." De a halott Catóról írt könyvében nyoma sincs annak, hogy Caesar megértően vagy jóakarattal viseltetett volna iránta. Hogyan kímélte volna meg életében, mikor még halála után is olyan dühös kirohanást intézett ellene? Másrészt azonban a szíves készség, amellyel Cicero, Brutus és a valamikor ellene harcoló tízezrek életét megkímélte, mutatja, hogy ezt a könyvet sem annyira a Cato elleni személyes gyűlöletből írta, mint inkább saját politikája igazolására. Könyve különben főként azért készült, mert Cicero írt egy dicsérő művet Catóról, amelynek a címe csak ennyi volt: Cato. Ez a könyv igen nagy sikert aratott, nyilván mert az akkori idők legnagyobb szónoka írta. Caesar saját személyének elítéltetését látta Cicero Catóról szóló dicséretében, ezért írta meg a maga könyvét, amelyet Anti Cato-nak nevezett. Ebben a könyvben megírt mindent Cato ellen, amit csak tudott. Caesar és Cato személyének tulajdonítható, hogy mindkét könyvnek igen sok a csodálója.

55. Mikor Caesar Libüából visszatért Rómába, először is beszámolt győzelmeiről a népnek. Dicsekedett vele, hogy oly nagy területeket hódított meg, melyek évente kétszázezer attikai mérő kenyérgabonát és hárommillió font olajat szolgáltatnak a nép élelmezésére. Később diadalmenetben ünnepelte meg előbb a pontoszi, majd egyiptomi győzelmeit; a Libüában aratott győzelmét ünneplő diadalmenetet azonban nem Scipio, hanem Iuba, Numidia királya felett ülte. A diadalmenetben felvonultatták Iuba karon ülő kisfiát is; ő volt a legszerencsésebb valamennyi hadifogoly között, mert nem barbár numidiaiként nőtt fel, hanem nagy tudású görög történetíró lett belőle. A diadalmenet után Caesar nagy jutalmakat osztott szét katonáinak, és a népet lakomákkal s ünnepi játékokkal szórakoztatta. A nép tiszteletére rendezett lakomán egyszerre huszonkétezer asztalnál terítettek; korábban elhalt leánya, Iulia emlékére pedig gladiátori játékokat és egy amphitheatrumban bemutatott tengeri csatát rendezett.

Az ünnepségek után népszámlálást^[135] tartottak. A korábbi népszámlálás háromszázhúszezer neve helyett most csak százötvenezer szerepelt a névsorokon. Ez mutatja, hogy Róma népe milyen veszteséget szenvedett a polgárháború következtében. De nem szabad elfelejtenünk azokat a veszteségeket sem, amelyeket Itália többi része és a tartományok szenvedtek.

56. Az ünnepségek befejeztével és negyedízben történt consullá választása után Caesar hadba vonult Hispaniába Pompeius fiai ellen. Bár ezek még fiatal emberek voltak, meglepően nagy hadsereget gyűjtöttek össze, és nagy bátorságot mutattak a hadvezetésben, úgyhogy Caesart igen veszélyes helyzetbe sodorták. A döntő csatát Munda városa közelében vívták. Mikor Caesar csata közben látta, hogy csapatait visszaszorítják, és serege rosszul állja az ellenség rohamát, katonái közé rohant, és harsány hangon kiáltotta nekik: "Nem szégyellitek, hogy ezeknek a gyerekeknek a kezére jussatok?" Csak nagy erőfeszítéssel sikerült a győzelmet kivívnia. Az ellenség halottainak száma meghaladta a harmincezret, de ő maga is elveszítette ezer legjobb katonáját. A csatatérről távozóban azt mondta barátainak, hogy a győzelemért gyakran kellett keményen harcolnia, de most történt első ízben, hogy életéért kellett küzdenie. A győzelmet, mint mondják, Bacchus ünnepén vívta ki, pontosan ugyanazon a napon, melyen négy évvel korábban Pompeius elkezdte a háborút. Pompeius fiai közül a fiatalabbiknak sikerült a csata után elmenekülnie, de az idősebbik fejét néhány nappal később Didius elvitte Caesarnak.

Ez volt Caesar utolsó háborúja. Az utána tartott diadalmenetet, a többiektől eltérően, csak nehezen viselték el a rómaiak. Most ugyanis nem más nemzetiségű hadvezérek vagy barbár királyok felett aratott győzelmet, hanem a győzelem fejében annak a férfinak gyermekeit és családját semmisítette meg, aki a legnagyobb római volt, és csak balszerencséjének lett áldozata. Semmiképpen sem illett Caesarhoz, hogy diadalmenetet tartson a tulajdon hazáját ért csapás örömére, és büszkélkedjék tettével, melyre istenek és emberek szemében egyetlen mentsége az lehetett, hogy a harcot úgy kényszerítették rá. Régebben sohasem küldött hivatalos értesítést vagy hírnököket a polgárháborúban aratott győzelmeiről, szemérmességből inkább elhárított magától minden dicsőséget.

57. Róma lakosai meghajoltak Caesar szerencséje előtt, s mivel a polgárháborútól és a vele járó bajoktól némiképpen fellélegzettek, hajlandók voltak elviselni az egy ember uralmát jelentő igát. Caesarnak élete végéig tartó dictatori hatalmat szavaztak meg, ami nyíltan bevallott zsarnoki uralmat jelentett, mivel az így ráruházott hatalom birtokában senkinek nem tartozott politikai felelősséggel, ráadásul ez a hatalom végleges is volt. A reá ruházandó kitüntető címekről és tisztségekről először Cicero terjesztett elő javaslatot a senatusban; ezekről még elmondható, hogy nem haladták meg Caesar emberi nagyságát. Mások azonban egymással keltek versenyre, és szertelenségükben odáig mentek, hogy Caesart népszerűtlenné, sőt gyűlöletessé tették még a politikailag tökéletesen elfogulatlanok szemében is. Gyűlölői túltettek még hízelgőin is, és így sikerült elérniük, hogy mikor merénylettel törtek Caesar életére, a legjobb ürügyekre hivatkozhattak, s tettüket igazságos elégtételnek tüntethették fel. Bizonyos azonban, hogy mihelyt a polgárháború véget ért, egyetlen cselekedetét sem hibáztathatta senki. Sőt valójában helyes eljárás volt, hogy a Clementia-templomot győzelmei után tanúsított emberséges magatartása emlékére szentelték fel. Tudvalevő, hogy nemcsak megbocsátott azoknak, akik ellene harcoltak, hanem tisztségeket és hivatali állásokat is osztogatott nekik; így például Brutus is, Cassius is praetor lett. Pompeiusnak korábban ledöntött szobrait újra felállíttatta. Ez alkalommal jelentette ki Cicero, hogy Pompeius szobrainak felállításával Caesar a maga szobrainak is biztos helyet szerzett. Mikor pedig barátai azt ajánlották, hogy vegye magát körül testőrséggel, és sokan önként jelentkeztek is, Caesar elhárította magától ezt a tisztességet. Jobb, mondotta, ha az ember egyszer hal meg, mint hogy állandó halálfélelemben éljen. A személyes biztonság megőrzésére legjobb eszköznek a nép rokonszenvét tartotta. Ezért ünnepségekkel és ingyengabona-osztással továbbra is a nép kegyét kereste, katonái részére pedig új telepes városokat alapított. Ezek között a két legjelentősebb Karthágó és Korinthosz volt. A véletlen folytán ezt a két várost a múltban egy időben foglalták el és semmisítették meg, s most egyszerre alapították újra őket.

58. Az arisztokratáknak consuli és praetori tisztségeket ígért, másokat pedig különféle állásokkal és tisztségekkel nyert meg magának. Nem bánta, hadd reménykedjék mindenki, mert legfőbb vágya az volt, hogy uralmát szívesen viseljék. Így mikor Maximus consul meghalt, s a hivatali idejéből hátralevő egyetlen napra consullá neveztette ki Caninius Reviliust, sokan siettek, hogy kifejezzék szerencsekívánataikat az új consulnak; ekkor jegyezte meg Cicero: "Siessünk, mert véget ér a consulsága, mielőtt odaérnénk."

Caesar arra született, hogy nagy tetteket hajtson végre és becsvágyát kielégítse. Sikerei nem engedték megpihenni, hogy elért eredményeinek gyümölcsét élvezze, hanem új tettekre ösztönözték, mert bízott a jövőben. Új meg új tervek serkentették mind nagyobb tettekre, mert szenvedélyesen vágyott a dicsőségre, mintha a jelen meg is szűnt volna számára. Szenvedélye szinte önmagával kelt versenyre, folyton azért hajszolta magát, hogy jövendő cselekedeteivel felülmúlja múltbeli tetteit. Készült rá és foglalkozott a gondolattal, hogy hadjáratot indít a parthusok ellen. Leigázásuk után meg akarta kerülni a Fekete-tengert, majd Hürkanián át és a Káspi-tenger érintésével átkelt volna a Kaukázuson. Utána a szküthák földjére szeretett volna behatolni, és sorra meghódítani a Germaniával határos területeket, majd Germaniát is, így tért volna vissza Gallián keresztül Itáliába. Úgy akarta kiterjeszteni birodalmát, hogy körös-körül az óceán határolja. A tervezett hadjárat közben csatornát készült építtetni a korinthoszi földszoroson, az Iszthmpszon; meg is bízta Anienust a munka elvégzésével. Tervezte továbbá, hogy Rómától közvetlenül délre mély, hajózható csatornával eltéríti a Tiberis vizét. A csatorna megkerüli majd a Circeii-hegyfokot és Tarracinánál éri el a tengert. Ez a csatorna könnyű és biztos vízi utat jelentett volna a kereskedelmi hajóknak. Szándékában állt a Pomentium és Setia környékén elterülő mocsarak lecsapolása, hogy az így keletkezett termékeny lapály sok ezer embernek megélhetést adjon. A tengernek Rómához legközelebb fekvő partján magas töltéseket készült emeltetni, ugyanakkor el akarta távolíttatni az iszapzátonyokat is, amelyek Ostiánál a hajózást gátolták; egész hajóhadak befogadására alkalmas, tágas kikötők és rakpartok is épültek volna. De mindez csak terv és készülődés maradt.

59. Naptárreformja azonban és az időszámításban keletkezett zavarok kiküszöbölése, melyeket nagy, tudományos felkészültséggel hajtott végre, végül is igen hasznos és szükséges intézkedésnek bizonyultak. Már a régi időben is sok zavart okozott a rómaiaknak, hogy nem értették és nem vették kellőképpen tekintetbe a hold- és napév különbözőségét; így aztán az ünnepek és az áldozati napok fokozatosan eltolódtak, és nemegyszer éppen ellenkező évszakban tartották meg őket, mint ahogy a vallás eredetileg előírta. Hasonló zavarok még a közelmúltban is előfordultak. Sőt a legtöbb ember a mai napig is tudatlan ezekben a dolgokban; a helyes időpontokat csakis a papok ismerték, ők pedig hirtelen, anélkül, hogy szándékukról bárkinek előre szóltak volna, beiktatták a naptárba az úgynevezett intercalaris hónapot, amely mercedinus néven ismeretes. Mint mondják, ezt a hónapot első ízben Numa király iktatta a naptárba; ezzel rövid és átmeneti időre bizonyos mértékben rendezte az időszámításban keletkezett rendellenességeket, amint erről a róla írt életrajzban megemlékeztem. Caesar azonban ezt a kérdést kora legkiválóbb természettudósai és matematikusai elé bocsátotta vitára, és a már meglevő módszerek felhasználásával sikerült keresztülvinnie a maga addiginál sokkal pontosabb módszerének alkalmazását, melyet a rómaiak a mai napig is használnak, és ezzel, úgy látszik, sokkal sikeresebben elkerülik a hibákat. De még ezt az intézkedést is sérelmezték olyanok, akik irigykedtek Caesarra, és nehezményezték hatalmát. Cicero, a szónok, mikor valaki beszéd közben megjegyezte, hogy a Lant csillagkép a következő napon jelenik meg először az égbolton, így szólt: "Bizonyosan rendeletre" - mintha bizony még a csillagok is az emberek rendelkezéseihez kényszerülnének alkalmazkodni.

60. Caesart leginkább azért gyűlölték meg nyíltan és halálosan, mert királyságra vágyott. Ez volt az első ok az egyszerű emberek szemében; de vágya ezenfelül jó ürügyet szolgáltatott azoknak, akik titokban régóta gyűlölték. Akik azonban szerették volna a királyi címet Caesarra ráruházni, azt állították, a Sibylla könyvei megjósolták, hogy a római hadak csak akkor hódíthatják meg a parthusok birodalmát, ha király áll az élükön, különben bevehetetlen. Később, mikor Caesar lejött Albából, ezek az emberek nagy merészen királyként üdvözölték. A nép körében emiatt lázongás támadt, de kellemetlenül lepte meg a dolog Caesart is. Ezért azt mondotta, az ő neve nem király, hanem Caesar. Szavait néma csend fogadta, és mikor továbbment, látszott rajta, hogy nem tetszik neki, ami történt.

Egy alkalommal rendkívüli kitüntetéseket szavaztak meg neki a senatusban; Caesar ekkor éppen a Rostrum felett ült. Mikor a consulok és a praetorok vezetésével az egész senatus eléje járult, ahelyett, hogy felállt volna tiszteletükre, úgy fogadta őket, mint egyszerű polgárokat, és miután meghallgatta a hozzá intézett szónoklatot, azt felelte, hogy a kitüntetéseit inkább csökkenteni, mint növelni kellene. Ezzel a magatartással nemcsak a senatust, hanem a népet is megsértette, mert mindenki úgy érezte, az ilyen bánásmód nemcsak a senatorokra, hanem az egész népre is megalázó. A jelenet mély megdöbbenést keltett a jelenlevőkben, és a vezető személyiségek közül, aki tehette, nyomban elment. Caesar is észrevette, hogy hibázott, és felkelt, hogy távozzék. Előbb azonban széttárta togáját, és torkát szabadon hagyva jó hangosan odakiáltott barátainak, hogy készen várja a halálos csapást bárkitől, ha valakinek van ilyen szándéka. Később mégis betegségével mentette viselkedését, mondván, hogy aki olyan bajban szenved, mint ő, könnyen megkapja a szokásos rohamot, és ha állva szól nagyobb tömeghez, az izgalom következtében eszméletét vesztve összeesik. Ez azonban csak kifogás volt. Caesar szívesen felkelt volna helyéről, amikor fogadta a senatust, de egyik barátja vagy inkább talpnyalója, Cornelius Balbus állítólag visszatartotta. "Jusson eszedbe - mondta neki -, hogy te Caesar vagy. Fölöttük állsz, és úgy is kell bánnod velük."

61. Sértődésekre adott okot az is, ahogyan Caesar a néptribunusokkal viselkedett. Történetesen ebben az időben tartották meg a Lupercalia ünnepét, mely több író szerint a régi időben a pásztorok ünnepe volt, és az arkadiai Lükeia ünnepekhez hasonlatos. Ilyenkor előkelő családokból való ifjak és több magas rangú tisztviselő, kezükben szíjkorbáccsal, mezítelenül futnak végig a város utcáin, és vidám tréfálkozás közben rávernek a szembejövőkre. Előkelő hölgyek gyakran szántszándékkal útjukat állják és várják, hogy rájuk üssenek, és kinyújtják mindkét tenyerüket, hogy miként gyermekeket a tanítók, megvesszőzzék őket. Azt tartják ugyanis, hogy így könnyebben szülik meg gyermeküket, ha terhesek, vagy könnyebben esnek teherbe, ha eddig gyermektelenek voltak.

Caesar a Rostrum felett ült aranyozott trónszéken, bíborköntösében, melyet diadalmeneteken szokott viselni, és nézte a szertartásokat; a szent futásban részt vett Antonius is, aki abban az évben consul volt. Mikor futva jött a forum felől, a tömeg utat engedett neki. Kezében babérágakból font diadémát tartott, és odanyújtotta Caesarnak. Erőltetett taps hangzott, majd midőn Caesar eltolta magától a diadémát, a tömeg hangosan megtapsolta. Antonius másodszor is odanyújtotta a diadémát, erre megint csak kevesen tapsoltak, de amikor Caesar másodszor is eltolta magától, újra felzúgott a taps. Caesar, látva, hogy ez a kísérlet nem járt sikerrel, felkelt székéből, és úgy rendelkezett, hogy vigyék a koszorút a Capitoliumra.

Közben szobrait a Capitoliumon mind feldíszítették királyi diadémákkal, de a két néptribunus, Flavius és Marullus, felment a dombra és mindegyikről letépte a királyi koszorút. Majd felkutatták, hogy kik üdvözölték Caesart első ízben királyként, és börtönbe záratták őket. A nép hangos helyesléssel járt a két tribunus nyomában, és Brutusoknak szólította őket; Brutus volt ugyanis, aki elűzte a királyokat Rómából, s a senatus és a nép kezébe adta a hatalmat, melyet addig egy ember birtokolt. Caesar feldühödött; Marullust és tribunustársát megfosztotta hivatalától, és mikor vádat emelt ellenük, megsértette a népet is, mert ismételten Brutusoknak és cumaeiaknak^[136] nevezte őket.

 

62. Ezért fordult most a nép Marcus Brutus felé. Tudták róla, hogy apai ágról az első Brutus leszármazottja, anyja révén viszont egy másik híres család, a Serviliusok ivadéka; ezenkívül veje és unokaöccse Catónak. A monarchia megdöntésére irányuló buzgalmát azonban erősen korlátozta a Caesartól elfogadott sok hivatal és kitüntetés. Pharszalosznál Pompeius futása után Caesar nemcsak az ő életét mentette meg, de kérésére sok más barátjáét is, ráadásul Caesar különleges bizalmát is élvezte. Ő kapta meg a legfontosabb praetori tisztséget azzal, hogy három évvel később consullá nevezik ki. E tisztség elnyerésében megelőzte Cassiust, aki versenytársa volt a jelöltségben. Caesar maga is elismerte, hogy Cassiusnak több jogcíme lett volna erre a tisztségre, de kijelentette, hogy Brutust nem mellőzheti. Egyszer pedig, mikor az összeesküvők már megkezdték a szervezkedést, és Brutust többen azzal vádolták, hogy ő is részt vesz benne, Caesar végigsimította testét, és így szólt: "Brutus várni fog az én bőrömre." Ezzel azt akarta mondani, hogy Brutust képességei kétségtelenül alkalmassá teszik a hatalomra, de csak azért, hogy elnyerje a hatalmat, nem fog hálátlanul és becstelenül viselkedni.

Akik változást kívántak, Brutusban bíztak, mintha egyedül tőle remélhetnék a fordulatot. Személyesen nem mertek vele beszélni róla, de éjszakánként papírlapokat hagytak bírói emelvényén és székén ilyen szavakkal: "Alszol, Brutus?" vagy: "Te nem vagy Brutus!" Amikor Cassius észrevette, hogy ezek a dolgok erősen nyugtalanítják Brutust, kétszeres igyekezettel kezdte izgatni. Cassiusnak személyes oka is volt rá, hogy gyűlölje Caesart, mint azt már a Brutusról írt életrajzban elmondottam, de viszonzásul Caesar is gyanakodott rá, s egy alkalommal megkérdezte barátaitól: "Mit gondoltok, mit akar tőlem Cassius? Nekem nem tetszik, nagyon sápadt arcú." Más alkalommal meg, amikor Antoniust és Dolabellát zendülés előkészítésével vádolták előtte, Caesar megjegyezte: "Én nem félek a kövér és hosszú hajú emberektől, annál inkább a sápadt és szikár fajtától", ezen Cassiust és Brutust értette.

63. A végzet azonban, ha nem váratlan is, elkerülhetetlen. Kétségtelen, hogy az események előtt sok csodás jelet és jelenséget láttak - legalábbis ezt mondják. Az égen feltűnő fényeket, éjszakánként felhangzó éles csattanásokat, a forumon leszálló magányos madarakat nem is érdemes megemlíteni ilyen nagy eseményről szólva. De Sztrabón, a bölcselő beszéli el, hogy több ember mintha belülről izzó lánggal égett volna; egy katona szolgájának a fél keze hirtelen kigyulladt, és mikor a láng kialudt, a szolga sértetlen maradt. Ugyancsak ő beszéli el, hogy egy alkalommal, mikor Caesar áldozatot mutatott be, az áldozati állat szívét nem találták, s ez igen baljóslatú előjel, mert nincs olyan élőlény a természetben, mely szív nélkül életben maradna. Sokan szem- és fültanúi voltak a következő jelenetnek is: Egy jós figyelmeztette Caesart, vigyázzon, mert nagy veszély fenyegeti azon a márciusi napon, amelyet a rómaiak a hónap idusának neveznek. Ezen a napon Caesar, útban a senatus ülésterme felé, találkozott a jóssal, és tréfálkozva így köszöntötte: "Íme, elérkezett március idusa!" Mire az halkan csak ennyit mondott: "Elérkezett, de még nem múlt el."

Előző este Caesar Marcus Lepidus házában vacsorázott, és az asztal mellett végigdőlve kerevetén szokása szerint vacsora közben leveleket írt alá. A beszélgetés közben arról folyt, ki milyen halált tartana a legkívánatosabbnak. Még mielőtt bárki elmondhatta véleményét, Caesar hangosan felkiáltott: "A váratlan halált."

Aznap éjjel, mint rendesen, feleségével aludt egy szobában. Egyszerre csak kicsapódott hálószobájuk ajtaja és ablaka. Caesart felverte álmából a zaj, és az arcába világító hold fényénél észrevette, hogy Calpurnia mélyen alszik, de álmában nyög és érthetetlen szavakat mormol. Calpurnia azt álmodta, hogy férje meggyilkolt holttestét tartja karjában, és keservesen sír. Mások szerint nem ezt álmodta, hanem hogy házuk oromfalának dísze, melyet Livius előadása szerint a senatus kitüntetésképpen tétetett fel a házra, lezuhant, és Calpurnia ezért sírt álmában oly keservesen. Reggel kérte Caesart, hacsak teheti, ne menjen el hazulról, és halasztássa el a senatus ülését, vagy ha nem hinne álmának, áldozat vagy jóslat útján tudakolja meg a jövőt. Úgy látszik, Caesart is gyanakvás és félelem fogta el. Calpurniánál sohasem tapasztalt asszonyos babonákat, most viszont nagyon rémültnek látszott. Mikor a jósok kedvezőtlen előjeleket olvastak ki az áldozatokból, elhatározta, hogy elküld Antoniusért, és elhalasztatja a senatus ülését.

 

64. Ekkor lépett közbe Decimus Brutus, akinek Albinus volt a mellékneve. Caesar annyira megbízott ebben az emberben, hogy végrendeletében második örökösévé tette, Decimus Brutus mégis részt vett az összeesküvésben a másik Brutusszal és Cassiusszal együtt. Most félt tőle, hogy ha Caesar aznap megmenekül, kitudódik az összeesküvés, ezért gúnyos hangon beszélt a jósokról, és kérte Caesart, ne szolgáltasson ürügyet a senatoroknak, hogy udvariatlannak tartsák. Caesar kívánságára most éppen azért gyűltek össze - mondotta Brutus -, hogy egyhangúlag megszavazzák neki a királyi címet Itálián kívül valamennyi tartományban, és egyben kimondják, hogy a királyi diadémát is viselheti Itália kivételével bárhol, szárazföldön és tengeren. Ha most mégis azt jelentik a senatoroknak, hogy egyelőre elhalasztják az ülést, és majd csak akkor ülnek össze újra, ha Calpurnia szebbet álmodik, könnyű elképzelni, mit mondanak majd Caesar ellenségei Caesar barátainak, mikor ezek be akarják bizonyítani, hogy Caesar nem rabszolgatartó zsarnok. Ha mégis úgy gondolja, hogy a mai nap nem szerencsés, jobb, ha személyesen megy el a senatusba - legalábbis ő ezt ajánlja neki -, elmondja érveit a senatoroknak, és maga halasztja el az ülést.

Brutus kézen fogta Caesart, és az ajtó felé vezette. Alig voltak néhány lépésnyire a ház kapujától, mikor egy idegen szolga Caesar közelébe akart férkőzni, de képtelen volt a körülötte levő tömeg lökdösődésétől. Ezért nagy nehezen befurakodott a házba és kérte Calpurniát, hogy ott maradhasson, míg Caesar haza nem érkezik, mert nagyon fontos közlendői vannak férje számára.

65. A knidoszi származású Artemidórosz, a görög bölcselet tanítómestere, közeli ismeretségben állt Brutusszal és társaival. Így mindent tudott az összeesküvésről. Épp ekkor készült Caesarhoz, hogy átadjon neki egy írást, melyben minden mondanivalóját összefoglalta. Mikor azonban látta, hogy Caesar a neki átadott iratokat továbbadja kísérete tagjainak, odament hozzá, és ezt mondta neki: "Olvasd ezt el, Caesar, gyorsan, de te magad! Fontos dolgokról van benne szó, melyek csak rád tartoznak." Mások szerint valaki más adta át az iratot Caesarnak, mert Artemidórosz a tömegtől nem tudott hozzáférni. Caesar mindenesetre átvette az iratot, és már-már belekezdett elolvasásába, de akik beszélni akartak vele, mindig megakadályozták benne. Ezt az egyetlen iratot tartotta kezében még akkor is, amikor belépett a senatus épületébe.

66. Lehetséges, hogy mindez véletlenül történt. De hogy a senatus éppen abban az épületben tanácskozott aznap, mely a végső küzdelem és a gyilkosság színhelyévé lett, mégiscsak azt mutatja, égi kéz intézte, hogy ott menjenek végbe az események. Ott állt ugyanis Pompeius szobra, melyet maga Pompeius ajánlott fel már felépült színháza díszítésére. Mint mondják, Cassius feltekintett Pompeius szobrára, hozzá fohászkodott, és csendben segítségét kérte, holott Epikurosz tanainak volt a követője. De ez a félelmetes pillanat a korábbi észjárás helyett szenvedélyt és indulatot gyújtott fel Cassiusban.

Antoniust, Caesar valóban hű barátját, aki nagy erejű férfi is volt, Brutus Albinus szándékosan feltartóztatta az épület előtt, és hosszas beszélgetésbe kezdett vele. Mikor Caesar bement a terembe, a senatorok tisztelettudóan felkeltek helyükről. Brutus összeesküvő csoportjának tagjai Caesar karosszéke mögött helyezkedtek el; mások szemközt álltak meg vele, olyan ürüggyel, hogy támogatják Tillius Cimber kérését, aki szerette volna fivérét a száműzetésből hazahívatni. Még akkor is kérésükkel ostromolták Caesart, mikor karosszékéhez lépett. Caesar leült, és elutasította a kérést. Erre még erőszakosabban kérlelték; Caesart ez a dolog felingerelte. Ekkor Tillius mindkét kezével belekapaszkodott Caesar togájába, s lerántotta nyakáról. Ez volt a jeladás a merénylet végrehajtására. Elsőnek Casca sújtott le rá, és rövid kardjával megsebesítette a nyakán. A seb nem volt sem mély, sem halálos, a merénylő nyilván maga is megzavarodott, mivel ő kezdett bele a vakmerő tett végrehajtásába. Így Caesarnak maradt annyi ideje, hogy megforduljon, megragadja és kezébe fogja Casca kardját. Szinte egyazon pillanatban kiáltottak fel; Caesar, akire a merénylő kardja lesújtott, latinul: "Casca, te nyomorult, mit csinálsz?" Casca pedig görögül fivérének: "Bátyám, segíts!"

Ez volt a kezdet; az összeesküvésbe be nem avatottak annyira megrémültek, hogy nem mertek sem elfutni, sem Caesar segítségére sietni, vagy akár csak egyetlen hangot is hallatni. A gyilkosság előkészítői azonban mind kihúzták kardjukat a hüvelyéből, és körülállták Caesart, akire, bármerre fordult, csak úgy zuhogtak az ütések. Mindenütt az arcába, a szemébe sújtó kardok érchegyét látta; merénylői úgy hajszolták, akár egy halálos csapásokkal megsebzett vadat, míg mindegyik belé nem döfte kardját. Abban egyeztek meg ugyanis, hogy mindnyájan megmártják fegyverüket a vérében. Ezért sebezte meg Brutus is az ágyékán. Azt mondják, Caesar eleinte védekezett, igyekezett elkerülni a döféseket, és segítségért kiáltozott, de mikor látta, hogy Brutus is belemártja kardját, fejére húzta togáját és lerogyott a földre. Lehetséges, hogy véletlenül történt, de az is lehet, hogy gyilkosai tudatosan taszították arra a helyre; holtteste ugyanis Pompeius szobrának talapzatához zuhant, és vérével beszennyezte a szobrot. Mintha csak Pompeius maga nézte volna végig a bosszú művének végrehajtását, amint Caesar, sok sebből vérezve, ott feküdt holtan a lábánál. Azt mondják, huszonhárom halálos szúrás érte a testét. Gyilkosai közül többen egymást sebezték meg, mivel mindegyikük bele akarta döfni fegyverét az áldozat testébe.

67. Így gyilkolták meg Caesart; Brutus beszédet akart tartani, hogy elmondja, miért hajtották végre tettüket, de a senatorok nem hallgattak rá, hanem kirohantak az épületből és hazamenekültek. A népet az események rémülettel töltötték el. Sokan bezárkóztak a házukba, mások otthagyták a pénzváltó asztalokat és bolthelyiségeket, és rohantak, hogy megnézzék a helyet, ahol Caesart megölték, majd szaladtak ismét visszafelé. Antonius és Lepidus, Caesar két legjobb barátja, mások házában keresett titkon menedéket. Brutus és társai azonban véres cselekedetüktől felhevülten, kivont karddal a kezükben, együtt mentek fel a senatusból a Capitoliumra, de nem úgy, mintha menekülők volnának, hanem örömtől ragyogott az arcuk. Azt kiabálták az utcákon összegyűlt sokaságnak, hogy visszaadták a népnek szabadságát; közben csatlakozásra szólították fel az előkelőbb férfiakat, akikkel szembetalálkoztak. Többen hozzájuk szegődtek útban a Capitolium felé, mintha ők is részt vettek volna a merényletben, és most részt kérnek a dicsőségből. Közöttük Caius Octavius és Lentulus Spinther; ezek később megbűnhődtek hazug kérkedésükért. Antonius és a fiatal Caesar ugyanis később kivégeztette őket, és annyi elégtételük sem maradt, hogy halálukkal dicsőséget szereztek volna maguknak, mert senki sem hitte el, hogy részük volt a merényletben. Még halálos ítéletük kihirdetői sem azért büntették meg őket, amit tettek, hanem azért, amit szerettek volna elkövetni.

Brutus és társai másnap lejöttek a Capitoliumról, és Brutus beszédet tartott. Szavait a nép közönyösen hallgatta és tartózkodott tőle, hogy bármiféle helyeslő vagy elítélő véleményt nyilvánítson a történtekről. A hallgatásból kitűnt, hogy sajnálják Caesart, de Brutus személye iránt is tisztelettel viseltettek. A senatus közkegyelmet hirdetett, és igyekezett megszüntetni az ellentéteket a pártok között. Határozatilag kimondták, hogy Caesart istenségként fogják tisztelni, és az uralma alatt hozott intézkedések közül a legcsekélyebb jelentőségű rendeletet sem változtatják meg. Másrészt tartományokat és megfelelő címeket adományoztak Brutusnak és társainak. Így mindenki azt gondolta, a dolgok a lehető legjobban rendeződtek.

 

68. Caesar végrendeletének felnyitásakor kitűnt, hogy jelentékeny pénzösszeget hagyott örökül minden római polgárnak. Mikor a nép meglátta a holttestét a forumon - hogy mennyi seb borítja és hogyan csonkították meg -, felbomlott a rend és fegyelem. Padokból, korlátokból és asztalokból óriási máglyát raktak, rátették a holttestet és elégették. Az emberek azután, kezükben üszkös fadarabokkal, rohantak, hogy felgyújtsák a Caesar-gyilkosok házát, mások pedig a várost járták, hogy kézbe kapják és darabokra szaggassák a tetteseket. De nem sikerült egyet sem megtalálni, mert mind bezárkóztak házukba. Mondják, hogy egy ember, akit Cinnának hívtak és Caesar barátja volt, előző éjszaka különös álmot látott. Azt álmodta, hogy Caesar meghívta vacsorára, de ő nem akarta elfogadni a meghívást, mire Caesar kézen fogta; ő vonakodott vele menni, és Caesart is magával húzta ellenkező irányba. Most, mikor hallotta, hogy Caesar holttestét elégetik a forumon, tiszteletből odament, bár az álom miatt rossz sejtelmek gyötörték, és lázas beteg is volt. Valaki a tömegből meglátta, és megkérdezte, hogy kicsoda, majd mikor közölte társaival, egyszerre kiáltottak fel, hogy itt az egyik Caesar-gyilkos, mert az egyik tettest történetesen szintén Cinnának hívták. A tömeg azt hitte, ő az; rárohantak, és ott nyomban valósággal ízekre tépték. Ez az esemény rémítette meg leginkább Brutust és Cassiust, annyira, hogy néhány nappal később elhagyták a várost. A Brutusról szóló életrajzban megírtam már, mi történt velük és hogyan pusztultak el.

69. Caesar ötvenhat éves volt, mikor meghalt. Pompeiust alig négy évvel élte túl. A legfelsőbb hatalomból, melyet szinte élete árán annyi bajjal és nehézséggel szerzett meg, nem maradt más, csak a puszta név és a polgártársaitól annyira irigyelt dicsőség. De hatalmas szelleme, mely életében tettekre ösztönözte és véres haláláért bosszút állt, halála után is üldözte és felkutatta gyilkosait a földkerekségen mindenütt, szárazon és vízen, míg csak egy is életben maradt azok közül, akiknek része volt megöletésében vagy a szörnyű tett kigondolásában.

A legmegdöbbentőbb dolog Cassiusszal történt; a philippi vereség után ugyanazzal a rövid karddal végzett magával, melyet Caesar ellen használt. Az égi jelenségek közül hadd említsem először is a nagy üstököst, amely Caesar meggyilkolása után hét napig tündökölt az égen, majd utána eltűnt; továbbá a nap fényének elhomályosodását. A nap korongja egész éven át sápadt és homályos fénnyel kelt fel az égen, melege pedig gyenge, fáradt maradt, a levegő ködösen terpeszkedett a földre, és a gyér napfény következtében a termés féléretten vagy éretlenül elfonnyadt, elszáradt.

 

Brutus előtt megjelent egy szellem, ez mutatta legvilágosabban, hogy Caesar meggyilkolása nem tetszett az isteneknek sem. A történet a következő: Brutus Abüdosznál készült átkelni csapataival a másik partra, és éjszaka sátrában feküdt az ágyán, de szokása szerint nem aludt, hanem a jövőre gondolt. Azt mondják, a hadvezérek között Brutusnak volt legkevesebb szüksége alvásra, és ő tudott leghosszabb ideig egyfolytában ébren maradni. Egyszerre mintha zajt hallott volna sátra bejáratánál, és mikor pislákoló, félig már kialudt mécsese felé nézett, félelmetes, óriási, emberfeletti jelenséget látott, mely csendben állt ágyánál, nem tett, nem mondott semmit. Brutus ekkor megszólította: "Ki vagy?" Erre a szellem így felelt: "A rossz szellemed vagyok, Brutus. Majd meglátsz Philippinél." Brutus ekkor felbátorodva így szólt: "Jó, majd meglátlak", és a szellem azonnal eltűnt.

Nem sokkal később Brutus Philippi síkján állította fel hadait Antonius és Caesar Octavianus seregével szemben. Az első ütközetben legyőzte és megszalasztotta a vele szemben álló hadosztályokat, majd feldúlta Caesar táborát is. A második csata előtti éjszakán a szellem ismét megjelent neki, de nem szólt hozzá egyetlen szót sem. Brutus azonban jól tudta, hogy sorsát most már nem kerülheti el, és ezért valósággal kereste a halált. De nem esett el a harcmezőn, és mikor csapatai szétfutottak, felmenekült egy meredek sziklára. Itt kivont kardját mellének szegezte, és mint mondják, egyik barátja segítségével testébe döfte és megölte magát.