Faludi Ferenc retorikai műveltsége és prózastílusa

A barokk korszak magyar prózaírói között kevés olyan céltudatos íróegyéniség akad, mint Faludi Ferenc. Római tartózkodása idején, 1744-ben így fogalmazta meg a Nemes ember első kiadásához írt előszavában céljait: „A mit irtam, azért irtam, hogy messze-bujdosásimban ki-ne kopnék élő nyelvünkbül, példát adnék sok heverő pennának, olvasásra valót nyújtanék a hivalkodóknak, jóra emlékeztetném a világ gondgyaiban el-merült elméket."

Írói tudatosságára mi sem jellemzőbb, mint a népies fordulatok, merészebb és szokatlanabb kifejezéseket, érzékletes szóképeket összegyűjtő' tevékenysége.

XX. századi íróink körében találunk ilyesmire példákat, elég, ha most csak Gárdonyi Titkosnaplójánák „Más szóval a szót!" című fejezetére utalunk.

Faludi korában viszont még ritka jelenség a szinonimáknak és nyelvi fordulatoknak stíluspallérozó szándékkal történő' kutatása, a „szépen összeillő' vezetékszók"-kal történő kísérletezés, a nyelvi kifejező erő növelésére irányuló törekvés. Az írói tudatosság e modern vonása mellé azonban a szemléletmód számos hagyományos eleme társul, így főképpen a didaktikus erkölcsnevelő célzat erős hangoztatása, ugyanakkor az etikai tanításoknak olyan műfajba erőltetése, amely „készületihez képest s tsinnyára nézve dramma".2

A dialógus műfajának évszázados hazai hagyománya volt már (gondoljunk Heltai közismert Dialógusára), a XVIII. században Európa-szerte még inkább elterjedt, s műfaji téren Faludi esetében sem mutatkozik közeledés a polgári regényhez. Irodalomtörténetírásunk a kezdetektől fogva érzékelte ezt a kettősséget s két korszak határán álló írónak jellemezte Faludit.

Horváth János már az 1920-as években észrevette azokat a szálakat, amelyek Faludi és Pázmány prózáját összefűzik, s Faludi „tömör veretű" nyelvét „sűrített Pázmány-zamatnak" nevezte, amely azonban „az élő magyar nyelv választékosabb népiességéből is bőven merít".3

A magyar barokk próza e legszínvonalasabb teljesítményéhez való kötődés azonban nem jelentette azt, hogy Faludi ne újította volna meg a magyar nyelvű didaktikus-erkölcsnevelő célzatú egyházi prózát.

Turóczi-Trostler József is azt a Faludit mutatta be, aki két korszak határmezsgyéjén áll, de ő e szimbiózisban az új elemeknek tulajdonított nagyobb szerepet, amikor így írt róla: „Nyelvérzülete teljesen világi, sőt világias: a magyar próza előtt ő nyitja meg a nagyvilágot s a szavak világi jelentését... ö mutat első ízben példát arra, hogyan lehet világi eseményeket ünnepélyesség, kegyes pátosz nélkül elbeszélni: a magyar elbeszélő próza most válik első ízben igazán konkrét szépprózává, a teológiai érzület magyar prózája pedig most kezd csak véglegesen felszabadulni a Pázmány-féle körmondattípus százados gyámsága alól".4

Barokk hagyományban gyökerezés és ezzel egyidejű korszerűség Faludiban kitapintható kettőssége Szauder Józsefnek is feltűnt, ő hívta fel a figyelmet arra, hogy Darrel és Grácián művei a XVIII. századi Európában már túlhaladott, aktualitásukat vesztett alkotások, s Faludi csak a nemesi udvari életformát konzerváló magyar viszonyok ismeretében, azokhoz igazodva választotta őket fordításra-átdolgozásra.5

Műveinek mintáit tekintve tehát Faludi az egy évszázaddal korábbi európai barokk világ kultúrájához csatlakozott, s«az új iránti fogékonysága, saját korának társadalmi-irodalmi kérdéseiben való tájékozottsága csak akkor tűnik szembe, ha Omniáriumának jegyzeteit, ezeket az anyaggyűjtés és szépírói megfogalmazás közé férkőzött, az alkotás folyamatáról árulkodó tanúkat vallatjuk.

Különösen az olasz nyelvű jegyzetek vizsgálata volt e téren eredményes, hisz kiderült belőlük, hogy az író élénk figyelemmel kísérte a modern Itália szellemi mozgalmait is.6 Ugyancsak a hagyomány és korszerűség összefonódásának jegyében mutatta be Faludit Szörényi László, aki „az utolsó régi és az első modern" íróként jellemezte őt.7

A szakirodalom kétségkívül joggal hangsúlyozza írói világának kétarcúságát, noha a róla rajzolt kép több ponton csupán homályosan körvonalazott, számos részlete nincs kellő mértékben megvilágítva, így például a jezsuita író retorikai képzettségével még nem foglalkozott a kutatás, noha a retorikai ismeretek és a prózastüus sajátosságai szoros összefüggésben állnak egymással.

Az ilyen irányú vizsgálódás szükségességére már Tarnai Andor felhívta a figyelmet, amikor arról szólt, hogy a XVIII. századi jezsuiták alaposan ismerték idegen rendtársaik latin nyelvű tankönyveit és költeményeit, s ezek döntő módon befolyásolhatták az általuk írt magyar próza fejlődését is.8

Az alábbiakban ezen a nyomon indulunk el abban a reményben, hogy Faludi retorikai műveltségének felmérése közelebb visz a két korszak határán alkotó író világának megértéséhez. *

Kétségtelen, hogy a retorikai ismeretek alapjait Faludi gimnáziumi tanulmányai során sajátította el. A hatosztályos jezsuita gimnázium alsó évfolyamait Kőszegen, az utolsó osztályt, a retorikát viszont az 1719/20-as tanévben Sopronban végezte, innen vették fel a bécsi noviciátusba. A soproni gimnáziumnak ekkortájt mintegy 300 tanulója volt, országos viszonylatban is a nagyobb középiskolák közé számított.9 A rektor tisztségét ebben a tanévben Martin Jakab töltötte be, a retorikai osztályt pedig Wandler Mátyás magiszter vezette.1 ° írói alkotást egyikük sem hagyott hátra, nevük nem szerepel a Sommervogel-féle írói lexikonban, ettől függetlenül természetesen az ékesszólástant a Ratio studiorum előírásainak megfelelően nyilván alaposan megtanították.

Faludi legrészletesebb életrajzának írója, Gyárfás Tihamér csak annyit mond a tananyagról, hogy „ezen osztályban különösen az ékesen szólás szabályaival foglalkoztak Cicero és Aristoteles nyomán".11 Ennél azonban pontosabban is meghatározható, mit tanult Faludi retorikából. A Ratio legutolsó, 1591-es megfogalmazása a jezsuita gimnáziumok utolsó osztálya számára a Cyprianus-féle tankönyvet javasolta, amely nem más, mint Cypriano Soarez (1524-1593) spanyol származású, Portugáliában működő jezsuita munkája, & „De arte rhetorica libri tres ex Aristotele, Cicerone et Quintiliano deprompti" c. kompendiuma.12 Ez a mű először 1562-ben, Coimbrában jelent meg, ezt követően pedig Európa-szerte sorra láttak napvilágot kiadásai.

A retorikatörténeti kutatás az 1562-1836 közötti időszakból több mint 200 editiót tart számon, s ebből kétségkívül látható a mű nagy népszerűsége. Pedig a szerzőnek semmilyen eredet retorikai koncepciója nem volt, viszont rendkívül szerencsésen gyúrta össze a retorika három klasszikus auktorának tételeit egy könnyen tanulható s áttekinthető tankönyvvé. A XVII. századtól kezdve több esetben átdolgozva adták ki, Magyarországon először Nagyszombatban, 1670-ben került ki a sajtó alól.13 Noha Soarez rendszere alapjában véve skolasztikus, mégis alkalmasnak bizonyult arra, hogy az egyes átdolgozok és kiadók a XVII-XVIII. században a barokk ízlés irányába hajlítsák tételeit.

Különösen a mű III. fejezete, a szóképek bő felsorolása kínált lehetőséget a stílusékítmények kultuszá­nak előtérbe helyezésére, ezért nem csoda, ha a barokk korszak legkedveltebb retorikai kézikönyvévé lett. Annyi bizonyos, hogy a Cyprianus valamelyik változatából tanulta Faludi is az ékesszólás tudományát. Retorikai vagy irodalomelméleti ismereteinek későbbi bővüléséről igen kevés adatunk van, de néhány fogódzó azért akad.

Az Omniárium egyik olasz nyelvű jegyzete például Joseph de Jouvancy (1643-1719) párizsi jezsuita retorikatanár, szónok és filológus valamelyik művének egy részletére utal.14 Nem deríthető ki melyikre, mindenesetre a francia szerzőnek Institutiones poeticáé... (Velence, 1718) című tankönyvéről alig képzelhető, hogy Faludi ne ismerte volna.

Rendtársa, István a legjelesebb modern szónoklattani elméletek írói között tartja őt számon, s ez Jouvancynak a magyarországi jezsuiták körében meglévő ismertségét jelzi. Ugyancsak az Omniáriumban, a latin bejegyzések közt olvashatjuk a következőt: „Lagomarsini orator, Italus".15 Ebben az esetben világosan látható, hogy az olasz szerzőnek, Girolamo Lagomarsini (1697-1773) firenzei retorikatanárnak szónok voltát tartja kiemelendőnek. Lagomarsininek mintegy harminc műve jelent meg, s ezeknek többsége retorikai tárgyú: Ciceró-válogatások, egyházi beszédek stb. Szauder József nagyon valószínűnek látszó feltételezése szerint Faludi személyesen is találkozhatott firenzei kollégájával, aki gyakran járt Rómában, s a Collegio Romano körül szerveződött írói társaság tagjai (Giuüo Cesare Cordara, Carlo Noceti, Rudjer Boskovics stb.) közé tartozott.16

Faludi ízlésének, szemléletének formálódásában ennek a római tanárokból álló társaságnak minden bizonnyal jelentős, további kutatásra érdemes szerep jutott. Több jel arra mutat, hogy a XVIII. század derekán a római teológusok körében a korábbinál világiasabb, racionálisabb szemlélet volt terjedőben. XIV. Benedek pápát az újabb kutatás a felvilágosodott reformkatolicizmus jelentős alakjának tartja, még Mikes Kelemen is mint jó pápáról emlékezik meg róla.17

Ekkoriban hódítanak Itália-szerte Muratori és követőinek művei, amelyek a barokk vallásos élet számos külsőségét, felszínes megnyilvánulását támadják, s ez a hatás Magyarországra is eljutott a Collegium Germanicum-Hungaricumban végzett főpapok (pl. Barkóczy Ferenc egri püspök, majd esztergomi érsek és mások) világiasabb szemlélete révén.

Ez a szellem az 1740-45 között Rómában tartózkodó Faludit sem hagyhatta érintetlenül, noha az olasz felvilágosodás kibontakozása épp ezt követően, 1750-70 között veszi majd kezdetét.1 *

Az újabb kutatás bebizonyította, hogy a római magyar gyóntató az Accademia deli' Arcadia tagja volt, így érthető az egybeesés az Arcadia költészetének barokk-ellenes tendenciája, klasszicizáló hajlama, valamint a Faludi stílusában is jelentkező valóságigény, mértékletesség, közérthetőség, világos és áttekinthető szerkesztettség között.19

Rómából hazatérve - nagyszombati, kőszegi, pécsi és pozsonyi működése idején - retorikát tanító rendtársainak már olyan hazai kiadású műveit olvashatta, amelyek a barokk ízlésen túljutva, a prózaírásban az ornamentika mérséklettel való alkalmazásának, a világos és arányos szerkesztésmódnak az elvét hirdették.

Gabriel Frangois Le Jay retorikáját 1751-ben a kolozsvári, 1767-ben a nagyszombati jezsuita nyomda adta ki, Faludinak - ha máskor nem, pozsonyi könyvtárossága idején — mindenképp találkoznia kellett ezzel a könyvvel, amelynek a klasszicizmus irányába mutató vonásaira Bán Imre utalt.20

De még inkább áll ez Kaprinainak Institutio eloquentiae sacrae című retorikai kézikönyvére, amelynek két kötete 1758-ban, ül. 1763-ban jelent meg a kassai jezsuiták nyomdájában. Faludi közeli baráti viszonyban állt Kaprianival, ezt 1767-es levélváltásuk közvetlen, tréfálkozó hangvétele is mutatja.21 Kaprinai retorikájának részletes elemzése során Bán Imre kimutatta, hogy a szerző szemben áll „az eruditioban tetszelgő", tudóskodó barokk modorral, skolasztikus módon fontoskodó prózastílussal, a túlzott allegorizmussal, s még Pázmányt sem dicséri teljes egyértelműséggel, ehelyett viszont a francia klasszicizmus legnagyobb szónokairól s a nagy tekintélyű Dominique Bouhours-nak, a klasszicizmus irodalomteoretikusának munkásságáról beszél nagy elismeréssel.

Mindez sok ponton emlékeztet Faludi prózaírói gyakorlatára, kiváltképpen kései műveinek rövid mondatokat sorjáztató, jelzőket nagy mérséklettel alkalmazó, letisztultabb modorára. A kettejük között meglévő párhuzamos fejlődési tendencia természetes következménye annak, hogy mindketten a barokk világkép és stílus

utóvédharcának idején alkottak, irodalmunk eszmei és stílusbeli fejlődésének abban a fázisában, amely már a felvilágosodás és klasszicizmus számára egyengette az utat. Műveltségük még a jezsuita-barokk iskolai tanulmányokban gyökerezik, de ugyanakkor a megújulás szükségességét is megérezték, munkásságuk a korszakváltás idején az európai egyházi kultúra és irodalom új jelenségeire adott válaszokat is tartalmazza.

Faludit korai műveinek megírásakor még éltette a remény, hogy a nemesi-udvari életforma tanait, a Cortegiano életformáját és eszmevilágát össze lehet egyeztetni a vallásos emberével, a kegyesség és jámborság korszerű megnyilvánulásaival. „A böcsületes nemes embernek ékessége nem a ciffra ruha, hanem a jeles vidámság, okosság, erkölcsös reátartás, a belső" alázatossággal megalkuvó külső méltóság és a magát ajánló kegyesség" - inti a nemes embert, s ez a megalkuvás a kor világnézeti dilemmáinak feloldását jelentette volna. Az ennek lehetőségébe vetett hit árasztja a Rómában írott művek derűjét, ez aranyozza be finom humorukat, s teszi lebilincselő olvasmányokká az önmagukban nem túl izgalmas erkölcsi tanításokat.

Ekkor még legfőbb érték számára, ha „az elméleti vigasztalások vidám szikrát hánynak", ha a csevegés erőltetés nélkül, „vígan mehet", a „mély dolgok feszegetése" helyett pedig így inti olvasóját: „. . . aggasd szegre egy darabig a setét gondokat, magad pedig térj friss égre, kedvlegelő böcsületes mulatságra".22

Szemléletmódjának és stílusának könnyed derűje különösen akkor szembeötlő, ha a Pázmányéval vetjük össze. A táncról például másfél évszázaddal korábban az esztergomi érsek igen szigorúan nyilatkozott: az egyházatyákra - különösen Aranyszájú Szent Jánosra, valamint Ciceróra és Ludovicus Vivesre hivatkozva bolondságnak, bűnnek tartja azt, mert „a táncolás társa a dobzódásnak, tréfája a bujaságnak", s a keresztény leányoknak azt tanácsolja, hogy „mint ördögi kísértetet, úgy távoztassák a táncot", mert az nem más, mint az ördögnek pokolra vivő eszköze.23

De ugyanezen a véleményen van Faludi kortársa, Taxonyi János győri jezsuita is, aki szerint a tánc „a paráznasághoz való készület", amely „inkább ület a kurvákat, hogysem a tiszta leánzókat", s szerinte tánc idején „halássza és madarássza a pokolbéli halász és madarász az embereket".24

Faludi ítélete sokkal enyhébb. Neander kérdésére Eusebius azt válaszolja, hogy a táncot a „világ delilái megkívánják", mert az „az úriasan nevelt erkölcsnek tulajdon ciffrája", s gyönyörűség látni: mikor egy szépen termett úrfi, vagy magán vagy párasán, helyesen szedi s rakja teljes inait, kellő tetsző móddal viseli jól övedzett karcsú derekát, kezeit, egész testét ezer mesterséggel forgatja, és nem csak maga honja, hanem külső országoknak táncait is módjával ropja".

Hozzáteszi ugyan, hogy a tánc és zene „hívság és mulandóság", s a táncolóknál többre becsüli a „fejekkel dicsekedő" ifjakat, ez azonban már nem tompítja korábbi szavainak hatását, a tánc és zene szépségeinek színpompás, mozgalmas leírását.

De ugyanez a helyzet a női öltözködésről kialakított véleményeiknek összevetésekor is. Pázmány kérlelhetetlen szigorral küldi pokolra „az orcáját idegen festékkel" szépítgető, „pésma-szagokkal füstölgő", „értéke-felet drágában öltöző", magát cifrázó leányt, ezzel szemben Faludi oldalakon át ecseteli a női szépségápolás részleteit, a szépségéről „tükrével tanácskozó" udvari dáma mesterkedéseit, s noha ezt ő is üres és léha hívságnak tartja, róla adott leírása mégis megkapóan friss, elevenen lüktető rokokó életképpé válik.

Ekkor még Faludi prózáját a Gracian-féle argutia követése határozza meg, ennek jegyében alakul ki stílusának önálló karaktere.2 5 A korai Faludi-művek (Nemes ember, Nemes asszony, Udvari ember első száz maximája) derűs világa azonban három évtized alatt fokozatosan komorabbá válik, s az Udvari ember harmadik száz maximájának (1771) hátterében már az „önmagával meghasonlott udvari élet" képe húzódik meg.26 A világkép változása a stílusra is rányomta bélyegét, ezt „az érdemes, talpig igaz emberről" szóló maxima példájával illusztrálhatjuk.

A Faludi által használt, Amelot de la Houssaye-féle francia fordításban ezt olvassuk: „II ne resté plus de bonne-foi, les obligations sönt mises en oubli, il y a peu de bonnes correspondances. Au meilleur service la pire récompense. Aujourd' hui le monde est fait ainsi. II y a des nations entieres enclines a mal agir: des unes, la trahison en est toujours a craindre; des autres, 1'inconstance; et de quel-ques autres, la tromperie. Sers-toi doncde lamauvaise correspondance d'autrui, non comme d'unexample áimiter, mais comme d'un avertissement d'étre sur tes gardes. L'integrité court risque de blaiser á la vue d'un procéde mai honnéte, mais lTiomme de bien n'oublie jamais ce qu'il est, a cause de ce que sönt les autres."2 7 Faludi fordítása: „Oda vagyon már a hiteles bizodalom. A köteles adós levelekrül kevés emlékezik meg. Az eggyetértés, és egy-másba-való reménség megszűnt. A leghasznosabb szolgálatért legrosszabban fizetnek. Illyen ma a Világ! Egész tartományok gyarlódnak. Némellyek félnek valami el-árulástul, némellyeket a nagy álhatatlanság forgattya, mások másén kapnak, és tsalton tsallyák a jámborokat. A többi között vedd hasznát a hálaadatlanságnak, nem hogy kövessed, hanem hogy magadat mentsed. Az érdemes igaz embert most, ki bötsülli, ki gunyollya. ö azonban nyomban marad, és jól lehet mások mások, ő ugyantsak holtig tsak azon egy."2 *

A francia szöveg öt mondatát a magyar pontosan kétszeresével, tíz mondattal adja vissza, ami a többszörös összetételek, a bonyolult mondatszerkezetek leegyszerűsítésére irányuló szándékot igazolja. Egészen rövid, szentenciózus mondat csupán kettő van a franciában, a magyarban három-négy is akad. A tömörítés, a lakonikus, szentenciózus fogalmazás ugyanakkor hatásosabbá, csattanósabbá is válik a magyar fordító keze alatt („Illyen ma a Világ!").

A korai művekben több a Stylus argutus körébe tartozó nyelvi játékosság, ötletes hangulatfestés, nyelvújítói bravúr, a 70-es évek viszont stílusának további egyszerűsödését, sallangmentes céltudatosságát, a mondanivaló racionálisabbá tételét hozzák. A láttatás és érzelmekre hatás helyett mindinkább az értelemre és logikára építés lép előtérbe, a tanítást részletezve, apró mondatokra szabdalva igyekszik bevésni az olvasó tudatába.

Hasonló törekvés mutatható ki a Bölcs ember fordításában is, amelyről Tarnai Andor állapította meg, hogy idegen mintája, Dodsley stílusa „melodikus lejtésével érzelemre irányul", Faludi fordítása viszont „értelemhez szól inkább".29 A 70-es években készült Grácián- és Dodsley-fordítások tehát egyaránt a rokokót túlhaladó, racionális, klasszicizmus felé mutató ízlés jegyében fogantak, s Faludi prózaírói fejlődésének a koraitól sok tekintetben eltérő, második szakaszát illusztrálják.

Mit jelent mindez a barokk retorikai műveltség szemszögéből? Faludi maga mondja, hogy az udvari stílusban nem tartja illőnek az iskolás retorikai fogások alkalmazását; erre tanítja a bölcs Eusebius Neandert, amikor így szól: „Eszemben sem tűnt Neander, hogy arra kötelezzelek, hogy minden alkalmatosságban syllogismusokat faragván, egybecsatlott beszéddel viaskodjál, sem tropice és a t figurák módjára trágyázván az igéket, mint azon virágos táblákat terjegess azok eleibe, kik reád figyelmeznek; a téntán nyalakozó deákok dolga ez, nem illeti a megnőtt nemes embereket."3 °

Határozott és céltudatos szakítás ez a retorikus barokk stílussal, s közeledés a szórakoztató széppróza kifejlesztése irányába. Ugyanerről a tőről fakadó, ezzel párhuzamos jelenség az is, hogy Faludi egyre több megértést tanúsított a modern polgári irodalmi műfajok iránt, jellemző, hogy könyvvizsgáló tevékenysége során Madám La Fayette La Princesse de Cleve c. regényét - e műfaj első jeles polgári szemléletű alkotását - átengedte a cenzúrán.31

Kétségtelen, hogy Faludi iskolai tanulmányai során a barokk ízlésű retorikákon s a barokk szellemű műveken nevelkedett, ezektől nyerte irodalomelméleti alapismereteit, másrészt az is bizonyos, hogy prózaírói gyakorlata egyre kevésbé követte ezt az utat. írói jelentősége éppen abban rejlik, hogy a hagyomány legjavát volt képes alkotó módon felhasználni, de ugyanakkor szakított is mindazzal, ami ebben az örökségben avultnak, túlhaladottnak bizonyult.

A pázmányi próza ízeit csillantják fel stílusfordulatai, nagy elődjének tömörségét, veretes magyarságát idézik vissza szóképei, de hiányzanak belőle a barokk pompa monumentalitásának jegyei, nemegyszer öncélú stílusékítményei, véget érni nem akaró, bonyolult körmondatai, az olaszos seicento modor szózuhatagai, tartalmatlan üressé vált frázisai. A barokk dekorativitás nehézségét, a mondat-struktúrák cikornyásságát persze nem egyszerre, s nem minden művében egyforma eréllyel tolja félre, de a gazdaságosabb, higgadtabb tónus előtérbe kerülése mégis jól kivehető' tendenciája munkásságának.

Ezért mondhatjuk, hogy stílusa a barokktól eltávolodó s a klasszicizmus felé tartó retorikák fejtegetéseivel mutat rokonságot, nem annyira a Soarez vagy Moesch Lukács-féle tételekkel, mint inkább modern felfogású rendtársának, Kaprinai Istvánnak franciás klasszicizáló teóriájával halad azonos irányba. Faludi műveinek varázsa alighanem abban rejlik, hogy a szerző a magyar barokk próza két évszázados fejlődésének vívmányait szintetizálni tudta, a kor által kínált nyelvi lehetőségeket nemcsak tudatosan kiaknázta, hanem tovább is fejlesztette, így prózája - ha közvetve is - egy új korszak új igényei számára készítette elő a talajt.

Bitskey István

1 47PIRNÁT,fcezi>af, 21. 4 8 LANDSTEINER, i. m. 41. 49LANDSTEINER,i. m. 41-42. 5 "LANDSTEINER,/. m. 42-43. 5 ' KLANICZAY Tibor, Újfalvi Imre és az 1602. évi énekeskönyv, in Reneszánsz és barokk. Bp., 1961. 151-182. 'FALUDI Ferenc, Nemes ember. Nagyszombat 1748. Védelmező intés a magyar nemességhez, 3. verso. 508

2Uo. 2. verso. 3 HORVÁTH János,/! magyar irodalom fejlődéstörténete. Bp. 1976. 185-186. 4 TURÓCZI-TROSTLER József, A magyar irodalom európaizálódása. in Magyar irodalom - világirodalom. 2. k. Bp. 1961. 27. s SZAUDER József, A magyar-olasz tanulmányok mérlege, in Olasz irodalom - magyar irodalom. Bp. 1963.341. 6 SZAUDER József, Faludi Ferenc és Itália. I. m. 378. 'SZÖRÉNYI László, Kalauz Faludi Ferenc prózájához, in Téli éjszakák. Bp. 1978. 409. (Magyar tallózó) 509

Kaprinai 8 TARN AI Andor, Egy tibetinek álcázott laikus erkölcstan a XVIII. századi magyar irodalomban. ItK 1958.186. 9HETS J.Aurelian, A jezsuiták iskolái Magyarországon a 18. század közepén. Pannonhalma 1938.13. 1 ° GYÁRFÁS Tihamér, Faludi Ferenc élete. ItK 1910.141. 1 * Uo. 12BARNER, Wilfried, Barockrhetorik. Untersuchungen zu ihren geschichtlichen Grundlagen. Tübingen 1970. 336-337. FLYNN, Lawrence, Sources and influence of Soarez De arte rhetorica. The Quarterly Journal of Speech. An official publication of the speech association of America. 1957. 257-265. - BITSKEY István, Humanista erudíció és barokk világkép. Bp. 1979. 37-41. (Humanizmus és reformáció 8.) 1 3 BÁN Imre, Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI-XVIII. században. Bp. 1971.51. 1 "SZAUDER József, Faludi Ferenc és Itália, I. m. 382. 510

1SNAGY Elemér, Faludi Ferenc Omniáriumának latin költeményei és jegyzetei (Értekezések a magyarországi latinság köréből 8.). Ipolyság 1943. 16. Az olasz szerzőre vonatkozóan: C. SOMMERVOGEL, Bibliotheque de la Compagnie de Jesus. Bruxelles-Paris 1890-1900. IV. 1364-1375. hasáb. 16 SZAUDER József, Faludi Ferenc és Itália. I. m. 385. 1 ''Mikes Kelemen Összes Művei I. (Kiad. és bev. HOPP Lajos) Bp. 1966. 251. 1 "SÁRKÖZY Péter, A XVIII. századi olasz költészet alakulása az Árkádiától a preromantikáig. 1977. 65-67. Uő: Az olasz árkádikus poétika kialakulása és a késöbarokk kérdése. Uo. 1979. 67-75. 19 SZAUDER Mária, Faludi és a római Árkádia. Előadás a kőszegi Faludi-ülésszakon, 1979. nov. 14-én. Vö. ItK 1984.448-451. 2 ° BÁN Imre, Lm. 81-83. 2 • GÉFIN Gyula, Faludi Ferenc. Bp. 1942. 8. 5 ItK. 1983/5 511

22FALUDI,/. m. 44. skk. 23Pázmány Péter Összes Munkái. Bp. 1894-1905. VII. 626-627. 2 4 TAXONYI János, Az emberek erkölcseinek és az isten igazságának tüköréi. Győr 1740. 161-164. (Vörös Imrének köszönöm, hogy erre az adatra felhívta figyelmem.) 2 s Grácián argutia-tanát Agudeza y Arte de Ingenio c. művében fejti ki, ebből közöl részletet BÁN I., A barokk. Bp. 1963. 113-118. Vö. még: Klaus Peter LANGE, Theoretiker des literarischen Manierismus. Tesauros und Pellegrinis Lehre von der „acutezza" oder von der Macht der Sprache. München 1968. 26 SZAUDER József, Faludi udvari embere. Pécs 1941. 54. 80.

27 GRÁCIÁN, Balthasar, L'Homme de Cour. Traduit et commenté par le sieur Amelot de la Houssaie. Augsburg 1710. 312. 2 "FALUDI Ferenc, Udvari ember (Harmadik század). Nagyszombat 1772. 149-150., 2 9 TARNAI, im. 185. 3 ° FALUDI, Nemes ember. I. m. 36. 3 ' SZÖRÉNYI László, Faludi Ferenc, a könyvvizsgáló. MKsz 1979. 7. 5* 513