Ars poetica
ARS POETICA
(Piso Atyához és fiaihoz)
Hogyha egy asszonyi főt lónyakra helyezne a piktor
és rikitó színű tollakkal díszitené az
összedobált testrészeket, úgy hogy a fönt takaros nő
halfarkat kapjon, csúfat, feketét, Iegalulra;
látva barátaim ezt, tudnátok-e nem kinevetni?
Higgyétek, Pisók, ily tákolmány az a könyv is,
melyben, mint lázálomban, kavarognak az olcsó
cafrangok, s hol a láb meg a fej nem tartozik össze.
Mit? hogy a festő és költő bármit kiagyalhat?
hogy joga van, s volt is, hogy képzeletét eleressze?
Tudjuk, s ezt a jogot számukra ki is követeljük.
Csakhogy azért nem kell sóst s édest összekavarni,
kigyóhoz hattyú, s tigrishez birka nem illik.
Nagyszerü, ünnepi köntöshöz bíborszinü cafrang
nem méltó, csak azért, hogy messze virítson a fodra.
Kár szükségtelenül dícsérni Diána csalitját,
oltárát, s e szelíd tájon szaladó patakocskát,
kár ama Rajna folyót dícsérni, s a tarka szivárványt,
hogyha nem arról van szó. Jól tudsz festeni ciprust?
Mit számít, ha azért kapsz pénzt, hogy fesd le a gályát
épp amikor süllyed? S ha egy amphora kéne, korongod
fordultával mért lesz csip-csup bögre belőle?
Végül: akármibe fogsz, legyen egyszerü, váljon egésszé.
Lám, Piso atya és ti derék fiak, annyi poétát
csal meg a látszat. Mert ami, azt hisszük: tömör, olykor
már ködös. Azt amiről azt véljük: könnyed – üres már.
Nagyszerüségre törünk? Fellengzősség lehet abból.
Földön csuszkál az, ki szünetlen fél a vihartól.
És ki erőlködvén akar egy tárgyat variálni,
delfint fest a ligetbe bizony, vadkant a habokba.
Tarts mértéket! Baj, ha tulontúl félsz a hibától.
Aemilius vívóterménél, ott a közelben
él egy kézműves, körmöt, hajat ért kicsiszolni,
csakhogy egész alakot formálni kevés a tudása.
Ily kontár ne legyek soha! Teljességre törekszem.
Minden mást inkább eltűrnék, volna ha ferde
orrom (bár szemeim feketék, s hajam is ragyogó még).
Oly tárgyat válassz, költő, mire futja erődből
és fontold meg jól, mit bír el s mit nem a vállad.
Mert ki olyan dolgot vállalt, mit bír is erővel,
ékesszólásban s szerkesztésben se marad le.
Ennek a titka mi hát? Én úgy vélem: ha a költő
arról szól, amiről épp most kell szólni, a többit
elteszi félre, amíg el nem jő annak a sorja.
Az, ki dalolni beáll, kell tudnia: mit szeret és mit
gyűlöl, s óvatosan, finoman szövögesse a szókat.
Nagyszerü lesz a dalod, ha letűnt szavakat felidézel,
újszerü lesz a kopott szó, elmés kapcsolatokban.
Új fogalomhoz lelj új szóra, ha kell, amilyent még
nem hallott a kötényes pór, ama durva Cethegus.
Lesz szabadalmad rá, csak túlzásokba ne tévedj.
Jó, ha görög forrásra hajolsz s lelsz ott maradandót.
Lucilius s Plautus ha tehette, miért ne tehetné
Vergilius s Varius? Vagy akár én, egyszerüen bár.
Tán irigyelnek? Tán Cató s amaz Ennius ártott
nyelvünknek, mivel új szavakat hoztak Latiumba?
Van joga és lesz is mindig minden dalosoknak
mondani új szavakat, ha korunknak bélyege rajtuk.
Mint erdő ősszel, hervadt levelét ha lerázza,
hullnak a régi szavak, leköszönnek a régi korokkal
s új bimbó mosolyog, ha az új kikelet hivogatja.
Mind a halál prédái leszünk, művünkkel: a védett
tengeröböl s kikötő, e csodás fejedelmi ajándék
mely Aquilótól védi hajónk, mi elébb csak iszap volt,
városokat táplál gabonával most, eke szántja
és lecsihadnak a görbe folyók, nem rombol az árvíz.
Lám mi, halandók, elmúlunk, művünk se marad fenn,
elhal a nyelv becse, nincs kegyelem, nincs szó örök éltű.
Sok feledett ige újra virul, s mai szók elenyésznek.
Elvirul és lepereg nyelvünk dús lombja, a törvény
ez, s legfőbb bíránk, örökös mérték s az itélet.
Hogy mily versmérték illik hősök s fejedelmek
tetteihez s vészes harchoz, példázza Homerus.
Két sor más-más mértékű, első a panasz, majd
feltör a hálaadás, ha beteljesedett a kivánság.
Azt, hogy a könnyed elégia atyja ki volt, a tudósok
nem döntötték el, vita dúl most is körülötte.
Archilocusnak a düh fegyverként adta a jambust,
ily verslábra szinészi cipő is jó, s a cothurnus,
mert dialógushoz sem rossz, s elnyomja a lármás
nézőtér moraját, s megpörgeti jól a cselekményt.
Múzsánk int, hogy az isteneket s istenfiakat lant
zengje, s a lóverseny s bajvívás hőseit éppúgy.
És lant zengje az ifjui bút, meg a mámoritó bort.
Nincsen erőm a kivánt mértéket tartani? vagy nem
ismerem azt? Méltó vagyok így a poéta becsére?
Nem tanulok, mert szégyenlek? Legyek ostoba inkább?
Nem tűr meg tragikus formát a komédia tárgya,
vígjátéki cipőt tragikus hős lába nem állhat,
s langy, közönyös szókkal sose írj a thyestesi torról.
Minden a megfelelő oldalra kerüljön a műben.
Olykor bár a komédia is felerősiti hangját
és a dühös Chremes háborgó szájjal üvölt fel.
Sok tragikus hőstől is hallunk köznapi szólást.
Telephus és Peleus, száműzötten s kirabolva
elveti ám a cikornyát, hat rőf szók szavalását,
egyszerüen, halkan szól, hogy meghassa a nézőt...
Az sem elég, ha a vers csak szép, legyen édes is egyben,
s égre ha száll, a közönséget ne felejtse a földön.
Mert e tömeg, ha nevetsz, véled nevet. És ha te sírsz, sír.
Azt akarod, hogy könnyezzen? Könnyezz te előtte!
Engem sem hatsz meg másképp, bármily szomorú vagy
Telephus és Peleus! Ha a színész csak szerepet mond,
ásit a néző, vagy kuncog. Szomorú szöveg illik
bús archoz, villámló szem kell durva szitokhoz,
tréfához nevető, súlyos szókhoz szigorú arc.
Lelkünk legmélyén ráz meg legelébb a viharzó
művészet: most boldoggá tesz, majd haragossá,
majd súlyos búval sújt földre, szorítja torkunk
és gyötrelmünket híven formálja szavakká.
Hogyha a főhős sorsától elütő szavakat mond,
büszke lovag s köznép, hahotára fakad valamennyi!
Nem mindegy: Davus pletykál, vagy egy isteni hős szól,
érett bölcs, vagy még viruló, forró fejü ifjonc,
méltóságteljes matróna, vagy együgyü dajka,
vándor kalmár, vagy termő földjén aki szánt-vet,
thébai, argosi tájról jött, vagy colchisi, asszir.
Éltess ős hagyományt, vagy költs történetet újat,
író – és ha Achillesről hozol új darabot, hát
zord legyen ő, haragos, nem-nyugvó s meg se bocsátó,
jog ne legyen számára, csak az, mit fegyvere vív ki.
És Medea legyen baljós – sírós legyen Íno,
Ixion hamis, Ió kósza, s gyászos: Orestes.
És ha sosem-látottat akarsz bemutatni, ha nem félsz
új alakot formálni, megőrizd végig olyannak,
mint felléptekor, óvd: ne kerüljön szembe magával.
Nem könnyű a közöst ábrázolnunk az egyénben!
Jobb, ha az Ilias szövegét több képre felosztod,
mint ha sosem látottat akarsz láttatni először.
Rég-ismert anyagot joggal mondhatsz magadénak,
csak ne időzz hosszan – taposott úton toporogva,
s szórul szóra ne is visszhangozz régi regéket,
szolgaian ne botolj az utánzók szűk szorosába,
honnan már szégyen megfutni, s előbbre se léphetsz.
És nehogy úgy járj, mint ama régi Homerus-utánzó:
„Elzengem Priamus sorsát, meg a hősi csatákat!”
Az, ki ilyet harsogva igért, megtartja-e végül?
Hegy vajudott, s született egy mókás szürke egérke.
Sokkal bölcsebb már, ki csak azt vállalja, mit elbír.
„Zengd Múzsám ama hőst, ki midőn nagy Trója leomlott ,
sok népet látott, sok várost, emberi sorsot.”
Nem lángból füstöt; füstből kell fényt kiemelni,
így költhet mondát, gyönyörű menetét a csodáknak.
Antiphatest, Scyllát, Cyclopsot s szörnyü Charybdist
és Diomédésnek hazatértét nem Meleagros
gyászán kezdi, se Léda tojásán Trója csatáját.
Mindig a vég fele tör, s úgy ránt ama tárgy közepébe,
mintha csak ismerné az előzményt mind, aki hallja.
És mindent, mi nem áraszt fényt, mellőz szövegéből.
Meglévőt s kitalált dolgot kever össze, de úgy, hogy
kezdettől a közép, s a középtől a vég ne hibázzon.
Halld, mit kívánok magam és mit kér a közönség,
hogyha szeretnéd, hogy néződ megvárja a függönyt
nyugton, mígnem a karvezető „Tapsoljatok!” – így szól.
Meg kell ismerned minden kor egyéni világát.
Fesd le a váltakozó évek más-más tüneményét.
Írd meg a kisgyereket, ki gagyog már, s biztosan áll a
lábán, s játszótársakkal kíván szaladozni,
s hol duzzog, hol örül, s óránként más a szeszélye.
Zengj simaképü fiút, ki tanárától szabadulva
ebnek, lónak örül, s a napos füvü Mars-mezejének,
hajlik a rosszra, akár a viasz, s durcás, ha meginted,
rest töprengeni, hogy mi helyes, pazarolja a pénzét,
öntelt, kapkod, amit ma szeret, holnapra megúnja...
Férfikorára megint más lesz s másban leli kedvét,
már a vagyon fontos neki, kapcsolat és hivatal kell
s nem kap olyanba, miből később tán kára lehetne.
Végül a vénembert gondok bántják, vagy azért, mert
gyűjt, s amit összekapart, úgy félti, nem is veszi hasznát
vagy mert túlontúl aggályos s fél cselekedni,
mindent csak halogat, sóváran néz a jövőbe,
nyűgös, semmi se jó, ami más, mint ifjukorában ,
szidja ez új fiatalságot s gyarlónak itéli.
Jönnek az esztendők, sok szépet hozva magukkal,
s elmenvén mindent elvisznek. Vén szerepét ne
bízd fiatalra, gyerekre se szabj ifjúkori köntöst.
Fordul az életkor, megmásul az emberi jellem.
Szinpadon adjuk? vagy csak szóval szólva regéljük?
Minket a történet, csak hallva, nem üt sziven úgy, mint
akkor, hogyha szemünk is látja, tanúk lehetünk rá.
Mégis, vannak olyan szörnyű dolgok, miket árt ha
nyíltan színre viszünk, bámész nézőknek elébe.
Van, mit jobb, ha egy ékesszóló szemtanu mond el.
Kisfiait Médéa ne ölje meg éppen előttünk,
emberhúst se puhítson a bősz Atreus a porondon,
Porcné fecskévé ne legyen, Cadmus se kigyóvá,
mert ha ilyesmit láttatsz, elfog a düh meg az undor.
És legyen öt jelenés, ennél kevesebb ne, de több se,
hogyha szeretnéd, hogy műved majd máskor is adják.
Istenség csak nagy, súlyos dolgokban itéljen
másban nem, s negyedik színészt ha lehet, ne szavaltass;
annak a tisztét és szerepét felmondja a kórus,
csak nehogy oly szöveget fújjon, mi nem illik a műbe,
mert a cselekménytől eltér, s nem rész az egészben.
Kórus védje a Jót, igazítsa baráti tanáccsal,
vak dühöt elfojtson, lecsitítsa a háborodottat,
zengje az egyszerü asztalokat s a szerény vacsorákat,
zengjen igaz törvényt, s a nyitott kapus emberi békét,
rejtse a titkot jól, s kérlelje imádva az istent
hogy nyomorultat pártoljon, s letaszítsa a gőgőst.
Hajdan nem volt még fuvolánk rézzel veretezve,
kürtként nem riogott, s kevesebb lyukból szelidebben
szólt, csak a hangokat adva meg, így segitette a kórust,
s mégis, a gyér sorokon végigzengett a zenéje.
Mert bizony akkor meg lehetett számlálni a népet,
nem volt sok néző, de igaz-szivü tisztes, ahány volt.
Csak miután kezdett hódítani haddal e Város
s mind tágabb fal vette körül, s nappal, beborozva
nem tilos áldoznunk Geniusnak, s ünnepen inni,
féktelenebbé vált dallam meg ütem s szabadossá.
Hogy legyen izlés ott, hol együtt ül a bölcs s a tudatlan,
megpihenő pór s városi úr, nemes és neveletlen?
Lám az ügyes fuvolás szilajabbá tette az ősi
táncot, a színen alá s fel vonszolván az uszályát.
Lám a komoly citerás is megfeszitette a húrját,
végül a nyelv maga is sose hallott díszeket öltött ,
és a jövőbe tekintő bölcs kórus szava immár
épp oly többértelmű, mint ama delphii jóslat.
Hitvány kecskebakért küzdvén a tragédiaköltő
durva satyrokat is vitt színre ruhátalanul s ily
tréfával – de az emberi méltóságra vigyázva –
csalta a nézőtérre az újdonság-szeretőket,
kik már ünnep után borosan tódultak a térre.
Én a szatírok üres locsogását és hahotáját
úgy szőném itt-ott a komoly részek szövetébe,
hogy valamely isten, vagy hős, kit imént szinaranyban
s bíborban láttunk, le ne süllyedjen magasából,
bűzös kocsmazugok szennyes szavait ne szavalja,
vagy félvén az alantastól, ne röpüljön az égig.
Drámához méltatlan a híg fecsegés, az üres szó,
mint ha komoly, tisztes nőt táncba parancsol az ünnep
s szégyenlősen lép a bolond satyrok tömegébe.
Én nem csak mindennapi szókkal, szürke nevekkel
szólnék, jó Pisók, ha szatírjátékokat írnék,
én tragikus hangtól eltérni nem úgy törekednék,
hogy ne lehessen tudni: ki szól, Davus, vagy a huncut
Pythias, ki Simont rászedvén, jókora summát
nyert, vagy az égi Kölyök testőre, cselédje: Silenus.
Úgy szőném – ismert szókból – versem, hogy akárki
ezt mondhassa: ilyent maga is költhetne, pedig hát
nagy fáradság, izzasztó csuda munka, a szórend
s szófűzés, hogy a köznapi szók tüze is kiragyogjon.
Azt mondom, hogy az erdőből jött Faun ovakodjék
úgy ne beszéljen, mint a piac, vagy az utca szülötte,
úgy se, ahogy versel nyafogó cicomás aranyifjú,
úgy se, ahogy trágár figurák fröcskölve hadarnak.
Mert aki őseitől örökölt földet, s paripát tart,
megbotránkozik és nem nyújt koszorút a dalosnak,
bárhogy dícsérik kik borsót s tökmagot esznek.
Egy hosszú szótag, ha előtte rövid van – a jambus.
Fürge e láb? hármas jambusnak hívjuk ezért, bár
épp hatot ugrik. Még a minap megtűrte hogy itt-ott
lassabban lengjen füleinkbe, ha spondeus is van
közte – komoly hagyomány ez –, a második és negyedik tag
még az övé, bár Accius itt-ott hozza a jambust.
Enniusunkat a vád méltán illetheti, mert hogy
méltóságteljes drámákat adott a porondnak
és mégis: műgond híján költött, hevenyészve,
vagy – s ez még rosszabb – nem tudva a műfaji törvényt.
Némely itész elnézi, ha dallam nincs a sorokban,
túl sok mindent enged meg nékünk, dalosoknak.
Írjak ezért hevenyészve, kuszán? mert még ha figyelnék
is, látván a hibám, nem ró meg senkise érte?
Csak nagyjából írjak jól?... Noha senkise ró meg,
dícséret se dukál nékem. Forgassuk azért mi
költők, éjt nappá tévén, a görög hagyatékot!
Plautus verseit és tréfáit nagyra becsülték
hajdan apáink és bámulták nagy türelemmel,
majdhogynem bambán, mondhatnám, hogyha magam s ti
jól látnánk a határt: mi a szellemes és mi sületlen.
Míg füllel s ujjal mérjük, hogy jó-e a ritmus.
Úgy mondják: tragikus dalokat kordén guritott be
elsőként Thespis, s hogy verseit akkor a színész
borseprővel kent arccal játszotta, dalolta.
Majd szigorúbb maszkot s köntöst adván a szinészre
Aeschylus egyszerü deszkákból dobogót is emelt már,
hozván fenséges szókat s nagy léptü cothurnust.
S jött ama régi komédia, nem híján a sikernek,
végül el is fajzott, és meg kellett regulázni,
erre el is némult, nem tudván ártani többé.
Nincs kísérlet, amit Rómánk költői kihagytak.
És hogy a régi görög mintáktól megszabadultak:
érdemük és díszük, s hogy már honi dolgokat írnak,
bíborszín-tógás, vagy köznapi dráma porondján.
Mint hadi virtussal, híres fegyverrel amit nyert,
annyit nyerne hazánk dallal, ha poéta-hadunkban
nem volnának, akik restek kicsiszolni a verset.
Pompilius sarjak, dobjátok el azt a müvet, mit
nem dolgoztak jól ki, körömmel nem simitottak,
metszésekkel tízszer nem szabtak gyönyörűvé!
„Lángész vagy? Ne csiszold kicsinyes műgonddal a versed!”
mondják. – „Normális költő, le a szent Heliconról!”
Democritus hivei, van köztük olyan, ki szakállát
s körmét elhanyagolja, a fürdőt messze kerűli,
mert költői nevet s rangot nem nyer, ha sörényét
min három keserű hunyor-oldat sem segit immár,
Licinius borbély megnyírja. No én nyomorult, ki
megtisztítom epém minden tavaszon! Ha kihagynárn,
senkise írna különb verset, mint én! A legelső
volnék! Így hát nem lehetek más, csak köszörükő:
mást teszek élessé, de nekem nem lesz soha élem.
Azt tanitom: mi az író tiszte, igaz hivatása,
hol van a kincs, ami táplálván, alakítja a költőt.
Azt tanitom: mi helyes, mi nem az, s melyik út hova torkoll.
Bölcs tud csak jót írni, ez itt az alap, meg a forrás.
Sokratinus könyvek mondják neked el: mi a lényeg.
Gondolj át mindent, s megjönnek a szók idejében.
Azt, aki tudja, mi jár a barátainak s mi a népnek,
és a szülő; testvér- s vendégszeretet hogyan illő,
mit kell tenni az irnoknak, mit kell a birónak,
mily feladattal küzd a vezér a csatán – ki ilyet tud,
műve szereplőit jól írja le majd bizonyára.
Nézzed az élet példáit s erkölcseit, élő
színezetét, hangját, bölcs szerző, s sződd a szövegbe.
Néha a jó lélekrajz és sok igaz-szavu mondás
(bár a mesében nincs sem erő, sem cifra cikornya)
jobban tetszik a nézőknek s lebilincseli őket,
mint az ügyes, de üres, szépelgő zengedezések.
Szellemet és szép nyelvet adott görögöknek a Múzsa,
hol jó hírnévnél egyebet nem kért soha senki.
Rómában mire oktatják fiainkat? A rézpénzt
(as-t) hogy kell száz részre kiosztani. „Arra felelj most
Albinus fia, hogy ha egy uncia jön le az ötből,
mennyi marad? Halljam gyorsan!” „Harmad...”
„Bizony annyi,
gondos gazda leszel. S ha egy uncia még lejön ebből,
mennyi marad?”„Negyed as...” – Kiket üzletiesre neveltek,
várhatjuk tőlük, hogy költsenek oly dalokat, mik
cédrusolajjal kenvén ciprustokba kerülnek?
Vagy használni akar, vagy tetszeni vágyik az ének,
vagy kidalolni a „kellemes és hasznos” tudományát.
Bármit szólsz, költő, szólj jó röviden, hogy a még lágy
lelkekben foganatja legyen, s ne feledje, ki hallja.
Mert kipereg teli szívekből minden, mi fölösleg.
Ezt viditásra irod? Ne feledd el azért a valót se!
És ne akard, hogy bárkik is elhiggyék a meséid.
Azt a lenyelt gyereket Lamiából élve ne húzd ki!
Kér az öreg had, hogy tanitás légyen szavaidban;
csakhogy a súlyos vers nem kell kényes fiainknak.
Tán az a leghelyesebb, mi gyönyörködtet, de tanít is.
édest s sóst kever, és aki hallja, okul, de örömmel.
Így nyert pénzt ama két Sosius, s átszelte a tengert,
író és kiadó hírét hír hordja sokáig.
Vannak azért vétkek, miket elnézünk a dalosnak,
olykor a lant mást zeng, nem a lantos kedve szerintit:
mély húrt pendit a kéz, s a magas szól néha helyette,
és a heves nyíl sem mindig céljába furódik.
Hogyha a dalban a fény több, bánom is én a kevés kis
árnyfoltot, mit a gondatlanság benne felejtett,
vagy mit nem lehetett kikerülni. No és? Mi legyen hát?
Hogyha az író – bár intették – újra meg újra
ismételgeti azt a hibát, elitéljük a nótást,
megmosolyogjuk a fals húrért, ha a többi hibátlan.
Nékem „Choerilus”, ki hibázik: fűzfapoéta, s
meglep, hogyha akad két-három jó sora is, de
dühbe jövök, ha Homerus, a nagy vátész el-elalszik,
bár müve oly hosszú, ki csodálja, ha néha szunyókál.
Mint ahogyan festmény is van, mit jobb közelebbről látni,
a másik meg messzebbről nézve ragad meg,
ennek a képnek félárnyék kell, annak erős fény,
hisz napfénynél sem lel benne hibát kritikus szem.
Egyszer tetszik ez – azt tízszer se lehetne megunni..
Ej, bátyám, hisz apád is mondta tanítva elégszer,
s rájönnél magad is, vésd jól az eszedbe e szókat:
vannak dolgok, amikben elég, ha csupán közepes vagy,
mert a jogászt, az ügyészt nem olyan mércével itélik,
s tisztelik őket, bár ékesszólásban erősebb
Messalla, s tudományban főbb Cascellius Aulus.
Csakhogy a költőnek, ha középszerü, nincs sem a földön,
sem magas égben oly úr, aki emlékoszlopot állít.
Mint vídám lakomát elront a hamis citerálás,
émelyitő illatszer, vagy keserű izü mézes,
merthogy ezek nélkül még jól tudnánk vacsorázni,
éppígy a vers, mi azért született, hogy a lélek örüljön;
egyetlen pici vétségtől elvész a varázsa.
Küzdőtéren sem fog fegyvert az, ki nem érti,
labdát, diszkoszt, vagy karikát nem fog, ki ügyetlen,
mert a tömött nézőtéren – méltán – kinevetnék.
Hát verset költhet mindenki? Miért ne tehetné,
hisz nemes is, szabad is, van birtoka, pénze, lovagrend
oszlopa, nincsen folt a nevén, kifogástalan úr hát.
Lám, te sosem mondasz semmit, ha Minerva nem ihlet;
óv izlésed, eszed. De ha egyszer mégis akarnál
írni, szavald el elébb, hogy Maeciusunk füle hallja
s még az apádé és az enyém. Teljék le kilenc év,
addig tedd el jól, mert hátha javítani kéne.
Hogyha a szó elszállt, nem hívhatod azt soha vissza.
Emberevéstől s más csúfságtól Orpheus óvta
hajdan az erdei törzseket, ő amaz isteni tolmács,
mondják: így szelidített meg tigrist, vad oroszlánt,
s mondják: Amphion is, Thebae várost ki emelte,
lágy ima hangjaival sziklákat bírt tologatni
kedve szerint. Még akkortájt megvolt az a virtus:
elválasztani közt a magántól, földit a szenttől,
tiltani kéjelgést, házasságnak jogot adni,
várost épiteni s törvényt táblára bevésni.
Így nyert tiszteletet s hírt mindenik isteni vátész
és zengő dalaik. Mint rég nagyhírü Homerus
s Tyrtaeus, harctérre tüzelte a sok deli ifjat,
lelkeket éltettek dallal, s mondták a jövendőt,
életutat kijelöltek, urak kegyeit kicsikarták
s játék, munka után pihenésül adtak a Múzsák
fáradt elméknek színházat, drámai művet.
Hát te se szégyeld csak Múzsádat s dalnok Apollót.
Kérdés, hogy mi tehet híressé verset: a műgond,
vagy csak a képesség? Én azt hiszem: egyik a másik
nélkül nem teljes, a tehetséghez fegyelem kell,
így jön létre a mű, ha barátságot köt e kettő.
Az, ki futásban akar elsőként érni a célba,
már gyermekként sok terhet hord: hőben, esőben
gyötri magát, nőt és boritalt kerül. Ez fuvolázik
Pythia szentélyében? – hogy félt rég a tanártól!
Most nem elég ezt mondani: „Én vagyok itt a legelső
költő! Ótvaros eb, ki utolsó! Nékem a legfőbb
hely kell, szégyellném, ha kisülne: mitsem okultam.”
Mint kikiáltó hív sokakat, hogy az árut eladja,
éppúgy hív sokakat lakomájához, ki poéta
és van birtoka is, s kamatozva gyarapszik a pénze.
Hogyha finom zsíros falatokhoz hívja a népet,
s jótáll könnyelmű léhűtőkért, s kiragadhat
per-gomolyagból mást, csoda volna, ha ily tehetős úr
jól megitélhetné: ki valódi barát, ki hizelgő.
Bár kinek adtál már bármit, vagy akarsz, ne mutasd meg
annak a verseidet, mert hálából s örömében
így kiabál : „Gyönyörű! Csudajó! Minden szava bölcs ám!”–
Sápad, ahol kell, másutt meg kőnny hull a szeméből,
ugrál izgalmában, a port rugdossa, bokázik.
Mint bérelt siratók temetésen sírva sikoltnak
többet s jobban, mint ki valóban szenved a gyásztól,
és titkon kinevetnek – a hízelgő ilyen éppen.
Azt mondják a királyokról, hogy borral itatják,
úgy faggatják azt, akiben nem bíznak eléggé:
méltók-é bizalomra. Dalod se mutasd meg azoknak
kik hizelegnek csak, de ravasz rókák a szivükben.
Quintilius, ha szavalsz neki: „Itt írd át, ha lehet még
s ott is” – szól. S ha te azt mondod, hogy nem sikerül, bár
háromszor kísérelted – azt mondja: töröld ki
azt, ami nem sikerült, s dolgozd át újra a verset.
És ha hibád véded, s nem akarsz vele már bibelődni .
nincs szava több hozzád, tákolmányodra legyint csak:
„Jó, csak imádd magadat, hiszen úgysincs más, ki dicsérjen.”
Bölcs, okos ember nem szivesen hall vértelen ódát,
szidja a fércművet, s csiszolatlan mondatot áthúz
éjszínű késsel nyeseget minden hiuságot;
azt mi, homályos még, ki akarja deríteni rögtön,
pontatlan szavakért dorgál, s megmondja: mit is tégy.
Aristarchusként nem nézi: komája? barátja?
S nem szól: „Ez kicsiség!...” Kicsiségből nagy baj adódhat!
Még kinevethetnek, s nem biztos, hogy befogadnak.
Mint a rühest meg a bélpoklost, vagy a háborodottat
s kit Diána veszejtett el, tévén eszelőssé,
bíz az ilyen költőt kerülik, vele szólani félnek,
csak suttyó kölykök futnak, csúfolva, utána.
S ő, míg mámorosan verset böfög és fel-alá jár,
mint a rigóra leső madarász, belelép a mocsárba,
s bár kiabálja: „Segítség! Emberek!” – egy se akad, ki
meghallván, oda menne, hogy őt kiragadja a bajból.
Sőt, ha akadna ilyen s a kötéllel menne kihúzni,
így szólnék: „Biztos, nem azért ugrott a mocsárba,
hogy meghaljon? Lám ama költő Sziciliából,
Empedocles, hogy az égilakókig emelje a hír őt,
szánt szándékkal dobta magát le az Etna tüzébe.
Költőnek joga van, hogy meghaljon, ha akarja.
És ha kihúzzák is, már nem lesz önmaga többé.
Hadd haljon, ha örök hírt így vágyik kicsikarni.
Azt se tudod, mért bűnhődik; tán ősei szentelt
sírhalmára vizelt? Villám-vert kegyhelyet átkos
kézzel fertőzött? Bizony őrjöng és valamint a
medve ha ketrece rácsát áttöri és riadalmat
kelt, boldog-boldogtalan így fut a kerge dalostól.
Mert akit elcsíp, azt verssel kínozza halálra.
Mint a pióca, amíg véred szívhatja, nem enged.
