DÉMOSZTHENÉSZ^[48]

1. Az a költő, aki dicsőítő éneket írt Alkibiadészra, mikor Olümpiában a lovasversenyen győzött, akár Euripidész volt, mint legtöbben vélik, akár valaki más, azt állítja, Sossiusom, hogy a boldogsághoz először is az kell, hogy "városunk híres" legyen. Én azonban úgy gondolom, hogy a boldogság elnyerése a szó legigazibb értelmében leginkább az ember erkölcseitől és hajlamaitól függ, és éppen úgy semmit nem számít, hogy hazája dicstelen és szegény, mintha anyja kis termetű és csúnya lett volna. Mert bizony nevetséget keltene, ha valaki azt gondolná, hogy Iulisz, amely igen kis része egy különben sem nagy szigetnek, Keósznak, vagy Aigina^[49], melyet az egyik attikai férfi^[50] mint "csipát" szeretett volna "kitörölni" Peiraieusz "szeméből", képes jó színészeket és költőket nevelni, de arra már nem jó, hogy igazságos, szép jellemű, értelmes és nemes lelkű férfiakat adjon. Érthető, hogy a haszonra és hírnévre törő művészetek elsorvadnak jelentéktelen szegény városokban, de az erény gyökeret ver bármely talajban, mint az életerős és kitartó növény, és megerősödik, ahol nemes természetre és fáradságot nem ismerő elmére talál. Ezért ha gondolkodásunk és életünk nem üti meg a kívánt mértéket, sohasem szabad hazánk kicsinységét hibáztatnunk, legfeljebb saját magunkat.

2. Ha valaki arra vállalkozik, hogy alapos történelmi művet írjon, amelyhez a szükséges források nincsenek keze ügyében, hanem szétszórva, s nemegyszer idegen nyelven lelhetők fel, feltétlenül szüksége van valamely "híres", a tudományokat művelő és népes városra, ahol mindenféle könyv bőségesen áll rendelkezésre, s ahol összegyűjtheti azokat az adatokat, amelyeket ha a történettudósok nem dolgoztak is fel, de a közszájon forgó hagyomány hitelre méltóan megőrzött az emlékezetnek: ezeket gondos utánajárással összegyűjtheti, s így minden kívánalomnak megfelelő művet alkothat.

Mi kisvárosban^[51] lakunk, s szívesen időzünk itt, hogy eltávozásunkkal a kisváros még kisebb ne legyen. Sajnos, amikor Rómában és Itália más vidékein tartózkodtunk, nem volt rá érkezésünk, hogy gyakoroljuk a rómaiak nyelvét, részben közéleti elfoglaltságunk miatt, részben filozófus tanítványaink miatt. Így aztán csak későn, öregkorunkban jutottunk hozzá, hogy latinul írott műveket tanulmányozzunk, s ekkor csodálatos, de való dolog esett meg velünk. Nem a szavakból értettük meg és fogtuk fel ugyanis a tényeket, hanem az általunk már jól ismert tényekből következtettünk a szavak jelentésére.

Úgy véljük, nem kis örömet és élvezetet jelent a latin nyelv szépségének, szabatos szóhasználatának és képes kifejezéseinek a megértése, de ehhez alapos és gondos gyakorlásra meg szorgalomra van szükség, így hát csak azok juthatnak el hozzá, akiknek van elegendő szabad idejük, és életkoruk is alkalmasabb szándékuk megvalósítására, mint a miénk.

3. Éppen ezért Párhuzamos életrajzok című könyvünknek ebben a Démoszthenésszel és Ciceróval foglalkozó ötödik kötetében jellemüket és képességüket egymással szembeállítva csak tetteik és politikai működésük alapján vesszük vizsgálat alá, de nem gondolunk beszédeik szembeállítására, sem annak megállapítására, hogy kettőjük közül melyik volt nagyobb hatású és tehetségesebb szónok. Ión helyesen mondja, hogy "ereje vész a szárazra vetett delfinnek"; ezt azonban teljesen figyelmen kívül hagyta Caecilius, aki felettébb vakmerő módon arra vállalkozott, hogy párhuzamot vonjon Démoszthenész és Cicero között. Ha az "ismerd meg önmagadat" elvére minden ember ügyelne, nem vált volna belőle isteni parancs.

Úgy látszik, hogy az istenség eredetileg hasonlónak teremtette Démoszthenészt és Cicerót, és sok rokon vonással alkotta meg jellemüket, így szabadságszeretettel és becsvággyal a közéletben, bátortalansággal veszélyek közt, háborúban; ezenkívül több más esetleges vonást is kevert beléjük. Alig hiszem, hogy lehetne másik két szónokot találni, akik alacsony sorból, szinte a névtelenségből kiemelkedve olyan magas polcra jutottak volna, mint ők ketten, akik királyokkal, zsarnokokkal szálltak szembe. Mindkettő elvesztette leányát, mindkettőnek száműzetésbe kellett mennie, de tisztességgel tértek haza; majd újból menekülniük kellett, ellenségeik kezébe kerültek, s polgártársaik szabadságával együtt életük is odaveszett. Ha versenyre kelne lelki alkat és sors, ahogyan művészek szoktak versengeni egymással, nehéz lenne eldönteni, vajon lelki alkatuk révén jellemük, vagy körülményeik révén sorsuk teremtett-e hasonlóságot kettőjük között. Előbb azonban arról kell szólnunk, amelyikük idősebb volt.

4. Démoszthenész, Démoszthenész apja Theopomposz elbeszélése szerint derék, jóravaló ember volt. Kardkovácsnak is nevezték, mert erre a munkára kiképzett rabszolgákkal dolgoztatott nagy műhelyében. Aiszkhinész, a szónok azt állítja róla, hogy anyja egy Gülón nevű, Athénból árulás miatt száműzött férfitól és egy barbár nőtől származott; de nem lehet megállapítani, hogy állítása igaz-e vagy pedig rágalmazó hazugság.

Démoszthenész hétéves volt, amikor apja árván hagyta, de jólétben - kevés híján tizenöt talentumra rúgott vagyonának teljes becsértéke. Gyámjai azonban hűtlenül bántak a pénzzel: egy részét elsikkasztották, a másik részt pedig gondatlanul kezelték, úgyhogy még a tanítói sem kaptak fizetséget. Ezért, úgy látszik, nem részesült szabad születésű fiúhoz illő gondos és előkelő neveltetésben, de különben is gyenge szervezetű, gyakran betegeskedő gyermek volt. Ezért anyja kímélte minden munkától, s nevelői sem serkentették rá. Gyenge és betegeskedésre hajlamos volt kezdettől fogva, és társai, hogy csúfot űzzenek belőle, állítólag a Batalosz gúnynevet adták neki. Batalosz némelyek szerint férfiatlan külsejű fuvolás volt, akit ezért Antiphanész vígjátékíró egyik darabjában kigúnyolt. Mások Bataloszról mint költőről emlékeznek meg, aki a részegeskedést magasztaló, trágár költeményeket írt. Arról is tudunk, hogy attikai nyelvjárásokban akkortájt "batalosznak" neveztek egy olyan testrészt, amelyet nem szokás kimondani.

Volt Démoszthenésznek egy másik gúnyneve is - Argasz -, amelyet vagy vadóc, harapós természete miatt kapott, költői nyelven ugyanis a kígyót nevezik így; vagy pedig kellemetlen beszédmodorára céloztak vele. Argasz volt ugyanis a neve egy költőnek, aki rossz, döcögős verseket írt. De ebből, mint Platón mondja, elég is ennyi.

5. A szónoklathoz állítólag a következőképpen kapott kedvet: Kallisztratosz szónok az óróposzi kérdésben beszédet készült tartani a törvényszéken. Beszédét nagy várakozás előzte meg, részben a szónok nagy tekintélye miatt, aki ekkor állt szónoki pályafutása csúcspontján, részben mert magát az ügyet is nagy érdeklődés kísérte. Mikor Démoszthenész értesült róla, hogy sok tanítómester és nevelő készül a törvényszéki tárgyalásra, kérve-könyörögve rávette saját nevelőjét, hogy vigye el magával a beszéd meghallgatására. A nevelő jó viszonyban volt a törvényszéki teremőrökkel, jó helyet szerzett neki, s ott végighallgatta a beszédet. Kallisztratosznak különösen jó napja volt, s beszédével igen nagy sikert aratott. Démoszthenész megirigyelte dicsőségét, amikor látta, mennyien kísérik el és halmozzák el szerencsekívánságokkal, de még inkább megcsodálta és megfigyelte a beszéd szónoki erejét, amellyel a szónok mindenkit magával ragadott és elbűvölt. Ezért abbahagyta egyéb tanulmányait és gyermekes kedvteléseit, s egyedül a szónoklásban gyakorolta magát, és csak arra volt gondja, hogy belőle is ugyanilyen nagy szónok legyen. Tanítómesteréül a szónoklásban Iszaioszt választotta, bár abban az időben tartott fenn szónoki iskolát Iszokratész is, de Démoszthenész, mint egyesek mondják, vagy nem tudta megfizetni az általa kért tíz mina tandíjat, mert mint árvának nem volt rá elegendő pénze, vagy Iszaiosz szónoki modorát hatásosabbnak és a maga szempontjából célravezetőbbnek tartotta. Hermipposz azt állítja, hogy egy névtelen szerző emlékiratában talált adat szerint Démoszthenész látogatta Platón iskoláját is, és a szónoklatban sokat tanult tőle. Idézi Ktészibioszt, aki szerint Démoszthenész a szürakuszai Kalliasztól és másoktól titokban sajátította el a szónoklásnak Iszokratész és Alkidamasz által használt műfogásait.

6. Mihelyt elérte a nagykorúságot, perbe fogta gyámjait, és több beszédet tartott ellenük, ezek ugyanis mindenféle kibúvót kerestek és viszontkeresetet adtak be. Hogy Thuküdidész kifejezését használjam, teljes odaadással gyakorolta magát a szónoklásban: nagy nehezen megnyerte ugyan a pert, de atyai örökségének csak kis részét tudta visszaszerezni. A szónoklásban kellő bátorságra és megfelelő gyakorlatra tett szert, s most, amikor megízlelte a szónoki pályával együtt járó megbecsülést és befolyást, megkísérelte a nyilvános fellépést, s a közügyekkel kezdett foglalkozni. Azt mondják az orkhomenoszi Laomedónról, hogy amikor epebajban megbetegedett, orvosai tanácsára hosszú futásokkal gyógyította magát, s ezáltal annyira megedződött, hogy részt vett a fő versenyeken, és első lett a távfutásban. Hasonlóképpen történt Démoszthenésszel is: eleinte, hogy úgy mondjuk, anyagi helyzetének helyreállítása végett adta fejét a szónoklásra, de ezzel olyan tudást és hozzáértést szerzett, hogy a politikai életben, mint a legveszélyesebb versenypályán, sorra elnyerte a babért a szónoki emelvényen vele versenyző polgártársai elől. Pedig első nyilvános szereplései alkalmával szavai még elvesztek a zajban, kinevették szokatlan beszédmódját, amely hosszú körmondatokkal zsúfolódott és bonyolult, nehezen érthető érvelésekkel terhelődött. Hangját is gyengének találták, kiejtése nem volt tiszta, lélegzete kihagyott, és ez zavarta beszédének értelmét, mert megszakította a körmondatokat. Végül is felhagyott a közügyekkel való kísérletezéssel, s amikor egy alkalommal kedvét veszítve céltalanul bolyongott Peiraieuszban, Eunomosz, egy idős thriai polgár megpillantotta, és megrótta, hogy bár beszédmodora minden tekintetben Periklészéhez hasonlít, mégis gyáván és gyengén elhagyja magát, nem mer bátran szemébe nézni a tömegnek, nem edzi testét a küzdelmekre, hanem hagyja, hogy merő elpuhultságból elsorvadjon.

7. Mondják, hogy más alkalommal, midőn kudarcot vallott, s köpenyébe burkolózva bánatosan ment hazafelé, csatlakozott hozzá jó barátja, Szatürosz színész, és beszédbe elegyedett vele. Démoszthenész keserűen panaszolta neki, hogy bár egyetlen szónok sincs, aki annyit gyakorolná magát, mint ő, és hogy kis híján minden testi erejét felőrli vele, mégsem tudja elnyerni a nép kegyét: meghallgatást nyernek még részeges emberek és tudatlan hajósok is, róla pedig tudomást sem vesznek.

"Úgy van, amint mondod, Démoszthenész - szólt Szatürosz -, de én gyorsan kigyógyítlak bajodból, ha hajlandó vagy elszavalni emlékezetből néhány részt Euripidész vagy Szophoklész egyik tragédiájából." Démoszthenész megtette, Szatürosz pedig elismételte az előadott részeket a hozzájuk illő modorban és hanglejtéssel, s amit elszavalt, Démoszthenész nyomban egészen másnak találta. Meggyőződött róla, hogy a jó előadási mód szépséget és ékességet ad a szónoklásnak, s igen keveset, szinte semmit nem ér a gyakorlás, ha valaki nem törődik mondanivalója kifejezésmódjával és előadásmódjával. Ezért egy föld alatti dolgozószobát építtetett magának, amely a mai napig is fennmaradt, és oda elvonulva naphosszat gyakorolta előadási módját és képezte hangját. Több ízben két-három hónapon át fejének csak egyik feléről nyíratta le haját, hogy emiatt restelkedve ne jöjjön elő, bármennyire óhajtaná is.

8. Ettől eltekintve másokkal való ügyeit buzgón intézte, és több beszédet tartott. Amint azonban szabaddá tudta tenni magát, azonnal elvonult dolgozószobájába, s elméjében sorban átfutotta az egyes ügyeket és a rájuk vonatkozó okoskodásokat. Azokat a beszédeket, amelyeket végighallgatott, magában elismételte és gondolatokra meg körmondatokra tagolta; sokféleképp kijavította vagy átalakította azt is, amit másoktól hallott, vagy amit ő mondott másoknak. Emiatt azt hitték róla, hogy nem tehetséges, hanem tudását és szónoki felkészültségét fáradságos munkának köszönheti.

Ennek kétségtelen bizonyítéka az a tény, hogy Démoszthenész nem egykönnyen szólalt fel alkalomszerűen. A népgyűlésen ülve gyakran még olyankor sem lépett elő, amikor a nép név szerint felszólította, kivéve persze, ha előre tudta és felkészült rá. A démagógoszok ezért sokszor gúnyolták: így Pütheosz egy alkalommal rosszmájúan azt mondta neki, hogy okoskodásainak lámpabélszaga van. Erre Démoszthenész éles hangon így vágott vissza: "Az én mécsesem és a tiéd nem ugyanazt látja!" Másoknak megmondta őszintén, hogy bár nem minden beszédét írja le, de gondosan előkészíti azokat is, amelyeket nem ír le előre. Kijelentette, hogy a néphez hű férfi törődik a szónoklattal, mert a felkészülés a nép szolgálata; ha valaki semmibe veszi a tömeg véleményét a szónoklatról, ez oligarchikus és inkább erőszakos, mint meggyőző magatartás. A rögtönzéstől való idegenkedése jeléül hozzák fel, hogy Démadész minden előkészület nélkül ismételten kiállt és beszélt mellette, amikor a népgyűlésen beszéd közben megzavarták, ő azonban egyszer sem tette meg ezt Démadész kedvéért.

9. Miért van mégis, mondhatná valaki, hogy Aiszkhinész Démoszthenészt tartja a legmerészebb szónoknak? Hogyan történhetett, hogy amikor a büzantioni Püthón arcátlanul és nagy bőbeszédűséggel ócsárolta az athéniakat, csak ő szólalt fel és cáfolta meg állításait? Vagy amikor a mürinai Lamakhosz dicsőítő költeményt írt Alexandroszra és Philipposzra, az uralkodókra, amelyben sok rosszat mondott el a thébaiakról, és az olünthosziakról, s költeményét felolvasta az olümpiai versenyeken, Démoszthenész felállt, és történelmi érvekkel bizonyította be, mennyit köszönhet Görögország a thébaiaknak, és a khalkisziaknak, s mennyi szerencsétlenséget okoztak, akik a makedónoknak hízelegtek. Szavaira úgy megváltozott a jelenlevők hangulata, hogy a szofista megijedt a dühös közbeszólásoktól, és eloldalgott az ünnepségről.

Démoszthenész nem ismerte el feltétel nélkül Periklészt, de irigyelte és utánozta előadását és formakészségét, valamint önmérsékletét, hogy nem vállalkozott hevenyészett szónoklásra (hiszen Periklész ennek köszönhette nagyságát). Mégsem zárkózott el teljesen attól, hogy alkalmi szónoklatból dicsőséget szerezzen magának, de önként nem gyakran bízta szónoki befolyását a szerencsére. Mindenesetre sokkal több merészség és önbizalom jellemzi elmondott, mint leírt beszédeit, ha elfogadjuk Eratoszthenész, a phaléroni Démétriosz és a vígjátékírók véleményét.

Eratoszthenész azt mondja róla, hogy beszédeit sokszor már majdnem bakkhikus átszellemültség járta át, Démétriosz pedig, hogy lelkesülten ismételte el a népgyűlésen a jól ismert verses esküformát:

A vígjátékírók közül az egyik "szószaporítónak" nevezte, a másik pedig az ellentét gyakori használatáért gúnyolta ki:

Hacsak Antiphanész ezzel tréfásan nem Halonészosz érdekében tartott beszédére céloz, amelyben Démoszthenész az athéniaknak azt javasolta, hogy a szigetet Philipposztól ne el-, hanem visszavegyék.

10. Mindenki elismerte, hogy Démadész természetes tehetsége révén legyőzhetetlen volt, s rögtönzéseivel messze felülmúlta az örökösen töprengő és előkészülgető Démoszthenészt. Khioszi Arisztón jegyezte fel Theophrasztosznak a két szónokról mondott ítéletét. Amikor megkérdezték tőle, milyen szónoknak tartja Démoszthenészt, így felelt: "Méltó Athénhoz." "És milyennek Démadészt?" "Felette áll." Ugyanez a filozófus idézi egy athéni államférfi, a szphéttoszi Polüeuktosz kijelentését: szerinte Démoszthenész volt a legnagyobb szónok, de Phókión a legtehetségesebb, mert a legkevesebb szóval a legtöbb gondolatot tudta elmondani. Állítólag Démoszthenész maga is több ízben mondta barátainak, amikor Phókión mint ellenfele ment fel a szószékre: "Ott kel fel helyéről beszédeim bárdja." Nem világos azonban, hogy ezt ellenfele beszédére értette-e vagy életére és nagy tekintélyére, arra célozva, hogy Phókión egyetlen szavában s fejbólintásában több a meggyőző erő, mint az ő sok és terjengős körmondatában.

11. Testi fogyatkozásain a phaléroni Démétriosz előadása szerint a következő gyakorlattal segített Démoszthenész (ezt idős korában maga beszélte el Démétriosznak): kavicsokat vett a szájába, hogy bizonytalan és akadozó kiejtését legyőzze és kijavítsa, közben pedig beszédszövegeket szavalt. Azzal is erősítette hangját, hogy futás közben vagy meredek lejtőn felfelé menet, bár lihegett, beszédrészleteket vagy verseket adott elő. Házában volt egy nagy tükör, és az előtt állva tanulta be beszédeit.

Mondják, hogy egy alkalommal felkereste valaki, és megkérte, legyen az ügyvédje, és el is panaszolta, hogy tettleg bántalmazták. "Na, veled ugyan semmi olyasmi nem történt - mondta neki Démoszthenész -, amiről beszélsz." "Mi az, Démoszthenész, hogy velem semmi nem történt?" - kiáltott fel látogatója felháborodva. "Most már érzem beszédeden - mondta neki Démoszthenész - a bántalmat szenvedett ember hangját." Ilyen fontosságot tulajdonított annak, hogy ki milyen hangon és modorban beszélt.

Beszédmódját szélesebb körű hallgatósága nagyon megcsodálta, de a kényesebb ízlésűek póriasnak és közönségesnek tartották előadásmódját, közöttük a phaléroni Démétriosz is. Hermipposz szerint, amikor megkérdezték Aisziónt, mi a véleménye a régebbi és a korabeli szónokokról, azt felelte, hogy aki a régi szónokokat hallotta, csodálnia kellett, milyen gondosan előkészített és milyen emelkedett hangú beszédeket tartottak a népgyűléseken: szerinte Démoszthenész beszédei, ha valaki olvassa őket, kitűnnek jól átgondolt szerkezetükkel és hatásos mondanivalójukkal. Tagadhatatlan, hogy előre leírt beszédeire fanyar, kesernyés hang jellemző: rögtönzött és vitatkozó beszédeiben azonban szívesen megnevettette hallgatóságát.

Démadész egyszer így kiáltott fel: "Engem akar tanítani Démoszthenész? Athénét, a disznó?" Erre Démoszthenész így vágott vissza: "Ezt az Athénét a minap kapták rajta Kollütoszban paráználkodáson!" Amikor egy tolvaj, akit Khalkusznak^[53] hívtak, korholta a sok virrasztás és az éjszakai munka miatt, így szólt: "Tudom, a te érdekeidet sérti égő mécsesem. Ti pedig, athéniak, ne csodálkozzatok, ha olyan sok a lopás, hiszen tolvajaitok ércből, falaitok pedig sárból vannak." Több, ehhez hasonló történetet is elmondhatnánk róla, de nem tesszük: helyesebbnek véljük, ha jellemét és erkölcsi nagyságát cselekedeteiből és közéleti tevékenységéből ismerjük meg.

12. Közügyekkel a phókiszi háború^[54] kitörése idején kezdett foglalkozni: ezt tőle magától tudjuk, de kitűnik philippikáiból is, amelyek közül a későbbiek már a háború befejezése után készültek, de a korábbiak is igen közeli eseményeket érintenek. Azt is tudjuk, hogy Meidiasz ellen harminckét éves korában indított pert, amikor közéleti szereplésével még nem szerzett magának sem befolyást, sem hírnevet. E fölötti aggodalmában hagyott föl szerintem bizonyos összeg fejében a vele való pereskedéssel, mert

sőt indulatos és erőszakos, amikor érdekeit védte. Mihelyt meggyőződött róla, hogy nem könnyű, sőt erejét meghaladó feladat volna elbánni Meidiasszal, aki gazdag ember, maga is jó szónok, és sok befolyásos barátja van, engedett azoknak, akik érdekében hozzá fordultak. De persze, ha ügye győzelmét remélhette volna, alig hiszem, hogy háromezer drakhma önmagában enyhítette volna bosszúvágyát.

Közéleti szereplésével jó ügyet szolgált, amikor a hellének érdekét védelmezte Philipposszal szemben, s ebben oly derekasan vitézkedett, hogy bátor beszédeivel hamarosan közmegbecsülést és nagy hírnevet szerzett magának. Görögországban mindenütt csodálattal néztek rá; a perzsa király kedvében járt, sőt Philipposz is a vezető államférfiak között őt becsülte a legtöbbre. Még haragosai is bevallották, hogy nagy egyéniséggel van dolguk. Elismerte ezt róla Aiszkhinész és Hüpereidész még akkor is, midőn vádat emeltek ellene.

13. Érthetetlen, miért mondja Theopomposz, hogy Démoszthenész állhatatlan jellemű volt, s nem volt képes ugyanazon ügyek és személyek mellett hosszabb ideig kitartani. Éppen ellenkezőleg, a közéletben amelyik ügyhöz és párthoz kezdettől fogva elszegődött, amellett mindvégig kitartott, s nemcsak élete végéig nem hagyta cserben, hanem inkább kész lett volna az életétől is megválni, semhogy hátat fordítson neki. Nem olyan volt, mint Démadész, aki azzal mentegette politikai meggyőződésének megváltoztatását, hogy önmagával gyakran kerül ellentmondásba, de az állammal soha. Vagy ott volt Melanóposz, aki bár Kallisztratosznak politikai ellenfele volt, ha pénzt kapott tőle, nézetét gyakran megváltoztatta, s aztán így mentegetőzött a népgyűlés előtt: "Igaz, ez az ember ellenségem, de győzzön inkább az állam érdeke."

A messzénéi Nikodémosz eleinte Kaszandrosz párthíve volt, később azonban Démétriosz^[56] politikai irányát követte, de azért kijelentette, hogy ő soha nem került ellentmondásba önmagával, mert mindig hasznos dolog, ha valaki az erősebbre hallgat. Démoszthenészről ezt nem lehet elmondani, sem pedig azt állítani, hogy köpönyegforgató vagy ingatag lett volna akár szavaiban, akár cselekedeteiben, sőt ellenkezőleg, politikai magatartásában akár egyetlen, változhatatlan hangsoron mindvégig ugyanahhoz a hangnemhez ragaszkodott.

Panaitiosz, a filozófus szerint Démoszthenész legtöbb beszédét ahhoz az elvhez ragaszkodva készítette, hogy ami jó és igaz, amellé önmagáért kell odaállanunk: ezt bizonyítják a Koszorú, az Arisztokratész ellen, az Adómentességek címen ismert beszédei és philippikái is. Mindezekben a beszédeiben nem arra buzdítja polgártársait, hogy azt válasszák, ami a legkellemesebb, legkönnyebb és leghasznosabb, sőt gyakran azt fejtegeti, ha a becsületről és a tisztességről van szó, még biztonságunk és testi épségünk kérdésének is a második helyre kell szorulnia. Mivel pedig a becsületért mindent feláldozni kész elvhűségével és beszédeinek nemes szárnyalásával rettenthetetlen bátorság és tetteiben megnyilatkozó önzetlenség párosult, nem az olyanfajta szónokok közé kell őt sorolnunk, mint amilyen Moiroklész, Polüeuktosz és Hüpereidész volt, hanem feljebb, Kimón, Thuküdidész és Periklész mellé.

14. Kortársai közül Phókión, bár politikai pártállását nem nevezhetjük dicséretre méltónak, mert sok jel szerint a makedónokhoz húzott, személyes bátorság és igazságosság tekintetében semmiképpen nem maradt el olyan férfiak mögött, mint Ephialtész, Ariszteidész és Kimón. Démoszthenész azonban, mint Démétriosztól tudjuk, nem volt vitéz katona, és megvesztegethetetlennek sem volt mondható, mert bár Philipposztól és a makedónoktól soha semmit nem fogadott el, de a fentről, Szuszából és Ekbatanából érkező arannyal szemben már nem volt megközelíthetetlen, sőt szívesen hagyta magát megvesztegetni. Ezért, ha arra alkalmas volt is, hogy dicsérje a nagy elődök erényeit, arra már kevésbé, hogy utánozza is őket. De azért, az egyetlen Phókión kivételével, életmódjával felette állt a kortárs szónokoknak. Nyilvánvaló az is, hogy nagyon nyíltan beszélt a népgyűléseken, szembehelyezkedett a tömeg vágyaival, s megrótta őket hibáikért, amint ez beszédeiből világosan kitűnik. Theopomposz szerint az athéniak egy alkalommal azt kívánták tőle, hogy emeljen vádat valaki ellen, s zúgolódással fogadták, amikor ezt nem vállalta. Ekkor felkelt helyéről, és ezt mondta: "Athéniak, jó tanácsot mindig kész vagyok adni nektek, még ha nem akarjátok is; de hamis vádat nem emelek, még ha akarjátok sem." Határozott, arisztokratikus politikai magatartása nyilván kitűnt Antiphón esetében is, akit a népgyűlés felmentett, de Démoszthenész elrendelte letartóztatását, és az Areioszpagosz tanácsa elé állíttatta, majd a nép ellenkezésével semmit nem törődve rábizonyította, hogy Philipposznak megígérte a hadikikötő felgyújtását. A bíróság Antiphónt halálra ítélte, és ki is végezték. Vádat emelt Démoszthenész Theórisz papnő ellen is, mivel többrendbeli erkölcstelenkedésén kívül még arra is oktatgatta a rabszolgákat, hogyan csalják meg gazdáikat. A papnőt ezért halálra ítélték és kivégezték.

15. Állítólag azt a beszédet, amellyel Apollodórosz megnyerte adósa, Timotheosz hadvezér ellen indított perét, Démoszthenész írta Apollodórosznak, úgyszintén a Phormión és Sztephanosz elleni beszédeket is, bár ezek miatt, úgy látszik, rossz híre kelt. Phormión ugyanis Démoszthenész beszédével pereskedett Apollodórosz ellen, ami bizony olyan volt, mintha ugyanabból a kardművesboltból adtak volna el fegyvert két szemben álló félnek.

Népgyűlési beszédei közül mások számára készítette az Androtión, Timokratész és Arisztokratész elleni beszédeket; ekkor ugyanis még nem kezdte el nyilvános szereplését. Valószínűleg harminckét vagy harminchárom éves lehetett, amikor ezeket a beszédeket írta. De már az Arisztogeitón elleni és az adómentességek ügyében tartott beszédeit saját maga mondta el. Az utóbbit, mint tőle magától tudjuk, Khabriasz fia, Ktészipposz érdekében tartotta, de némelyek állítása szerint az ifjú édesanyjának udvarolt, de aztán nem őt vette feleségül, hanem egy szamoszi asszonyt, amint a magnésziai Démétriosz beszéli a Szünonümákról című művében.

Bizonytalan, hogy elmondta-e vagy sem Aiszkhinész ellen készített beszédét követi megbízatása idején elkövetett visszaélései ügyében. Idomeneusz úgy tudja, hogy mindössze harminc szavazattal mentették fel Aiszkhinészt e vád alól. De úgy látszik, nem így történt valójában, legalábbis abból a két beszédből, amelyet a Koszorú ügyében tartott mindkét szónok, másra kell következtetnünk. Egyikük sem mondja világosan és félreérthetetlenül, eljutott-e ez a per az ítéletig. Ezt azonban döntsék el inkább mások.

16. Démoszthenész politikai magatartása a béke éveiben is nyilván az volt, hogy a makedón király egyetlen cselekedetét sem hagyta rosszallás nélkül, s az athéniakat folyton izgatta és tüzelte ellene. Így aztán Philipposz udvarában állandóan Démoszthenészről folyt a szó; mikor pedig tizedmagával követségbe érkezett Makedoniába, bár Philipposz mindnyájukat meghallgatta, a legkimerítőbben Démoszthenész szavaira válaszolt. Démoszthenésszel szemben viszont nem volt hasonlóan figyelmes és baráti, hanem főként Aiszkhinészt és Philokratészt tüntette ki társaságával.

Amikor aztán ez a kettő magasztalta Philipposzt, mint aki mindenkinél hatásosabban tud szónokolni, s hogy a legszebb férfi, és jobban tud inni, mint bárki más, Démoszthenész bosszúsan-gúnyosan megjegyezte: az első tulajdonság egy szofistának, a második egy asszonynak, a harmadik pedig a szivacsnak válik dicsőségére, de nem, egy uralkodónak.

17. Nem sokkal később háborúra került sor: Philipposz nem tudott békén maradni, Démoszthenész pedig izgatta az athéniakat a makedónok ellen. Elsősorban Euboia elfoglalására buzdította őket, amelyet türannoszai Philipposz kezére játszottak. Démoszthenész törvényjavaslatát a nép megszavazta, átkeltek a szigetre, elűzték a makedón helyőrséget. Ezután Büzantionnak és Perinthosznak nyújtottak segítséget: ez a két város ugyanis hadban állt a makedón királlyal. Démoszthenész rábeszélte az athéni népet, hogy hagyjon fel az ellenséges indulattal, felejtse el azokat a hibákat, amelyeket a szövetségi háború alatt kölcsönösen elkövettek egymás ellen, s küldjön segítségükre haderőt: ez valóban meg is mentette őket.

Ezután mint követ tárgyalt a görögökkel, s lelkes rábeszélésével kis híján mindnyájukat egyesítette Philipposz ellen, úgyhogy összeszedett tizenötezer főnyi gyalogosból és kétezer lovasból álló haderőt, nem számítva a polgári alakulatokat. A nép készségesen összeadta a szükséges pénzt és zsoldot. Ekkor Theophrasztosz szerint, amikor a szövetségesek kérték a hadijárulékok megfizetését, Króbülosz népvezér kijelentette: "A háborút nem lehet fejadaggal táplálni." Egész Görögország izgatottan várta, mit hoz a jövő. A szövetséghez csatlakozott Euboia, Akhaia, Korinthosz, Megara, Leukadia és Kerküra városa és népe; de minden másnál nagyobb feladat várt Démoszthenészre: miként nyeri meg a thébaiakat a szövetségnek. Thébai határos volt Athénnal, s harcra kész hadseregének és nehéz fegyverzetű katonáinak egész Görögországban igen jó híre volt. De nem volt könnyű rábírni a thébaiakat, hogy álljanak át, mert Philipposz legutóbb a phókiszi háborúban nagy szolgálatot tett nekik: és azért sem, mert az örökös határvillongások állandóan táplálták a két ország ellentéteit.

18. Philipposzt fellelkesítette amphisszai sikere, majd váratlanul megtámadta Elateiát, és elfoglalta Phókiszt. Megrémültek ekkor az athéniak, senki nem merészkedett felmenni a szónoki emelvényre, mert nem tudta, mit mondjon. A teljes bizonytalanságban egyedül Démoszthenész törte meg a csendet, és azt tanácsolta, hogy szövetkezzenek a thébaiakkal. Szokása szerint bátorította és serkentette a népet, és reményt öntött beléjük, úgyhogy másokkal együtt követségben elküldték Thébaiba. De Philipposz is elküldte a maga követeit - amint Marszüasz mondja -, két makedónt, Amüntaszt és Kleandroszt, azonkívül a thesszaliai Daokhoszt és Thraszüdaioszt. A thébaiak nem hagyhatták ki számításaikból önérdeküket, hiszen saját szemükkel látták a háború borzalmait, és még frissen sajogtak a phókisziaktól kapott sebek. De Démoszthenész szónoki ereje, mint Theopomposz beszéli, feltüzelte bátorságukat, becsvágyuk új erőre kapott, s elhomályosított minden más meggondolást: figyelmen kívül hagytak félelmet, józan számvetést és hálát egyaránt, s beszédétől fellelkesülve a becsület útját választották. Démoszthenész szónoki sikere oly nagynak és fényesnek látszott, hogy Philipposz békét kérő követséget küldött: Hellasz rátalált önmagára, és felkészült a jövőre. Nemcsak az athéni hadvezérek, hanem a boiótiai vezetők is egyaránt Démoszthenészhez járultak és tőle vártak útbaigazítást: ő volt a vezérszónok a népgyűlésen Athénban csakúgy, mint Thébaiban. Mindkét nép szeretete és rajongása feléje fordult, mégpedig Theopomposz szerint nem indokolatlanul és érdemtelenül, hanem nagyon is méltán.

19. De úgy látszik, az isteni végzet a dolgok körforgásában, amely erre az időre szabta meg Görögország szabadságának elvesztését, meghiúsított minden igyekezetet, és sok jellel tárta fel a jövőt. Közülük való az a szörnyű jóslat, amelyet a Püthia tett, és egy ősrégi szibüllai jósige, amely akkor járt szájról szájra:

Thermódón, mint mondják, egy kis folyó környékünkön, Khairóneiánál, amely a Képhiszoszba ömlik. Ilyen nevű folyót mi azonban most nem ismerünk, de lehetséges, hogy a mostani Haimónt^[57] akkor Thermódónnak hívták. Ez a folyócska ugyanis Héraklész szentélye mellett folyik el, ahol a görögök táboroztak. Azt gondolom, hogy a csata után sok véres holttest töltötte meg a folyó medrét, és ezért változott meg a neve.

Durisz azt állítja, hogy Thermódón nem is folyó, hanem egy kis kőszobor, amelyet a sátoruknak helyet készítő katonák ástak ki a földből: a szobor felirata volt Thermódón, s karjában sebesült amazont vivő férfit ábrázolt. Ezzel kapcsolatban ugyancsak ő idéz egy másik jósverset is:

20. Mindenképpen nehéz eldönteni, mi az igazság. Démoszthenész állítólag olyan mértékben bízott a görög fegyverekben, és annyira magával ragadta a nagyszámú hadsereg ereje, lelkesedése és elszántsága az ellenség elleni küzdelemre, hogy folyton azt hajtogatta, ne törődjenek a jóslatokkal, és ne hallgassanak a jósigékre, mert a végén még azzal gyanúsítják meg a Püthiát, hogy felcsapott Philipposz párthívének; a thébaiakat emlékeztette Epameinóndaszra, az athéniakat pedig Periklészre, akik az ilyesmiket ürügynek tekintették a gyávaságra, és csak józan eszükre hallgattak.

Démoszthenész eddig a határig igen bátran viselkedett, csata közben viszont semmi dicső vagy szónoklataihoz méltó tettet nem mutatott föl, ugyanis menekülve hagyta el a csatasort, szégyenletesen megfutott, fegyvereit eldobálta, s mint Pütheasz beszéli, nem szégyellte pajzsának jelmondatát, amelyet aranybetűkkel írt fel: Jó szerencsével!

Philipposz nem bírt magával a győzelem feletti örömében. Gúnyt űzött az elesettek holttestéből, részegre itta magát, és verslábakra tagolva, ütemezve elszavalta Démoszthenész javaslatának kezdő sorát:

De midőn kijózanodott és rágondolt az őt fenyegető nagy veszélyre, megborzadt Démoszthenész szónoki erejétől, aki őt arra kényszerítette, hogy egyetlen nap néhány órája alatt kockára vesse királyi hatalmát és testi épségét.

Démoszthenész híre eljutott a perzsa királyig, aki levelet küldött tengermelléki helytartóinak, és megparancsolta, hogy adjanak pénzt Démoszthenésznek, és legyenek hozzá figyelmesebbek, mint bárkihez a görögök közül, mert le tudja kötni és fel tudja tartóztatni a makedón király haderejét a Hellaszban támasztott zavarokkal. Alexandrosz ezt akkor tudta meg, amikor Szardeiszben kezébe jutottak Démoszthenész levelei és a perzsa király hadvezéreinek iratai, amelyekből kitűnt, hogy jelentős pénzösszegeket adtak Démoszthenésznek.

21. Amikor így a görögöket balszerencse érte, Démoszthenészt megtámadták az ellenzéki szónokok és elszámolásokat követeltek rajta, meg vádakat emeltek ellene, de a nép nemcsak felmentette a vádak alól, hanem továbbra is megbecsülte, és újból felszólította, hogy jó hazafiként vegyen részt a közügyekben. Annyira, hogy amikor hazavitték és eltemették a Khairóneiánál elesettek csontjait, rábízták a halotti beszéd megtartását. A nép különben sem mutatta a kétségbeesés vagy gyávaság semmi jelét, amint azt tragikus hangon Theopomposz adja elő, hanem továbbra is tisztelte és becsülte Démoszthenészt mint tanácsadóját, és kinyilvánította, hogy nem bánta meg, amiért megfogadta a tanácsokat. Ezért bízták rá a gyászbeszéd megtartását is. De Démoszthenész ezután nem a maga, hanem mindig valamelyik barátja nevében terjesztette a nép elé a törvényjavaslatokat, hogy így engesztelje ki rossz szellemét és balvégzetét, mígnem új bátorságot öntött belé Philipposz halála. A makedón király ugyanis nem sok idővel élte túl khairóneiai győzelmét: úgy látszik, ezt jövendölte meg az idézett jóslat utolsó sora:

22. Démoszthenész titokban értesült Philipposz haláláról, s hogy jó hangulatot teremtsen az athéniak között a jövőt illetően, jókedvűen ment a tanácsba, és elmondta, álmot látott, amely szerint hamarosan nagy szerencse éri az athéniakat. Röviddel ezután megérkezett Philipposz halálának híre. A jó hír vétele után azonnal hálaadó áldozatot mutattak be, és Pauszaniasznak koszorút szavaztak meg. Jött Démoszthenész is díszes öltözetben, fején koszorúval, noha leánya csak hét nappal korábban halt meg, mint Aiszkhinész beszéli; meg is rója emiatt, és azzal vádolja, hogy szívtelen volt gyermekével szemben, pedig ő volt gyáva és férfiatlan, amikor a szerető lélek jelét a gyászban és a jajveszékelésben, nem pedig a csendes, hangtalan tűrésben látta.

A magam részéről semmiképpen sem mondhatnám, hogy az athéniak helyesen viselkedtek, amikor koszorút tettek a fejükre, és örömáldozatot mutattak be annak a királynak halálakor, aki sikereinek csúcsán annyi megértéssel és emberséggel bánt velük vereségük idején. Mert az istenek bosszújának kihívásáról nem is szólva, nemes emberekhez nem volt illő, hogy amíg élt, tisztelték és polgárjoggal tüntették ki, mihelyt azonban más ember kezétől holtan elbukott, képtelenek voltak örömüket türtőztetni, körültáncolták holttestét és győzelmi dalokat énekeltek, mintha a harcmezőn győzték volna le. Démoszthenészt viszont csak dicsérni tudom, amiért családi gyászát, a könnyeket és a siránkozást az asszonyoknak engedte át, s csak azzal foglalkozott, ami hazája érdeke. Én úgy gondolom, hogy az az igazi államférfiúhoz méltó magatartás, ha valaki mindig a közjót tartja szem előtt, otthoni bajait és dolgait az államügyek mögé rendeli, s jobban megőrzi méltóságát, mint a királyok és kényurak szerepét játszó színészek, akiket a színpadon nem úgy látunk sírni vagy nevetni, ahogy maguk akarják, hanem ahogy a darab cselekménye előírja.

Ezenkívül ha kötelességünk azt, aki szenved, nem vigasztalanul magára hagyni gyötrelmeivel, hanem gyengéd szavakkal vigasztalni, és gondolatait kellemesebb dolgok felé terelni, hasonlóan azokhoz, akik a szembetegségben szenvedők tekintetét fényes, rikító színek helyett zöldes színű és kellemes színárnyalatok felé irányítják, mert hiszen miből meríthetnénk több vigaszt, mint hazánk jólétéből és szerencséjéből: ha összhangba hozzuk a közösség és az egyén sorsának adottságait, és a rosszabbat eltakarjuk a jobbal. Ezeket azért láttam szükségesnek elmondani, mert Aiszkhinész beszéde sok embert részvétre indított, és szinte könnyekig meghatott.

23. A görög városok Démoszthenész biztatására szövetségre léptek egymással. A thébaiaknak Démoszthenész fegyvereket szállított, mire azok megtámadták a makedón helyőrséget, és többeket megöltek közülük. Az athéniak is készülődtek, hogy együtt harcoljanak velük. Démoszthenész uralta a szónoki emelvényt, leveleket küldött a perzsa király hadvezéreinek Kisázsiába, arra biztatva őket, hogy indítsanak onnan háborút Alexandrosz ellen, akit "kölyöknek" és "Margitésznek" nevezett. Amikor azonban Alexandrosz otthon rendet teremtett, és hadserege élén ott termett Boiótiában, lelohadt az athéniak harci kedve, és alábbhagyott Démoszthenész lelkesedése is. Az athéniak cserbenhagyták a thébaiakat, akik kénytelenek voltak egyedül küzdeni, fővárosuk pedig az ellenség kezére került. Athénban nagy zavar támadt, s Démoszthenészt kiválasztották és többekkel együtt követségbe küldték Alexandroszhoz, de ő félt a makedón király haragjától, és a Kithairón vidékéről dolgavégezetlenül visszafordult. Ekkor Alexandrosz követek útján, mint Idomeneusz és Durisz állítja, tíz vezető államférfi kiadását követelte, de a legtöbb és legmegbízhatóbb forrás csak a következő nyolcét: Démoszthenész, Polüeuktosz, Ephialtész, Lükurgosz, Moiroklész, Démón, Kalliszthenész és Kharidémón.

Ekkor mondta el a népnek Démoszthenész a juhokról szóló állatmesét, akik a farkasoknak kiszolgáltatták a kutyákat. Saját magát és társait, akik a nép érdekeiért küzdenek, a kutyákhoz hasonlította, Alexandroszt pedig ordasfarkasnak nevezte. Ehhez még hozzátette: "Amint a kereskedők egy csészébe maroknyi mintát tesznek, s pár szem révén nagy mennyiségű búzát adnak el, ugyanígy mibennünk, noha észre sem veszitek, magatokat bocsátjátok áruba." Így beszéli ezt el a kasszandreiai Arisztobulosz.

Az athéniak tanakodtak, de nem tudták, mit tegyenek. Ekkor Démadész a nyolc szónoktól kapott öt talentumért vállalkozott rá, hogy követségbe megy és könyörög értük a királynak, akár mert bízott Alexandrosz barátságában, akár mert azt remélte, hogy a király, mint valami oroszlán, jóllakott a vérengzéssel. Végül is Démadésznak sikerült a szónokokat megmenteni, miután a királyt kiengesztelte és a várossal is kibékítette.

24. Amikor Alexandrosz visszament Makedoniába, Démadész és Phókión nagy ember lett, Démoszthenész pedig háttérbe szorult. Agisz spártai király felkelést szervezett, s ez rövid időre új erőt adott Démoszthenésznek is, de újból kedvét veszítette, mert az athéniak nem csatlakoztak a felkeléshez. Agisz különben is elesett, és a spártaiakat leverték.

Athénban ekkor tárgyalták a Ktésziphón ellen indított "Koszorú"-pert, amelyben a vádat Démoszthenész ellen még Khairóndasz arkhónsága alatt emelték, nem sokkal a khairóneiai ütközet előtt, de ítélethozatalra csak tíz évvel később, Arisztophón arkhónsága idején került sor. Eddig még egyetlen, nyilvánosan tárgyalt pert sem kísért ilyen nagy érdeklődés, részben a szónokok híressége, részben a bírák nemes magatartása miatt, akik, bár Démoszthenész ellenségei voltak a legbefolyásosabbak, és makedónbarátok voltak, nem szavaztak Démoszthenész ellen, sőt olyan fényesen mentették fel, hogy Aiszkhinész nem kapta meg a szavazatok egyötödét sem. Nyomban el is távozott Athénból, és előbb Rhodoszba, majd Ióniába költözött, és élete végéig szónoklattanításból élt.

25. Nem sok idővel később Ázsiából Alexandrosz elől menekülve Athénba érkezett Harpalosz: aljas tettei miatt rossz volt a lelkiismerete, és félt a királytól, aki igen kegyetlenül bánt barátaival. Most az athéni néphez folyamodott menedékért, és kincseivel és hajóival együtt kezére adta magát. A többi szónok, kincseire áhítozva, rögtön pártjára állt, és arra biztatta az athéniakat, fogadják be és adják meg neki a menedékjogot. Démoszthenész először azt tanácsolta, hogy űzzék el Harpaloszt, és őrizkedjenek attól, hogy városukat szükségtelenül és még csak nem is igazságos ügy miatt háborús veszélynek tegyék ki. Néhány nappal később, amikor kincseit számba vették, Harpalosz észrevette, hogy Démoszthenésznek mennyire megtetszett egy perzsa aranyserleg: nézegette a formáját és díszítését. Harpalosz biztatta, vegye kezébe és becsülje meg az arany súlyát. Démoszthenész csodálkozott a súlyán, és megkérdezte, mennyit nyom. Harpalosz elmosolyodott, és így szólt: "Neked húsz talentumot." Majd még aznap este elküldte neki a serleget húsz talentummal együtt. Harpalosz nyilván kitűnően értett hozzá, hogy a kincsre éhes emberek tekintetéből, arckifejezéséből, sőt egyetlen szempillantásából kiismerje igazi természetüket. Démoszthenész sem tudott ellenállni, sőt úgy meghatotta az ajándék, hogy Harpalosz pártjára állt: valósággal személyi testőre lett. Másnap Démoszthenész gyapjúsálba és kendőbe burkolta nyakát, s úgy jelent meg a népgyűlésen, és amikor felszólították, hogy álljon elő és szóljon, fejével intett, hogy teljesen berekedt. Erre a gúnyolódok tréfálkozva megjegyezték, hogy az elmúlt éjszaka megbetegedett, de nem torokláztól, hanem aranyláztól. Hamarosan az egész város tudott a megvesztegetésről, és amikor Démoszthenész védekezni és mentegetőzni akart, nem engedték szólni, s hangosan szidalmazták. Egy ember felállt, és így szólt: "Miért nem hallgatjátok meg, athéniak, a kehelytulajdonost?"

Végül is Harpaloszt elűzték a városból, és mivel féltek, hogy számot kell adniuk a vesztegetés céljából több szónok közt szétosztott kincsekről, szigorú házkutatást rendeltek el. Sorra kikutatták a házakat, Arrhenaidész fia, Kalliklész házának kivételével. Theophrasztosz meséli, hogy ezt a házat azért nem engedték átvizsgálni, mert Kalliklésznek aznap volt a menyegzője, és fiatal felesége otthon volt.

26. Démoszthenész azonban támadott: javaslatot terjesztett elő, hogy az Areioszpagosz tanácsa vizsgálja ki az ügyet, és akiket vétkesnek talál, büntesse meg, de a tanács legelőször őt mondta ki bűnösnek. Elment a bíróság elé és ötven talentum pénzbírságra ítélték, és börtönbe vetették. Ő maga beszéli el, hogy mert restellte a vádat, s gyenge szervezete nem bírta a börtönt, megszökött: őreit kijátszotta, de az őrök is segítettek a szökésben. Mondják, nem menekült messzire Athéntól, amikor észrevette, hogy politikai ellenfelei közül némelyek nyomában vannak, el akart előlük rejtőzködni. De nevén szólították, közelebb jöttek és kérték, fogadja el tőlük azt a pénzt, amelyet otthonról ezért hoztak neki, s ami miatt nyomában voltak. Egyszersmind biztatták, ne vegye szívére a történteket, s tűrje sorsát megadással. Démoszthenész erre hangos zokogás közben így szólt: "Hogyne viselném nehezen sorsomat, amikor olyan országból kell száműzetésbe mennem, ahol ellenségeim is olyanok, amilyen barátokat máshol nehéz lenne találni."

A száműzetést valóban nehezen viselte el: többnyire Aigina szigetén és Troizénban tartózkodott. Könnyezve nézett Attika felé, s feljegyezték néhány mondását, amelyek nem voltak sem megfontoltak, sem nem illettek a közéletben mutatott kiváló magatartásához. Mint mondják, amikor elhagyta Athént, kitárta kezét az Akropolisz felé, és így kiáltott fel: "Városom védőistene, Pallasz, miért leled gyönyörűségedet a három legádázabb vadállatban, a bagolyban, a kígyóban^[58] és a népben?" Amikor fiatalemberek jöttek hozzá és beszélgetett velük, igyekezett elterelni őket a közpályától azzal, hogy ha élete kezdetén két út között választhatott volna, s ezek közül az egyik a szónoki emelvényre és a népgyűlésre, a másik pedig egyenesen a végpusztulásba vezetett volna, ha előre tudja, hogy a közpályán mennyi baj, félelem, irigység, rágalom és küzdelem vár reá, a kezdet kezdetén a halálba vivő utat választotta volna.

27. Még száműzetésben volt, mint mondtuk, amikor Alexandrosz meghalt. A görögök ismét összefogtak Leószthenész bátor kezdeményezésére, aki Lamiában sánccal vette körül az ostromlott Antipatroszt. Pütheasz szónok és a Ráknak mondott Kallimedón, Athénból megszökve, Antipatroszhoz csatlakozott, s annak barátaival és követeivel körútra mentek, hogy megakadályozzák, hogy a görögök elszakadjanak a makedónoktól, és Athénnal szövetkezzenek. Démoszthenész azonban a város követeihez csatlakozott, és velük együtt azon fáradozott, hogy a városok közös erővel támadják meg a makedónokat, és űzzék ki őket Görögországból. Mint Phülarkhosz beszéli, Arkadiában heves vita támadt a népgyűlésen Pütheasz és Démoszthenész között, mialatt az előbbi a makedónok, Démoszthenész pedig az athéniak érdekében beszélt. Pütheasz állítólag azt mondta, mindenki tudja, hogy amikor egy házba szamártejet visznek, ott valaki beteg: ugyanígy beteg az a város is, ahol athéni követek jelennek meg. Démoszthenész visszafordította a példázatot, s azt mondta, hogy a szamártej valójában orvosság, és az athéniak éppen azért jöttek, hogy a beteget megmentsék.

Athénban örültek ennek, és megszavazták Démoszthenész hazatérését. A javaslatot a paianiabeli Démón, Démoszthenész unokatestvére terjesztette elő, s egy háromevezősoros hajót küldtek érte Aiginába. Midőn Peiraieuszban partra szállt, egyetlen arkhón vagy pap sem hiányzott, hanem az egész nép együtt eléje ment és lelkesen fogadta. A magnésziai Démétriosz elbeszélése szerint kezét az ég felé emelte, és boldognak mondta magát, hogy ezt a napot megérte, mert Alkibiadésznál is dicsőbben tért vissza hazájába; őt ugyanis polgártársai nem kényszerből, hanem szívük óhajtására hívták vissza. De a rája kivetett pénzbírság fennmaradt, mert kegyelemből nem lehetett ítéletet elengedni: találtak tehát kibúvót a törvény alól. A Megmentő Zeusz ünnepekor ugyanis pénzt szoktak adni annak, aki előkészíti és feldíszíti az oltárt. Ezt most Démoszthenészre bízták, s ötven talentum közpénzt utaltak ki neki erre a célra: ennyi volt ugyanis a bírság összege.

28. Démoszthenész nem sokáig örülhetett hazatérésének, mert a görögök ügye hamarosan elbukott. Metageitnión havában volt a Krannón melletti ütközet, Boédromión havában makedón helyőrség vonult be Munükhiába, Püanepszión havában pedig meghalt Démoszthenész a következő módon: Amikor híre érkezett, hogy Antipatrosz és Kraterosz Athén ellen vonul, Démoszthenész és párthívei gyorsan elhagyták a várost, de a nép Démadész indítványára halálra ítélte őket. Ki ide, ki oda menekült, s Antipatrosz pribékjeit küldte elfogatásukra. Ezek vezére a Szökevény-vadásznak nevezett Arkhiasz volt. Thurioiból származott, és korábban tragikus színész volt, sőt, mint mondják, a kor legnagyobb színésze, az aiginai Pólosz tanítványa volt. Hermipposz úgy tudja, hogy Lakritész szónok tanítványa volt, Démétriosz pedig, hogy egy ideig Anaximenész oktatásában részesült. Ez az Arkhiasz Aiasz szentélyében talált rá az ott menedéket kereső Hüpereidész szónokra, a marathóni Arisztonikoszra és Himeraioszra, a phaléroni Démétriosz fivérére. Valamennyiüket Kleónaiba kísértette Antipatroszhoz, s ott kivégezték őket. Hüpereidésznek állítólag a nyelvét is kivágták.

29. Amikor Arkhiasz értesült róla, hogy Démoszthenész Kalaureia szigetén Poszeidón templomában tartózkodik, thrák lándzsásaival csónakokba szállva átkelt a szigetre, s felszólította Démoszthenészt, hogy keljen fel és menjen vele Antipatroszhoz, aki semmi rosszat nem tervel ellene. Démoszthenész aznap éjszaka álmában különös jelenést látott. Mintha Arkhiasszal tragédiaversenyen küzdött volna, s bár tetszést aratott és meghódította a nézőközönséget, a díszletek és a kar szegényes kiállítása miatt vesztes lett a versenyen. Arkhiasz továbbra is barátságosan biztatta Démoszthenészt, de az székéből, amint ült, felnézett rá, és így szólt: "Sosem győztél meg színészi tehetségedről, Arkhiasz, most sem győzöl meg ígéreteiddel." Arkhiasz ekkor haragosan fenyegetésre fogta a dolgot, mire Démoszthenész így folytatta: "Most úgy beszélsz, mintha makedón jósszéken ülnél, de az imént színészkedtél. Várj egy kicsit, hogy küldjek valamit a családomnak."

Bement a templom belsejébe, irattekercset vett elő, s mintha írni akarna, szájába vette íróvesszejét és rágta, mint mikor valaki írás közben gondolkozik. Így maradt egy kis ideig, majd fejét lehajtotta és köpenyébe burkolta. A lándzsások az ajtóban álltak, és csúfolódtak vele, hogy fél, és gyávának és férfiatlannak nevezték. Arkhiasz odalépett hozzá, ráförmedt, hogy keljen fel, és újrakezdte szavait, ígérgetéseit, hogy kibékíti Antipatrosszal. Démoszthenész érezte, hogy a méreg ekkor már átjárta testét, és erőt vesz rajta: kitakarta fejét, felnézett Arkhiaszra, és így szólt: "Most már eljátszhatod a tragédiából Kreón szerepét, és szemétre dobhatod holttestemet temetetlenül. Én élve hagyom el szentélyedet, kedves Poszeidónom, de Antipatrosz és a makedónok nem hagyják templomodat tisztán és megfertőzetlenül."

Így szólt és kérte, hogy támogassák, mert már egész testében reszketett és támolygott, majd pedig amikor elindult, és az oltár elé ért, összeesett, és egy sóhajtással kilehelte lelkét.

30. Arisztón szerint Démoszthenész a mérget az íróvesszőből vette be, úgy, ahogyan fentebb elbeszéltem. Valami Papposz, akinek könyvét Hermipposz felhasználta, azt állítja, hogy amikor Démoszthenész összeesett az oltár előtt, az irattekercsen egy megkezdett levél első szavait találták. "Démoszthenész Antipatrosznak" - ennyi volt az egész. Csodálkoztak hirtelen halálán, s az ajtóban álló thrák lándzsások úgy adták elő a dolgot, hogy egy zacskóból vette ki és a szájába vette a mérget, ők azt hitték, arany, amit lenyelt. Szolgálóját is kikérdezték Arkhiasz emberei, s ő elmondta, hogy Démoszthenész ezt a csomagocskát már régóta magánál tartotta mint végső menedéket. Eratoszthenész úgy tudja, hogy üreges gyűrűben tartotta a mérget, és a gyűrűt karkötőjén hordta. Sokan és sokféleképpen adták elő ezt a történetet, akik Démoszthenészről írtak, de azt hiszem, nem szükséges mind sorra vennem: csak amit rokona, Démokharész gondolt, azt mondom el. Szerinte Démoszthenész nem vett be mérget, hanem az istenek kegyelme és gondoskodása mentette meg a makedónok kegyetlenségétől, amikor gyors és fájdalom nélküli halált küldtek reá. Püanepszión havának tizenhatodik napján halt meg: a Theszmophoria ünnep legszomorúbb napján, amelyet az asszonyok böjtöléssel ünnepelnek meg az istennő templomában.

Emlékét az athéni nép nem sokkal később méltó megtiszteltetésben részesítette. Bronzszobrot állítottak neki, és úgy rendelkeztek, hogy családjának mindenkori legidősebb tagja ellátást kapjon a prütaneionban. Szobrának talapzatára ezeket a sokat emlegetett szavakat írták:

De az ostoba fecsegés, hogy ezt a feliratot, mint némelyek állítják, Kalaureia szigetén maga Démoszthenész írta volna.

31. Kevéssel előbb, hogy Athénba érkeztem, állítólag a következő eset történt: Egy katonát feljebbvalója valami peres ügyben megidéztetett, s az pénzecskéjét Démoszthenész szobrának kezébe tette. A szobor ugyanis kezét összekulcsolva tartja, s mellette egy kisebb platánfa áll. A fa leveleit vagy a szél sodorta oda véletlenül, vagy a katona tudatosan rakta oda, a pénzt mindenesetre hosszú ideig eltakarták. Amikor a katona később visszament, pénzét érintetlenül megtalálta. Híre ment az esetnek, és több költői hajlamú ember ezt jó alkalomnak találta, hogy ebből Démoszthenész megvesztegethetetlenségét magasztaló epigrammát írjon.

Démadész nem sokáig élvezte gyűlölet árán szerzett dicsőségét. A Démoszthenészért bosszút álló isteni igazságszolgáltatás Makedoniába vezérelte, s akiknek olyan szégyenletesen hízelgett, azok okozták igazságos halálát. Makedoniában már régóta gyűlölték Démadészt, most azonban jóvátehetetlen hibát követett el. Elfogták leveleit, amelyekben felszólította Perdikkaszt, hogy foglalja el Makedoniát, és szabadítsa fel Görögországot, amely csak ócska, szétmálló fonalon függ, s ezen Antipatroszt értette. A korinthoszi Deinarkhosz emiatt vádat emelt ellene, a feldühödött Kaszandrosz pedig karja közt szúrta le fiát, majd őt magát kivégeztette. Így saját balsorsából tanulta meg, hogy a hazaárulók mindig elsősorban önmagukat árulják el, amint ezt Démoszthenész gyakran megjósolta neki, de ő nem hitt a szavának.

Ez hát, ó, Sossius, Démoszthenész élete, ahogyan mások írásaiból és elbeszéléseiből összegyűjtöttem.

CICERO^[59]

1. Cicero anyja, Helvia - mint mondják - előkelő származású és életmódú asszony volt, atyjáról azonban semmi közelebbit nem tudunk. Egyesek szerint valami takácsműhelyben született és nőtt fel, mások szerint a család Tullius Attiusig viszi vissza eredetét, a volscusok híres királyáig, aki sikeresen hadakozott a rómaiak ellen. Úgy látszik, hogy aki először viselte családjában a Cicero utónevet, kiváló férfiú lehetett, mert utódai nemhogy elhagyták volna ezt a nevet, hanem még büszkék is voltak rá, bármilyen nevetségesen hangzott. Cicer a latin nyelvben ugyanis borsót jelent; valószínű, hogy Cicero őse azért kapta ezt az elnevezést, mert orra hegyén borsószerű bibircsók vagy szemölcs nőtt. Annyi bizonyos, hogy Cicerót, kinek életrajzát most írom, amikor először lépett hivatalba és közéleti pályája kezdetén állt, barátai utónevének elhagyására vagy megváltoztatására biztatták, fiatalos hévvel azt felelte, hogy ő a Cicero nevet a Scaurusoknál és a Catulusoknál^[60] is híresebbé kívánja tenni. Szicíliai quaestorsága idején, mikor egy ezüst fogadalmi edényt ajándékozott az isteneknek, csak első két nevét, Marcus Tulliust vésette rá, majd tréfásan azt mondta az ötvösnek, véssen oda egy borsót is a két név mellé. Ezt beszélik a nevéről.

2. Azt mondják, anyja szülési fájdalmak és vajúdás nélkül hozta a világra az új év harmadik napján, azon a napon, melyen az állam főtisztviselői manapság a császárért imádkoznak és mutatnak be áldozatokat. Dajkája különös álmot látott, és arra következtetett belőle, hogy neveltje nagy hasznára lesz minden rómainak. Mindez talán csak komolytalan álomlátás volt, de Cicero már tanulóéveiben is bebizonyította, hogy a jóslat igaz. Tehetségével kitűnt, és olyan névre és tekintélyre tett szert tanulótársai közt, hogy a szülők gyakran felkeresték az iskolát, hogy lássák sokat magasztalt gyorsaságát a tanulásban és meggyőződjenek felfogóképességéről. A műveletlen szülők haragudtak fiaikra, mert az utcán, ha együtt mentek, mindig Cicerónak engedték át maguk között a megtisztelő középső helyet. Cicero az a fajta tehetség volt, aki - miként Platón is megkívánta a tudományok és bölcselet művelőitől - mindenfajta tudást szeretett, nem vetette meg az irodalomnak és műveltségnek egyetlen ágát sem. Különösképpen lelkesedett a költészetért; mai napig is fennmaradt egy tetrameterben írt rövid Pontius Glaucus című gyermekkori költeménye. Idővel fokozottabban foglalkozott a költői mesterséggel, úgyhogy a rómaiak nemcsak a szónokok, hanem a költők között is a legjobbnak tartották. És bár a szónoklat művészete később nagyot fejlődött, a szónoklat terén mindmáig fennmaradt hírneve. Költészete azonban, minthogy utána sok kiváló tehetség született, teljesen feledésbe és névtelenségbe merült.

3. Mikor iskoláit elvégezte, Philón akadémikus bölcselő előadásait hallgatta, akit a legjobban becsültek és szerettek Rómában Kleitomakhosz tanítványai közül, mind ékesszólása, mind jelleme miatt. Továbbá Mucius körében vezető politikusok és senatorok társaságában hasznos jogi ismereteket szerzett. Sulla alatt rövid ideig katonai szolgálatot is teljesített a marsusok ellen viselt háborúban. De látva, hogy az állam viszályba, a viszályból pedig korlátlan egyeduralomba jut, életét a tudománynak és a bölcseletnek szentelte, és állandóan görög tudósok társaságában forgott, amíg Sulla magához ragadta a fő hatalmat, és látszólag rendezett viszonyok közé került a város.

Ekkor történt, hogy Chrysogonus, Sulla egyik libertusa, kétezer drakhmáért megvásárolta a proskripciók egyik áldozatának árverésre bocsátott birtokát. A kivégzett áldozat fia és örököse, Roscius felháborodott és kimutatta, hogy a birtok értéke kétszázötven talentum. Sulla nagyon rossz néven vette, hogy leleplezték, és apagyilkosság vádjával bírósági eljárást indíttatott Roscius ellen Chrysogonus feljelentése alapján. Sulla bosszújától mindenki félt, ezért senki sem merte Roscius védelmét elvállalni, hanem elfordultak tőle. Az ifjú magára hagyatva Ciceróhoz fordult, akit barátai unszoltak, mert soha többé nem nyílik számára kedvezőbb és fényesebb alkalom a dicsőségre. Így aztán Cicero vállalkozott a védelemre, megnyerte a pert, és mindenki csodálta érte. Mivel azonban félt Sullától, rossz egészségi állapota ürügyén Görögországba utazott. Valóban nagyon vézna volt, erősen lefogyott, és gyenge gyomra miatt keveset és csak könnyű ételeket fogyaszthatott, azt is csak az esti órákban. Erős és dallamos hangja még nyers és csiszolatlan volt, és a szónoklás hevében, indulatában sokszor magas hangnembe csapott át; egészségi állapota okot adott az aggodalomra.

4. Athénba érkezve az aszkalóni Antiokhosz előadásait hallgatta; előadásának folyékonysága és szépsége nagy hatással volt rá, bár új elméleteit nem dicsérte. Antiokhosz tanítása eltért az úgynevezett Új Akadémiától; szakított ugyanis Karneadész iskolájával, vagy mert meggyőződött az érzéki megismerés tanának helyességéről, vagy, mint mások állítják, becsvágya önállóságra ösztönözte, és különben is vitái támadtak Kleitomakhosz és Philón tanítványaival. Ezért megváltoztatta álláspontját, és sok tekintetben a sztoikusok tanait fogadta el; Cicero ezzel szemben az Új Akadémia tanainak híve volt, ezekhez vonzódott inkább. Elhatározta, ha közpályára nem léphet, itt telepszik le, távol a politikától és a világtól, s életét egészen a bölcseleti tanulmányoknak szenteli.

Mire Sulla haláláról értesült, egészsége a rendszeres testgyakorlatok hatására egészen helyreállt és viruló állapotba került, és testi állapotával együtt szónoki hangja is kellemesen megváltozott. Római barátai többször írtak neki, és biztatták, Antiokhosz is újra meg újra ajánlotta, térjen vissza a közéletbe. Szónoki képességét, mestersége eszközét ezért még jobban igyekezett csiszolni közéleti szerepléséhez. Fáradhatatlanul gyakorolta magát az ékesszólásban, és a legkiválóbb szónokoknál tanult. Ez okból Kisázsiába és Rhodosz szigetére hajózott. Kisázsiában az adramüttioni Xenoklésztól, a magnésziai Dionüsziosztól és a kariai Menipposztól tanult, Rhodosz szigetén pedig a szónok Apollóniosztól, Molón fiától, és a bölcselő Poszeidóniosztól. Mondják, hogy Apollóniosz, mivel nem értett latinul, egyszer kérte Cicerót, tartsa meg görögül szónoklatát. Cicero kész örömmel vállalkozott rá, bízva benne, hogy hibáit így inkább kijavítják, és amikor befejezte beszédét, hallgatói elragadtatással és egymással versenyezve dicsérték. Csak Apollóniosz ült közömbösen a beszéd alatt, majd mikor Cicero leült, sokáig gondolataiba merülve hallgatott. Cicerót bántotta ez, de Apollóniosz végezetül így szólt: "Dicsérlek, Cicero, és csodállak, de aggaszt Görögország sorsa. Nekünk, görögöknek már csak egy szép dolog maradt, a műveltség és az ékesszólás, most a te személyedben ez is a rómaiaké lesz."

5. Cicero nagy reményekkel indult a közéleti pályára, de lelkesedését egy jóslat némiképpen lehűtötte. Megkérdezte ugyanis a delphoibeli istent, hogyan lehetne belőle a leghíresebb ember. Kérdésére a Püthia azt felelte, hogy természetes tehetségéhez, és ne a tömeg véleményéhez igazodjék. Ezért Rómában eleinte nagyon óvatosan viselkedett; kivonta magát a közhivatali jelölésekből, nem is választották meg semmiféle tisztségre. "Görögnek" és "Könyvmolynak" nevezték; és ez a műveletlen római köznép körében megvető gúnynevet jelentett. De Cicero természeténél fogva becsvágyó ember volt, apja és barátai is bátorították; így aztán mikor ügyvédkedni kezdett, nem lassan került az élre, hanem egyszerre vált híressé, és felülmúlta a törvényszéken forgolódó pályatársait.

Azt mondják, nem kevésbé volt gyenge előadóképessége, mint Démoszthenésznek, ezért szorgalmasan tanult Roscius vígjáték- és Aesopus tragikus színésztől. Aesopusról mesélik, hogy egy alkalommal a Thüesztész megbosszulására készülő Atreusz király szerepét játszotta, és közben szinte önkívületi állapotba került. Hirtelen egy szolga szaladt el mellette, ő rásújtott királyi pálcájával, és megölte.

Cicero nem kis jelentőséget tulajdonított az előadásmódnak a meggyőzésben. Kinevette, ha valaki szónoklás közben hangosan kiáltozott, mondván, hogy gyengeségük miatt kiabálnak, amiképp a sánták is lóra ülnek. Bár az ilyen csípős és fölényes modor a szónok javára válik, Cicero ezt túlzásba vitte; sok polgártársát megsértette, és rosszindulatú ember hírébe került.

6. Mikor quaestorrá választották, Rómában gabonaínség volt. Tartományul Szicíliát kapta, és eleinte népszerűtlen szerepet vállalt a szicíliaiaknál, mert kényszerítette őket, hogy gabonaszállítmányokat küldjenek Rómába. Később azonban tapasztalták, hogy Cicero igazságosan, gondosan és jóakarattal kormányoz, és ezért úgy megszerették, mint senkit elődei közül. Egy alkalommal több előkelő, ismert családból való római ifjú a szicíliai ügyek praetora elé került háborúban tanúsított gyáva és fegyelemsértő viselkedéséért. Cicero fényesen védte és felmentette őket. Nem sokkal később visszatért Rómába. Közben nagyon elbizakodott sikerei miatt, és mint maga is megírta, a következő mulatságos eset történt vele: Campaniában összetalálkozott egy híres emberrel, akit barátjának tekintett, és mivel azt hitte, hogy egész Róma az ő dicső tettei hírét zengi, megkérdezte, mit beszélnek és gondolnak róla a rómaiak. "És te, Cicero, hol voltál tulajdonképpen az egész idő alatt?" - hangzott kérdésére a válasz. Ez nagyon elszomorította Cicerót; megértette belőle, hogy a róla keringő híreket figyelemre sem méltatták, és nyomuk veszett, mint ahogy a csepp elvész a tenger vizében. Később, mikor átgondolta, hogy a dicsőség, melyre annyira vágyott, valami meghatározhatatlan dolog, és az ember sohasem állíthatja, hogy elérte, ez sok tekintetben mérsékelte becsvágyát. Mégis élete végéig szerfölött örvendezett a dicséretnek, és szenvedélyesen ragaszkodott a dicsőséghez; ez sokszor károsan befolyásolta legnemesebb cselekedeteit is.

7. Politikai tevékenységének mind nagyobb figyelmet szentelve helytelenítette, hogy míg az élettelen szerszámokkal és eszközökkel dolgozó mesteremberek pontosan ismerik szerszámaik nevét, helyét és használatuk módját, a politikus, aki az emberek révén a közös ügyeket intézi, közönyös és nem törekszik rá, hogy polgártársait megismerje. Ezért gyakorolta szorgalmasan, hogy pontosan megtudja az ismertebb embereknek nemcsak nevét, hanem azt is, hogy a városnak melyik részén laknak, hol vannak vidéki birtokaik, kik a barátaik és szomszédaik. Így aztán Cicero Itália bármely részén utazott is, könnyűszerrel megnevezte barátait, vidéki házát és birtokát.

Vagyona csekély, de a tisztes megélhetéshez elegendő volt, és ezért nagyon csodálták, hogy mint ügyvéd nem fogadott el tiszteletdíjat vagy ajándékokat; így történt a Verres elleni per esetében is. Verrest, akit Szicíliába neveztek ki kormányzónak, és a szicíliaiak többrendbeli visszaélése miatt perbe fogtak, Cicero nem annyira vádbeszéde elmondásával, mint inkább el nem mondásával ítéltette el. A praetorok ugyanis Verres iránti kedvezésből a tárgyalást különböző mesterkedésekkel és ürügyekkel a törvénykezési időszak legutolsó napjára halasztották el, mivel nyilvánvaló volt, hogy egyetlen nap semmiképpen sem elegendő a beszédek elmondására, és a per befejezetlen marad. De Cicero felállt és kijelentette, nem is kívánja beszédét megtartani; majd hívatta és kihallgatta a tanúkat, és felszólította a bírákat, hogy hozzák meg nyomban az ítéletet.

Verres perével kapcsolatban Cicerónak több szellemes mondását emlegetik. (Latinul ugyanis a herélt disznót verres-nek nevezik.) Egy Caecilius nevű felszabadított rabszolga, akiről úgy tudta mindenki, hogy zsidó hitre tért át, a szicíliaiakat kiszorítva, maga akart tanúskodni Verres ellen, mire Cicero így szólt hozzá: "Mi köze van egy zsidónak az ártányhoz?" Majd mikor Verres puhánysággal gyanúsította, Cicero így vágott vissza: "Inkább saját fiadat illesd ilyen gyanúsításokkal, de zárt ajtók mögött." Verresnek volt ugyanis egy fia, akiről köztudott volt, hogy serdülő fiú létére tisztességtelenül él. Hortensius, a szónok nem merte Verres védelmét vállalni, de nagy rábeszélésre az ítélet kihirdetésekor megjelent és ezért egy elefántcsontból faragott szfinxszobrot kapott ajándékba. Mikor Cicero célzást tett a dologra, Hortensius közbeszólt, hogy nem ért rejtvények megfejtéséhez. Erre Cicero így vágott vissza: "Pedig ott a szfinx a házadban."

8. Verres elítéltetésekor Cicero a kártérítés összegét hétszázötvenezer drakhmában állapította meg, ezért meggyanúsították, hogy pénzért alacsonyabban állapította meg az értéket. A szicíliaiak mindenképpen hálásak voltak neki, és aedilisi hivatala idején sok lábasjószágot és gabonát küldtek és hoztak neki a szigetről, de személyes hasznot nem húzott belőle. Cicero a piaci árat mérsékelte mindössze bőkezűségük révén.

Volt szép birtoka Arpinumban, földje Neapolis és Pompeii közelében. Feleségének, Terentiának hozománya százhúszezer, atyai öröksége pedig kilencvenezer drakhma volt. Ebből a vagyonból kényelmesen és józanul megélt görög és római tudósok körében. Ritkán vagy inkább soha nem ült asztalhoz napnyugta előtt, nem is elfoglaltsága miatt, hanem mert szervezete emésztési zavarokkal küzdött. Egészségi állapotára mindig nagyon figyelt és vigyázott; tagjait rendszeresen masszíroztatta, és naponta többször, meghatározott ideig sétált. Így sikeresen elkerülte a betegségeket, és elég jó erőben volt, hogy minden nagy küzdelmét és munkáját elvégezze. Az atyai házat fivérének engedte át, és a Palatinuson lakott, hogy látogatóit ne terhelje hosszú gyaloglással. Látogatói száma nap mint nap legalább akkora volt, mint Crassusé gazdagsága vagy Pompeiusé katonai befolyása miatt, ők ketten voltak ugyanis a leginkább körülrajongott és legnagyobb emberek Rómában. Pompeius maga is látogatta Cicerót, és hatalma, tekintélye megszerzésében sokat köszönhetett Cicero politikai támogatásának.

9. Cicero több előkelő emberrel együtt pályázott a praetorságra, és őt választották meg elsőnek. Általában úgy vélekedtek róla, hogy peres ügyekben tisztán és pártatlanul ítélkezett. Licinius Macer, mint mondják, egy alkalommal zsarolás vádjával került Cicero elé. Macer egyébként is nagy tekintélyű ember volt Rómában, de Crassus is támogatta. Mivel bízott befolyásában és barátai segítségében, még mielőtt a bíróság kihirdette az ítéletet, elhagyta a bíróság épületét. Hazament, gyorsan hajat vágatott, tiszta tógát vett, mintha győzött volna, visszament a forumra, s az előcsarnokban találkozott Crassusszal, aki közölte vele, hogy minden szavazat elítélte. Erre hazament, lefeküdt és meghalt. Ez az eset nagyban növelte Cicero tekintélyét, azt mondták, lelkiismeretesen végzi bírói tisztét.

Ott volt azután Vatinius^[61] esete. Ez a durva modorú ember megvető szavakkal becsmérelte a bíróságot védőbeszédeiben; egyébként a nyaka tele volt golyvás daganatokkal. Egy alkalommal megállt Cicero mellett, és kért tőle valamit. Cicero nem teljesítette, hosszasan fontolóra vette. Erre Vatinius azt mondta, ha ő praetor volna, nem töprengene ilyen sokáig. "Igen ám - mondta erre Cicero -, de nekem nincs olyan vastag - nyakam."

Két vagy három nap volt már csak hátra praetorságából, mikor Maniliust valaki zsarolással megvádolta. Maniliust a köznép nagyon szerette és támogatta; az a hír járta, hogy Pompeius miatt üldözik, akinek a barátja volt. Mikor Manilius több napi halasztást kért, Cicero csak egyetlen napot engedélyezett, a következőt. A köznép ezt nagy felháborodással vette tudomásul, mert a praetorok rendszerint legalább tíz napot engedélyeznek a vádlottaknak. A néptribunusok ezért Cicerót a bíróság elé idézték, és megvádolták. Cicero kérte, hallgassák meg, és elmondotta, hogy ha a törvények megengedik, ő a vádlottak ügyét mindig a legnagyobb méltányossággal kezeli. Úgy gondolja, méltánytalanság volna, ha Manilius esetében nem ezt tenné. Mivel praetori tisztségének hivatali idejéből már csak egyetlen érvényes nap van hátra, szándékosan választotta ezt a napot, mert nem szolgálná Manilius érdekét, ha ügye más praetor elé kerülne. A köznép hangulata e szavak hallatára azonnal megváltozott. Cicerót az egekig magasztalták, és arra kérték, vállalja Manilius védelmét. Cicero szívesen vállalkozott rá, már csak azért is, mert Pompeius távol volt. Majd nyomban fellépett és újabb beszédet tartott, éles támadást intézett az oligarchák és Pompeius irigyei ellen.

10. A két párt, a patríciusoké éppen úgy, mint a plebeiusoké, szorgalmazta, hogy Cicerót consullá válasszák, mert az állam érdekében együttműködtek, éspedig a következő okokból: Sulla alkotmánymódosítása eleinte helytelennek látszott a nép előtt, azonban telt az idő, és megszokottá, elviselhetővé vált, mert bizonyos állandóságot eredményezett. Voltak azonban, akik nem a közjó érdekében, hanem saját javukra akarták felforgatni és megbolygatni az állam meglevő rendjét. Pompeius ebben az időben hadat viselt Pontus és Armenia királyai ellen, és Rómában nem állomásozott kellő haderő a felforgatók ellen, akiknek a vezetője a merész, nagyra törő és kétes jellemű Lucius Catilina volt, akit régi súlyos bűnök terheltek: megbecstelenítette leányát, fivérét pedig meggyilkoltatta. Attól félt, hogy bíróság előtt vonják felelősségre, ezért rábírta Sullát, tétesse fivére nevét a halálra ítélt proskribáltak névsorára, mintha még élne. Catilinát választották a mindenre elszánt gazemberek vezérüknek, akik úgy esküdtek hűséget egymásnak, hogy megöltek egy embert, és a húsából ettek. Catilina megrontotta a Rómában élő fiatalok nagy részét, állandóan együtt ivott, dorbézolt és paráználkodott velük, és ilyenkor hatalmas összegeket költött. Fellázította továbbá egész Etruriát és az Alpokon inneni Gallia jelentős részét. De a legveszélyesebb lázongó hangulat Rómában keletkezett az igazságtalan vagyonmegoszlás miatt. A legkiválóbb családokból származó és legjelesebb férfiakat a színielőadások, közlakomák, építkezések és a választások anyagi romlásba döntöttek, vagyonuk pedig alacsonyrendű, hitvány emberek kezére került. Úgyhogy ebben a helyzetben a legkisebb lökés is elegendő lett volna, hogy megdöntse a már úgyis egészségtelen államrendet.

11. Catilina szeretett volna erős, megalapozott helyzetet teremteni magának, ezért pályázott a consulságra, és komolyan remélte, hogy Caius Antoniusszal együtt megválasztják, aki ugyan sem jóban, sem rosszban nem termett vezérségre, de támogatta azt, aki vezéri szerepre vállalkozik. Az előkelő osztályok azonban mindezt jól tudták, és Cicero consulságát támogatták, amit a nép is lelkesen fogadott. Catilina megbukott, és Caius Antoniusszal együtt Cicerót választották consullá, pedig a jelöltek közül egyedül ő nem származott senatori, hanem csak lovagrendi családból.

12. Catilina és összeesküvő-társainak tervei a köznép előtt egy ideig rejtve maradtak; de Cicero consulságára nagy előcsatározások vártak. Sok, nagy befolyású ember, akit Sulla törvényei megfosztottak a hivatalviselés jogától, köztisztségekre kezdett pályázni, de bármily igaz és jogos vádakat emeltek is Sulla zsarnoksága ellen, szükségtelenül és időszerűtlenül forgatták fel az állam rendjét. Közben a néptribunusok ugyanarra a célra irányuló törvényjavaslatokkal álltak elő, és tízes bizottság - decemvirek - felállítását ajánlották. A decemvirek korlátlan hatalommal rendelkeztek volna az állami tulajdonban levő földek eladására Itáliában, Szíriában és a Pompeius által újonnan meghódított területeken, bárkit bíróság elé is állíthattak vagy száműzetésbe küldhették; új városokat alapíthattak; szabadon rendelkezhettek az államkincstár felett; ők intézték volna a hadsereg élelmezését és új csapatok felállítását is, amennyire szükség volt. Sok vezető tisztséget betöltő férfi támogatta a törvényjavaslatot, köztük elsősorban Antonius, Cicero consultársa, aki számított rá, hogy bekerül a decemvirek közé. Az arisztokráciában főként az keltett félelmet, hogy Antonius állítólag tudott Catilina felforgató készülődéseiről, és azokat már csak súlyos adósságai miatt sem ellenezte.

Cicerónak legelőször is ezekre a dolgokra volt gondja. Antonius részére megszavaztatta tartományul Makedoniát, ő azonban elhárította a neki kijelölt Galliát. Ezzel a szívességgel lekenyerezte Antoniust, hogy megfizetett színészként a második szerepet játssza a haza védelmében. Mikor Antonius így beadta a derekát, és kezelhető lett, Cicero még bátrabban fogott hozzá a felforgató elemek felszámolásához. A senatusban támadást intézett a törvényjavaslat ellen, és úgy megijesztette azokat, akik beterjesztették, hogy nem volt ellentmondás. De ők még egy kísérletet és előkészületet tettek; a consulokat a népgyűlés elé idézték. Cicero nem ijedt meg, sőt felszólította a senatorokat, hogy kövessék, és a népgyűlésre jőve nemcsak a törvényjavaslatot sikerült elvettetnie, hanem a néptribunusokra is olyan hatást gyakorolt, hogy azok lemondtak további terveikről.

13. Cicero mindenkinél világosabban megmutatta a rómaiaknak, hogy az ékesszólás kellemessé teszi a jó ügyet, és az igazság legyőzhetetlen, ha helyesen adják elő; hogy lelkiismeretes államférfiú a jó és nem a tetszetős ügy mellé áll, és beszédében a hasznos szavak bántó élét elkerüli. Ékesszólásának meggyőző erejét a következő színházi eset bizonyítja consulsága idejéből: A színházban régebben a lovagok együtt ültek a köznéppel, és mindenki onnan nézte végig az előadást, ahol éppen helyet kapott. Marcus Otho^[62] praetor különítette el elsőként tiszteletadás jeléül a lovagokat a többi polgártól és külön helyet jelölt ki nekik a nézőtéren; ez a kiváltságuk mind a mai napig megmaradt. A köznép ezt megszégyenítőnek tartotta, és mikor Otho megjelent a színházban, gúnyosan kifütyülték, a lovagok pedig hangos tapssal üdvözölték. A köznép erre még erősebben fütyült, a lovagok pedig még erősebben tapsoltak. A vége az lett, hogy egymás ellen fordultak és egymást kezdték szidalmazni, és a színházban teljesen felborult a rend. Mikor Cicero megtudta, miről van szó, odasietett, majd a népet Bellona templomába hívta, ott megdorgálta őket és a lelkükre beszélt. Végül is visszamentek a színházba, ahol megtapsolták Othót, és a lovagokkal versenyre keltek a férfiú dicséretében és tiszteletében.

14. Catilina és összeesküvő-társai eleinte bátortalanok és félénkek voltak, de aztán bizakodóbbá váltak. Összejöveteleket tartottak és biztatták egymást, hogy merészebbnek kell lenniük a cselekvésben, míg Pompeius meg nem érkezik, mert az a hír járja, hogy útban van hazafelé hadseregével. Különösen Sulla régi katonái sürgették Catilinát. Ezek mindenfelé szétszéledtek Itáliában, de legnagyobb részük, közöttük a legharcrakészebbek, az etruszk városokban telepedtek meg. Egyre csak szabad prédáról, könnyen megszerezhető kincsekről álmodoztak. Vezérükkel, Manliusszal, aki Sulla egyik legkiválóbb katonája volt, Catilina körül csoportosultak, és a consulválasztáson megjelentek Rómában. Catilina ugyanis újból pályázott a consuli tisztségre, és a választások napjának zűrzavara közepette készült Cicerót megölni. Maguk az istenek is földrengésekkel, villámcsapásokkal és más csodajelekkel jelezték ezeket az eseményeket. Cicero megbízható jelentéseket kapott embereitől, de nem elegendőt olyan közismert és nagy hatalmú férfiú elítéltetésére, mint Catilina. Ezért Cicero elhalasztotta a választás napját, a senatus elé idézte Catilinát, és felelősségre vonta a róla keringő hírekért. Catilina, gondolván, hogy a senatorok között sokan vannak, akik alig várják az új helyzetet és különben is fitogtatni akarta bátorságát összeesküvő-társai előtt, őrültségében így felelt Cicero kérdéseire: "Mi rosszat teszek én akkor, ha látom, hogy két test közül az egyik gyenge és sovány, de feje van, a másik pedig nagy és erős, de nincs feje, és én fejet akarok rá tenni." Catilina talányos szavaival a senatusra és a népre tett célzást, és ezért Cicero még jobban megijedt. Házából több előkelő barátja és nagyobb csoport fiatalember kíséretében felvértezetten ment le a Campus Martiusra. Vállán széthúzta tunicáját; így mutatta meg szántszándékkal páncélingét - ezzel is jelezve a személyét fenyegető veszedelmet. A felháborodott nép felsorakozott Cicero mögött. Catilinát újból megbuktatták a választáson, s Silanust és Murenát választották meg consulokká.

15. Nem sok idővel ezután Catilina Etruriában csapatokba szervezte haderejét. Közeledett a felkelés kezdetéül kitűzött időpont. Ekkor Cicerót a késő éjszakai órákban felkereste Marcus Crassus, Marcus Marcellus és Scipio Metellus, az akkori Róma legbefolyásosabb és legnagyobb tekintélyű emberei. Bekopogtattak az ajtón, felkeltették a kapust, és ráparancsoltak, hogy érkezésüket jelentse Cicerónak. A következő történt ugyanis: Vacsora után Crassusnak kapusa átadott néhány levelet, melyeket egy ismeretlen ember hozott. A levelek különböző címekre szóltak, az egyik névtelenül küldött levél pedig Crassusnak. Ő csak ezt az egy levelet olvasta el. Arról szólt, hogy Catilina parancsára rövidesen véres zavargások törnek ki, és javasolta, hogy titokban hagyja el Rómát. Crassus a többi levelet nem bontotta fel, hanem azonnal sietett velük Ciceróhoz, mert megdöbbent a szörnyűségtől, és tisztázni akarta magát minden gyanú alól, amelybe Catilinával való barátsága miatt kerülhetett.

Cicero fontolóra vette a hallottakat, és másnap reggel összehívta a senatust. Magával vitte és átadta a leveleket a címzetteknek, majd felszólította őket, olvassák fel hangosan. Mindegyik levél egyformán arról szólt, hogy a felkelés hamarosan kitör. Quintus Attius praetor ugyancsak jelentette, hogy felkelő bandák alakulnak Etruriában, és jelentették, hogy Manlius erős kézzel portyázik az ottani városok határain, és várja a Rómából érkező híreket. Ekkor a senatus úgy határozott, hogy az intézkedés jogát a consulokra ruházza, ők pedig tegyenek meg minden tőlük telhetőt a rend fenntartására, az állam épségének megóvására. Ilyen határozatot a senatus csak a legritkább esetekben szokott hozni, és csak olyankor, ha nagy veszélytől kellett tartani.

16. Cicero a senatus által ráruházott hatalom birtokában a Rómán kívüli ügyek intézését Quintus Metellusra bízta, míg a város ügyeit maga irányította. Mindennap annyi ember őrizete mellett ment el hazulról, hogy amikor megjelent, kísérete szinte ellepte a forumot. Catilina elvesztette türelmét, és úgy döntött, elhagyja Rómát, s Manlius seregéhez megy. Előbb azonban meghagyta Marciusnak és Cethegusnak, hogy karddal felfegyverkezve menjenek reggel Cicero házába, mintegy üdvözlésére, majd támadjanak rá és végezzenek vele. Tervüket azonban egy Fulvia nevű előkelő hölgy Cicero tudomására hozta. Előző éjszaka felkereste Cicerót, és figyelmeztette, óvakodjék Cethegustól és társaitól. Kora reggel valóban megjelentek, de mivel nem engedték be őket, hangosan méltatlankodtak a kapu előtt és ezzel még gyanúsabbá tették magukat.

Később Cicero elhagyta a házat, és összehívta a senatust Sztésziosz Zeusz, vagy mint a rómaiak mondják, Iuppiter Stator templomába, amely a Via Sacrának a Palatinusra vezető szakaszán áll. Catilina is eljött a senatorokkal együtt, hogy védekezzen. A senatorok közül senki nem akart mellé leülni, sőt felkeltek helyükről és otthagyták, mikor pedig beszélni kezdett, lehurrogták. Utolsónak Cicero beszélt, és felszólította Catilinát, hagyja el Rómát. Szükséges, mondotta, hogy őt, aki szavakkal intézi az állam ügyeit, és Catilinát, aki ezt fegyverekre támaszkodva akarja tenni, a város falai válasszák el egymástól. Így Catilina háromszáz fegyveres híve kíséretében azonnal elhagyta a várost. Vesszőnyalábokat és bárdokat vitetett maga előtt, mintha máris övé volna a közhatalom, jelvényeket és zászlókat lobogtatott és Manliushoz tartott. Mintegy húszezer embert összegyűjtve sorban felkereste a városokat, és izgatott meg lázított, így a polgárháború nyíltan kitört, és Antoniust bízták meg a leverésével.

17. Catilina Rómában maradt züllött híveit Cornelius Lentulus, melléknevén Sura szervezte meg és gyűjtötte maga köré. Ő előkelő családból származott, de tisztességtelen életet folytatott, és kicsapongásai miatt már korábban kizárták a senatusból. Ekkor praetori tisztséget töltött be másodízben, mint ahogy ezt mások is megteszik, ha vissza akarják szerezni a senatori rangjukat. A Sura nevet állítólag a következő okból kapta: Még Sulla idejében hatalmas közpénzeket pocsékolt és pazarolt el mint quaestor. Ezzel magára vonta Sulla haragját, aki felszólította, hogy adjon ügyeiről számot a senatus előtt. Lentulus megjelent a senatus ülésén, de igen nyeglén és fölényes hangon kijelentette, hogy elszámolni ugyan nem tud, de felajánlhatja lábszárát, ahogyan a gyerekek szokták, ha labdajáték közben hibáznak. Innen maradt rajta a Sura név: latin nyelven ugyanis a sura szó lábszárat jelent. Más alkalommal bíróság elé állították, és miután a bírák közül néhányat megvesztegetett, két szavazattal felmentették. Erre kijelentette, hogy pazarlás volt az egyik bírónak adott összeg, mert elég lett volna, ha egy szavazattal felmentik.

Ilyen ember volt Lentulus, akit ez alkalommal Catilina bujtott fel. Hiú reményét még tovább szították a hamis jósok és varázslók, akik állítólagos Sibylla-könyvekből vett jóslatokat és jövendöléseket hitettek el vele; eszerint a végzet úgy rendelte, hogy Rómában három Cornelius viseljen fő hatalmat. Ezek közül kettő, Cinna és Sulla már eleget tett ennek, és most harmadik Corneliusként neki nyújtja az istenség a fő hatalmat; teljes erővel meg kell ragadnia ezt a lehetőséget, és nem szabad elmulasztania az alkalmat, mint Catilina tette habozásával.

18. Lentulusék terve jelentékeny és figyelemre méltó volt. Elhatározták, hogy a senatorokat mind egy szálig legyilkolják, és a polgárok közül is megölnek, akit tudnak, továbbá felgyújtják a várost, és Pompeius gyermekein kívül senkinek nem kímélik az életét. De még a gyermekeket is túszokként kell kézre keríteni és őrizni, hogy így biztosíthassák a megegyezést Pompeiusszal. Elterjedt ugyanis a híre, és mindenki biztosra vette, hogy a keleti hadjáratáról visszatérő Pompeius hamarosan megérkezik Rómába. A zendülés időpontjául a Saturnalia ünnepének egyik éjszakáját jelölték ki; fegyvereket, ként és kócot gyűjtöttek össze és rejtettek el Cethegus házában. Száz embert szedtek össze, hogy Róma különböző pontjain gyújtogassanak, és így a város egyszerre kezdjen égni mindenfelé. Másokra azt a szerepet osztották, hogy vágják el a vízvezetéket, és öljenek meg mindenkit, aki vízért megy.

Ezekben a napokban történetesen Rómában tartózkodott az allobroxok két követe. Ez a néptörzs akkortájt különösen mostoha viszonyok közé került, és rossz sorsukért a rómaiak uralmát okolták. Lentulus és emberei úgy gondolták, az allobroxokat jól felhasználhatják, hogy általuk zendülést támasszanak Galliában is, és ezért a követeket beavatták az összeesküvésbe. Az allobrox nép senatusához és Catilinához címzett leveleket bíztak rájuk. Az előbbinek megígérték, hogy felszabadítják őket, Catilinának pedig azt ajánlották, szabadítsa fel a rabszolgákat, úgy vonuljon Róma ellen. A követek mellé kísérőül egy Titus nevű krotóni férfit adtak, hogy vezesse el őket Catilinához, és a leveleket is ő vitte magával.

Az összeesküvők meggondolatlan emberek voltak, idejük legnagyobb részét ivással és nőkkel mulatozva töltötték. Cicero fáradhatatlan gonddal és józan számítással nyomon követte minden lépésüket. Sok embere volt, aki figyelte az összeesküvők dolgait, és kémkedett neki. Többekkel, akik színleg csatlakoztak az összeesküvőkhöz, bizalmas és titkos kapcsolatot tartott fenn. Így tudomást szerzett róla, hogy az idegen követekkel is tárgyalnak. Egyik éjjel lesbe állított embereivel elfogatta a krotónit és a leveleket. Ebben titokban segítettek neki az allobroxok is.

19. Cicero kora reggel egybehívta a senatust Concordia templomába, felolvasta a leveleket, és kihallgatta a feljelentőket. A gyűlésen Iunius Silanus felszólalt; és elmondta, hogy többen hallották, mikor Cethegus kijelentette, három consuli és négy praetori rangú személyt készültek megölni. Piso, volt consul hasonlókat mondott el; az egyik praetort, Caius Sulpiciust elküldték Cethegus házába, ahol nagy mennyiségű lándzsán és más fegyveren kívül igen sok frissen köszörült kardot és tőrt találtak. Végül a senatus büntetlenséget szavazott meg a krotóninak, ha mindent bevall, majd Lentulust bűnösnek nyilvánították, és megfosztották praetori tisztségétől. Lentulus levetette bíborszegélyű tógáját, és az alkalomhoz méltó öltözetben távozott a gyűlésről. Később társaival együtt megbilincseletlenül őrizetbe vették őket és átadták a praetoroknak.

Ekkorra már beesteledett, és nagy tömeg várakozott. Cicero kijött a senatus üléséről és elmondta a polgároknak, miről tárgyaltak. Utána nagy kísérettel egyik szomszédos barátja házába mentek, mivel saját házában a nők azt az istennőt ünnepelték titkos szertartásokkal, akit a rómaiak Bona Deának, a görögök pedig Güneikeiának, a nők istennőjének neveznek. Ennek az istennőnek minden évben áldozatokat mutat be a consul házában a consul felesége vagy anyja a Vesta-szüzek jelenlétében. Ezért ment Cicero barátja házába; ekkor már csak néhány híve maradt vele, és azt fontolgatta, milyen további lépéseket tegyen az összeesküvők ellen. A végső, az ekkora bűnökhöz méltó büntetéstől óvakodott, de habozott, részben mert természeténél fogva szelíd lelkű ember volt, de meg azért is, hogy gondolhassák, hogy visszaél hatalmával, és túlzott szigorúsággal bánik el a legjobb családból való emberekkel, akiknek méghozzá befolyásos barátaik is élnek Rómában. De ha engedékenységet mutat, újabb veszélyekkel kell számolnia. Nem nyugszanak azok meg akkor sem, ha a halálnál enyhébb büntetést szabnak ki rájuk, hanem féktelen vakmerőségre vetemednek, mert régi elvetemültségükhöz új düh járul, őt pedig férfiatlan és gyenge kezű ember számba veszik, annál is inkább, mert sokan úgysem tartják valami bátornak.

20. Mialatt Cicero ezen töprengett, az áldozatot bemutató asszonyok különös jelenségeket láttak. A tűz az oltáron már kialvóban volt, amikor a hamuból és az elhamvadt fakérgekből fényes lángoszlop tört fel. Ez a látvány a többi asszonyt megdöbbentette, de a Vesta-szüzek szóltak Terentiának, Cicero feleségének, menjen azonnal férjéhez és mondja meg neki, hogy a haza javára cselekedjék úgy, miként elhatározta, mert az istennő ezt a nagy fényt Cicero biztonságának és dicsőségének jeleként küldte. Terentia nem volt sem félénk, sem bátortalan, inkább nagyon is becsvágyó asszony, és mint Cicerótól tudjuk, férjével szívesebben osztotta meg politikai, mint családi gondjait. Most is elbeszélte neki mindezt és bátorította az összeesküvők ellen. Testvére, Quintus is hasonlóképp biztatta, továbbá bölcselő barátja, Publius Nigidius is, akinek tanácsára Cicero politikai ügyekben mindig szívesen hallgatott.

Másnap a senatusban arról folyt a vita, milyen büntetéssel sújtsák az összeesküvőket. Elsőnek Silanus véleményét kérdezték meg: ő kijelentette, vigyék az összeesküvőket tömlöcbe, és ott hajtsák végre rajtuk a legszigorúbb ítéletet. Véleményéhez csatlakoztak az utána felszólaló senatorok is, míg végül Caius Caesarra, a későbbi dictatorra került a sor. Caesar akkor még fiatal ember volt, politikai pályája legkezdetén állt. De politikai tetteivel már akkor elindult azon az úton, mely Róma államformáját egyeduralommá változtatta. Mások ebből még nem sejtettek semmit, de Cicero már akkor erősen gyanakodott rá, bár kétségbevonhatatlan bizonyítékai nem voltak. Mégis sokan azt állítják, hogy ez alkalommal Caesar a letartóztatáshoz közel volt, de megmenekült. Mások szerint Cicero szemet hunyt és szántszándékkal nem vett tudomást a Caesar elleni feljelentésekről, mert félt Caesar barátaitól és befolyásától. Mindenki tudta, inkább azok segítették volna Caesar megmenekülését, mint Caesar az ő büntetésüket.

21. Amikor Caesarra került a sor, hogy véleményét elmondja, felkelt helyéről és azt javasolta, hogy az összeesküvőket ne ítéljék halálra, hanem kobozzák el javaikat és szállítsák el őket valamelyik itáliai városba, amelyet Cicero jónak vél; ott maradjanak bilincsbe verve mindaddig, míg be nem fejezik a Catilina ellen folytatott háborút. Javaslata értelmes volt, a szónok pedig nagy hatású előadó, ezért Cicero is nagy jelentőséget tulajdonított neki. Mikor ugyanis felszólalt a vitában, a dolgot mindkét fél szempontjából fontolóra vette, és érveit hol az egyik, hol a másik, Caesar által képviselt szempont szerint csoportosította. Barátai is mindinkább a második javaslat mellé álltak, mivel azt gondolták, Caesar javaslata Cicerónak is jobban megfelel, mert így utólag bizonyosan kevésbé támadják, mintha halálra ítélteti az összeesküvőket. Maga Silanus is megváltoztatta álláspontját, és mintegy mentegetőzve kifejtette, hogy ő valójában nem is halálbüntetésre gondolt, mert római senator esetében a "legsúlyosabb" büntetésen, természetesen, börtönt kell érteni.

Caesar javaslata ellen elsőnek Lutatius Catulus szólalt fel. Utána következett Cato, aki szenvedélyes hangú beszédében meggyanúsította Caesart is, és olyan dühre és haragra gerjesztette a senatorokat, hogy megszavazták a halálbüntetést. A vagyonelkobzás kimondását Caesar ellenezte: kifejtette, hogy méltánytalan volna, ha javaslatából csak a legszigorúbb rendszabályt tartanák meg és elvetnék enyhe, emberies részleteit. Mikor a senatorok közül sokan tovább erőltették a dolgot, Caesar a néptribunusokhoz folyamodott, de azok nem hallgattak rá. Végül is Cicero engedett, és visszavonta az ítéletből a vagyonelkobzásról intézkedő részt.

22. Cicero ekkor a senatorok kíséretében elindult az elítéltekért. Az összeesküvőket nem egy helyen tartották őrizetben, hanem több praetornál. Először Lentulusért mentek fel a Palatinusra, és onnan vezették a Via Sacrán le a forumra. A legkiválóbb férfiak fegyveresen vették körül a consult, és a nép döbbenten nézte végig az eseményeket és csendben vonult, a fiatalok pedig félve és csodálkozva mindezt az előkelőek hatalmának megmentésére rendezett ősi szertartásnak tekintették. Cicero átment a forumon a börtön épületéhez, átadta Lentulust a hóhérnak, és megparancsolta neki, hogy hajtsa végre az ítéletet. Aztán Cethegus következett, majd sorban a többieket vezették oda és kivégezték. Amikor Cicero látta, hogy a forumon körös-körül csoportokba verődve olyan emberek ácsorogtak, akik be voltak avatva az összeesküvésbe, és nem lévén tisztában a történtekkel, várták, hogy besötétedjék, s még mindig azt remélték, hogy vezetőiket élve kiszabadíthatják, Cicero nagy hangon odakiáltott nekik: "Éltek!" Így szokták ugyanis a rómaiak a halált jelezni, ha a baljóslatú szót, a halált, nem kívánják kimondani.

Közben leszállt az este, s Cicero a forumon át elindult háza felé. A polgárok most már nem csendben-rendben kísérték, hanem hangos kiáltásokkal fogadták, amerre csak elhaladt. A haza megmentőjének és alapítójának nevezték; a házak kapujába kitett fáklyákkal és lámpákkal az utcákat is kivilágították. Az asszonyok a házak tetejéről világítottak ünneplésére, de látni is akarták, mint tér vissza házába Róma legnagyobb embereinek fényes kíséretében. A kísérők nagy része távoli hadjáratokban győzve diadalmenetben tért haza, és nagy terjedelmű földekkel gazdagította a birodalmat, és távoli tengereket hódított meg. A díszmenetben megvallották egymásnak, hogy bár a római nép sok hadvezérnek és praetornak tartozik hálával a gazdag zsákmányért és a hatalom megszerzéséért, de biztonságukért és jólétükért egyedül Cicerónak, aki olyan félelmetes veszélyt hárított el a fejük felől. Nem is az összeesküvés elfojtása és az összeesküvők megbüntetése miatt csodálták annyira, hanem azért, mert ezt a minden másnál nagyobb zendülést igen kevés erőszakkal, zavar vagy lázongás nélkül elfojtotta. Catilinát ugyanis hívei legnagyobbrészt cserbenhagyták, mihelyt Lentulus és Cethegus sorsáról értesültek; mikor aztán Catilina megmaradt haderejével megütközött Antoniusszal, maga is elpusztult és hadserege is.

23. Mégis akadt, aki kész volt Cicerót támadni tettéért, s piszkálták. Vezérük Caesar volt, akit a következő évre praetorrá, továbbá Metellus és Bestia, akiket pedig néptribunusokká választottak. Hivatalba lépésükkor Cicerónak néhány napja volt még hátra a consulságból, és ők megakadályozták, hogy beszéljen a néphez. Hivatali padjukat feltétették a szónoki emelvényre és nem eresztették fel és nem hagyták beszélni. De felszólították, hogy ha akarja, leteheti a hivatal lejártakor szokásos esküt, utána azonban nyomban el kellett hagynia a szónoki emelvényt. Cicero erre felment a szónoki székre, hogy az esküt letegye. Mikor csend támadt körülötte, nem a megszokott eskümintát mondta el, hanem újszerűen, a maga ügyében fogalmazott szöveggel, hogy megmentette hazáját, és megőrizte hatalmát, és a nép utána mondta az eskü szavait. Ezzel még inkább felingerelte Caesart és a néptribunusokat, és most már újabb nehézséget okoztak és törvényjavaslatot terjesztettek elő Pompeiusnak és hadseregének visszahívására, hogy megdöntsék Cicero uralmát. Cicerónak és egész Rómának nagy segítségére volt akkor néptribunusi tisztségében Cato. Bár hivatali hatalma ugyanakkora, de befolyása annál nagyobb volt, és így mesterkedéseikkel szembeszállt és könnyűszerrel meghiúsította további cselszövényeiket. Egyik népgyűlési beszédében annyira dicsőítette Cicero consulságát, hogy az addig legnagyobb tiszteletet szavazták meg neki és a haza atyjának nevezték. Úgy látszik, első ízben Cicerót tüntették ki ezzel a címmel, melyet Cato használt az imént említett népgyűlési beszédében.

24. Ebben az időben Ciceróé volt a legnagyobb hatalom Rómában. Azonban sok ember szemében ellenszenvessé vált, de nem rossz cselekedeteivel, hanem mert az emberek belefáradtak, hogy folyton dicséri és magasztalja magát. Nem múlt el senatusi ülés, népgyűlés vagy bírósági tárgyalás anélkül, hogy ne hallották volna Catilina és Lentulus történetét. Könyveit és emlékiratait teletömte a maga dicséretével; ilyenkor egyébként oly kellemes és lenyűgöző beszédmodora is fárasztóvá és unalmassá vált hallgatósága előtt. Nem tudott ettől a szokástól szabadulni, mintha valósággal rossz végzete lett volna. És mégis, bár határtalan becsvágy volt benne, másokat nem tudott irigyelni. Írásai mutatják, mennyire nem irigyelte a dicséretet elődeitől és kortársaitól. Több ilyen értelmű nyilatkozata maradt ránk. Így többek között Arisztotelészt áradó aranyfolyamnak nevezte. Platón párbeszédeiről pedig azt mondotta, hogy ha Zeusz emberi nyelven szólna, így beszélne. Theophrasztoszt lelke gyönyörűségének szokta nevezni, és mikor megkérdezték tőle, hogy Démoszthenésznek melyik beszédét szereti legjobban, azt felelte, a leghosszabbikat. Mégis, akik Démoszthenészt szeretnék kisajátítani, rossz néven veszik Cicerótól egyik barátjához írt levelében tett megjegyzését, mely szerint Démoszthenész mintha elszunyókált volna egyes beszédeiben. Megfeledkeznek azonban azokról a lelkes és csodáló dicséretekről, amelyekkel Cicero állandóan magasztalja Démoszthenészt, és hogy Antonius ellen tartott beszédeit, melyekre a legnagyobb gondot fordította, philippikáknak nevezte.

Nem volt korának olyan híres szónoka és bölcselője, kinek dicsősége ne növekedett volna, ha Cicero jóindulatúan írt vagy beszélt róla. Mikor már Caesar volt hatalmon, tőle szerezte meg a római polgárjogot Kratipposz peripatetikus bölcselőnek; az Areioszpagosz tanácsánál pedig kieszközölte, hogy Athénban telepedhessen le és taníthassa az ifjakat, mert ez csak a város díszére válik. Több levelet írt Héródésznak és tulajdon fiának is. Emennek azt ajánlja, hogy Kratipposztól tanuljon bölcseletet. De Gorgiaszt, a szónokot azzal vádolja, hogy élvezethajhászatra és részegeskedésre csábítja fiát, és ezért megtiltja neki, hogy társaságát keresse. Ez szinte az egyetlen görögül írt levele, a másik a büzantioni Pelopszhoz szól; mindkét levél hangja ingerült. Gorgiasz esetében ez indokolt is, ha valóban olyan semmirekellő ember és megbízhatatlan jellem volt, mint a levélből kitűnik, de Pelopszot kicsinyesen szidja, amiért nem eszközölt ki részére a büzantioniaknál valami kitüntető szavazatot.

25. Mindez becsvágyával magyarázható, valamint az is, hogy ékesszólásának hatalmával visszaélve gyakran túllépte az illendőség határait. Így, amikor Munatiust védte, és az nem sokkal felmentése után perbe fogta Cicero barátját, Sabinust, Cicero dühödten kifakadt, és így szólt: "Talán magadnak köszönheted felmentésedet, Munatius? Nem én borítottam fényes nappal sötétet a bíróságra?" Egyszer a szószékről magasztalta Marcus Crassus érdemeit, és sikert aratott. Alig néhány nap múlva azonban egy másik beszédben élesen megtámadta, mire Crassus így szólt hozzá: "Nemde ugyanerről a helyről nemrégiben még a dicséretemet zengted?" "Valóban, így van - felelt rá Cicero -, de gyakoroltam magamat, hogyan lehet érdemtelen ügyben beszédet tartani." Más alkalommal Crassus arról beszélt, hogy egyetlen Crassus sem élt meg hatvan évnél többet Rómában, később azonban tagadta, és felkiáltott: "Hogyan is juthatott volna ilyesmi eszembe?" "Hidd el - mondta erre Cicero -, a rómaiak szívesen hallják ezt, és te csak a nép kegyét kerested vele."

Crassusnak tetszett az a sztoikus mondás, hogy a jó ember gazdag. Erre Cicero megjegyezte: "Nem tudom, nem inkább az a mondásuk tetszik-e neked, hogy minden a bölcsé." Crassusról ugyanis közismert volt kapzsisága. Egyik fia állítólag feltűnően hasonlított egy Axiosz nevű emberre, és ezért a fiú anyját azzal gyanúsították, hogy Axiosszal viszonya volt. Crassusnak ez a fia felszólalt a senatusban, és beszéde mindenkinek nagyon tetszett. Mikor megkérdezték Cicerót, mi a véleménye a szónokról, görögül felelt: Axiosz Krasszu, tehát azt, hogy méltó Crassushoz.

26. Crassus Szíriába készülődve, inkább barátként, mint ellenségként szeretett volna elválni Cicerótól, és ezért közölte vele, hogy szívesen vacsorázna nála. Cicero készséggel fogadta. Néhány nappal később több barátja szólt neki, hogy béküljön ki és barátkozzon Vatiniusszal, akivel szintén ellenséges viszonyban állt. Cicero ekkor megkérdezte: "Csak nem akar Vatinius is nálam vacsorázni?"

Így bánt Crassusszal. Vatiniusnak daganatok lepték el a nyakát, és Cicero egyik beszédében "dagályos" szónoknak nevezte. Más alkalommal azt hallotta, hogy Vatinius meghalt, majd mikor a hír valótlannak bizonyult, és megtudta, hogy él, így szólt: "Haljon meg gonoszul akkor az a gonosz, aki hazudott."

Caesar egyszer javaslatot szavazott meg a senatusban, hogy a Campaniában levő földeket osszák ki katonái között; javaslatát a senatorok közül sokan ellenezték, és Lucius Gellius, az egyik legöregebb senator, kijelentette, hogy amíg ő él, ez meg nem történhetik. "Várjunk hát - mondta Cicero -, hiszen Gellius nem kér hosszú haladékot."

Egy Octavius nevű emberről úgy tudták, hogy libüai származású. Egyik bírósági tárgyaláson panaszkodott, hogy nem hallja, mit mond Cicero. "Furcsa, pedig a füled tudtommal ki van fúrva" - szólt hozzá Cicero.

Metellus Nepos szemére hányta, hogy több ember vesztét okozta tanúskodásával, mint ahányat védőként megmentett. "Elismerem - mondta erre Cicero -, hogy a szavahihetőségemben jobban megbízhatsz, mint szónoki képességemben."

Egy ifjút azzal gyanúsítottak, hogy mérgezett süteményt etetett meg atyjával. Az ifjú szemtelenül szidalmazni kezdte Cicerót, aki erre megjegyezte: "A szitkokat szívesebben fogadom el, mintha nekem is süteményt adnál."

Publius Sextius egyik perében védőnek fogadta Cicerót és még több ügyvédet is, de a bíróságon mindenáron maga akart beszélni, és senkit nem engedett szóhoz jutni. Már-már nyilvánvaló volt, hogy felmentik, és a bírák éppen szavazni készültek, mikor Cicero megszólalt: "Használd ki még ma az alkalmat, Sextius, holnap úgyis magánember leszel."^[63]

Publius Cotta mindenáron jogtudós szeretett volna lenni, de nem volt hozzá sem tudása, sem tehetsége. Mikor Cicero egy perben tanúként idéztette meg, folyton azt hangoztatta, hogy nem tud semmit. "Talán bizony azt hiszed, jogi dolgokról kérdezlek" - mondta neki Cicero.

Metellus Nepos vita hevében ismételten megkérdezte Cicerótól: "Ki az apád?" "Ezt a kérdést - vágott vissza Cicero - anyád elég fogas kérdéssé tette neked." Mindenki jól ismerte ugyanis Nepos anyjának laza erkölcseit. Nepos egyébként igen állhatatlan jellemű ember volt. Egy alkalommal néptribunusi hivatalát minden ok nélkül elhagyta, és elutazott Szíriába Pompeiushoz, majd ugyancsak minden ok nélkül hazatért. Mikor tanítója, Philagrosz meghalt, túlzott pompával temettette el, és síremlékére egy kőből faragott hollót tétetett. Cicero erre megjegyezte: "Bölcsen cselekedtél, Nepos, hiszen mestered inkább repülni, mint beszélni tanított."

Marcus Appius egyik perbeszédét azzal kezdte, hogy barátja arra kérte, szóljon gondosan, ékesszólással és hűséggel. "Hogyan lehettél olyan kegyetlen - mondta neki Cicero -, hogy egy szikrányit sem mutattál beszédedben abból, amire barátod megkért?"

27. Az ügyvédi mesterséghez hozzátartozik, hogy a szónok csípős és tréfás megjegyzéseket szórjon ellenségeire és perbeli ellenfeleire. Cicero különösképpen szívesen támadott meg bárkit azért, hogy nevetségessé tegye, amivel gyakran meggyűlöltette magát. Ízelítőül elmondok néhány esetet.

Marcus Aquiniusnak két száműzött veje volt, és ezért Adrasztosznak nevezte. Mikor a részeges Lucius Cotta volt az egyik censor, és Cicero éppen consulságra pályázott, megszomjazott, és körülálló barátaitól vizet kért. Ivott, aztán így szólt: "Most félhettek, hogy a censor haragjával sújt le rám, mert vizet ittam."

Egyszer Voconiusszal találkozott három feltűnően csúnya leánya társaságában, és máris idézte a verset:

Marcus Gellius senatorról mindenki tudta, hogy rabszolga fiaként született. Egyszer néhány iratot harsány hangon olvasott fel a senatusban. "Ne csodálkozzatok rajta - mondta Cicero -, az apja még kikiáltó volt."

Faustus, Sulla fia, aki egyeduralkodó volt Rómában és sok embert proskribáltatott, eltékozolta vagyonát, és eladósodván, árverési hirdetményt tett közzé. Cicero mondta, hogy ez a hirdetmény jobban tetszik neki, mint az apjáé.

28. Cicerót ilyen dolgok miatt sokan meggyűlölték; különösképpen Clodius és hívei fogtak össze ellene a következő okból: Clodius előkelő családból származott, és még egészen fiatal, de igen elszánt és önhitt ember volt. Beleszeretett Pompeiába, Caesar feleségébe, és egy éjszaka fuvoláslánynak öltözve Caesar házába lopózott. A nők ezen az éjszakán tartották a titkos áldozati ünnepséget, melyen férfi nem lehetett jelen, és nem is volt senki férfi a házban. Clodius mint gyerekifjú nem viselt szakállt; így remélte, hogy nem ismerik fel, és észrevétlenül eljuthat Pompeiához. De jött az éjszaka, a nagy ház zegzugos folyosóin eltévedt; Caesar anyjának, Aureliának egyik szolgálóleánya meglátta, amint járkál, és megkérdezte tőle, hogy hívják. Mivel kénytelen volt megszólalni, azt mondta, hogy Pompeia Habra nevű komornáját keresi. A szolgáló azonban észrevette a hangján, hogy nem nő; sikoltozni kezdett, és odahívta az asszonyokat. Bezárták a kijárati ajtókat, és minden helyiséget átkutattak, míg rá nem bukkantak Clodiusra: annak a szolgálónak a szobájában lapult, aki beengedte a házba. A botrány következtében Caesar elvált Pompeiától, majd szentségtörés címén bírói eljárást indíttatott Clodius ellen.

29. Cicero barátja volt Clodiusnak, aki a Catilina-féle összeesküvés idején lelkesen segítségére sietett, és testőri szolgálatot teljesített körülötte. Mégis, mikor Clodius védekezve azt állította, hogy a kérdéses napon nem Rómában, hanem legtávolabbi vidéki birtokán tartózkodott, Cicero tanúvallomást tett ellene, és elmondotta, hogy Clodius ugyanazon a napon nála járt, és különféle ügyekben tárgyalt vele. Valóban ez történt; de Cicero valószínűleg nem is az igazság kedvéért tanúskodott így, hanem inkább igazolni akarta magát felesége, Terentia előtt, aki ellenségének tartotta Clodiust nővére, Clodia miatt, aki feleségül akart menni Ciceróhoz, és tervét egy Tullus nevű tarentumi férfi segítségével akarta megvalósítani, aki bizalmas jó barátja volt Cicerónak. Terentia gyanúját az keltette fel, hogy Tullus állandóan látogatta Clodia házát a szomszédságukban. Terentia erélyes volt, úgy bánt Ciceróval, ahogy neki tetszett, rábírta, hogy csatlakozzék Clodius támadóihoz, és tanúskodjék ellene. Ugyanakkor sok nagy tekintélyű és tisztes polgár tanúskodott Clodius ellen, s hamis esküvel, csalással, vesztegetéssel és tisztességes nők elcsábításával vádolták őt.

Lucullus rabszolganőket idéztetett meg tanúnak; ezek azt vallották, hogy Clodius viszonyt kezdett legfiatalabb húgával, mikor az már Lucullus felesége volt. De azt beszélték, hogy tiltott viszonyt folytatott másik két húgával is; ezek közül Tertia Marcius Rex, Clodia pedig Metellus Celer felesége volt. Ezt a Clodiát hívták Quadrantiának, mert egyik szeretője ezüstpénz helyett quadrans-ot, így nevezik ugyanis a legkisebb rézpénzt, tett erszényébe, és azt küldte el neki. Clodiust főként ez a húga hozta rossz hírbe. A köznép azonban mégis egyhangúan szembefordult Clodius vádlóival és azokkal, akik ellene tanúskodtak. A bírák megrémültek és fegyveres őröket állítottak körbe, és legtöbbjük a szavazáshoz használt viasztáblákat olvashatatlan írással nyújtotta be. A többség mégis Clodius felmentése mellett volt, de volt ebben, mint mondják, némi megvesztegetés is. Ez késztette Catulust arra, hogy a bírákkal találkozván, ezt mondja: "Jól tettétek, hogy biztonsági őrséget állítottatok fel, hiszen joggal félhettetek, hogy valaki kiemeli zsebetekből a pénzt." Mikor Clodius azt mondta Cicerónak, hogy a bírák nem adtak hitelt vallomásának, így felelt: "Az igazság az, hogy huszonöt bíró nekem hitt, mert ellened szavazott, a többi harminc pedig nem hitt neked, mert addig nem mentettek fel, míg a pénzedet meg nem kapták."

Caesart is megidézte a bíróság, de ő nem volt hajlandó tanúskodni Clodius ellen. Azt mondta, nem azért vált el feleségétől, mintha elhinné, hogy házasságtörést követett el, hanem mert Caesar feleségéhez nemcsak ilyen gyalázatos tett, hanem annak leghalványabb gyanúja is méltatlan.

30. Clodiust, miután megszabadult a veszélytől, néptribunussá választották; nyomban ezután támadni kezdte Cicerót, minden követ megmozgatott, és mindenkit felizgatott ellene. A tömegeket kedvező törvényekkel nyerte meg, a két consulnak pedig nagy provinciákat juttatott, Makedoniát Pisónak és Szíriát Gabiniusnak. A szegényebb rétegeket is megszervezte politikai tervei érdekében és felfegyverzett rabszolgákból alakított testőrséggel vette magát körül.

Róma három leghatalmasabb embere^[65] ez idő tájt Crassus, Pompeius és Caesar volt. Crassus nyílt ellensége volt Cicerónak, Pompeius igyekezett jóban lenni mindkettővel, Caesar pedig éppen akkoriban készülődött Galliába hadseregével. Cicero megkísérelte megnyerni Caesart, bár nem nevezhette barátjának, sőt gyanússá tette magát előtte a Catilina-féle ügyben. Megkérte Caesart, hogy alvezérként vigye magával hadjáratába, és Caesar bele is egyezett. Mikor azonban Clodius látta, hogy Cicero felett mint néptribunusnak nem lesz többé hatalma, úgy tett, mintha békülni kívánna vele. Nézeteltérésükért Terentiát okolta, Ciceróról pedig mindig jóindulatúan emlékezett és tisztelettel beszélt, mintha gyűlöletet vagy haragot nem érezne iránta, és csak mérsékelten, barátian dorgálná. Clodius eloszlatta aggályait, úgyhogy Cicero le is mondta Caesarnál az alvezérséget. Rómát sem akarta elhagyni többé, sőt nyomban részt vett a közügyekben. Azonban Caesar megharagudott és Clodius pártját kezdte támogatni, és Pompeiust is elidegenítette Cicerótól. Sőt egyik népgyűlési beszédében Lentulus, Cethegus és társai bírósági tárgyalás nélkül végrehajtott kivégzését igazságtalan és törvénytelen eljárásnak minősítette. Ezen a címen most vádat emeltek Cicero ellen, és bíróság elé idézték.

Mikor Cicero érezte, hogy komoly veszély és üldözés fenyegeti, gyászruhát öltött, haját és szakállát megnövesztve járkált, hogy részvétet keltsen maga iránt a népben. De még a legszűkebb sikátorban is szembe találta magát Clodiusszal, aki pimasz, arcátlan alakokkal vette magát körül. Ezek hangosan gúnyt űztek Cicero ruhájából és viselkedéséből, sőt nemegyszer sárral és kődarabokkal is megdobálták, hogy akadályozzák a nép részvétének a felkeltésében.

31. A lovagrend tagjai Cicero iránti rokonszenvből, csaknem kivétel nélkül, maguk is mind gyászruhát öltöttek; legalább húszezer hosszúra növesztett hajú fiatalember kísérte, hogy felkeltsék iránta a nép részvétét. Később összeült a senatus, hogy határozatilag kimondja, öltsön gyászt az egész nép. Ezt a javaslatot ellenezték a consulok, Clodius pedig fegyveres bandájával körülvette a senatus épületét. Erre sok senator kirohant az utcára, megszaggatta ruháját és hangosan jajveszékelt. De a látvány nem keltett sem részvétet, sem szánalmat. Cicerónak száműzetésbe kellett mennie, vagy fegyveres erővel kellett eldöntenie a vitát maga és Clodius között.

Cicero ekkor Pompeiushoz fordult segítségért, de ő tudatosan volt távol és az Albai-dombokon, vidéki birtokán tartózkodott. Cicero először vejét, Pisót küldte el hozzá kérésével, majd később személyesen is felkereste. Mikor azonban Pompeiusnak jelentették megérkezését, nem tudta rászánni magát, hogy találkozzanak. Nagyon restelkedett, mert Cicero az ő érdekében nagy küzdelmeket vívott és nagy politikai szolgálatokat tett. De most mint Caesar veje, Caesar kérésére elárulta régi kötelezettségét, és az egyik mellékajtón kiosonva, valósággal elfutott, hogy ne kelljen Ciceróval találkoznia.

Mikor Pompeius árulása folytán Cicero védtelenül maradt, a consulokhoz fordult segítségért. Gabinius, mint mindig, elutasító volt, de Piso megértőbb hangon beszélt vele. Azt tanácsolta, álljon félre, térjen ki Clodius erőszakos fellépése elől, nyugodjék bele, hogy a helyzet megváltozott, és legyen ismét a haza megmentője, mert Clodius miatt most ismét sok viszálykodástól és bajtól kell tartani.

Cicero erre a válaszra barátaival tanácskozott. Lucullus biztatta, hogy maradjon, mert végezetül ő marad felül; mások azonban azt tanácsolták neki, hogy távozzék. Azt mondták, ha majd a nép beleun Clodius eszeveszett őrültségeibe, hamarosan kívánni fogja visszatérését. Cicero úgy döntött, hogy ezt a tanácsot fogadja meg. Előbb azonban régi Minerva-szobrát, melyet otthon nagy tiszteletben részesített, felvitte a Capitoliumra, és ezzel a felirattal ajánlotta fel: "Minervának, Róma védőjének." Ezután barátai kíséretében az éjszakai órákban titokban elhagyta Rómát, és gyalogszerrel elindult Lucanián át Szicíliába.

32. Mihelyt híre ment, hogy Cicero elhagyta Rómát, Clodius száműzetést kimondó határozatot hozatott ellene. Rendeletet tett közzé, amely eltiltotta tűztől és víztől, és megtiltotta, hogy Itália területén ötszáz mérföldnyi körzetben szállást adjanak neki. A rendelettel azonban úgyszólván senki nem törődött; mindenki a legnagyobb tisztelettel bánt továbbra is Ciceróval, szívesen fogadták és egyik városból a másikba kísérték. Csak Hipponiumban, vagy ahogyan most nevezik, Vibóban történt, hogy egy Vibius nevű szicíliai ember, bár valamikor komoly hasznot húzott Cicero barátságából, mert consulsága idején a mesteremberek felügyelőjévé nevezte ki, nem volt hajlandó házába befogadni, hanem vidéki birtokára küldte. Caius Vergilius, Szicília akkori propraetora, aki pedig valamikor kihasználta Cicerót, levélben szólította föl, hogy tartsa magát távol Szicíliától. Cicero ekkor méltán elkeseredett, és Brundisium felé vette útját, ahonnan kedvező széllel Dürrhakhionba indult. De a szél megfordult a tengeren, így másnap visszatért, aztán újból elindult. Mikor megérkezett Dürrhakhionba és éppen készült partra szállni, mint mondják, földrengés és szökőár fogadta. A jósok ebből azt következtették, hogy száműzetése nem lesz tartós, mert ezek a jelenségek rendszerint gyors változás előjelei.

Sokan tanúsítottak jóakaratot iránta és meglátogatták; a görög városok egymással versengve küldték el hozzá tisztelgő küldöttségeiket. De Cicero mégis levert és vigasztalhatatlan volt, s mint valami csalódott szerelmes, tekintetét állandóan Itália felé fordította. Lélekben nem volt elég nagy, hogy balsorsán felülemelkedjék; jobban kétségbeesett, mint ahogy tanult, művelt ember létére elvárták tőle. Mintha bizony nem ő mondogatta volna mindig barátainak, hogy ne szónoknak, hanem bölcselőnek tekintsék, mert a bölcselet az ő igazi élethivatása, a szónoklatot csak politikai céljai eszközének tekinti. A közvélemény azonban képes rá, hogy az okot, mint valami színárnyalatot, lemossa a lélekről és a megszokás ereje révén közönséges érzelmeket tulajdonítson az államférfiaknak, hacsak valaki óvatosan nem úgy viseltetik a külvilággal szemben, hogy csak az ügyekkel foglalkozik és a velük járó érzelmekkel nem.

33. Clodius, miután elűzte Cicerót Itáliából, felgyújtatta vidéki villáit és római házát, és helyén templomot építtetett a Szabadság istennőjének. Egyéb vagyonát árverésen akarta eladatni, de bár nap nap után közzététette az árverési hirdetményt, senki nem akadt, aki megvásárolja. Clodius magatartásával rémületbe ejtette az előkelő embereket, de a köznépet, mely szívesen hajlik gőgös és féktelen cselekedetekre, magával ragadta. Végül is Clodius Pompeius ellen fordult, és gyalázni kezdte hadjárata idején tett egyes intézkedéseit. Mikor így tekintélyén csorba esett, Pompeius önmagát hibáztatta, hogy sorsára hagyta Cicerót. Megváltoztatta politikáját, és barátai segítségével mindent megtett, hogy Cicerót hazahívják. Clodius ellenezte ezt, a senatus azonban elhatározta, hogy semmilyen közügyben nem hoz határozatot, semmihez nem adja jóváhagyását, míg Cicerót haza nem hívják. Lentulus consulsága alatt a lázongás annyira fokozódott, hogy a forumon a néptribunusokat megsebesítették, és Cicero testvére, Quintus is csak úgy menekült meg, hogy a holtak közt feküdt észrevétlenül. A nép hangulata most már kezdett megváltozni, és elsőként az egyik néptribunus, Annius Milo merészkedett odáig, hogy Clodiust erőszakoskodásai miatt bíróság elé állította. Ugyanekkor a rómaiak közül és a szomszédos városokból sokan Pompeius pártjára álltak. Támogatásukkal Pompeius fellépett és elűzte a forumról Clodiust, és megszavaztatta a polgárokat. A nép állítólag sohasem szavazott még ilyen egyhangúan. A senatus a néppel versenyre kelve köszönőleveleket küldött a városoknak, melyek száműzetése alatt befogadták Cicerót, egyben határozatilag kimondta, hogy állami költségen újjáépítteti Cicerónak Clodius által leromboltatott római házát és vidéki villáit.

Cicero tizenhat hónapig tartó száműzetés után tért haza. Akkora volt az öröm és a lelkesedés a városokban és az emberekben a viszontlátás fölött, hogy semmiképpen sem lehet túlzásnak nevezni, amit hazatéréséről később Cicero maga állított, hogy Itália vállán vitte Rómába.

Rómában örömest találkozott vele még Crassus is, aki száműzetése előtt ellensége volt, de most kibékült vele, hogy kedvére tegyen fiának, Publiusnak, aki, mint mondotta, rajongó híve volt Cicerónak.

34. Nem sokkal később Cicero felhasználta Clodius távollétét, és párthíveivel együtt felment a Capitoliumra. Ott leszaggatták, majd összetörték a táblákat, melyekre a tribunusi rendeleteket feljegyezték. Clodius emiatt panaszt tett Cicero ellen, ő azonban kijelentette, hogy Clodiust patrícius létére törvénytelenül választották meg néptribunusnak, és ezért egyetlen általa kibocsátott rendelet sem tekinthető érvényesnek. Cato bosszankodott és tiltakozott ez ellen, mert bár nem dicséri Clodiust, mégis veszedelmes és erőszakos eljárásnak tartja, hogy a senatus érvénytelenné tegye az általa hozott nagy fontosságú határozatokat és rendeleteket. Köztük volt többek között az ő ciprusi és büzantioni kormányzására vonatkozó határozat is. Ezért bizonyos elhidegülés következett be Cicero és Cato között, bár nem nyilvánosan, és a régi, szívélyes jó barátság ellanyhult közöttük.

35. Ezután történt, hogy Milo megölte Clodiust, és mikor gyilkosság vádjával bíróság elé állították, Cicerót kérte fel védőjének. Milo fontos személyiség volt, jól ismerték szenvedélyes természetét, és ezért a senatus joggal félt, hogy törvényszéki tárgyalása idején zavargások törnek majd ki a városban. Ezért megbízták Pompeiust, gondoskodjék a mostani és a következő bírósági tárgyalás napján a bírák és a város biztonságáról. Pompeius a tárgyalás előtti éjszakán katonáival megszállta a forumot környező magaslatokat. Milo tartott tőle, hogy Cicerót megzavarja a szokatlan látvány, és gyengébb védőbeszédet tart majd, ezért rábírta, hogy vitesse le magát hordszéken a forumra, és várja meg nyugodtan, míg a bírák összegyűlnek, és a tárgyalóterem megtelik.

Cicero nemcsak katonának volt bátortalan; félelem fogta el akkor is, ha törvényszéki beszédét elkezdte. Még akkor is sok tárgyaláson alig tudott megküzdeni a reszketéssel, remegéssel, mikor már ékesszólása elérte tetőpontját. Így történt akkor is, mikor a Cato által perbe fogott Licinius Murena védelmét látta el, és felül akarta múlni Hortensiust, aki előtte már nagy tetszést aratott beszédével. Cicero álmatlanul töltötte az egész éjszakát, gyötörve magát, a töprengés és álmatlanság azonban úgy megviselte, hogy elmaradt önmaga mögött. Milo pere alkalmával is, mikor kilépett a hordszékből, és a magasabb pontokon meglátta Pompeius katonáit, akik mintha csak harctéren lennének, a forumot ellepték csillogó fegyvereikkel, teljesen összetört; egész testében reszketni kezdett, hangja akadozott, és alig tudta beszédét elkezdeni. Vele ellentétben Milo csodálatra méltó bátorságot tanúsított a tárgyaláson; nem volt hajlandó sem a haját megnöveszteni, sem gyászruhát ölteni; lehetséges, hogy nem kis részben ezért is ítélték el. Egyébként Cicero magatartását általában nem félénkségnek tartották, hanem hűségnek barátja iránt.

36. Cicero tagja a papi testületnek, melyet a rómaiak auguroknak neveznek; az ifjabb Crassus elesett a parthusok elleni háborúban, az ő megüresedett helyére került. Sorsolással tartományul Kilikiát kapta és tizenkétezer főnyi gyalogos és kétezer-hatszáz lovas katona élén elhajózott. Rábízták, hogy Kappadokia lakosait békítse össze Ariobarzanész királlyal, és bírja őket engedelmességre iránta. Ezt a feladatot sikeresen megoldotta anélkül, hogy bármiféle hadműveletet kellett volna végrehajtania. Azt tapasztalta, hogy a rómaiaknak a parthusok elleni háborúban elszenvedett veresége miatt és a Szíriában kitört lázadás következtében Kilikia lakosai is nyugtalankodnak, de bölcs kormányzásával sikerült lecsendesítenie őket. Nem fogadott el ajándékot még a királyoktól sem, sőt mentesítette a tartomány lakosait a lakomák rendezésének kötelezettsége alól. Ő maga minden áldott nap, ha nem is éppen fényűző módon, de barátságosan vendégül látta tartománya előkelő embereit. Házában nem tartott ajtónállót, és soha senki nem látta ágyban fekve. Már a kora reggeli órákban kinn állt vagy járkált háza előtt, és fogadta az üdvözlésére érkezőket. Mint mondják, soha senkit sem botoztatott meg, senkinek sem tépette le a ruháját; nem káromkodott dühében, és senkire sem mért megszégyenítő büntetést. Megakadályozta a közpénzek elsikkasztását, és ezzel nagymértékben rendbe hozta a városok pénzügyi helyzetét; ha azonban valaki visszafizette az elsikkasztott összegeket, büntetést nem szabott ki rá, és nem fosztotta meg polgári jogaitól. Csak egyszer hajtott végre hadműveletet, az Amanus-hegy körül tanyázó rablókat megverte, és ezért katonái az imperator megszólítással tisztelték meg. Mikor Caecilius, a szónok arra kérte, hogy circusi játékok tartásához küldessen neki néhány párducot Rómába, Cicero sikere fölött dicsekedve írta, hogy Kilikiában nincsenek párducok; mindnyájan átszöktek Kariába bosszúságukban, hogy már csak ellenük folyik háború, és mindenki más a békét élvezi.

Tartományából útban hazafelé először Rhodosz szigetére hajózott, majd Athénban maradt néhány napig, emlékezve a valamikor ott töltött időkre. Találkozott a legműveltebb athéniakkal, meglátogatta régi barátait és ismerőseit, s jólesett látnia, milyen csodálattal néznek rá a görögök. Mikor Rómába érkezett, a várost a polgárháborút megelőző izgalmak lázában találta.

37. A senatus megszavazta neki a diadalmenetet, de ő kijelentette, hogy szívesebben követné Caesart a diadalmenetben, ha létrejönne a megegyezés. Mint magánember ismételten írt Caesarnak, Pompeiust pedig személyesen kérte, és azt tanácsolta mindkettőjüknek, hogy engesztelődjenek meg és béküljenek ki. A szakadás azonban hamarosan jóvátehetetlenné vált; Caesar hadaival vonult Róma ellen, Pompeius azonban nem várta meg, hanem sok kiváló polgárral együtt elhagyta a várost. Cicero nem menekült velük, és úgy látszott, hogy Caesar mellé áll. Nyilvánvaló azonban, hogy sokáig habozott és gyötrődött, mitévő legyen. Leveleiben azt írja, nem tudja, merre forduljon. Pompeiusnak kétségtelenül tiszteletre méltó oka van rá, ha a háborút választja, de Caesar nagyobb hozzáértéssel intézi a közügyeket, s a maga és barátai érdekeit is sikeresebben védelmezi. Ezért, bár jól tudja, hogy ki elől kell futnia, abban már kevésbé biztos, hogy kihez menekülhetne.

Trebatius, Caesar egyik bizalmas híve levélben közölte vele, hogy Caesar nézete szerint Cicero legjobban teszi, ha mellé áll, és abban reménykedik, amiben ő. De ha úgy érzi, hogy ehhez már öreg, menjen Görögországba, maradjon ott békén, és ne csatlakozzék egyik félhez sem. Cicerót meglepte, hogy nem Caesar maga írt neki, és bosszús hangon azt válaszolta, hogy sohasem fog politikai múltjához méltatlanul viselkedni. Ezt írta meg levelében.

38. Mikor Caesar Hispaniába ment, Cicero azonnal Pompeiushoz csatlakozott. Megjelenését általában örömmel fogadták, de Cato, mihelyt találkoztak, magánbeszélgetésben szidta, hogy hibát követett el, mikor Pompeiushoz csatlakozott. Saját maga részéről becstelen dolog lett volna, ha kezdettől fogva követett politikáját megváltoztatja. De Cicero nagyobb szolgálatot tehetett volna hazájának és barátainak, ha Rómában marad, és nem áll egyik oldalra sem, hanem megvárja a további fejleményeket, ahelyett, hogy minden józan ok és kényszer nélkül ellenségévé válik Caesarnak, és önmagát is igen nagy veszélybe sodorja.

E szavak meggondolásra késztették Cicerót, valamint az is, hogy Pompeius semmi fontosabb feladatot nem bízott rá, aminek Cicero maga volt az oka. Először is nem titkolta, mennyire megbánta, hogy eljött Rómából; ezenkívül ócsárolta Pompeius hadikészülődéseit, háta mögött becsmérelte haditerveit, és nem tartózkodott attól, hogy gúnyos megjegyzésekkel tegye nevetségessé szövetségeseit. A táborban mindig komor tekintettel járkált, és arca sohasem derült mosolyra, másokat azonban, ha nem akarták is, megnevettetett. Érdemes erre néhány példát elmondani. Domitius egy alkalommal igen felelős katonai megbízatást adott egy harci tapasztalatokat nélkülöző embernek, és ezt azzal indokolta, hogy az illető feddhetetlen jellemű, igen derék férfi. "Akkor miért nem bízod rá inkább gyermekeid nevelését?" - jegyezte meg Cicero. A leszboszi Theophanészt, a műszaki csapatok parancsnokát valaki dicsérte, hogy milyen jól megvigasztalta a rhodosziakat hajóhaduk elvesztése miatt. "Milyen jó dolog - mondta Cicero -, hogy görög ember a parancsnok." Később, mikor Caesar dolgai jól álltak, és lényegében ostromzár alatt tartotta Pompeius hadseregét, Lentulus azt állította, hogy Caesar barátai nagyon levertek. "Azt akarod ezzel mondani - szólt Cicero -, hogy haragszanak Caesarra?" Egy Marcius nevű ember, frissen érkezve Itáliából, elmondta, Rómában azt beszélik, hogy Pompeiust ostromzárral vették körül. Cicero ekkor így szólt: "Te persze most azért jöttél, hogy saját szemeddel lásd!" Mikor a csatavesztés^[66] után Nonnius megjegyezte, hogy jó reménységgel lehetnek, mert Pompeius táborában hét sas maradt, Cicero ezt mondta: "Igazad volna, ha csókák ellen harcolnánk." Labienus erősködött, milyen nagy a jelentősége bizonyos jóslatoknak, és azt állította, hogy Pompeiusnak győznie kell. "Pontosan ez a fajta hadvezetés okozta - jegyezte meg Cicero -, hogy táborunk az ellenség kezére került."

39. A pharszaloszi ütközetben Cicero betegsége miatt nem vett részt. Pompeius futása után Cato nagyobb hadsereget és hajóhadat gyűjtött össze Dürrhakhionnál. Cato felszólította Cicerót, hogy a szokásnak megfelelően mint volt consul magasabb rangjánál fogva vállalja a vezéri tisztet, de Cicero elutasította az ajánlatot, és nem volt hajlandó részt venni a további hadműveletekben. Emiatt kis híja, hogy életét nem vesztette. A fiatal Pompeius és barátai ugyanis árulónak nevezték, és karddal támadtak rá. Cato azonban közbelépett, nagy nehezen kimentette kezük közül, és engedte, hogy távozzék a táborból.

Cicero ezután Brundisiumba ment, és itt időzött, várt Caesarra, aki hosszabb időt töltött Ázsiában és Egyiptomban. Végre híre érkezett, hogy Caesar partra szállt Tarentumban és onnan gyalog jőve Brundisiumba készül. Cicero eléje sietett. Bár nem volt reményvesztett, mégis restellte, hogy annyi ember jelenlétében próbálja ki győztes ellenfelét. Mégsem kellett semmi önmagához méltatlan dolgot tennie vagy mondania. Caesar ugyanis, mihelyt meglátta az előresiető Cicerót, leszállt lováról, üdvözölte, és több stádiumnyi úton kettesben beszélgettek. Caesar később is mindig nagy tisztelettel és szívélyességgel bánt Ciceróval. Mikor Cicero magasztalást írt Catóról, válaszában Caesar dicsérte Cicero szónoki tehetségét és életét, sőt Periklésszel és Théramenésszel hasonlította össze. Cicero iratának címe Cato, Caesaré pedig Anti-Cato volt.

Mondják, hogy mikor Quintus Ligariust, Caesar egyik ellenségét perbe fogták, Cicero vállalkozott védelmére. Caesar így szólt barátaihoz: "Mi értelme, hogy annyi ideig hallgassuk Cicero beszédét? Régóta tudja mindenki, hogy Ligarius gazember és nekem ellenségem." Mégis, amikor Cicero belekezdett beszédébe, nagy hatást váltott ki, majd folytatta és szavaiból valósággal áradt a lenyűgöző báj és erő, Caesar arcszíne egyszerre megváltozott, és arcvonásai elárulták, hogy lelkében a legkülönbözőbb érzelmek kavarognak; majd mikor a beszéd végén a szónok a pharszaloszi ütközetet is megemlítette, Caesar úgy meghatódott, hogy egész testében reszketni kezdett, és kiejtette kezéből az iratokat. Az eredmény pedig az lett, hogy a védőbeszéd hatása alatt felmentette Ligariust.

40. Később, mikor Caesar hatalma egyeduralommá vált, Cicero visszavonult a közélettől, és ideje legnagyobb részét fiatalembereknek szentelte, akik bölcselettel kívántak foglalkozni. Főként az előkelő családból származó ifjakkal való kapcsolatainak köszönhette, hogy befolyása a városban ismét megnövekedett.

Ekkor írt és fordított filozófiai párbeszédeket és fordította le latin nyelvre a dialektikusok és természettudósok használta műszavakat és kifejezéseket. Állítólag ő fogalmazott meg latin nyelven először olyan kifejezéseket, mint képzelet, jóváhagyás, visszavonás, észlelés, atom, oszthatatlan, űr és más hasonlókat. Sikerült neki ezeket a szavakat és kifejezéseket szóképek, hasonlatok használatával közérthetővé tenni, és használatukat meghonosítani. Nagy felüdülést és játékot jelentett neki a költészet is. Mondják, hogy megfelelő hangulatban egyetlen éjszaka ötszáz verssort is megírt.

Életének ebben a szakaszában Cicero leginkább tusculumi falusi birtokán tartózkodott. Barátainak azt írogatta, hogy Laertész^[67] módjára él, ami talán csak szellemes megjegyzés volt, de az is lehet, hogy közéletre vágyó, a körülményekkel meg nem elégedő becsvágya mondatta vele. Rómába ritkán látogatott el, akkor is főként azért, hogy Caesarnál tisztelegjen, és első legyen a számára kitalált kitüntetések és új címek senatusi megszavazásában, amiben nagy buzgalmat fejtett ki. Így sokat emlegették egyik megjegyzését Pompeius szobrairól, melyeket ledöntöttek, majd eltávolítottak helyükről, de Caesar elrendelte újból való felállításukat. Cicero megjegyezte, hogy nemes lelkű gesztusával Caesar nemcsak Pompeius szobrait állíttatta fel, hanem a sajátjait is megerősítette.

41. Mint mondják, szándékában állt megírni hazája történetét, hogy elmondja, hogy egybefonja Görögország történetével, azonkívül belefoglalja a maga gyűjtötte történeteket és mondákat is. Terveit családi gondjai és nagy közéleti elfoglaltsága, amit ugyan ő keresett magának, megakadályozták.

Először is elvált feleségétől, Terentiától, mert az asszony nem törődött vele a háború alatt. Jóformán minden útravaló nélkül hagyta elmenni Rómából, és nem mutatott iránta több figyelmet vagy gondoskodást Itáliába visszatérésekor sem. Bár hosszú időt töltött Brundisiumban, Terentia nem ment eléje; sőt mikor még egészen fiatal leánya vállalkozott a hosszú útra, nem látta el megfelelő kísérettel, sem elegendő útiköltséggel. Házát üresen, minden értékes holmijából kifosztva és nagy adóssággal megterhelten találta. Állítólag ezek voltak a válás legfontosabb okai. Terentia azonban mindezt tagadta, és védekezését az is fényesen igazolta, hogy Cicero nem sokkal később egy fiatal leányt vett feleségül. Terentia azzal vádolta volt férjét, hogy egyszerűen beleszeretett a leány szépségébe, de Tiro, Cicero szabadosa és titkára azt írja, Cicerónak csak a pénze kellett adósságai kifizetésére. A leány ugyanis dúsgazdag volt, s Cicerót nevezték ki gyámjául és szüleitől örökölt vagyona gondnokául. Mivel pedig adósságai sok ezerre rúgtak, barátai és rokonai biztatták, a korkülönbség ellenére vegye a leányt feleségül, hogy hitelezőit vagyonával ki tudja elégíteni. A philippikákra adott válasziratában Antonius is megemlíti ezt a házasságot, és elmondja, Cicero kiűzte házából azt az asszonyt, akivel együtt érte meg az öregkort; majd gúnyos megjegyzéseket tesz, milyen papucshős és gyáva vénember lett Ciceróból.

Nem sokkal újabb házassága után Cicero leánya gyermekszülésben meghalt. Tullia ekkor Lentulus felesége volt, hozzáment, mikor előző férje, Piso meghalt. Cicerót filozófus barátai mindenünnen felkeresték, hogy enyhítsék fájdalmát, de oly vigasztalhatatlan volt, hogy még ifjú feleségétől is elvált, mikor látta, hogy örül Tullia halálának.

42. Ilyen események történtek Cicero családi életében. A Caesar elleni összeesküvésben nem vett részt, bár Brutusszal szoros barátságot tartott fenn, és nála jobban senki sem tudta róla, mennyire elégedetlen az akkori közviszonyokkal, és mennyire kívánja vissza az elmúlt időket. Az összeesküvők azonban féltek félénk természetétől és korától, amelyben már a legmerészebb természetű embereket is elhagyja régi bátorságuk.

Mikor Brutus, Cassius és társaik végrehajtották tettüket, Caesar barátai összefogtak ellenük, és félő volt, hogy Rómában újból kitör a polgárháború. Antonius, a consul összehívta a senatust, és néhány szóban azt ajánlotta, béküljenek ki. Utána Cicero az alkalomnak megfelelő hosszabb beszédet tartott, és arra igyekezett rábírni a senatust, kövesse az athéniak példáját: szavazzon meg közkegyelmet a Caesar meggyilkolásában részt vevőknek, és jelöljön ki tartományokat Brutusnak és Cassiusnak. Ebből azonban nem lett semmi. A nép saját jószántából könyörülettel fordult Caesar felé, és amikor meglátták holttestét a forumon, Antonius felmutatta véres és kardcsapásoktól szétszaggatott ruháját, dühükben őrjöngeni kezdtek. Felkutatták a forumot, hogy megtalálják a gyilkosokat, majd parázsló üszköt tartva kezükben, elrohantak, hogy felgyújtsák a tettesek házait. Az összeesküvők számítottak erre, és elkerülték a fenyegető veszedelmet, s mert még annál is nagyobb veszélytől tartottak, elhagyták Rómát.

43. Antonius diadala teljes volt, és az emberek attól féltek, hogy egyeduralomra törekszik, de mindenkinél inkább félt ettől Cicero. Mikor Antonius látta, mennyire megnőtt Cicero politikai befolyása, és mivel tudta azt is, hogy Brutusszal és pártjával milyen szoros barátságot tart fenn, jelenléte Rómában mind kevésbé tetszett neki. Ez a két ember már korábban is gyanakvással tekintett egymásra, életmódjuk és felfogásuk különbözősége miatt. Cicero félt, és eleinte arra gondolt, hogy Dolabellával, annak alvezéreként elutazik Szíriába. Ekkor azonban Hirtiust és Pansát választották meg consulokká; ezek derék, tisztességes emberek voltak és hozzá még Cicero lelkes hívei. Kérték Cicerót, ne hagyja őket cserben, és azt mondták, ha Rómában marad, ők majd elbánnak Antoniusszal. Cicero hitt is, nem is szavaikban, de azért engedte, hogy Dolabella nélküle utazzék el. Hirtiusék pártjával abban állapodott meg, hogy a nyarat Athénban tölti, de visszatér, mikor az új consulok átveszik hivatalukat. Ezzel elutazott egyedül. De útjában valami feltartóztatta, és közben Rómából - ilyesmi gyakorta megtörténik - kedvező hírek érkeztek. Antonius magatartása állítólag csodálatosképpen megváltozott. Egyszerre minden tettével és egész politikájával a senatus kedvét kereste; most már csak az hiányzott, hogy Cicero is jelen legyen, és akkor minden rendbe jön. Cicero magát hibáztatta, mert túl óvatos volt, visszatért hát Rómába, és első benyomásai igazolták is reményeit. Olyan nagy tömeg sereglett össze - telve örömmel és vágyakozással - üdvözlésére, hogy csaknem egy teljes nap eltelt a városkapunál és az útközben elhangzott üdvözlő beszédekkel.

Antonius másnap összehívta a senatust, és odakérette Cicerót is, de ő nem ment el. Azzal az ürüggyel, hogy az úti fáradalmak megviselték, ágyban maradt; de igazság szerint attól félt, hogy tőrbe csalják. Útközben ugyanis figyelmeztették, hogy valami csel készül ellene. Antoniust feldühítette a rágalmazás, és katonákat küldött ki, megparancsolván, hogy vagy hozzák magukkal Cicerót, vagy gyújtsák fel a házát. Emiatt sokan tiltakoztak, és kérték Antoniust, hagyjon fel szándékával, mire megnyugodott és megelégedett a felajánlott biztosítékokkal. Ettől kezdve Antonius és Cicero szótlanul mentek el egymás mellett és kölcsönösen tartottak egymástól, míg az ifjú Caesar^[68] meg nem érkezett Apollóniából, hogy átvegye az idős Caesar örökségét. Ekkor civódás keletkezett az ifjú és Antonius között, mert Antonius huszonötmillió drakhmát visszatartott a vagyonból.

44. Ez idő tájt Philippus és Marcellus, a fiatal Caesar anyjának, illetve nővérének férje, az ifjú kíséretében felkeresték Cicerót, és megállapodtak, hogy Cicero az ifjú Caesar érdekében használja fel szónoki képességeit és politikai befolyását a senatusban és a népnél, az viszont vagyonával és fegyveres erejével áll jót Cicero személyi biztonságáért. A fiatalember hadseregében már ekkor is sok olyan katona volt, aki valamikor Iulius Caesar alatt szolgált. Állítólag még nyomósabb oka is volt Cicerónak, hogy olyan szívesen fogadta az ifjú Caesar barátságát.

Mint beszélik, Cicero még Pompeius és Caesar életében azt álmodta, hogy valaki a Capitoliumra hívta a senatorok fiait, mintha Iuppiter közülük akarná kiválasztani Róma eljövendő uralkodóját. A polgárok sietve odajöttek és körülállták a templomot, míg fiaik bíborszegélyű tógájukban csendben ültek. Hirtelen kitárultak az ajtók, a fiúk egyenként felálltak és elmentek az isten előtt, aki sorban megszemlélte mindegyiküket. Nagy szomorúságukra valamennyit elküldte, míg a fiatal Caesar sorra nem került. Ekkor az isten kinyújtotta jobbját, és így szólt: "Rómaiak, vége lesz a polgárháborúnak, ha majd ez az ifjú uralkodik felettetek."

Cicero állítólag ezt az álmot látta, s pontosan megjegyezte és emlékezetébe véste, milyen volt az ifjú arca és megjelenése, bár személyesen azelőtt nem ismerte. Másnap, amikor lement a Campus Martiusra, az ifjak éppen a testgyakorlás után készülődtek hazafelé. Itt pillantotta meg először Cicero az ifjút, úgy, ahogy álmában látta. Valósággal megdöbbentette a hasonlatosság, és érdeklődni kezdett szülei után. Atyja az egyébként elég jelentéktelen Octavius, anyja, Attia azonban Caesar unokahúga. Caesar, mivel neki gyermekei nem voltak, végrendeletében ráhagyta vagyonát és házát. Cicero ettől az időtől kezdve találkozásaik alkalmával kitüntető figyelemmel kísérte az ifjút, aki szívesen vette figyelmét. Különös véletlen folytán a fiatal Caesar Cicero consulságának évében született.

45. Bár ezek voltak az állítólagos okok, Cicero elsősorban Antonius elleni gyűlöletében kereste a fiatal Caesar barátságát, valamint azért is, mert hajtotta természetes vágyakozása, hogy kitűnjék. Azt remélte, hogy Caesar hatalmával majd tovább növeli és erősíti politikai befolyását. Az ifjú valóban megtett mindent Cicero megnyerésére, még azt is, hogy atyjának nevezte. Brutust ez nagyon bántotta és Atticushoz írt leveleiben keserűen panaszkodik, hogy Cicero Antoniustól való félelmében kedveskedik Caesarnak, és nyilvánvaló, hogy nem hazája szabadságának ügyét viseli a szívén, hanem a zsarnok kedvét keresi. Brutus mégis pártfogásába vette Cicero fiát, aki akkor filozófiát tanult Athénban; hadseregében tisztté nevezte ki, és szolgálatainak jó hasznát vette.

Cicero hatalma Rómában ekkor érte el tetőpontját, és elég erős volt ahhoz, hogy tetszése szerint cselekedjék. Megbuktatta Antoniust és elűzte a városból; majd kiküldte a két consult: Hirtiust és Pansát, hogy viseljenek háborút ellene. A senatust rávette, szavazzák meg a lictorokat és a praetori hatalom más jelvényeit az ifjú Caesarnak azon a címen, hogy hazája védelméért harcol. Mikor azonban Antonius vereséget szenvedett,^[69] a két consul pedig elesett a harctéren, és hadseregük egyesült Caesar hadaival, a senatust aggasztani kezdte az ifjú, akit a sors ennyire a tenyerén hordoz. Megkísérelték kitüntetésekkel és ajándékokkal elvenni tőle hadseregét, és hatalmát megnyirbálni azzal, hogy mivel Antonius elmenekült, védelmi célokra nincs többé szükség csapatokra.

Caesar ezt aggályosnak tartotta; ezért Ciceróhoz küldött, hogy rávegyék, pályázzanak együttesen a consulságra. Ha megválasztják őket, intézze az ügyeket Cicero egyedül, amint legjobbnak véli, vegye át a hatalmat és legyen vezetője fiatal consultársának, aki csak dicsőségre és hírnévre vágyik. Caesar maga is beismerte, attól fél, hogy csapatait elbocsátják és egyedül marad. Ezért kényszerült kihasználni Cicero hatalomvágyát, mikor segítségét és együttműködését ígérte neki együttes pályázásuknál a consulságra.

46. Cicero öregember létére így engedte magát rászedni és megcsalni egy ifjútól, támogatva őt a consulság elnyerésében és megszerezve számára a senatus támogatását. Barátai nyomban szemére hányták tettét, de hamarosan ő maga is meggyőződött róla, hogy elveszett, és elárulta hazája szabadságát. A fiatal Caesar abban a pillanatban, hogy hatalomra jutott, és consullá választották, nem törődött tovább Ciceróval. Ehelyett Antoniusszal és Lepidusszal szövetkezett, hadaikat egyesítették, és úgy osztották fel a hatalmat maguk között, mintha személyes birtokuk lett volna. Összeállították azok névsorát, kétszáznál több nevet, akiknek meg kellett halniuk. Legtöbb vitára az adott okot, rátegyék-e Cicero nevét erre a névsorra. Antonius nem volt hajlandó megegyezni, ha nem ő az első a kivégzendők között. Antoniust ebben Lepidus is támogatta, de Caesar ellenszegült mindkettőjüknek. Titkos összejöveteleiket három napon át Bononia város szomszédságában tartották. Az összejövetelek helye egy folyami sziget volt, táboraik közvetlen közelében. Azt mondják, Caesar két napon át küzdött Cicero életéért, és csak a harmadik napon engedett. Megegyezésükben a következőkben állapodtak meg: Az ifjú Caesar feláldozza Cicerót, Lepidus édestestvérét, Paulust, Antonius pedig Lucius Caesart, anyai nagybátyját. Így indulataiknak és haragjuknak engedve, az emberiesség minden szempontját félredobták; megmutatták, hogy nincs szörnyebb vadállat, mint az ember, ha a hatalomvágy úrrá lesz szenvedélyein.

47. Ezalatt Cicero vidéki birtokán, Tusculumban tartózkodott. Vele volt öccse is. Értesülvén a proskripciókról, elhatározták, hogy Cicero tengerparti birtokára, Asturába^[70] mennek, és onnan Makedoniába hajóznak Brutushoz, akiről hírek érkeztek, hogy erős hadsereget gyűjtött. Hordszéken vitették magukat, levert és kétségbeesett hangulatban. Útközben többször megálltak, és hordszéküket egymás mellé állítva keseregtek szomorú sorsukon. Quintus különösen elbúsult, mikor nyomorult helyzetére gondolt. Hazulról semmit nem hozott magával, Cicerónál is csak szűkösen volt útiköltség. Jobb lesz tehát, ha Cicero menekül tovább, ő pedig majd siet utána, ha magához veszi, amire szüksége van. Ebben meg is egyeztek, majd sírva átölelték egymást és elváltak.

Quintust néhány nappal később keresték, saját szolgái elárulták, és fiával együtt megölték. Cicero tovább folytatta útját Asturába. Itt talált egy hajót, melyre nyomban felszállt, és kedvező széllel eljutott egészen Circaeumig. A hajósok tovább akartak indulni, de Cicero, vagy mert félt a tengertől, vagy mert még nem vesztette el egészen hitét a fiatal Caesarban, partra szállt, gyalog elindult Rómába, és meg is tett az úton vagy száz stádiumot. De újra erőt vett rajta a kétségbeesés, és szándékát megváltoztatva, visszatért Asturába, a tengerpartra. Itt gyötrelmes gondolatok és kétségbeesett töprengések között töltött el egy éjszakát. Arra gondolt, hogy titokban Caesar házába megy, és a tűzhelyén megöli magát, így idézi fel az ég bosszúját ellene. De erről a tervéről is lemondott, mert félt, hogy kínvallatásnak vetik alá. Majd a legkülönfélébb zavaros tervek és gondolatok fordultak meg agyában, míg végül is rábízta magát szolgáira, hogy hajón Caietába vigyék. Itt is állt egy szép nyaralója; amely kellemes volt nyáron, mikor a szelíd szelek fújdogáltak.

Apollónnak egy szentélye állt itt a tengerpart fölött; innen nagy hollósereg repült föl hangos károgással Cicero hajójára, mikor a partra húzták, és a madarak letelepedtek a vitorlarúd két oldalán. Közben csak károgtak és csőrükkel vagdosták a vitorlakötelek végét; ezt mindenki igen rossz előjelnek tartotta. Cicero kiszállt a hajóból, villájába ment és lefeküdt, hogy kipihenje magát. Ekkor néhány holló az ablakpárkányra szállt és nagy károgásba kezdett. Az egyik az ágyra repült, ahol Cicero feküdt betakarózva, és csőrével lassanként lehúzta arcáról a ráterített kendőt. Mikor ezt a szolgák meglátták, szemrehányást tettek egymásnak, hogy tétlen szemlélői lesznek gazdájuk meggyilkolásának, pedig még az oktalan állatok is segíteni szeretnének rajta és szánják meg nem érdemelt balsorsában; ők meg nem védik meg. Szinte erőszakkal emelték be egy hordszékbe és vitték a tenger felé.

48. Közben megérkeztek a gyilkosok, Herennius centurio és Popilius katonai tribunus - valamikor Cicero volt a védőügyvédje, mikor apagyilkossággal vádolták - néhány pribék kíséretében. A birtok bezárt kapuit feltörték, de Cicerót sehol sem találták; a háziak azt mondták, nem tudják, hol van. Ekkor, mint mondják, egy fiatalember, akit Cicero tanított irodalomra és bölcseletre, öccsének, Quintusnak felszabadított rabszolgája, név szerint Philologus, megmondta a tribunusnak, hogy a fákkal szegélyezett kerti úton szolgái hordszékben éppen most viszik a tenger felé. A tribunus néhány pribékjével nyomban elállta a kijáratot, Herennius pedig futva rohant utána a kerti úton. Mikor Cicero észrevette, szólt a szolgáknak, tegyék le a hordszéket; majd mint szokása volt, állát bal kezével megtámasztva, szemtől szembe nézett hóhéraival. Arcát por lepte be, hosszúra nőtt haja összekuszálódott, tekintete meggyötört volt. A körülállók eltakarták arcukat, mikor Herennius megölte. A nyakát vágta el, amint a hordszékből kihajolt.

Cicero ekkor hatvannégy éves volt. Antonius parancsára Herennius levágta a fejét és a kezét, mellyel a philippikákat írta. Cicero az Antonius ellen írt beszédeit saját maga nevezte el philippikáknak, és ez a név a mai napig fennmaradt.

49. Mikor a levágott testrészeket Rómába vitték, Antonius éppen tisztújítást tartott. A történtek hallatán és láttán felkiáltott, hogy most már véget kell vetni a proskripcióknak. Elrendelte, hogy a fejet és a kezet tegyék fel a szószék hajóorrhoz hasonló részére. Félelmetes látvány volt ez a rómaiaknak, mert nem is annyira Cicero arca tekintett onnan rájuk, mint inkább Antonius lelkének képmása. Antonius csak egy dologban mutatott némi meggondolást, Philologust átadta Pomponiának, Quintus özvegyének. Mikor az áruló Pomponia kezébe került, az asszony szörnyű büntetéssel sújtotta. Arra kényszerítette, hogy darabonként vágjon ki tulajdon testéből húsdarabokat, süsse meg és úgy egye meg. Legalábbis így mondja el nem egy történetíró, bár Cicero szabadosa, Tiro mit sem szólt Philologus árulásáról.

Sok évvel később, amint hallottam, Caesar meglátogatta unokáját, leányának a fiát. A fiú Cicero egyik könyvét tartotta kezében, de megijedt nagyapjától, és ruhája alá rejtette. Caesar észrevette, kivette a könyvet a fiú kezéből, és álltában csaknem végigolvasta. Azután ezekkel a szavakkal adta vissza: "Tudós ember volt, fiam, nagy tudós és nagy hazafi."

Mikor Caesar végleges győzelmet aratott Antonius felett, consultársul Cicero fiát választotta maga mellé. Az ő consulsága alatt rendelte el a senatus, hogy döntsék le Antonius szobrait, és fosszák meg minden kitüntetéstől. Ugyanakkor elrendelték azt is, hogy a jövőben az Antoniusok családjának egyetlen tagja sem veheti fel a Marcus nevet. Így az istenség rendeléséből végezetül Cicero családjának jutott osztályrészül Antonius megbüntetése.

1. Ezek azok az emlékezetre érdemes dolgok, amelyek Démoszthenész és Cicero életéről tudomásunkra jutottak. Ha mellőzöm is szónoki stílusuk egybevetését, úgy gondolom, azt mégsem hagyhatom említés nélkül, hogy Démoszthenész a szónoklás művészetére fordította minden tehetségét, amelyet a természettől nyert vagy a szónoki gyakorlatból elsajátított; világosságban és hatásosságban a politikai és a törvényszéki vitákon felülmúlta valamennyi versenytársát, magasztosságban és méltóságban az ünnepi szónokokat, szabatosságban és felkészültségben pedig a szofistákat is. Cicero viszont kitűnt műveltségével és sokirányú irodalmi érdeklődésével; több, az Akadémia modorában írt bölcseleti értekezés maradt utána, sőt még azokban a beszédeiben is, amelyeket bírósági vagy forumi használatra írt, mindig ki akarta mutatni irodalmi jártasságát.

Mindkettőjük jelleme kiviláglik beszédeikből. Démoszthenész előadásmódjában nyoma sem volt finomkodásnak vagy tréfás megjegyzéseknek, telve volt méltósággal és komolysággal; nem füstös lámpabélszaga volt, ahogyan Pütheasz gúnyolódott vele, józanság, elmélyedés, közismert kesernyésség és komorság jellemezte. Vele ellentétben Cicerót gyakran magával ragadta léhasággal határos, tréfás jókedve, és néha már az illendőség határait is túllépte, amikor bírósági tárgyalásokon, hogy célját elérje, a komoly dolgokat is ironikus, vidám hangon adta elő. Így például Caelius védelmében azt mondotta, hogy védence nem cselekszik semmi helytelen dolgot, amikor a gazdag és fényűző élet örömeinek hódol, mert esztelenség volna, ha nem élvezné azt, amiben módja van, hiszen a legkiválóbb bölcselők tanítása szerint a gyönyör a boldogság alapja. Mondják, hogy amikor Cato vádat emelt Murena ellen, védelmét Cicero, az akkori consul vállalta, s Catóra való tekintettel hosszasan gúnyolódott a sztoikusok bölcseleti iskoláján, különösen úgynevezett paradoxon tételeik képtelenségén. Amikor a hallgatóság hangos gúnykacaja eljutott a bírákig, Cato csendesen mosolyogva ezt mondta a mellette ülőknek: "De nevetséges consulunk van nekünk, barátaim." Úgy látszik, Cicero természetéből fakadt hajlandóságot árult el a nevetésre és a tréfálkozásra, arca csupa mosoly és szelíd nyájasság volt. Démoszthenész arcán ellenben mindig komolyság tükröződött, és ritkán hagyta el a gond és az aggodalom; ezért, mint maga is említi, ellenségei mogorvának és rossz modorúnak tartották.

2. Műveikből kitűnik, hogy míg Démoszthenész saját dicséretét szerényen, éppen csak érinti, anélkül, hogy visszatetszést keltene vele, és ezt is csak óvatosan és mértéktartással, akkor, ha magasabb érdek megkövetelte; Cicero ellenben nem tudott betelni azzal, hogy önmagáról beszéljen, és minden szava telhetetlen dicsőségvágyáról árulkodik. Szinte kiáltozva mondja, hogy a fegyvereknek ki kell térni a tóga és a diadalmenetek babérjának az ékesszólás előtt. Végül nemcsak tetteit és intézkedéseit, hanem elmondott és írásban ránk hagyott beszédeit is magasztalja, mintha ifjonti hévvel Iszokratésszal és Anaximenésszel, a szofistákkal mérkőznék, nem pedig arra tartana igényt, hogy a római népet vezesse és kormányozza,

Mert szükséges ugyan, hogy egy államférfi jól szónokoljon, de szabad emberhez nem illő eljárás, ha rajong és sóvárog az ékesszólással járó dicsőségért. Démoszthenész ebben a tekintetben is méltóságteljesebben és emelkedettebben viselkedett, amikor kijelentette, hogy szónoki képességét gyakorlással szerezte, és nagyon rászorul hallgatói jóakaratára, de szolgaiaknak és közönségeseknek tartja mindazokat, akik, mint ez valóban így is van, ettől felfuvalkodnak.

3. Mindketten egyenlő hatalom birtokában voltak; szavukkal irányították a népet és intézték a közügyeket annyira, hogy szolgálataikra rászorultak még a fegyveres erők és a hadsereg urai is; így Démoszthenészre Kharész, Diopeithész és Leószthenész, Ciceróra pedig Pompeius és az ifjú Caesar, amint ezt Caesar maga beszéli el Agrippának és Maecenasnak ajánlott emlékirataiban. De Démoszthenész nem rendelkezett azzal, ami, úgy látszik, legjobban megmutatja és próbára teszi minden ember jellemét, a hatalommal és az uralommal, amely megmozgat minden szenvedélyt, és napvilágra hoz minden gonoszságot. Ilyen próbának ő soha nem volt kitéve, mert semmi magasabb kormányhivatalt nem viselt, és nem volt a Philipposz ellen általa toborzott haderő vezére sem. Viszont Cicerót Szicíliába küldték quaestornak, később pedig proconsulnak Kilikiába és Kappadokiába olyan időpontban, amikor a kincsvágy virágkorát élte; s a kiküldött praetorok és vezérek, mintha csak a lopás nemesemberhez illő dolog lenne, többnyire rablással foglalkoztak, és más tulajdonának elvételét nem tartották szégyenletesnek, sőt közmegbecsülésben részesítették, aki ezt mértékletesen űzte: Cicero sok ízben tanújelét adta, hogy a vagyont lenézi, s kimutatta emberséges magatartását és jóságát. Rómában pedig, amikor névleg consullá választották, valójában azonban a dictatorok korlátlan hatalmával ruházták fel Catilina és összeesküvő-társai ellen, bizonyságot tett Platón jóslata mellett, hogy az államokban a bajok csak akkor fognak megszűnni, ha különös szerencse révén az igazságossággal párosult hatalom és bölcsesség ugyanazon személyben egyesül.

Démoszthenész ellen felhozzák, hogy ékesszólását pénzszerzésre használta fel, amikor, mint mondják, perbeli ellenfeleinek, Phormiónnak és Apollódorosznak titokban beszédeket írt, s azzal is megvádolták, hogy pénzt fogadott el a perzsa királytól, sőt a Harpalosz-féle vesztegetési perben el is marasztalták. Még ha feltételezzük is, hogy akik ezeket megírták (és nem is olyan kevesen), valótlant állítottak, de nem lehet tagadni, hogy Démoszthenésznek nem volt bátorsága visszautasítani a királyok kedveskedésből és tiszteletből felajánlott ajándékait, de ezt tőle, aki hajókölcsönökkel uzsoráskodott, nem is lehetett elvárni. Ciceróról viszont elmondják, hogy mint aedilis a szicíliaiaktól és mint proconsul a kappadokiaiak királyától, úgyszintén száműzetése idején római barátaitól felajánlott, nagy összegű pénzadományokat utasított vissza, bármint kérték is rá, hogy fogadja el.

4. A száműzetés szégyent hozott egyikükre, mivel rábizonyult a sikkasztás vádja, a másikukra viszont annál nagyobb dicsőséget, hiszen hazáját megszabadította a felforgató elemektől, így aztán senki nem beszélt az egyikről, amikor eltávozott, a másik miatt viszont a senatorok gyászruhába öltöztek, s a senatus megszavazta azt a javaslatot, hogy Cicero visszatérése előtt semmi ügyben nem rendez vitát. Cicero a száműzetésben tétlenül töltötte idejét Makedoniában, míg Démoszthenésznek a száműzetés politikai tevékenységének fontos részét alkotta. Mint megemlékeztünk róla, részt vett a görögök küzdelmében, elűzte a makedón követeket azokból a városokból, amelyeket meglátogatott, s hasonló sorsban hazája jobb polgárának mutatkozott Themisztoklésznél vagy Alkibiadésznál, majd amikor hazatért, folytatta korábbi politikai tevékenységét, és szüntelenül harcolt Antipatrosz és a makedónok ellen. Cicerót azonban a senatusban Laelius megrótta, mert csendben ült helyén, amikor a még szinte gyermekifjú Caesar törvényellenesen consulságra pályázott, s egyik levelében Brutus is azzal vádolta meg, hogy nagyobb és kegyetlenebb zsarnokságot támogatott, mint amelyet ő döntött meg.

5. Ami pedig haláluk módját illeti, szánnunk kell ez egyiket, mert öregember létére gyengeségből ide-oda hurcoltatta magát szolgáival, s futván futott a halál elől, majd elrejtőzött azok elől, akik nem sokkal előzték meg természetes halálát és akik fejét vették. A másikat, bár egy kis ideig hajlott arra, hogy könyörögjön életéért, meg kell csodálnunk, ahogyan beszerezte és tartogatta magánál a mérget, és meg kell csodálnunk azért is, ahogyan azt felhasználta, mert, miután az isten nem nyújtott neki oltalmat, nagyobb oltáron keresett menedéket: kiragadta magát a fegyveres zsoldosok kezéből, s csak nevetett Antipatrosz kegyetlenségén.

PLUTARKHOSZ

THÉSZEUSZ - ROMULUS
THÉSZEUSZ
ROMULUS
THÉSZEUSZ ÉS ROMULUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

LÜKURGOSZ - NUMA
LÜKURGOSZ
NUMA
LÜKURGOSZ ÉS NUMA ÖSSZEHASONLÍTÁSA

SZOLÓN - PUBLICOLA
SZOLÓN
PUBLICOLA
SZOLÓN ÉS PUBLICOLA ÖSSZEHASONLÍTÁSA

THEMISZTOKLÉSZ - CAMILLUS
THEMISZTOKLÉSZ
CAMILLUS

PERIKLÉSZ - FABIUS MAXIMUS
PERIKLÉSZ
FABIUS MAXIMUS
PERIKLÉSZ ÉS FABIUS MAXIMUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

ALKIBIADÉSZ - CORIOLANUS
ALKIBIADÉSZ
CORIOLANUS
ALKIBIADÉSZ ÉS CORIOLANUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

ARISZTEIDÉSZ - MARCUS CATO
ARISZTEIDÉSZ
MARCUS CATO
ARISZTEIDÉSZ ÉS MARCUS CATO ÖSSZEHASONLÍTÁSA

ALEXANDROSZ - IULIUS CAESAR
ALEXANDROSZ
CAIUS IULIUS CAESAR

KIMÓN - LUCULLUS
KIMÓN
LUCULLUS
KIMÓN ÉS LUCULLUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

NIKIASZ - CRASSUS
NIKIASZ
CRASSUS
NIKIASZ ÉS CRASSUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA

LÜSZANDROSZ - SULLA
LÜSZANDROSZ
SULLA
LÜSZANDROSZ ÉS SULLA ÖSSZEHASONLÍTÁSA

AGÉSZILAOSZ - POMPEIUS
AGÉSZILAOSZ
POMPEIUS
AGÉSZILAOSZ ÉS POMPEIUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA