Sokadszorra is lenyűgözött a Szepesi Györgyre emlékezve, és kommentálásával újra levetített évszázad mérkőzése, ahányszor csak látom, mindig felfedezek valami újat, most például az tűnt fel, mekkora futballista volt Hidegkuti Nándor, „hátravonása” telitalálat, a centrumban csillogott, Egy idő után szinte csak őt figyeltem, mit mondjak, nagyobb zseni volt (ő is), mint eddig tudtam, képzeltem. A lényeg persze: „4:2 a félidőben, a végén 6:3!”, hogy Hobo 1986-os, nekem az öröknél is zöldebb dalával éljek, s azért is Hobo, mert arról is énekel, hogy „Szepesi Gyuri volt a magyar nép szeme, / A rádió mellett együtt éltünk vele”.
Ahogy én is, most is, pedig láttam, mi történik a pályán. Szepesi fantasztikus, hiszen egyidejűséggel szolgált, egy pillanatig sem élt vissza azzal, hogy itthon csak hallják, de nem látják a történteket. Mi tagadás, kifejezetten hiányzott, hogy nincs visszajátszás, szégyen vagy sem, valamennyi gólunknál ösztönösen vártam az ismétlést, megszoktam, hogy a „na, majd most alaposabban megfigyelem, mi történt” felbuzdulásomat kielégíthetem.
Igen, engem is bedarált (úgy-ahogy) a modern kor, puffoghatok én napestig a technika ember fölötti hatalma ellen, azért csak kihasználom belőle, ami nekem jó (gyarlóság, emberi).
Pedig tizennyolc is elmúltam már, amikor anyám végre rábólintott az első televíziónkra, egy Minivizorra. Ha azt mondom, hogy a képátmérő 39.5x26 volt (nem méterben, centiben), a „mai” gyerekek már röhögnek, pedig még nem is tudják, mi jön. Például az, hogy gyakran úgy néztem fekve a meccseket, hogy a hasamra raktam a készüléket, szinte belebújtam, hogy jól lássak, persze fekete-fehérben. Így voltam tanúja például Panenka csehszlovák aranyérmet érő „panenkázásának” az 1976-os futball Európa-bajnokság döntőjében, de – és most jogos a kacaj – emlékszem, kifejezetten élveztem 1971 karácsonya előtt a jégkorong Izvesztyija-kupa szovjet–csehszlovák meccsét is. Hogyne élveztem volna, amikor a szovjet csapatban olyanok játszottak, mint Firszov, Vikulov, Harlamov, Blinov és Malcev, hogy csak a gólütőket említsem az 5:2-es randevúról. Visszagondolva, fogalmam sincs, hogyan láttam egyáltalán a korongot, de láttam, talán azért, mert nagyon akartam.
A Minivizor előtt otthon csak a rádió volt, segítve, hogy valamiképpen viszonzásra találjon a futball iránti szerelmem. Ne tessenek a kor csodájának számító Pacsirta fantázianevű szerkentyűre gondolni, amely „5+2 novál csöves, AM és FM vételre alkalmas középszuper készülék” volt – idézem a műszaki leírást, nekünk kérem Néprádiónk volt. Ami – és itt is idézek – „tulajdonképpen egy teljesen korrekt és az akkori viszonyok között jó érzékenységű kisszuper készülék, amiben forgókondenzátor helyett három pár, fixen adóra hangolt tekercs van. Az állomásválasztó kapcsoló (bal oldali gomb) középső állásában (...) a Kossuth szól 540 kHz-en, (...) balra tekerve a Lakihegyi Petőfi (873 kHz) hallható”.
Nos, nekem a Petőfi volt a fontos, mert többnyire ott adták a meccseket. Általában csak a második félidőt, így az adás kezdete előtti háromnegyed órában lehetett izgulni azon, hogy vajon mi történt a pályán. Aztán megszólalt „a” Szepesi, ritkábban a nálam azóta is magas polcon lévő Novotny Zoltán, még ritkábban Gulyás Gyula és Szűcs Ferenc, akik képesek voltak a legtöbbre: jóvoltukból láttam, amit hallottam.
Elsősorban persze akkor, amikor már magam is jártam meccsre. Például a Népstadionba. Ahol érzelmi és anyagi okokból a P-szektorban volt a törzshelyem. A P úgynevezett „oldaltribün” volt a Verseny utcai kapu felé eső oldalon, tehát igazán jól csak azt láttam, ami ott történik. Ez csak azért érdekes, mert, ha riporternek megadatott a gól szerencséje, én mindig ebbe a kapuba képzeltem el, erre futott a sikeres támadás, minden itt történt, amiről hallottam.
A rádiónak egyébként is főszerep jutott akkoriban, hiszen nem volt mindennapos, hogy mérkőzést közvetít a televízió. Mindez csak azért érdekes, mert kifejezetten szükség volt a hallgató, a drukker fantáziájára ahhoz, hogy képben legyen. És persze az sem ártott, ha tudta, hogy mozognak a jegyzettebb játékosok, hogy néznek ki, miben jók, miben gyengébbek – nem volt ez akkoriban erőn felüli feladat, legyen elég annyi, hogy légiósokkal csak a hatvanas években váratlanul kiadott Rejtő Jenő-klasszikusokban találkozhattunk.
Ami engem illet, mindig hálás leszek a rádió(sok)nak, rengeteget tettek azért, hogy a sport életem része legyen. Jut eszembe a mexikóvárosi olimpia (1968), amikor félálomban hallgattam Novotny néha drámaian suttogósra fogott közvetítését arról, hogy a súlyemelőzseni Földi Imre Tokió után is második lett, kisebb testsúlyával nyert az iráni Nassziri.
Nem sírom vissza a régi időket, legfeljebb annyira, amennyire mindenkinek kedves a gyerekkora, de meggyőződésem, hogy nem árt, ha a képzelet, a fantázia is jelen van a meccsek figyelemmel kísérése során. Amennyire jó dolog (jó dolog?), hogy ma már mindent tudhatunk a legnagyobb klasszisokról (is), annyira hiányoznak, legalábbis nekem, a rejtélyek, a titkok. Volt abban valami varázslatos, hogy a lelátói pletykákból tudtuk meg mindazt, amit mostanság egyetlen kattintással internetes oldalak sokaságáról. A fülbesúgás nagy százalékban hiteles forrás volt, a pletykát hozó nem kockáztathatta a tekintélyét a lelátón. (Jövő héten is van meccs…)
Nem volt fizikai távolság a drukker és a futballista között, akinek kedve volt, kisétálhatott a legnagyobbak edzésére is, ám – mai kifejezéssel élve – kommunikációs szakadék létezett. Belső dolgokról csak szivárogtak a hírek, hatalmas botrány kellett ahhoz, hogy nyilvánosságot kapjon egy-egy ügy. Például, amikor 1971 nyarán az MTK-nál kilenc futballista sztrájkolt, leállt, tiltakozva edzőjük módszerei ellen. Ne higgye senki, hogy máshol nem voltak hasonló esetek, ám ezt az ügyet, feltehetően, mert csaknem egycsapatnyi játékosról volt szó, már nem lehetett titokban tartani. A mennyiség átcsapott minőségbe – hogy idézzem a kor kedvelt szlogenjét.
Mai világunkban a drukker és kedvencei között csak a kommunikáció teremt kapcsolatot. Nincsenek tabuk, a magánélet szentsége nem létezik, azzal a felkiáltással, hogy a sportoló közszereplő, mindent elébünk tárnak, amit csak megtudnak róluk. Még „munkavégzés” közben sem lehetnek egymás között, hogy a szünet után kivonuló vagy a kispadon ülő futballisták a kezüket a szájuk elé tartva szólnak egymáshoz, jellemző tünet.
Ilyen a modern kor, tudom, de – hiszik, nem hiszik – én nem vagyok kíváncsi minden apróságra, nem érdekelnek az intimitások. Ahogy elvárom, hogy engem se vegzáljanak olyan dolgokkal, amelyek csak rám tartoznak, úgy, (köz)szereplés ide vagy oda, kijár a védelem azoknak is, akikre egyébként kíváncsi a nép. Amúgy érdekes végigböngészni a híreket, többnyire a nevek miatt válnak érdekessé, s nem a tartalmuk jóvoltából. Ebben a műfajban az a kedvencem, amikor azt hallom, olvasom, hogy „kulisszatitkokat" tudhatok meg. Nos, ha már kiderült, és megtudhatom, akkor már csak logikailag sem lehet szó titokról, arról nem beszélve, hogy ma már a kulissza sem általános, legalábbis eredeti, színházi jelentése szerint.
De, hagyom a nyelvészkedést, inkább leszögezem, hogy a másik oldal (tehát akikről a hírek szólnak) sem ártatlan, a legtöbb megkérdezett csak szavakkal él, információval alig. Az őszinteség, pontosabban a valóságérzék pedig szinte ismeretlen fogalom. A dumával Dunát lehet rekeszteni – már bocsánat az olcsó szójátékért. Nézve, hallgatva a legnagyobb kudarcok után (is) megszólalókat, rendre az ifjúkoromban – a „viszonyok” miatt joggal gyakran – felcsendülő Fradi-nóta refrénje ugrik be, hogy ugyebár „akkor is győzünk, hogyha kikapunk”. Miközben én csupán egyetlen – megengedem, hétköznapi – kérdésre várnék választ: mi történt, és miért.
Eléggé messzire kerültem a londoni 6:3-tól és főként „a” Szepesitől, de elsősorban a világ robog, mégpedig elképesztő iramban. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy egész ország rádión hallgasson meccset, még a tévénézésben sem vagyok biztos, már az is nagyszerű, ha egyáltalán tudjuk, mi virtuális, s mi valóságos.
Azt egyébként tényleg nem árt tudni.
