Bessenyei György

AZ ESZTENDŐNEK NÉGY RÉSZEIRÜL

TAVASZ

Ez a természetet bölcsőbe mutatja,
Mellynek kisdedeit játszódva ringatja.
Mosolygással nézi zöldes öltözetét,
Virágokkal fűzi körül nagy kebelét.
A nap világára repdes plántáival,
Csendes szelek közt él nyájas fijaival.
Mint egy kicsiny gyermek, aki bölcsőjébe
Feloldatván szökdös anyjának ölébe:
Úgy tesz a szabadult természet tavasszal,
Melly aludván, most van ismét újulással.
A tavasz, e díszes szülő édesanya
Magát gyermekivel szépítni kívánja.
Nagy kedvességgel van kiderült ideje,
Zöld füvekkel borult játékos mezeje.
Virági lobognak kiesült térségén,
Mellynek a csendes szél jár egyenességén.
Szagoskodik széjjel, ajánlja illatját.
Gyémántszínre festi reggeli harmatját.
Virágos zöldségű völgyeket kerekít,
Mellybe igen kedves játékokat indít.
Híves patakokat ereszt az hegyekrül,
Örömöt, mosolygást hoz minden részekrül.
Lágymeleg egére pacsirtákat ereszt,
A zengésre bennek vidám kedvet éleszt.
Ezek a nap alatt csendesen lebegvén,
Mulattatnak mindent szépen énekelvén.
Alattok a szántók fütyörészve járnak,
S iga-marhájokra széjjel kiabálnak.

Az erdők zengenek víg madaraikkal,
Csördülnek gallyai futó vadaikkal;
Szép zúgó folyások szaladnak sok helyrül,
Vizek a virágos mezőkön elterül.
Itt a füvek között csak úgy csergedeznek,
Hol a kis madárkák csevegve ferednek.
Az hevült levegőég szüntelen mozog,
Látszik, hogy futkároz s erdők hegyin lobog.
Közte bujdosnak a lengedező szelek,
Szárnyán visznek sok jó virágszagot velek.
Mindenütt élesztik az újult világot.
Hívessé tesznek sok pázsitos árnyékot.

Az állatok széjjel fajzani készülnek,
Barlangba rejteznek és fészekre ülnek.
Párjokat keresik széjjel kiabálva,
Hol megfutamodnak, hol hallgatnak állva.
Csupa szerelemmé válik a természet,
Melly a tavaszba olly nyájason tenyészhet.
Látás, hallás, érzés a szívre rohannak,
S a szaglás ízléssel benne csavarognak.
Mindenfelé nevet a sok elevenség,
Valamit láthatsz, mind kies gyönyörűség.
Így mulat a tavasz vidult életünkkel,
Gyengén nyájaskodván érzékeny szívünkkel.

NYÁR

Ha múlik a tavasz, rá nyár következik,
Melly gyümölcseivel gazdagon érkezik.
Nem nagy gyönyörűség látszik formájába,
De a világ éled készített javába.
Nincsen gyermeki kedv koros személyjébe,
Éltes férfijúhoz hasonlít színébe.
Dologra kiáltja az emberi nemet,
Mellynek gyümölcsével újra ad élelmet.
Süti a nap heve mezei munkásit,
Hallhatni sok sarlók sebes harsogásit.
Emberek lepik el a térjeket széjjel,
Kik közt a szekerek járnak nappal, éjjel.
Hordja takarmányját minden, erejével,
Ki-ki áztatván azt sok verejtékével.
Tüzessen süt a nap, lankadnak erdeink.
Sárgulván pusztulnak kirablott mezeink.
Bágyadnak a füvek, fejeket lehajtják,
A nyárnak nagy hevét el nem hordozhatják.
Éget a meleg ég embert, barmot, füvet,
Izzadtan keresi minden a friss vizet.
A megszáradt térség végtére elpusztul,
Mellyre a sok baromnyáj egybe kitóldul.
Ki-ki elhordotta rólla takarmányát,
Kapuk alá zárván keresett vagyonát.
Mint egy csinos madárfészek, melly ezelőtt
Rendes üregjébe szép fijakkal megtőtt.
Egy ideig gazdag; de végre magábul
Eresztvén kincseit, üresen elpusztul:
Ekként gyümölcsivel a nyári mezőség
Pompáz, s utoljára lesz elpusztult térség,
Kóróji közt csak a sok kolompok dongnak,
Mellyek a legelő barmokrul hírt adnak.
Gyújtogatnak széjjel az henye pásztorok,
Pipáznak, danolnak, nincsen nehéz dolgok.
Ekként a mezőség elvesztvén javait,
Emberi nemünknek szünteti dolgait.
Azonban a csűrök koros gyermekekkel,
Körülveszik magok sok soros rendekkel.
Hevernek mellettek izmos asztagjai,
Eldűltek körültök megnyúlt kazaljai.
Pufog a tót széjjel csikorgó csépjével,
Izzad és küszködik a búza fejével.
Így a nyár megadván világának javát,
Őszül, s halálához készítgeti magát.
Zöldellik ugyan még néhol az erdőkrül,
S vidámnak is tetszik a kies berkekrül;
De öregségéhez mégis közel érvén,
Bágyad, a világnak adóját fizetvén.
Mint egy asszony, ki ha sok gyermekeket szül,
Megfárad, s véribe végtére lassan hül.
Így a nyár is magát ha kigyümölcsözte,
Idejét az ősznek általeresztette.

ŐSZ

A természet gyermek, s ifjú volt tavasszal,
Emberkorra jutott a gyümölcsös nyárral;
A deresült őszben öregszik meg végre,
Melly meglankadván jut erőtelenségre.
Szomorodik minden, ritkulnak az egek,
Hullott hó harmati ragyognak s jegesek.
Zúzmarával húznak be füveket, fákat,
Hideg ködök fedik a szőke halmokat.
A szél zuhogása nem hallik füveken,
Nemigen zöröghet a faleveleken.
Csak mormolva szalad a száraz ágakon,
Süvölt a térségbe tövisen s bokrokon.

Az egész természet meghalaványodik,
Színe az hideggel őszül s ráncosodik.
Csendesek erdeink, sárgulnak bújokba,
Hullatják levelek gondolkozásokba.
Mellyek, hogy szárazak, szüntelen csörögnek,
S a bujdosó széllel alá s fel repdesnek.
Hideg ősz párákkal gőzölnek a tavak,
Fejér fellegekkel borongnak az havak.
Minden terméseket takarnak a téltül,
Hogy ne romoljanak fagyosult szelétül.
Mező térséginkrül pusztulnak a vadak,
Erdőre, nádakra, bércekre nyomulnak.
A gondos természet megfáradt, szunnyadoz,
Javait kiadta; nyugszik már s álmodoz.
Fejér koporsóba fekszik nyugalmára,
Mellyet a tél készít néki halálára.
Így az ősz, őszítvén e nagy természetet,
Elmúlik, s utánna húzza a rút telet.

TÉL

Ez a komor állat borzas nagy szőrével,
Lompos, s messze nyúlik gyapjas üstökével.
Jeges harmat fénylik deresült szakállán,
Havas fergeteget hoz meg fagyott vállán.
A fellegek öszveszorítják magokat,
Hullatják hegyekre, völgyekre havokat.
Elordítja magát észak ez havakra,
Kergeti szeleit fagyos világunkra.
Bőgnek ezek széjjel, mivel nem heverők,
Jegesedik minden; sikoltnak az erdők.
Fúvások hányatnak a kietlenségen,
Hó repdes csak széjjel a puszta térségen.
Mindenütt nyargalnak az északi szelek,
Havas s jeges essők kavarognak velek.
A zúgó patakok fagyva megnémulnak,
Vastag jegek alatt szöknek, hol elfúlnak.
Harsognak a zajok folyóvizeinkbe,
Farkasok ordítnak puszta mezeinkbe.
Megholt a természet; temetése vagyon,
A tél takarítja, s azért lármáz nagyon.
Magas élő fájink kopasz gallyjaikkal
Küszködnek a szelek lármás csatáikkal.
Észak talán azért fújta ki fajzatit,
Hogy verjék le a föld megvénült magzatit.
De el nem érheti szeleivel végét,
Kineveti a föld rossz igyekezetét.
Felnyúlt bérceivel magas kőszálait,
Kebelébül széjjel kinőtt élő fáit
Gyökereknél tartva veti a szeleknek,
Hogy észak ne ártson harcával ezeknek.
Ekként teszi a tél mindenütt lármáját,
Aki csak eleven, érzi vele baját.
Fejérséget okoz földünk nagy térjének,
Hol az erdők barna színekkel hevernek.
A bércek teteje fejér homlokokkal
Fénylenek a napra, s ordas kőszálakkal,
Völgyekre lecsüggvén, éppen úgy tetszenek,
Mintha égbe s földbe a téltül szöknének.
Így a tél zúzzával világunk behúzza,
S az éhséggel hullott barmot széjjelnyúzza.
Nem zengnek erdeink szép madárszavakkal,
Csak csókák krákognak karón a varjakkal.
Nincsen gyönyörűség, a természet nyugszik,
Fagyos koporsója szüntelen havadzik.
Csak ablakainkrul nézzük egeinket,
S házi játékokkal tartjuk szíveinket.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

A BÉKÉTELENKEDŐ

TAVASZ

Ejnye, már az esztendőnek

Silány napjai eljőnek,

Itt a kedvetlen tavasz.

Locsos, pocsos minden napja,

Komor a bőjtmás hónapja.

Április csalárd, ravasz.

Sovány szelek süvőltése,

Száraz porral kerengése

Torkot, mellyet terhelő

Huruttal kerűl elő.

Kinek volna kedve benne!

Bárcsak hamar vége lenne

Únalmas óráinak.

Szemem bármerre tekintsen,

Sem gyümőlcse semmi nincsen

Kertem puszta fáinak.

Mit ér zőldje a szőlőnek,

Ha rajta fürtök nem nőnek,

Mit ér a bimbó, virág,

Ha körtvélyt nem nyújt az ág?

Barmaim, jaj, be soványok,

Elfogyott a takarmányok,

Már sem széna, sem mező,

Ezer az ember szükségi,

Nincs új, elfogyott a régi,

Majd kihúz az éhező.

Ó, bárcsak hamar nyár lenne,

E silány tavasz elmenne;

Uram! Uram! talán már

Nem is fog már lenni nyár!

NYÁR

Haj, haj, no! be elfáradtam,

Ugyan nagyon megizzadtam,

Adjatok egy kis vizet!

A nyári napnak hésége

Éltünk terhe, veszettsége

Csak, csak illyennel fizet;

Uram, szűntesd a héséget,

Mert magunkat is eléget.

Tikkasztó kánikulánk

Bűnünkért van csapva ránk.

Testünket alig bírhatjuk,

Lélekszakadva aratjuk

Ami kis termésünk jött;

Vetegettük hideg szélbe,

Most takarjuk forró délbe

Dudva és bogács között;

Amit e' még meg nem fojtott,

Szipoly és sáskaraj tojt ott,

S amit ez is meghagya,

Elsütötte a ragya.

A hosszú napnak terhétől,

A munka keménységétől

Csigázódik életünk.

Mégis mindezért végtére

Mi a szegény ember bére?

Aggunk s alig ehetünk.

Mennykő, villám és mennydörgés

Mind, amit nyer a könyörgés,

Forgószél és jégeső,

Ami a munkánkra jő.

ŐSZ

A fejem már majd megbódúl,

Annyi a gond, melly rámtódúl,

Érik a gohér nagyon.

Szintúgy félek még előre,

Ha ránézek a szőlőre,

A szüret s baj itt vagyon;

Restellek már ki is menni,

Eső esik, mit kell tenni,

Alhatnám is, de nem is,

Mozogni kén nékem is.

Most jőnek már, haj, most jőnek

A megaggott esztendőnek

Legkomorabb részei,

Borong, tolong a kedvetlen

Őszi felhő, és szűnetlen

Bugyognak lőcs cseppjei.

Bent ásítok, kint meg ázom,

Bent didergek, kint meg fázom,

Szomorú ősz, haj, haj, haj!

Benn is baj most, kinn is baj.

Bárcsak meleg napfény vólna,

Vagy kemény télre hajólna

Már ez a locspocs idő.

Mert most setét ködbe fedve

Sínlik az embernek kedve,

S azért hozzám más se jő.

De ha jő is, mit csinálunk?

Csak únalom lakik nálunk;

Most is bú és álom nyom:

Jaj be fáj a vékonyom.

TÉL

No eljöttél valahára,

Gyászos tél, a főld nyakára,

És az erszényt oldozod:

Együk most már munkánk bérét,

Igyuk saját testünk vérét,

Már az inséget hozod.

Igazán, hogy minél rosszabb

A te részed, annál hosszabb,

Életünkből majd fél rész

A te napjaidba vész.

Elrablod a kikeletnek

Tején hízott természetnek

Gyönyörűségit magad;

Mindent, amit a termékeny

Nyár s ősz adott a vidéken,

Fagyod tőlünk elragad.

Csak számodra munkálódunk,

Érted élünk és aggódunk,

S midőn mindent elragadsz,

Magad csak kedvet sem adsz.

Tömlöccé teszed szobánkat,

Kertünket és gyümőlcsfánkat

Zúzzal virágoztatod.

És azalatt nagy lármával

Kimormolsz szélhahotával

S jégfogad vicsorgatod.

Ne dúld fel minden kedvünket,

Enyhítsd megúnt életünket,

Bocsásd hozzánk a tavaszt,

Szívszakadva várjuk azt.