„Vannak egyes nyugati divatok, amelyek bizonyos mértékig nálunk is hatottak [...] és ezek egyike a cinizmus és a közöny a közéleti kérdésekkel szemben. Nyugaton ez párosul a vadnyugati-nadrág viselettel meg a hosszú hajjal, a borotválkozás elhagyásával. [...]
A vadnyugati nadrágokkal meg a szakállal meg a hajviselettel nem akarok foglalkozni. [...] Ami itt fontos, az az, hogy a párt, az ifjúsági szövetség nem divattervező cég és nem fodrászipari ktsz, és nem is kell az ilyesmivel foglalkoznia“
– jelentette ki Kádár János pártfőtitkár 1967-ben, a KISZ VII. kongresszusán.
Ma már furán hangzik, hogy a hajviselet, a divat, és konkrétan a farmer a legfelsőbb politikai fórumok témája volt (bár, amikor az irodalmi ízlés vagy mondjuk, a sportmezek kormánypártközeli iránymutatásaira gondolunk, talán nem is olyan fura), de az államszocializmus éber őrei vigyáztak, nehogy a kapitalista kultúra megmételyezze a magyar fiatalokat is.
A pártfőtitkári beszéd e téren már az enyhülést vetítette elő, hiszen korábban a farmer – ha a fogyasztói kultúra részeként értelmezzük – a hírhedt aczéli „3T“ elve (tilt-tűr-támogat) szerinti tiltott kategóriába tartozott. Hordása ugyanúgy, mint a hosszú haj és a szakáll akár rendőrségi vegzálást is vonhatott maga után – mondja Müller Fruzsina, Lipcsében élő kultúrtörténész. Kádár viszont a hatvanas évek végére felismerte, hogy a fiatalokat toleranciával jobban megnyerheti, mint terrorral, mondatait tehát egyfajta rendszerstabilizálásként is értelmezhetjük.
Csak azért is farmer
Müller a témában írt (eddig csak német nyelven megjelent) könyvének is azért választotta a Farmerszocializmus címet, mert a kutatásai azt mutatták, hogy a közkeletű gulyáskommunizmus és frizsiderszocializmus elnevezések helyett ez sokkal találóbb, hiszen a lakosság ellátásával kapcsolatban, főleg a hetvenes évektől a legfőbb téma a ruházat volt – és mindenekelőtt a farmer.
A hatvanas évek végétől tehát már minimum a tűrt kategóriába esett avadnyugati nadrág (nagyjából ebben az időben terjedt el a farmer elnevezés is). Ennek ellenére továbbra is gyanús nyugati életérzést kifejező ruhadarab volt, amelyben az iskolákba vagy a szórakozóhelyekre, koncertekre sokáig be sem lehetett lépni. Ez ügyben egyébként 1971. május 25-én Gyurkó László országgyűlési képviselő (író, újságíró, később Kádár életrajzírója) nyílt levelet intézett a KISZ KB-nak, amelyben a párt ifjúsági szervezetének vezetőit arra kéri, hogy a fiatalok farmerben is járhassanak az Budai Ifjúsági Parkba.
Tiltás ide, tiltás oda, a fiatalok Magyarországon is szerették a farmert, már az 50-es években is fel-feltűntek ilyen nadrágok. Hammer Ferenc szociológus számos „első farmerélmény-sztorit” gyűjtött össze, és ezekből az derül ki, hogy az első (többnyire használt) darabok 1956 utáni nyugati segélyszállítmányokban vagy rokoni ruháscsomagban érkeztek Magyarországra. Később nyugaton dolgozó szülők, sportolók, kamionosok hoztak haza menő nadrágokat, vagy Jugoszláviából sikerült beszerezni egy-egy darabot.
Az állam is próbálkozott: mint az ország első farmerboltját (jelenleg pedig a világ egyetlen Trapper mintaboltját) vezető Nádasi Sándor lapunknak elmondta, a Szöváru Nagykereskedelmi Vállalat megpróbált behozni farmerszerű vásznakat az országba, de az ezekből készült rossz minőségű ruhák nem arattak túl nagy sikert.
Ő viszont, korabeli „ügyes vállalkozóként” valahogy („némi csúszópénzzel–- de ez már úgyis elévült”) megszerezte a devizahiányban szenvedő országban a felsőruházati nagykereskedelemnek kiutalt valutakeretből behozható összes normális farmert, amivel így sajátos monopolhelyzetbe hozta az általa vezetett boltokat. És a jobb módú rétegek fel is vásárolták az összes nadrágot, dzsekit.
A hatvanas évek végétől már az volt a menő minden társaságban, iskolában, aki farmerban járt. A Hammernak írt vallomásokból kiderül, hogy ha valaki birtokolhatta ezt a kincset, rögtön menőnek számított, a figyelem középpontjába kerülhetett. A fiatalok Magyarországon is öltözködéssel próbálták meg kifejezni önállósulásukat szüleikkel szemben.
Magyar farmert mindenkinek
Aztán a tiltott és tűrt kategória lassan átfordult a támogatottba. Az állampárt már nem csak nem akart foglalkozni a divattal, hanem kedvezni akart a fiataloknak, segíteni kezdte a farmer terjesztését. Igen ám, de a szűkös valutakeret nem tette lehetővé a tömeges importot, a legjobb megoldásnak az tűnt, hogy Magyarországon is kezdjenek farmergyártásba.
Az 1977-es BNV-n mutatkozott be – bombasikerrel – a Trapper, amely nemcsak az országban, hanem az egész szovjet tömbben az első saját készítésű farmer volt. A terméket a Budaflax Lenfonó és Szövőipari Vállalat szakemberei fejlesztették ki. Mint Bencze Imre, a gyár akkori főmérnöke elmondta, nagyon örültek, hogy
„volt egy ilyen téma, amire rá tudtunk cuppanni. Ekkor már mindenki akarta, a fiatalok seregétől Kádárig. Meg kellett csinálni.”
Ám ez nem volt egyszerű akkoriban, a szövőgyárban ugyanis addig csak ponyvákat gyártottak, a felsőruházathoz szükséges anyagokra nemigen voltak felkészülve, új gépek vásárlásáról pedig a devizahiány miatt szó sem lehetett. Ennél még nagyobb gond volt, hogy nem tudták, hogyan is állítsanak elő kék vásznat. Az első próbálkozás annyi volt, hogy „itt a vászon, fessétek meg kékre, de rosszul, hogy kopjon!”. Végül el is készült az első ilyen vászon, de az csak a felületén volt kék: amikor egy ízben bemutatták a tévében, szinte kiröhögték őket.
Kiderült, hogy indigófesték nélkül nem fog menni. „Egy indigófestő gépsort beszerezni mintegy 40 millió dollárba került volna, a cégnek erre nem volt lehetősége. Akkor jött az ötlet, hogy a fonalat kell megvenni. (A vászon két fonalából csak az egyiknek kellett indigókéknek lenni, a másik sima fehér fonal volt.) Végül annyi devizát kapott a cég, amiből tudtunk venni Olaszországból indigófonalat. Innentől már – kisebb műszaki átalakítások után – elindulhatott a vászon gyártása.”
Mindenki farmert akart varrni
Megcsinálták az első 500 métert, amelyből már megvarrhatták a vásárban kiállított nadrágokat. A magyar farmer – amely pályázati úton kapta a Trapper (prémvadász) nevet – viszont akkora siker lett, hogy hamarosan félmillió, millió folyómétert rendeltek a csillaghegyi gyártól. Ezt nem is győzték teljesíteni, állandó hiány volt a farmervászonból. Ráadásul a ponyvára szakosodott gépeken még mindig nem lehetett megfelelő minőséget gyártani.
„Szereztünk egy mintadarabot egy olasz farmerból. Azt elkezdtük elemezni. Milyen pontosan a sűrűsége, mennyire kell koptathatónak lennie. Lemértük, hogy a megfelelő szövetvászon minimum 400 grammos, azt is megmértük, mekkora a szakítási szilárdsága stb.
Addig kísérleteztünk, hogy végül megcsináltuk az anyagot”
– emlékszik vissza a Budaflax egykori kereskedelmi igazgatója, Matyasovszky Géza.
Voltak még műszaki problémák – például az úgynevezett vetülés-beszakadások, és a táblásság –, a gyár mérnökei azon küszködtek, hogyan tudják ezeket kiküszöbölni. „3-4-szer vittünk mintát a Kermibe, hogy megkapjuk a forgalomba hozatali engedélyt. Egyszer valamelyik hivatalnok ismerősének összefogta a farmer a bugyiját, ezért hasaltunk el. De aztán bebizonyítottuk, hogy az olasz farmer is éppúgy fog.” Végül megkapta a termék a megfelelő papírokat.
Miután pedig látszott, hogy sikeres a magyar farmerprogram, a csillaghegyi gyár később megvásárolta az új rendszerű, úgynevezett ragadókaros szövőgépet is. Onnantól a minőséggel már nem volt probléma.
A vászon tehát megvolt, a következő lépés, hogy hol képesek megvarrni a nadrágokat, dzsekiket, szoknyákat, gyerekruhákat. Az első termékeket az EKIS Ruházati Szövetkezetben készítették, de volt varrodája a Budaflaxnak is (igaz, az hamar bezárt), rárepült a gyártásra a Május 1. Ruhagyár, illetve rengeteg más feldolgozóüzem is. Matyasovszky elmondása szerint „a Skála részéről Demján Sándor félnapos veszekedés után azt mondta, hogy az összes vásznat megveszi, de csak akkor, ha másnak nem adunk belőle. Nem mehettünk bele, mert akkor már a kezünkben volt hét másik szerződés.”
A gyárak – például a karcagi üzem – a termékekhez a Levi’s nadrág és dzseki szabásait koppintották le.
Keleti Chuck Norris a vörös csillag előtt
Mivel a hiánygazdaságban nem sok köze volt a reklámnak a kereskedéshez, igen különös volt több szempontból is, hogy a Trappert egy a maihoz hasonló marketingkampánnyal vezették be. Ennek az egyik fő figurája egy amolyan Chuck Norris-szerű szakállas alak (Kocsis Mihály kaszkadőr) talpig farmerban, westerncsizmában, aki hol semleges háttér előtt kacsintott a fogyasztókra, hol egy hatalmas vöröscsillagos 424-es gőzmozdonyon egyszerre népszerűsítette az amerikai életérzést és a kommunizmus dicsőségét. De volt, hogy lóháton, libegőn, vízisín vagy víz alól érkezett a képbe. És a – Sas István által rendezett reklámfilmekben – természetesen a kerek női idomokat is bevetették.
Emellett – ahogy Hammer írja – újsághirdetések jelentek meg a Magyar Ifjúságban, az Ifjúsági Magazinban, az Esti Hírlapban és a Fülesben. A rádióban a Petőfi adón hetente kétszer, a televízióban hetente háromszor sugároztak Trapper reklámot. A mozikban a híradó és a film között az egész ország láthatta a cowboyos reklámfilmet. Az Erkel színház függönyét a 78/79 évadban Trapper hirdetés díszítette. Magyarországon ruhaneműnek még sosem csaptak ekkora hírverést.
Számos szlogent gyártott például a „rímhányó” Romhányi József költő is, mint például ezt: „Trapper farmer tintakék, mint a kinti mintakép”.
Müller Fruzsina szerint ez az akkor valóban szokatlan reklámkampány kevésbé a politikai akaratot tükrözte, mint azt, hogyan próbált egy több évtizeden át tervgazdaságban, valódi reklám nélkül működő vállalat kitörni, újat mutatni.
| Mennyi az annyi? |
|
A Trapper árát természetesen központilag állapították meg. Egy Trapper ma 11 500 forint, az átlagfizetés bruttó 297 017 forint, egy kiló kenyér (olcsón számítva) 300. Azaz 1980-ban az átlagfizetésből mintegy 6 darab Trapper jött ki, 2018-ban (200 ezer nettóval számolva) ennek körülbelül hatszorosa. Egy Trapper árából viszont 1980-ban 166, 2018-ban csak 38 kiló kenyér jön ki. |
Dübörgött a Trapper
1978-tól tehát mindenki Trappert akart gyártani és (majdnem mindenki) hordani. Mivel a Szovjetunióban is bemutatkozott a termék, ott is kielégíthetetlen érdeklődés mutatkozott a farmertermékek után. 1977 végéig összesen 500 méter készült el, egy évre rá ezerszer ennyi, a következő években már mintegy évi 1,5 millió méter, de ennek az első években a sokszorosa is elkelt volna. Így is 1,3-1,4 millió darab nadrág készült az országban, ennek egyharmada szovjet exportra.
300 forint volt a vászon métere, de mivel mindenki (különböző maszek varrodák is) készíteni akarták a slágertermékeket, erre még 100 forint jattot is rá kellett fizetniük Nádasi szerint. Miután egyre jobb lett a minőség és a kereslettel sem volt probléma (annyira, hogy mondjuk a Szovjetunióban egy színes tévét lehetett venni egy feketén eladott nadrág árából, de más kelet-európai országban is jó üzleteket lehetett kötni a Traperral), egy idő után a Budaflax már a Lee Cooper márkának is szállította a vásznat.
És tulajdonképpen ez alapozta meg a Trapper aranykorának végét. Bár ugyanabban a gyárban készült a Lee Cooperhez és a Wranglerhez használt szövet is (igaz, Matyasovszky szerint jobb minőségben, és a cég minőségellenőrei a feldolgozóüzemekben is havonta megjelentek), de a külföldi nadrág menőbb volt, mint a magyar.
Ekkor már sok helyen a „Trapper farmer drága kincs, jó ha van, de jobb ha nincs”szlogen dívott. Ráadásul egyre több Levi’s terméket is behoztak az országba, már a boltokban is lehetett kapni. A magyar farmer napjai (majdnem) leáldoztak a 80-as évek végére.
1990-ben a gyárat három hónap alatt privatizálták, a gépeket eladták, majd az egész csarnokot lebontották. (A Budaflax végelszámolását hivatalosan végül2008-ban fogadták el.) Ma már csak egy HÉV-megálló neve őrzi, hogy egykor itt volt a Lenfonó.
Újjászületés
A Trapper védjegyet 1978-ben adták ki, és amikor az tíz év múlva lejárt, Nádasi Sándor (két év türelmi idő után) megszerezte, de közben már szintén e néven magáénak tudta a Trapper felsőruházat védjegyet is. És nem is hagyja feledésbe menni a márkát. 1991-től van Trapper mintaboltja, amely jelenleg is üzemel Budán.
„Éljen a Trapper! 61 éves leszek, de ez az első, Dzsessz!!! Éljen, aki csinálja!” – ilyen üzenetek olvashatók a Fő utcában található mintabolt vendégkönyvében. A Nádasi és fiai által vezetett üzletben ma már olasz és brazil anyagokból varrt nadrágok, dzsekik találhatók. Az üzletvezető szerint a termékeik minősége kiváló, egy nadrágot 5-8 évig is el lehet hordani, nem olyanok, mint a néhány év alatt tönkremenő távol-keleti áruk. Egyelőre nem tud felmutatni a bolt olyan a retrohullámnak köszönhető sikereket, mint a Tisza cipő, de stabil vásárlói köre van.
„Egyenes, répa – ez a kettő fazon van ma is, a csőre nem mentem rá” – mondja Nádasi.
A két ma már idős mérnök pedig, akiknek a magyar farmert leginkább köszönhetjük, nem gazdagodott meg a farmerprogramon, a pártállam gazdasági körülményeinek logikájába ez nem is fért volna bele, de azt mondják, ők máig büszkék a Traperra.
„Nekünk szakmai elégtétel volt, hogy meg tudtuk csinálni, ami akkor elég volt. Nem kaptunk érte semmi pluszt.
Az lelkesítette csapatunkat, hogy szerény körülményeink ellenére a keleti blokkon belül a mi kis országunk tudott igazi nyugati színvonalú áruval örömöt varázsolni a fiatalok arcára” – mondja Bencze Imre.
