VISSZASÍRJA A VÖRÖSTERRORT A BALLIB ÉRTELMISÉG

Szinte a teljes esztendő a dicsőséges Tanácsköztársaság 50. évfordulójának jubileuma jegyében telt el 1969-ben. Az egész országra kiterjedő ünnepségsorozaton megyékre, településekre lebontott eseményekkel, kiadványokkal ünnepelték, hogy a Szabó Ervin könyvtárigazgató által kiművelt kommunista csürhe 133 napon keresztül irtotta a magyarokat, a rémuralom pedig egyenesen belesodorta hazánkat a trianoni országvesztésbe. A megemlékezések igazi fénypontja volt, amikor az a páncélvonat is körbejárta az országot, amellyel a Lenin-fiúk 1919-ben meglátogatták a vidéki településeket, és jaj volt ott, ahol megálltak.

2018. március 22-én az ELTE tanulóit a Társadalomtudományi Kar honlapja, Facebook-oldala és hírlevele egy látszólag szakmába vágó tárlatra invitálta március 28-ra a Kassák Lajos Múzeumba, Óbudára. Az intézmény a jobboldal által is elfogadott kommunista Kassák Lajosról van elnevezve, akinél – miután a diktatúra egyik szellemi irányzatát öntötte művészeti formába – szintén szigorúan el kellett választani a művészeti munkásságát a vállalhatatlan tevékenységétől.

Ráadásul az avantgárd jobboldalon is sok csodálót vonz, például L. Simon László korábbi kulturális államtitkárt, aki avantgárd verseket ír. Ezeknek értékelésébe igazán nem mennénk bele, olvassák el, tény viszont, hogy a szocialista-liberális kultúrpolitikának is elnyerte a tetszését, így aztán József Attila-díjat kapott érte, sőt a kötetei megjelenését is támogatták. Erre hivatkozva nemrég L. Simon úr elmagyarázta, hogy az irodalomban és a kultúrában nincs is kirekesztés, hiszen őt is díjazták anno a balliberálisok.

Visszatérve a Kassák Múzeum tárlatára, az intézmény vezetői úgy látták: 2018-ban eljött az idő arra, hogy a jobboldali diktatúra alatt illőképpen emlékezzenek meg a dicsőséges 1919-es magyarirtásról, hiszen ki tudja, mikor kerül megint sor ilyesmire, legalább az emlékekben maradjon fenn e nagyszerű esemény. Miután a szocialisták korábban elprivatizálták a páncélvonatot, az árát pedig ellopták, így azzal már nem lehetett országos turnéra indulni.

Ráadásul az elvtársak vidékről is kiszorultak, így nem maradt méltóbb hely, mint Budapest, ahol kipattant a vörös szikra. A hitelesség sem szenved csorbát, hiszen a Csapd le, csacsi! című klasszikus filmben látott és illegalitásba vonult munkásőrség szerencsére sikeresen átvészelte az elmúlt évtizedeket, őrizte a lángot, az eszmét, a tagjai időközben avantgárd művészekké váltak. Az avantgárd ember pedig igazi túlélő fajta, a muslicával együtt vészelné át a legpusztítóbb atomtámadást is, mit neki egy kis fideszes diktatúra.

És mi is lehetne szebb feladata az avantgárdnak, mint visszanyúlni a gyökerekhez, a kommün rémtetteit mentegetni, az ideológiáját megvédeni és a Tanácsköztársaságon nosztalgiázni. Amúgy is ez az igazi művészet. Már csak az alkalmat kell megtalálni, a jobboldali kulturálisintézmény-vezetők ugyanis garantált pénzesővel honorálják ezt a művészi teljesítményt. Az 1919-es szolnoki mészárlás évfordulója talán nem a legjobb apropó, de a május 1-jén vörösbe öltözött Budapestre való emlékezés milyen csodás téma – főleg ha három hónapig tart!

Ugyanis 1919. május 1-jén az uralmuk végén járó gyilkosok még rendeztek egy igazi show-t Budapesten, a magyar történelmi köztéri szobrokat letakarták, lefedték, helyettük pedig a munkásmozgalmi világot jelenítették meg – ahogy akkoriban a megdöbbent emberek mondták: vörös rongyokba öltöztették a magyar fővárost. Avantgárd művészek tehát nemrég megfejtették, hogy ez olyan rendkívüli esemény volt a magyar kultúrában, amiről a nagyközönség sem maradhat le. És persze közeledtek az idei országgyűlési választások is. Ráadásul most sem tudunk kifogyni a szerencséből, akadt egy igazi magyar hazafi, aki pénzt, fegyvert, paripát adott a bolsevik mementó feltámasztására.

A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) március 28-i kezdéssel a fennhatóságába tartozó Kassák Múzeumban Albert Ádámmal olyan tárlatot rendeztetett, amilyet még a Rákosi-éra alatt szocializálódott keményvonalas bolsevikok is méltán megirigyelhettek volna. Igazi életbiztosítás arra, ha esetleg bukik a Fidesz. A címe: „Minden a miénk!” Itt sincs zsákbamacska, elvégre ez kettős áthallás, jól illik a képzőművészetben uralkodó állapotokra.

Sőt a tárlathoz kapcsolódóan egy Sinkó Ervin-idézettel kerülhetünk közelebb a baloldali gondolkodáshoz: „Amíg maguk a művészetről és metafizikáról fecsegnek, addig egy becsületes bolsi még csak vitázni se fog magukkal. A mi számunkra maguk éppoly halottak, mint a metafizikájuk meg a művészet” – írja rólunk, magyarokról ez a nagyszerű bolsi.

A tárlatot Böcskei Balázs politológus, az ELTE oktatója nyitotta meg, aki nemcsak méltatta a Tanácsköztársaságot, hanem megfogalmazta azon vágyát, miszerint bízik e nagyszerű kor visszatérésében.

Mint mondta: „A forradalom telezabáltat reménnyel, az addig el nem gondolható valóságával, az alul lévők szürkeségnek ábrázolt kétségbeesését a vörös magabiztosságával váltja fel. […] A Tanácsköztársaság 133 napjában, benne annak május elsejéjével, olyan utak vezettek, amelyekről ha letértünk, egy másik odavezető útra lépünk. Mert ha jel és jelentés összhangjában akarunk élni, úgy irányítanunk kell a várost. Nem színezésére, hanem átvételére kell törni és törekedni. […] A radikális politikai cselekvés, úgymint 1919. május elsejének valósága, a városi térbe nyúl bele és rendezi át, és azzal az elrabolt időt veszi vissza. […] Minden aszinkronitás a forradalom eljövetelének idejét tolja ki. Először csak az idejét, aztán a reményét. Ezt tudták azok is, akik tanácsköztársaságira építettek át egy, a radikális értelemadás zaklatottságától védett fővárost. Radikálisan kellett belépni a térbe, fel kellett tépni a város húsát. […] Holnap, de lehet még ma, órák kérdése talán, a lenémított álmok után a kérlelhetetlen tér- és idővisszafoglalók, az ordító normalitás vágyában tobzódó megingathatatlanok jönnek. Így járd ma még a várost, így csodálj mindent, mi nem érted van. Hamarosan rossz emlék lesz mindaz csupán.”

Amíg önök is ábrándozva várják az új Tanácsköztársaságot, elmondjuk, hogy ezt a nagyszerű tárlatot az összes állami támogatásból működő kulturális portál népszerűsítette. Sőt a PIM is mozgósítva lett a bolsevizmus szép emlékű bemutatására. Proletárdiktatúra az Andrássy úton címmel többször is kerékpáros túrát hirdettek, de június 16-án – nem hiszik el! – családi napot szerveztek a kommün diadalittas napjainak a bemutatására, amelyen múzeumpedagógiai foglalkozás és kurátori tárlatvezetés volt, Csatlós Judit közreműködésével.

Sokan milyen jó családi történeteket tudtak mesélni arról, amikor a nagypapa vagy a dédi irtotta a magyarokat, azok voltak ám a szép napok!

És most az hiszik, nem tudjuk tovább fokozni.

Mit szólnának egy, a Tanácsköztársaságot népszerűsítő könyvhöz, természetesen prémiumkiadásban, elvégre mire legyen pénz, ha nem erre? Biztos, ami biztos, angol nyelven is kiadták, hiszen mégis csak el kell látni információval az ide utazó külföldieket. Felelős kiadó: Prőhle Gergely. Finanszírozó: a magyar állam. Rangos bemutatója is volt a kötetnek június 29-én. A kiállításhoz kapcsolódó könyv még részletesebben avat be minket a munkásmozgalom dicső napjaiba. Timár Katalin azt írja: „Május 1-jén valóban az akkor létező – és nemcsak politikai, hanem esztétikai értelemben is elavult, sőt retrográdnak mondható – köztéri művészeti »valóság« megváltoztatására tettek kísérletet az ünnepség szervezői.”

Tehát például a Hősök terén magasodó magyar hősök alakja retrográdnak mondható. Tudjuk, ma is sok honfitársunkat kiveri a víz, ha meglátja ezt a kompozíciót, amely, ugye, esztétikai értelemben is elavult.

Timár szerint azzal, hogy vörösbe öltöztették Budapestet, kifejezetten avantgárdnak tekinthető program valósult meg. 1919 áprilisában tehát „részben késő feudális, részben kapitalista, kispolgári viszonyokat szimbolizáló esztétikai »műtárgyak« lehetőség szerinti eltüntetéséről volt szó.” Hozzátette: „A párizsi kommün még a Tanácsköztársaságnál is rövidebb ideje alatt fogalmazták meg a művészek a »közösségi luxus« ideáját, azaz a művészi és fizikai munka azonos elismertségének igényét, mely az 1930-as években Benjaminnál és társainál, majd a ’68-as májusi eseményeknél újra előkerül. Várjuk újabb felbukkanását!”

El tudják képzelni, milyen jó lenne? Szellemi utódok lennének hozzá. Alkalmasint a könyvben publikáló Katona Anikó ifjú történész a kiváló példája annak, hogy ma is ki lehet jönni az egyetemről az 1950-es évek szellemiségével. Nyilván jó tanárai voltak, a kötetben megjelent írása ugyanis semmivel nem gyengébb, mint Andics Erzsébet, a legvonalasabb bolsevik történész korabeli tanulmányai. A pályakezdő kolléga Bíró Mihály proletár művész életútját mutatja be, aki Szamuely kedvenc grafikusa volt, az ő plakátjai borították be a várost, és ő volt a művészeti vezetője a május 1-jei ünnepségeknek. A Bírót méltató hosszadalmas írásból kiderül a régi bolsevik toposz: „az 1910-es évek elején forradalmi volt a hangulat Budapesten”.

Szamuely kifejezetten pozitív megítélésén miért is csodálkoznánk, csak Bíró életútján szomorkodhatunk, akiről megtudjuk: pályája a kommün idején teljesedett ki, de „A tanácsköztársaság leverését követően menekülni kényszerül, honvágy, nélkülözés és betegség lett a sorsa. Az emigráció első állomása Bécs volt, ahol megjelent a Horthy című, a fehérterror borzalmait bemutató mappája.” Katona Anikó elmeséli nekünk, hogy Bíró kiváló munkáit Horthy Miklós hatalomra jutása után viszont a bűnbaknak kikiáltott rendszer megjelenítésére használták.

Az ifjú történész keserűen írja le, hogy a Tanácsköztársaság azonban csak 133 napig tartott. Viszont örömmel állapítja meg, hogy a Bíró által megrajzolt jelkép nem tűnt el, nagyon is él: újabb és újabb formában és kontextusban tűnik fel. Felhasználta egy kampányában a Greenpeace, és a közmunkások szakszervezetének logóján is szerepel – tehát aktívan politizál ma is. Már csak a Szamuely–Cserny-féle Lenin-fiúk csapata hiányzik, tesszük hozzá mi.

Egy másik szerző, Csatlós Judit szerint a Tanácsköztársaság a meggyőzés mellett a jakobinus történelmi hagyományba illesztette be a megvalósítani kívánt társadalmi modellt, és egy olyan retorikát hozott létre, amely hitelesen közvetítette a radikális baloldali politika üzeneteit. Timár Katalin a bevezetőben így jellemzi a magyar kommünt: „A Tanácsköztársaság már a nevében is hordozta azt a társadalmi-politikai szervezési modellt, mely a közösséget részesítette előnyben az individuummal szemben.”

Hallgassuk meg erről a legavatottabbat, magát Szamuely Tibort két idézettel: „Meg akarom mosni kezemet, mert hullaszagú.” Bővebben így írja: „A hatalom a mi kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. […] A vértől nem kell félni. A vér acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommün világához elvezet minket. […] Aki öklöt emel fel a proletariátusra, az aláírta a saját halálos ítéletét. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát.”

Ha rajtuk múlik, meg is tették volna. Csak még várniuk kellett három évtizedet. De ezekről és az előzményekről egy szó sincs sem a tárlaton, sem a könyvben, mert hát ezeknek mégis csak a Tanácsköztársaság politikai és esztétikai igazolási kísérlete volt a célja.

Prőhle Gergelyt június 27-én azzal konferálták fel a Klubrádióban, hogy „kezdetben még Wass Albertről akart kiállítást rendezni, ám hamar rájött, hogy az igazi értékes kultúra baloldalon van, ezért szerepelteti előszeretettel ezt az oldalt az általa vezetett intézményben”. Úgy látszik, főigazgató úr kicsit továbbfutott a bal oldali vágányon, így juthatott el a könyékig véres kezű Kun Béláig és Szamuely Tiborig.

A szerző újságíró

https://magyaridok.hu/velemeny/visszasirja-a-vorosterrort-a-ballib-ertelmiseg-3271613/