Arany János:
Honnan és hová?

Mily rövid az élet!… 
Mint hullócsillag futása, 
Mely földünk körébe jutva, 
Lángra gyúl, és tűz-barázdát 
Írva elszalad, gyorsabban, 
Mint egyet pillantanál. 
Útja honnan jött? hová visz?… 
Míg sötét volt, s ujra az lesz, 
A világ-ür végtelenjén 
Hol bolyongott? és hová fog?… 
Ki tudná megmondani! 
Míg tündöklött, addig élt. 

S honnan jössz te, lélek… 
Mely csak e föld gőz-körében 
Vetve lángot, addig fénylel, 
Amig éppen áthaladsz; 
Bölcsőd és sirod homály. 
Akkor lobbanál-e föl csak 
Az állatban, s véle múlsz el?… 
Vagy jövél a végtelenből 
Ismeretlen, hosszu pályán, 
S visszatérsz azon megint?… 
Oh, ha nem volt, és ha nincs 
E parányi csillogáson 
Innen és túl folytatás: 
Mily rövid az élet! – 

Megfelelsz te, lélek. 
Volt idő, mikor tagadták 
A futamló csillagot: 
Semmi az, csak földi pára, 
Lobban, és fut, és el-ég. 
Most a szellemet tagadják: 
Semmi az, csupán anyag, 
Agyvelő, vér és ideg 
Összhatása, mely azonnal 
Véget ér, ha szétbomol 
Agyvelő, vér és ideg. 
Az anyag a halhatatlan: 
Fűben-fában újra éled, 
Összetársul, meg elszéled 
Mindörökké, szakadatlan; 
Hanem e feltámadást 
A szellem nem éri meg: 
Ez üres hang, nincs sehol, 
Puszta réme ferde agynak, 
Mílyet századok ránk hagynak – 
S csak zavarja a tudást. 

Oh, ti, akik jobb felemnek 
Már e földön mély sírt ástok: 
Oly bizonyos hát tudástok, 
Hogy helye sincs védelemnek? 
Nem mond ellen az a szellem; 
Mely kutat, hogy támaszt leljen 
Megtagadni önmagát? 
S nem rettegné, ha meglelte 
– Mit tudása így teremte – 
Azt az örök éjszakát?… 
Ah, jobb volna kissé várni, 
Nehogy úgy találjon járni 
Az a híres tudomány, 
Mint ama gyors fénnyel jára, 
Mit csillagnak vélt a golyhó, 
Ő azt mondá: csak gyúlt pára: 
S ím, ma áll, hogy égi bolygó – 
Mi lehet még ezután? 

Ami annyi szívbe oltva 
Élt világ kezdete olta; 
Mit remélt a hindu, párz; 
Amért lángolt annyi oltár, 
Zengett Szíonon a zsoltár: 
Hogy nem addig tart az élet 
Míg alant a testbe' jársz; 
Hanem egykor újra éled, 
S költözzék bár fűbe, fába 
Vagy keresztül állaton: 
Lesz idő, hogy visszatérhet 
Régi nemes alakjába, 
Megtisztúlva, szabadon; 
Vagy a „boldogok szigetjén”, 
Mint hivé a boldog hellén, 
Vagy az üdvezűltek helyén, 
Mint reméli keresztyény, 
Lesz dicsőbb folytatása: 
Én ezt meg nem tagadom. – 

Mit hisz a tudós? ő lássa, 
Földi pályám' ami nézi: 
Annak immár vége lesz, 
Vissza senki nem idézi; – 
S rövid foglalatja ez: 

Mély homályban, éjfél tájban, 
Kis fény is ha nagynak tetszik, 
Hogy a föld körén bolyongtam: 
Egy barázdát én is vontam. 
Az emberek ráveték 
Pillantásukat egy percig, – 
S egy tudós tán megfigyelt 
És lapjára, sok száz jelhez 
– Ahogy csillagfutást felvesz – 
Könnyed, vékony karcolással 
Rólam is tőn némi jelt, 
Mire reggel ő sem ismer; 
S összevéti annyi mással 
A jövendő nemzedék, 
Mely se kérdi tán, se tudja, 
Nem is igen lesz rá gondja: 
Hogy itt éltem, s a tömegben 
Én is lantot pengeték. 

1877 júl. 14