Arany János: Honnan és hová?
Mily rövid az élet!… Mint hullócsillag futása, Mely földünk körébe jutva, Lángra gyúl, és tűz-barázdát Írva elszalad, gyorsabban, Mint egyet pillantanál. Útja honnan jött? hová visz?… Míg sötét volt, s ujra az lesz, A világ-ür végtelenjén Hol bolyongott? és hová fog?… Ki tudná megmondani! Míg tündöklött, addig élt.
S honnan jössz te, lélek… Mely csak e föld gőz-körében Vetve lángot, addig fénylel, Amig éppen áthaladsz; Bölcsőd és sirod homály. Akkor lobbanál-e föl csak Az állatban, s véle múlsz el?… Vagy jövél a végtelenből Ismeretlen, hosszu pályán, S visszatérsz azon megint?… Oh, ha nem volt, és ha nincs E parányi csillogáson Innen és túl folytatás: Mily rövid az élet! –
Megfelelsz te, lélek. Volt idő, mikor tagadták A futamló csillagot: Semmi az, csak földi pára, Lobban, és fut, és el-ég. Most a szellemet tagadják: Semmi az, csupán anyag, Agyvelő, vér és ideg Összhatása, mely azonnal Véget ér, ha szétbomol Agyvelő, vér és ideg. Az anyag a halhatatlan: Fűben-fában újra éled, Összetársul, meg elszéled Mindörökké, szakadatlan; Hanem e feltámadást A szellem nem éri meg: Ez üres hang, nincs sehol, Puszta réme ferde agynak, Mílyet századok ránk hagynak – S csak zavarja a tudást.
Oh, ti, akik jobb felemnek Már e földön mély sírt ástok: Oly bizonyos hát tudástok, Hogy helye sincs védelemnek? Nem mond ellen az a szellem; Mely kutat, hogy támaszt leljen Megtagadni önmagát? S nem rettegné, ha meglelte – Mit tudása így teremte – Azt az örök éjszakát?… Ah, jobb volna kissé várni, Nehogy úgy találjon járni Az a híres tudomány, Mint ama gyors fénnyel jára, Mit csillagnak vélt a golyhó, Ő azt mondá: csak gyúlt pára: S ím, ma áll, hogy égi bolygó – Mi lehet még ezután?
Ami annyi szívbe oltva Élt világ kezdete olta; Mit remélt a hindu, párz; Amért lángolt annyi oltár, Zengett Szíonon a zsoltár: Hogy nem addig tart az élet Míg alant a testbe' jársz; Hanem egykor újra éled, S költözzék bár fűbe, fába Vagy keresztül állaton: Lesz idő, hogy visszatérhet Régi nemes alakjába, Megtisztúlva, szabadon; Vagy a „boldogok szigetjén”, Mint hivé a boldog hellén, Vagy az üdvezűltek helyén, Mint reméli keresztyény, Lesz dicsőbb folytatása: Én ezt meg nem tagadom. –
Mit hisz a tudós? ő lássa, Földi pályám' ami nézi: Annak immár vége lesz, Vissza senki nem idézi; – S rövid foglalatja ez:
Mély homályban, éjfél tájban, Kis fény is ha nagynak tetszik, Hogy a föld körén bolyongtam: Egy barázdát én is vontam. Az emberek ráveték Pillantásukat egy percig, – S egy tudós tán megfigyelt És lapjára, sok száz jelhez – Ahogy csillagfutást felvesz – Könnyed, vékony karcolással Rólam is tőn némi jelt, Mire reggel ő sem ismer; S összevéti annyi mással A jövendő nemzedék, Mely se kérdi tán, se tudja, Nem is igen lesz rá gondja: Hogy itt éltem, s a tömegben Én is lantot pengeték.
1877 júl. 14
|