Payday Loans

Keresés

Arany János: Bolond Istók PDF Nyomtatás E-mail
2008. augusztus 10. vasárnap, 08:56
BOLOND ISTÓK  

1850 - 1880


--------------------------------------------------------------------------------

Első ének  


(1850) 

Bolond Istók bekukkan a világba s megkezdi vándorlását.



Kedvem van énekelni (ritka kedv
Egy idő óta!) s ami több, vigat,
Vagy víg-szomorkást, melyben játszi nedv
(Humor) nevetett s olykor szívre hat.
Ám lássa múzsám, hogyha belekezd
Bolond Istókként, és belészakad
A legderekán, vagy már kezdetin is,
Mielőtt alányomhatta volna: finis. 



Szeretem én langy május-reggelen
A permet-essőt, mely gyéren aláhull,
Csillámfonalkint, a dörgéstelen,
Napszűrte felhők tiszta fátyolárul,
Midőn a tájnak élénk zöldje lenn,
A szőke fényü légből visszahárul
És sárgazölddé lesznek a sugárok,
Melyekben a kelő nap átszivárog. 



Szeretem a hölgy szép szemét, midőn
Egyszerre könnyet hullat és mosolyg,
S a még le nem simult bánatredőn
Félénk örömnek kétes lángja bolyg.
Szeretem, hogyha - mint tavasz-mezőn
Árnyékot napfény - tréfa űz komolyt:
Ez a hullámos emberszív nedélye:
Halandó létünk cukrozott epéje. 



Szeretem nézni (bár lábam ügyetlen)
Komoly-vig táncod, keleti fajom:
Mikor feljajdul rátermett kezekben
A hegedű s méláz a cimbalom;
És olykor a bú fátyola lelebben
S kiront a jókedv táncban és dalon:
Egy élet e tánc, melyben lélek a dal:
Kevés öröm, vegyítve sok bánattal. 



Hanem dologra. Kit s mit akarék
Megénekelni csak? Tudj' a manó,
Hiszen nem is gondoltam arra még;
Pedig, könyörgök, azt előre jó
Megtudni mégis: ki az a derék,
S mi rajta megénekleni való,
Mielőtt az ember a jámbor papirra
Tiz vagy tizenkétszáz verset leirna. 



Hogyan kezdém hát? lássuk ott elül.
"Kedvem... szomorkást... jászti nedv..." Igen;
Tovább! talán még hősem is kerül:
Ahá! Bolond Istók: ez jó nekem!
Istók, szerény név, s rája címerül
Az a Bolond szó illik képtelen:
Gyöngynév! s mi terjedt fogna lenni, ha
Viselné az egész familia! 



Megvan. Tehát Bolond Istók. Legyen.
Bár hősi tette most nem jut eszembe,
S a monda sem fog rá semmit, egyen
Kivül: mikor bekukkant Debrecenbe,
De hát azért én lantom letegyem?
Nem én! neki gyürkőzöm jóhiszembe:
Nem ő az első, kinek érdemét a
Hisztórikus csinálja, vagy poéta. 



Különben én igazságos leszek,
Más érdemét Istókra nem ruházom:
S ha mit netán az övéhez teszek,
Kárt amiatt másik bolond ne lásson.
Éljen, ki nagy bolond volt, mint ezek!
No már, az első versben kér'm alásson
Nem Istók, hanem Hűbelé Balázs
Érdeme volt a mindenbe kapás. 



Evvel tartoztam a históriának.
Könnyült kebellel most jerünk odább:
Ki volt Istók? szüléi kik valának?
Ki nagy-, szép-, ős-, déd-apja s így tovább?
Bohó kérdés! otromba egy kivánat!
Hát tudom én minden feje-fokát?
Annyit tudok, hogy első e családfán,
Ki magát lóvá hagyta tenni: Ádám; 

10 

S hogy föl nem vette a családnevet,
Annak oka, mert nem volt még divatban,
Vagy szégyenelte kissé, meglehet,
Ádám apó; de az mindegy; miattam
Viselje bárki azt, amit szeret,
Az igaz név előbb-utóbb kipattan,
S minél több névvel és címmel takarják,
Annál hamarébb kiüti a szarvát. 

11 

Ezt sem azért mondám, hogy vele bántsak
Valakit - oh dehogy! távol legyen!
Ahhoz konyíték félvállról csupáncsak
(Mit nem vehetni tőlem rossz neven),
Hogy ünnepelt hősem nem áll magán csak,
Mint egy bitófa, a lét-ösvenyen,
Hanem vannak szerelmes rokoni -
S széles családja mindenütt honi. 

12 

Egyébaránt becsületére válik,
Hogy, amikép bölcsőben fölvevé,
Ő e nevet viselte mindhalálig,
Nyiltan, anélkül hogy szégyenlené:
De a többi rokonja, mind egy szálig,
Titkolja és még rá'dásul kevély...
Mondják, e földön nincs elégedés:
Ki zúgolódik hogy... esze kevés? 

13 

Azt még Bolond Istók se tette, mert
(Négy szem között) nem volt hozzá esze,
S ha olykor ő valamit feltekert,
Az nem az ész volt, csak helyettese,
Egy töksi homlok, mint a szénakert
Indái közt az órjás csemege,
Melyről aligha fogná phrenelóg
Jóslani, hogy belőle zseni lóg. 

14 

Nincs ostobább, mint a külső idombul
Belbecsre vonni következtetést;
Megengedjen dr. Gall, de bolondul
Keresi hajszálak közt az észt,
(A dinnye az csak, mely úgy jó, ha kondul,)
S nem mindig hősi termet ad vitézt:
Például, ott van a kis törpe lengyel,
Szegény! ő meglehetős majom-ember. 

15 

Ki éneklendi meg dicső csatáit?
S ki hallja meg a költő énekét?...
Azonban Istókhoz térnem muszáj itt,
Nem is kerítek ily nagy fenekét,
Pegazusom még most szépen leszállit,
De, ha tovább sarkantyuzom, le-vét:
Jobb lesz tehát gyalog sétálnom addig,
Hol hősem első nyikkanása hallik. 

16 

Füstös vityilló gunnyaszt egyedül
Puszta-középen, mint egy vén banya,
Ki gombolyagba töpörödten ül
S élére áll födetlen kóc haja;
Két asszu kar az oszlop kétfelül,
Melyekre lebókol a csősz tanya:
De mellyik tartja egymást: oszlopok
A kunyhót? vagy viszont? kétes dolog. 

17 

Midőn azt mondom: "tartja" annyi mint-
Ha mondanám: "tartotta, egykor, régen":
Mert már biz annak híre-hamva sincs:
Nem úgy csinálták, hogy örökös légyen.
Palotát épit a dús, kéjekint,
Századok élte van szilárd kövében:
De ő csak egy szú, féreg, vagy penész,
Mely egydarabig őröl, váj, tenyész, 

18 

Avval kimúlik. Oh mért örökíted
A halandóság emlékezetét
Halandó ember? és mért nehezíted
Az elválást attól, mi nem tiéd?
Elhunyt apáid által létesített
Minden műemlék nemde nem sötét
Koporsó, mely körül az egykor éltek
S kimultak árnya leng; mint gyász kisértet 

19 

Nem volna-é jobb, mint szokás halottal
Elásni a köntöst, melyet viselt, -
Megsemmisítni hajlékát legottan
S utána föl nem hagyni semmi jelt,
Hogy az uj nemzedék frissen, nyugodtan
Virulna helyén, mint tavaszra kelt
Természet, amelynek föl nem találnád,
Új életében, mult évi halálát? 

20 

Azonban ezt én fütyülöm, szegény
Poéta, vagy tán csak versifikátor,
Gondolva, hogy zarándok jövevény
Számára elég egy veszendő sátor,
Amely, ha bujdosója tova mén,
Leroskadván, legyen földdé magátol:
Palotám persze nincs; ha volna, tán, tán
Máskép beszélnék. Hátha megpróbálnám! 

21 

Füstös vityilló áll tehát, vagy ül,
Vagy guggol, összetörped, zsugorog
Sik pusztaságban, mélán, egyedül;
Körötte dúlakodó viharok
Egymás hajába estek. Zúg, repül
A szél, - a vemhes felleg kavarog;
Borult az ég: a támadó veszély
Láttára elfödé szemét az éj. 

22 

Sötét van; ámbár a felhő szivén
Tűz-fájdalomként gyakran átnyilallik
Egy-egy villámlás - egy rövidke fény -
Mire a felleg kínmoraja hallik,
Stb. - De minek vesződöm én
Ezekkel? innen-onnan meghajnallik
S addig benézünk a csősz-kaliba
Méccsel világitott titkaiba. 

23 

Középen, t. i. a terem
Közepén; négykézláb egy bizonyos állvány
Áll, mint komoly bölcs, szenvedélytelen,
Nehézke méltósággal pauzálván;.
Dagasztó lábnak híják sok helyen;
Öblös tekenőt emel görbe vállán,
Melyben, kovásztól szellemet ha nyér,
Feltámad a rozs, mint élő kenyér. 

24 

E lóca mellett, vagy épen alatta,
Fetrenge földön egy új csecsemő,
Pogányul ordítván az istenadta
Hogy szinte rászakadt a tekenő, -
Talán jövendő életét siratta?...
A rossz fedélen átcsurgó eső,
Mely, tóba gyülvén, majd felvette őt,
Szolgáltatá az első feredőt. 

25 

Nem messze tőle, eszméletlenül
Fekütt, a nyirkos szobaföldre végig-
Omolva egy nő; karja merevül
Egy tészta volt... mind a kettő könyékig;
És senki, senki sincs rajtok kivül
Jelen, hogy ápolást nyujthatna nékik;
Egy lélek sincs... csupán egy; ott a vackon
Halállal küzködő öreg vak asszony. 

26 

A csősz... no, a vén csősz, mint rendesen,
Távol serénykedik hivatalában,
Horkolva lelkiösméretesen
Valahol a vetések oldalában;
Se' a mennydörgő mennykő fénye, sem
A zápor, mely hull isten-igazában,
Nem képes, hogy kiforditott bundája
Álmaiból a hű embert kivájja. 

27 

Alszik tehát: álmában hortyogat,
Élvezve sok szép lelki látományt,
Markol temérdek csősz-garasokat,
Üveg pálinkát és pipa dohányt;
Hatalma roppant: akár a lovat
Behajtsa törvényes zálog gyanánt,
Akár elnézze, (holmi kis jutalmat
Beszámitván) a megtérdelt tilalmat, 

28 

De, bár alunnék ítélet napig,
Azt mégse álmodná meg, hogy mi történt
Ott, hol az "anyjok" és "a lyány" lakik;
Az ember ilyet sose képzel önként,
Nem is dukál az eskető papig
Gondolni rá. Hisz érti ő a törvényt:
Hogy volna máskép, télen úgy, mint nyáron,
Hites személy, kerűlő a határon! 

29 

Pedig való volt, szemmellátható;
Csak az öreg vak nem láthatta szemmel,
Hogy mit palástol gondosan Kató.
Szegény asszony! lefekütt jóhiszemmel,
Azon siralmas, de önmegadó,
Szivnyugtató keresztyén érzelemmel;
Hogy, istenfélőnek nevelve lyányát,
Eleget élt elnyerni koronáját. 

30 

S már látta azt, az égi koronát,
Már bomladoztak földi köteléki,
Midőn egy éles hang: "kovát! kovát!"
Majd csakhogy a kezéből nem üté ki
Az égi kincset. Fölriada hát:
Füle zúg...? nem tudá, higyen-e néki:
Várt egy kicsinyég, majd irtóztató
Hangon üvölte: "Gyermekem! Kató!" 

31 

De a lyány, kit becsületes nevérül
Többször szólíta, egyszer sem felelt;
Erőlködék hát fölkelni helyérül
Az aggnő, ami nem menvén, fülelt:
"Kié az a gyermek?" kérdé, szivérül
Lehazudandó a mázsás terhet,
"Miért nem szól az anyja, vagy te, lyányom?
Vagy itt hagytál beteg... halálos ágyon?" 

32 

Ismételé, de válasz nem jöve
A többször ujra kérdező szavakra:
Az ég villámra villámot löve,
Csak az felelt; isten tüzes haragja;
S nem messze immár lángoló köve
Miatt kigyulván egy nagy szénaboglya
Irtózatos robajjal porraégett...
Intés gyanánt a gazda bűne végett. 

33 

Igy, mikor én mindentől elhagyottan
(Tavaly nyáron[1] esett, nem költemény)
Kergette önnön lelkemtül futottam,
És láthatáromon nem volt remény -
S kétségb'esés örvényeig jutottan
Kezem égre emelni nem merém:
Egy - asztagomba feddőleg hajított -
Villám-üszök imádkozni tanított. 

34 

Ekkor (a mondott éjjel, nem tavaly)
Eszmélni látszék az elhalt leány,
Kebléből hosszu és nehéz sohaj
Erőlködött halványkék ajakán;
De a színt képzelem csak, mert olaj
Nem volt a mécsben, igy nem láthatám;
Gondolta a mécs, minek égne jobban,
Hol egy vak, egy kisded s egy félhalott van. 

35 

Két félhalott inkább: az, ki sohajta
S ki azt meghallá és megismeré;
Reszketve nyilt meg a koros nő ajka;
Testét halálos harmat kiveré;
Üres szemével - mintha volna rajta
Mit nézni - bámult a sohaj felé:
Azt várta tán, hogy több is jőjön... és
Valóban jött is egy süket nyögés. 

36 

Az ifju nő, vagy inkább hajadon,
Vagy egyik sem... - no a mely'k jobban illik, -
Még folyvást ott hevert a pamlagon
(Az istenadta földön t. i.)
Szemei zárvák, keblébe szabadon
Nem jár a szellő; még ájulva mindig:
De mintha lelke így is érzené
A szemrehányást, nyugtalan belé. 

37 

Tulajdonkép nem is volt szemrehányás
Az, melybe mostan az aggnő kitört:
Átok-, halál-, és kárhozat-kivánás
Volt, mely egy szóban káromol s könyörg;
Midőn sebet a lélek önmagán ás -,
Kétségbeesésben talál gyönyört,
És, mint vészföcske a hullám-csatában,
Magasra, mélyre száll önviharában. 

38 

Oly állapot volt ez, mint aminőt
Jóbnak tanácsolt a házsártos asszony:
"Átkozd meg tenmagad" készlette őt
"És halj meg!..." Volt esze, hogy rá ne hajtson.
Nem is hajtott rá, - így szépen kinőtt
Fekélyiből; de öregünk a vackon,
Ki oly türelmes, mint Jób, nem vala,
Megátkozá magát és... meghala. 

39 

E percben a tiszteletes homályban,
Milyet haldokló mécs idéz elő,
Két tünemény jelent meg a szobában:
Ifjú az egyik, fürge, víg, merő
Hús, vér, egészség; büszke hév szavában,
Sajátja szépség, szellem, kedv, erő,
Arcán elégséges remény világolt
Átfényleni egy örökkévalóságot. 

40 

E volt az Élet. Szemközt vele, lomhán
Egy más alak is tántorgott elé,
Szúette karjait keresztbe fonván;
Bordája szürkén dűlyedt kifelé;
Köntöse nem volt, egy halotti ponyván
Kivűl, mely, ámbár sarkait veré,
Nem takará el a váz semmi tagját,
Kitünteté minden bötykét s darabját. 

41 

Röviden, egy górlábu, hórihorgas
Csontváz jelent meg: ollyan, amivé
Leszünk mindnyájan, hogyha majd lesorvad
Rólunk az, ami éltünket tevé, -
És nem marad más: kaponya, meg ordas
Csontok, melyekről a hust leszedé
Ugyanaz a lég, mely éltette hajdan,
(Azért hizlalta, hogy levágja majdan.) 

42 

Csontváz! halálfej! Írtózom. De mért
Iszonyodik az ember önmagátul?
Ez a fő, mely ma képzel, gondol, ért,
E mellkosár (mely néha fáj, galádul!)
E kéz, mely mostan is cérnára mért
Sorokat irkál, rímbe szedve hátul:
Mindez halálfej, csontváz, - nemde nem?
Egy év különbség, vagy tán annyi sem. 

43 

Hidegen állt meg a váz. Gúnymosolyra
Vonultak volna ajkai talán,
De ajka nem volt, amit félrevonna,
Rég elfogyott az, férgek asztalán:
Sötét gödörré sűlyedt szeme, orra;
A rózsakárpit arcának falán
Megszünt virulni, csupán a fakó
Rom, puszta csont, maradván látható. 

44 

Az ifju visszarettent: "Hah? megint te?
Mindig te!" és elforditá szemét,
De a másik zörgő kezével inte
S maradni kényszeríté ellenét:
"Számolsz!" dörögte, és mohón tekinte
Egy lapra: "hm! hogyisne töltenéd
Be a világot proletár sereggel;
Egy, kettő, három: ez több egy gyerekkel." 

45 

Igy szóla, és háromból kitörölt
Egyet, - no, ez nem sok, mindet akarta,
De a fiú hatalmasan pörölt
És a lapot keményen fogta marka:
"Enyéim ők, ha mondom! meg ne öld -"
A dúlakodás jó sokáig tarta,
Nem egyhamar lőn, míg a fiatal
Részére dőlt el a párviadal. 

46 

"Legyen" mond a Halál: "mért küzdjem én?"
A kénytelenségből erényt csinálván;
"A győzelem előbb-utóbb enyém:
Szolgám az inség; annyiféle járvány,
Kórság, nehéz bú, gond, vak esemény;
S mi oly szépen terjed a föld határán,
A bűn; továbbá hadvész, cholera;
Doktor, adó, rossz vers, etc." 

47 

Ezt mondva eltünt egyik egyfelé,
A másik másfelé, mint egy olyan pár
Hitves, ki a válópert megnyeré; -
Ideje is volt, mert az ablakon már
Hajnal pirosló fénye tört elé,
A rózsahajnalé, mit annyi kontár
Mázol le, úgyis, íróasztalán,
Hogy szégyenében oly piros talán. 

48 

A "rózsaujju hajnal" mint Homér,
A költők apja, szokta mondani,
Mig egyszerűen olaj és babér
Koszorut viseltek a dal fiai,
S nem éltek-haltak ugy minden gyomér'
- Csakhogy virítson - mint a mostani
Költönc had, amely (egy-kettőt kivéve)
Minden badarságot feltűz fejére: 

49 

Piros galandot, zsályát, tulipánt,
Százszorszépet (de mely egyszer se' szép),
Üveg kalárist, rézgombot, csalánt,
Mit egy bolond, vagy csóka, összeszéd,
Idegen tollakat, szemétre hányt
Sok színü rongyot és több ily izét:
Melyek fölé még csörgősapka jő
Hirdetni fennyen, hogy "poéta Ő." 

50 

Ezenben a csősz őkigyelme, fogta,
Fölébredt és fölebb tápászkodott,
Száját, ameddig nyult, széjjelnyitotta,
Leásitozván egy hang-nyolcadot;
Majd ökleit szeme gödrébe dobta
S midőn kivette, látván a napot -
(Mely épen akkor kezde fél fejével
A sik lapályon nézdelődni széjjel 

51 

Mint egy kis gyermek a nagy asztalon,
Ki lábujjhegyre áll, hogy azt elérje) -
Torony-irányt vőn, át az ugaron,
Az ő szerény hajlékának feléje;
Sem a légillat az éroldalon,
Sem a pacsirták fönnkelő zenéje
Nem bájolák őt, - csak az a pohár
Gugyi, mely (mint képzelte) rája vár. 

52 

De, mintha teljes földi életében,
- Le nem számítva bakkancsos korát
Sohasem forgatá vala kezében,
Oh gugyi! a te szalmás csutorád, -
Ugy elfeledte azt rémületében
Midőn elérte önnön pitvarát,
Hol egy régóta nem hallott zene
Ily szóra fakasztá: "mi a f...?" 

53 

Azzal belépett és odatapasztá
Szemét, hová a fül vezette azt,
Megállt, könyökét botjára nyugasztá
S bámulta hol az orditó kamaszt,
Hol ennek anyját. Ajka nem szalasztá
- Szitok képében sem - ki a panaszt:
De, két marokra fogván a botot,
Ütés végett neki húzalkodott. 

54 

Három nagy gondolat villant keresztül
Fején egyszerre, vagy egymás után:
Első: agyon zuhintni gyermekestül
Leányát; - másik, hogy kétágu fán
Szellőzni mégse jó - mert hátha meghűl
"Az ember, ugy köntös nélkül, csupán; -
Harmadszor azt is elgondolta bölcsen,
Hogy a pokolban fűtnek ám erősen. 

55 

E két utóbbi gondolat legyőzte
Az elsőt, - így történt, hogy a botot
Alábocsátván (mint igazi csősze
Indulatának) rátámaszkodott.
Agyába' mit, mit nem, sokáig főze:
Végtére szörnyümód felkacagott, -
Hogy majd kiorditá a nyelve csapját
A gyermek, mig túlríhatá nagyapját, 

56 

Ki most kacagva ment az ágy felé
Hol jó hitestársát alunni vélte:
"Anyjok! hej anyjok!" (s fuldokolt belé,
Mig e néhány szócskát végig beszélte)
"Anyjok! na nézd e rossz lyányt mi lelé...
Hogy'a nyilába tudsz alunni délbe?
Nem lát'd - de hisz' hogy látnád - a napot?
Hanem füled van egy pár: hallhatod 

57 

"Ezt a kerékcsikorgást, hahaha!
Kelj, Sára, kelj! hogy' van alunni lelked?
Örülhetsz, már ki van az orgona,
Ennekutána hárman énekeltek.
Hé... hé! tán csak nem állt el a szava?
Elég tennap úgy elébb s tovább szédelgett...
Megrázta vállon, megfogá kezét:
S torkán akadt a szusz, meg a beszéd. 

58 

Mert amidőn Sárát megrázta vállba,
Mind a két vége megmozdult belé,
Mintha darab kővé lett volna válva:
S midőn fagyos kezét is meglelé
És észrevette, hogy leesve álla,
Csakugy tekinte jobb és balfelé,
Mintha valakit várna hirtelen,
Vagy kérdené: "kim lesz, már Istenem?" 

59 

De szót se szóla, csak gyorsan kifordult
A házból és elbútt a ház mögé;
Ottan szemének forrása kicsordult
S két tenyerével arcát elfödé,
Paraszt keblében iszonyú vihar dult
S nem hallgatóság kedviért nyögé
Fájdalmait... hisz, ameddig belát,
Alig vehetni föl egy-két tanyát. 

60 

És ráborulván a kunyhóereszre,
Mint egy koporsó födelére, ott
Keservének zúgóját megeresztve
Sokáig és keményen zokogott.
Nem, mintha tán oly rendkivül szerette
Volna leányát s a szegény vakot:
De megszoká ezt és amaz után vőt
Reméle, aki majd eltartaná őt. 

61 

Magát siratta. Önzés. No de hol van
Igazi bánat, amely nem önös?
Ki nem veszíte semmit a halottban,
Képmutatólag sír, vagy közönyös;
Minveszteségünk az, bármely alakban,
Mi a búnak mélységet kölcsönöz:
Kemény igazság! - Hát mért kegyeli
Az ember a bút...? Mert oly emberi! 

62 

Déltájban a pusztát nyakába vette,
Bekóborolt nyolc vagy kilenc tanyát;
Idő telt abba, míg elősze'hette
Segédül azt a két-három banyát,
Kikkel a tekenő helyére tette
A holtat; - a földön fekvő anyát
Ellenben ágyra vonták, a halott
Helyére... hisz mégis puhább van ott! 

63 

Dologidő volt: ember a világért
Sem vala - sírt hogy ásson - kapható:
Megásta hát ő, - minekutána rá-kért
(Pálinka szónál) egy nyujtóztató
Banyát, hogy fusson éneklő diákért,
Avval, deszkája nem levén, a tó
Gyékényiből (mint bölcsőt egykor a
Mózes szüléi) koporsót fona. 

64 

Másnapra kelve, úgy délforma reggel,
A közelebb látszó torony felől
Feltünt a mester, vagy két szál gyerekkel,
Hatalmasan pipázgatván elől.
Most, egy lepedőfajta lebenyeggel
Takarva, kihozták onnanbelől
És ház elébe tették a koporsót; -
Kapott ez alkalmon Pityeri Erzsók. 

65 

Nem volt Erzsók asszonyhoz fogható
Rágalmazója teljes életében
A boldogultnak: most a sirató
Nem más, se' több, mint Erzsók néni épen.
Reáborula hát s szivreható
Verset rögtönze pythia-dühében:
Legajdolá éltét, mind egy betűig,
Belehordva mindent, istentől... csepűig. 

66 

És még talán most is gajdolna, ha
Mest'ram ki épen odaérkezett,
Nagy mérgesen rá nem kiáltana:
"Ne bőgjön ott, mint valamely veszett..."
De a hasonlat nem t'om mi vala
Minthogy további simile helyett
Félvállra csapta száját és rikolta,
Mint valamennyi mester, Kálvin óta. 

67 

A két tanitvány, duzzadó nyak-innal
Erőlködé a felső nyolcadot,
És mintha fojtogatták vón' patinggal,
Fejökbül a szem úgy kidagadott;
Tán az akasztás sem jár annyi kínnal...
De most mind a kettő felkacagott,
Mert az, ki hősem lesz (ha könyvem elsül)
Közéjök orditott impertinensül. 

68 

A mester összehúzta homlokát,
Kacsinta szemmel, majd öklével inte:
De a két gyermek (noha szándokát
Érté) nevetett, a rogyásig szinte;
Amaz tehát a pálca vastagát
Fordítva, jól nyakuk közé legyinte;
Mire a kettő kétfelé szaladt:
Mest'ram az ének közepén maradt. 

69 

Mit vala tenni? elkáromkodá
Magát, hogy a botrányt jóvá tegye;
Aztán a pálcát hón' alá fogá
S azt nézte, merre a torony hegye.
"Isten nevében, ingyen", mormogá,
"Elég volt ennyi, sőt ezt is vegye
Köszönettel az úr-adta holt szegénye:
Ne pompázzon, ha üres az erszénye." 

70 

Könnyes szemekkel fogta most ölön
A férj halottját s egy gödörbe tette, -
Hol földi-bodza, vad paréj, üröm,
Varjútövis, bojtorján nő felette;
Emléke nincs fel, sem fán, sem kövön,
Dombját az első zápor eltemette:
De, födné bár a gúlák sziklahalma,
Volna-e akkor csendesebb nyugalma?! 

71 

Hosszas valék, de Byront követém:
"My way is, to begin the with beginning" -
Azaz hogy kezdem a legkezdetén;
(Ő mondja ezt, pedig különb legin' mint
A többi dúdoló e sár-tekén;
Vagy ha nem is, különb bizonnyal mint mink.)
Méltán! hisz' a kis búszerző elég
Sokat tön már, noha picinyke még. 

72 

Nagyanyját holtra bosszantá: ez egy;
Nagyapját majd bitóra vitte: másik;
Nem várta, 3-adszor, míg végbe megy -
Megháborítá régi szent szokásit
A temetésnek. - Igy hát csak eredj
Zoile! vidd el szemhunyorgatásid:
Mert amit írtam - hisz' nyilván kitűnik,
Hogy amit írtam, kell, mind egy betűig. 

73 

S még egy okom volt, hogy a földi lét
Küszöbén - halandó pályánk indóháza
Körül - ragadjam meg hősöm fülét:
Nehogy az olvasó nagy-fel csigázza
Kiváncsiságát, s főrangú szülét
Várjon, ha egykor a titok külmáza
Lepattan. - Oh ne, nyájas olvasó!
Nem drágakő biz e, csak békasó. 

74 

A temetésnek vége lőn. Eloszlott
A nép (mindössze vagy három darab);
Mily állapot, midőn az így kifosztott
Szivvel az ember egyedül marad!
Éreztem én, haj! mert nekem is osztott
A végzet ilyen üröm-poharat,
Midőn sirjátul a legjobb anyának
Küszöbére léptem az üres tanyának. 

75 

Ketten valánk ott.... számra legalább;
Leszerelt hárfán a két szélső ideg;
Egy alpha, egy ómega a család
Tépett könyvébül: ifju és öreg:
Én, ősz apámmal. Nem magam tehát:
De hol van oly magány, oly bús, rideg,
Mint mikor ő ott ült, az élet árnyán,
S én virraszték szemének éjszakáján! 

76 

Szemének éje, lelkének borúja
Nem gyötri többé. Még ezt a napot
- Előbb mint a halált - meglátta ujra...
Szerencsésb mint Izsák, megáldhatott.
Majd életét lenyomta önnön súlya,
Az évhalmaz tömegbe roskadott,
Mint ama bálvány, mely érc és ragyog
Felül - csupán alapja rossz anyag. 

77 

A csősz sokáig egy zugolyban űle,
Anélkül hogy fel is pillantana;
Míg, felüdítő álomba merülve,
Nyugodtak immár csecsemő, anya.
Majd közelébb, az ágy mellé, kerűle,
Majd mintha olykor felsohajtana
És könny rezegne odvas szemein:
"Pihenjetek, édes jó lelkeim!" 

78 

Egyszerre csak valami gondolat
Ötlék eszébe, ollyan, amitől
Az ember, minden hosszas fontolat
Nélkül, felugrik és danol, fütyöl.
Ő nem danolt, fütyölt; de ment, szaladt;
Feljárta a határt mindenfelöl:
De sem vetés közt, sem az ugaron,
Melyet behajtson, nem volt egy barom: 

79 

"Pedig nekem most" végre fölkiálta,
"Pedig nekem pénz kell, igen nagyon!
Szegények, ők ne lássanak hiányt: ah,
Kim lesz nekem, ha őket elhagyom!"
Várt, leskelődött, mint egy pók; hiába!
Nincs ami hálójába akadjon;
Elúnta egyszer, - cselhez nyúlt: saját
Legelőjéről behajta egy gulyát. 

80 

Értsd: a gulyáé volt a legelő,
Nem a csőszé, nem is botja körében. -
Esküdve rontott a gulyás elő,
Hogy őtet uccse, most szunyadt el épen,
Azóta egy fél harapást tevő
Kárt is sokallna a tilos füvében:
Hiába! csőszünk "hittel doceálta",
Hogy a gulyát kártételen találta. 

81 

Így pénzre kapván, mindenek előtt
Jóféle törköly-pálinkát veszen,
Attól nyer, úgymond, a beteg erőt;
Egy korsóval fejéhez is teszen.
Majd arra gondol, a keresztelőt
Hogyan lakná el ünnepélyesen;
De szűk levén saját tapasztalása,
Pityeri Erzsókot hivá tanácsra. 

82 

Legott ajánlást tőn Erzsébet asszony:
Majd ő besétál a paphoz gyalog,
Ugyis van egy kis dolga a piarcon,
Egy füsttel végbemegy mindkét dolog;
A csősz pedig komákat hívogasson,
A komaság majd sütni-főzni fog:
Kinek lepénye lesz, kinek kalácsa,
Lesz csőröge, tésztasulyom, pogácsa, 

83 

A csősz helyeslé a lepényt, kalácsot,
Bélest, pogácsát, sulymot, csőrögét;
Szintúgy nyelé a jóizű tanácsot;
De nem felejtve szalmás üvegét,
Komám-asszonnyal addig áldomásolt
Belőle, mig elérték fenekét:
Akkor találós ésszel Erzsi néne
Egyet lök a dolgon:" Na! menni kéne." 

84 

Mondván, ölébe vette a fiút
És elporoszkált a vert ösvenyen;
Papucs-sarkától a mezei út
Mértékre tapsol, amerre megyen;
Miből a lesz, hogy a városba jut,
Városba érve, papnál megjelen:
Elmondja mit hoz, - egyszersmind a karján
Nyugvó fiúcska búbját feltakarván. 

85 

A pap viszont elsöpré a nehány
Garast, könyörge, s azt kérdé: kinek?
De Erzsók nem felelt, - nehéz talány
Volt e kérdés a jámbor néninek.
"No, mondja hát, ki lesz? fiú? leány?...
"Úgy úgy galambom" súgdos az öreg,
"Kereszteljük - ne holmi cifra névre:
Katónak, az édes anyja nevére." 

86 

Vőn hát a gyermek Katalin nevet.
Erzsébet asszony távozék nyugottan,
Egy-két gyüszűnyi... mit, mit nem? - bevett
S hazafelé botorkázék legottan;
Mit bánja ő, ha fű-fa ránevet!
Papucsa elmaradt hite-hagyottan,
De, többi részben, Erzsók néni már
Ott megy, hol az út X betűt csinál. 

87 

Azaz hogy menne ő, haladna, látszik,
Hiszen mindég elüljár a feje,
Igen ám! szegény feje sietne váltig,
De a két láb nem érkezik vele,
Ez, - mint a rossz ló, mely jászolra vágyik
S ha egy kaput sejt, mindjárt térne le, -
Minden lépten-nyomon fekünni készül...
Míg, lám, a főt is elrántá vitézül! 

88 

Lőn pedig egy alföldi púpos gáton,
Hogy Erzsók asszony négyfelé terült
S feledve mindent, mindent a világon,
Fenéktelen álomba szenderült;
Ő maga ugyan ott maradt, a háton,
Ellenben a kisded lehengerült
A mély árokba, melynek tekenője
Puha pázsittal volt körül benőve. 

89 

Ott egy vad tüske (az, melynek faját
Török sertések hozták Debrecenbe)
Szelid árnyékkal védve fogta át,
Nem is nyikkant szegény a hűs verembe';
Most kém-szemektől nem bosszantva járt
Az idő, és merült a végtelenbe
Mind akkorig, míg Erzsók néni végre
Föleszmélt e viszályos földi létre. 

90 

Midőn felvirradt álma éjjelébül
S kinyitogatta szeme ablakit,
Első tapasztalása lőn, hogy szédül
S fáj a feje, nagyon fáj. Második:
Hogy nem kel ő most dunnája pihéből;
Aztán: hogy ő nem is ottan lakik;
Aztán: hogy ő tán az idén se' járt ott:
"Hm, hm! a sok kicsi ujfenn megártott!" 

91 

Körültekinte és örömmel látta
Hogy, ameddig belát, senkit se' lát;
Most, gondolá, nincs semmi dolga hátra,
Mint hazamenni; ballagott tehát;
Az a kis ostoba meg' nem kiálta
Utána, - nem jelengeté magát
Sem egy csuklással, sem valami prüsszel:
Hiszen csak adna jelt egy árva pisszel! 

92 

De nem! hanem midőn már látható
Sem vala Erzsók néni a határon,
Akkor kezdé el a rívást Kató;
Szerencse mégis, hogy jött végre három
Szekér cigány... ország-világ futó
Nép, - sátorok lakója télen, nyáron:
Ezek az árva sírót meglelék
S a barna rajkók közzé göngyölék. 

93 

Avval gyüh! délfelől éjszakra, mert ők
Keresztuton jövének nótabéne;
Majdan elértek egy kis füzfaerdőt,
Hová az út lélekzet-venni méne,
Ott eltünének a ravasz tekergők:
Mialatt a másik úton Erzsi néne
(Csupán fejére lévén panasza)
Csendes kedéllyel ballagott haza. 

94 

Azonban a csősz, meg némely komák,
Nehezen várták a keresztanyót;
Nem kezdheték el a nagy lakomát
Míg a mulatság hőse oda volt;
Figyeltek ajtón és ablakon át,
De nem láttak semmi látnivalót;
A csősz felállott egy vigyázó-fára
Hogy messze lásson a sík láthatárra. 

95 

Egyszerre, kit lát? a jó öreget
Mellékirányba mendegélni távol.
Kurjant felé, kalappal integet;
Nevén kiáltja gégeszakadtából;
De az szónak sem áll, mint egy siket,
Arra se' néz hanem, ugyancsak lábol:
Hazafelé tart, oda, hol tanyás
Az öreg "apjok", Venyige Tamás. 

96 

Egy ízben észrevette hogy köszönget
Feléje a csősz és kalappal int,
"Ej!" monda, - "hát isten megáldja kendet"
S tovább inalt Erzsók asszony megint.
Ennek láttára nagyokat köhentett
A csősz; de mit vala tennie, mint
Szaladni nyomban Erzsók néniékhez
S megtudni, hogy ment a menőke véghez. 

97 

Volt ugyan Erzsók asszonynak elég
Széles, hosszú, mély emlékezete:
Hét vármegyében nincs olyan cseléd
Kinek ne tudná minden élete-
Sorját, - szép-anyja és apja nevét,
Ki volt rokonja, honnan erede:
Hanem, mi történt reggel óta véle?
Ez egyre semmi módon nem eszméle. 

98 

Lön hát igen nagy lótás meg futás
Nyomába jőni a szegény fiúnak:
Hová tünt a szerencsétlen dudás?
Ki lopta volna el tehernek, búnak?
Denique addig lett minden tudás,
Hogy mostan ebből még semmit se' tudnak;
De majd idővel kilelik a sorját,
Kurrenst bocsátnak róla, kidobolják. 

99 

Mit volt csinálni? gondolom, megették
A sok pogácsát, sulymot, csőrögét;
Azonban a cigányok messzevitték
A csőszi kunyhó árva gyermekét;
Ha kérded, olvasó, mivégre tették
Ezt a cigányok? olvasd e regét:
Légy béketűrő, majd kisűl alább,
Mi hasznot hajta nékik e nyaláb. 

100 

Kilenc mérföldig meg se' állapodtak,
Hanemha étetés végett talán:
Lehet, hogy kissé hir ne'kül rakodtak
Valaki házában, vagy udvarán.
Most, bátorságba tett bőrrel, kifogtak,
Sátort verének egy domb oldalán,
Honnan az út egy kis faluba jára,
És szép kilátás nyílt a sík Tiszára. 

101 

A nap hanyatló-félben vala már,
Az égen semmi felhő, semmi rojt,
Csupán ott hamvasabb a láthatár,
Hol a menny széle a földhöz hajolt;
Néhol sötétes lombokat csinál -
Mely a redőtlen éggel összefolyt -
Egy lomha füst, gyér kunyhók vándora,
Vagy messzi útak fellengő pora. 

102 

Különben a lég csöndes, néptelen;
Kék távolában itt-ott függ vala
Egy barna szárnyas a híg étheren,
Mint pár-szemöldök írott vonala.
A puszta sík volt, mint a kék elem
Melynek ködében széle elhala;
Alig jegyezte néhol egy csekély domb,
Mely mult csatákról sejtelmes regét mond. 

103 

Mint némi földbe szúrt vékony cövek
Tünt fel nehány torony a láthatáron,
De oly kicsiny, hogy a pásztor gyerek
Meglátja, végignézve szalmaszáron.
Majd egy sovár kút, melyből a meleg
Minden vizét kiszürcsölgetve nyáron,
Hosszú nyakát szomjan emelte égbe
Féllábon álló, ostoratlan géme. 

104 

Nyugotra lenge-sásas zöld lapály
Terült a lassan mélyedő Tiszáig,
Hol szőke csorda látszott, az apály,
Vizében állva térdig, vagy bokáig.
Innent ezüst-szin, túl-részen homály
Borítá a víz tükrét fele-tájig, -
Túlparton egy halász űl, andalog:
Fejérlik a hal, melyet néha fog. 

105 

Folyam mentében itt-amott egyes
Vén fűz sötétlő körrajza veté
A sík lapályra hosszu és hegyes
Árnyát, minő torony-épűleté.
Így a világost az árnyék vegyes
Rónája váltogatva követé;
Kék, hol nem éri nap, hol éri sárgul
A gyep, s homályos fényt kap, a sugártul. 

106 

Majd a nap is leáldozék. Haránt
Fektette a fodor habú Tiszára,
Mint búcsu-jobbot, rezgő súgarát
És mintha még egy kis ideig várna,
Szélesen, hosszan, aranyhíd gyanánt
Ingadozék ott lángszinű sugára:
Aztán vakító ragyogással ége
A falu szélső ablakán, és - vége! 

107 

Legott sürűdni kezde a homály,
Terjedve lassan, ámde biztosan,
(Mint a vakság, midőn a tudomány
A hatalomnak ellenére van; -)
Majd egy betyár tűnt el szilaj lován
Majd varju rebbent föl csoportosan, -
Majd, földre hullott gyér csillagokúl,
Csikós-gulyásnak esti lángja gyúl. 

108 

Most, mint amely hártyával van bevonva
Otromba lámpás, a cselédedé, -
Átalvilágolt a nem sűrü ponyva,
Mely a cigányok sátorát fedé;
Körűl póznákkal volt feszesre nyomva,
Felűl azonban látni engedé
A tűz vereslő füst anyját, megint
A sok sziporkát, játszó gyermekit. 

109 

Ott hemzsegének üst-szin arcaikkal
Leirhatatlan ékes rendben ők;
Tüznél kopólé sustorgott fazekkal
És szolgafán bográcsok, serpenyők;
Egy része űl, hasal, pipázva guggol,
Ifjú, öreg, nagy, apró, férfi, nők;
Más része jő, megy, szed, vesz, rakodik.
Táncol, fütyöl, visít, marakodik. 

110 

Egy ócska nyergen űl a tisztes vajda,
Kitünő zugban, egymaga, külön;
Panyókán fityegő kék mente rajta,
Ezüst gombokkal sárgaréz fülön;
Sürű bajusztól fedve hallgat ajka,
Kivéve ha egyet kahint: "ühön!"
Hallgat pedig, mivel most agyarán
Bagó van, hogy kimondjuk magyarán. 

111 

De egyszer aztán felnyitá foga
Sövényét (mint Homérosz mondaná),
És a kemény hang, melyet mormoga,
Rendítve bújt a földbe, föld alá:
"Hol a rajkó, te Éva, Rebeka?
Megint egyiknek sincsen gondja rá?
Hol a pokolba felednétek így el!...
Mindgyárt szoptassa meg egy, aki tölgyel!" 

112 

Mondá. Legottan a vajsszívü Rébék
Letette földre önnön kisdedét;
Kasfarba' hosszasan keresgelődék,
Sok lom levén ott, és öreg setét;
Meglelte aztán vékonyabbik végét
S kirántja onnan hősünk termetét;
Hogy tágul a hely: annak rosta, csizma
Örült, meg ócska hám, ködmen, tarisznya. 

113 

Mint a szemétdomb nyirkos tetején
Fehérlő gomba, avvagy pöfeteg:
Ugy csünge Rébék májszin kebelén
Fejér képével a magyar gyerek,
Dőzsölve annak mézédes tején
S nem győzve abból szívni eleget, -
Midőn egy haska férfiú belépe
S a vajda e szókkal fordult elébe. 

114 

"No István gazda, itt volnánk megén." -
"Látom" felelt az. "Hát?..." "Három, de jó!
Kend tudja, hogy mi nem járunk gebén.
De milyen három harapó-fogó!
Ritkítja párját, egy sincs közte vén."
"Nincs! csak kehes, mint multkor a fakó..."
"Az, Istók bácsi? az?!... én a nyakát -
No de hadd dicsérje meg maga magát!" 

115 

"Hol vetted azt a rajkót, hé menyecske?"
Kérdé a gazda, mellék néven or.
"Kaptam!" vigyorga rá a füsti-fecske -
"Kendnek ilyen sincs, úgy-e vén lator!"
"- Ha mégis oly cirmosra volna festve...
Azt loptad, úgy-e, valld meg, valahol?"
- "Loptam! - ki ördög lopna ily kamazt?
Loptam! hogyisne! hisz csak nem malac!" 

116 

"Sokan vagyunk itt" súgá Faraó
Fiának István - "majd otthon leszek:"
S ez, mintha mondaná szavára: jó!
Értő kacsintást vága rá keszeg.
Avval kifordult a látogató;
De a moréknak is volt ám eszek:
Könyéken rugta Rébéket a vajda:
"Most meleg a vas, most kell ütni, rajta!" 

117 

Mint a kuvasz (vagy rím okáért: fecske)
Elkapja gyors röptében a legyet:
Hamar felfogta e szót a menyecske;
(Gaz nép erénye, érteni egyet) -
És, felugorva mint... no persze: szöcske,
Ment, - hogy hová? azt meglátja kegyed,
Meg fogja látni, nyájas olvasó!
Csak légyen őt velem követni jó. 

118 

Ment, meg se' állott; mígnem a falu
Szélső, kerített udvarához ére,
Hol nád tetőjü és fehér falu
Házacska élelmes gazdát dicsére;
A gyöp felé nyilt ajtó és kapu,
Talán hogy a szabad lég jobban érje (?)
S ne kelljen rágni oly sok utcaport
Mit nékem a szél ablakomba hord.[2] 

119 

Nincs nyájasabb, mint néha, őszi este,
Midőn sötét van és a táj rideg
S dérharmat immár a mezőt meg-este,
Nyilt konyha lángját pillanthatni meg.
Ezt látta most a gyöngyfogú menyecske,
De ő nem vette ily költőileg,
Hanem belépett, - egy marok talizmán
A hű kutyákat lekenyérhajazván. 

120 

Kit Sára asszony, a pozsgás, kerek,
Gödörkés állu házi korona
Látván, csudálta mily szép a gyerek,
Ölébe vette, rá csókot nyoma:
Szegényke! mily vidáman szendereg:
Be kár, hogy nem az ő tulajdona! -
Sohajta ekkor, - minthogy NB.
Gyermektelen volt a jó szívü néne. 

121 

Ha István gazda így nevezte Sárát
"Anyjok" s ez "apjok" mondta rá viszont,
Nem egyszer vette meg e szónak árát
A felhő, mit ez arcaikra vont.
Kiért hagyták el a törvény határát?
Kinek számára gyűjtik a vagyont?
Tán a lopástól is elmenne kedve
Istvánnak, ha nem volna - rászületve. 

122 

Hány szép fehér pénz, hány kövér falat
Jutott varázsló asszonyok kezére
A meddőségi harminc év alatt,
Mely, mint üres felhő, folyvást igére!
S midőn nem ígért, egy más gondolat:
"Fogadni a hiába várt' helyére" -
Az szinte nem ment: nem kerűlt a tájon,
Ki gyermekéből tolvajt graduáljon. 

123 

Sok szóbeszéddel így az alku meglett,
Egyfüstön a ló- és gyermek-csere;
Megnépesült az ól s a kályhaszeglet.
Még akkor éjjel István nevire
Lön bélyegezve, mit a két öreg vett:
Hősünk, Kató, Istók nevet nyere.
Hogy kapta mellé aztán a Bolond-ot,
Ez, amit én másszor talán elmondok. 

124 

Talán, talán. Ha jó sors engedi.
Fogadni bizonyost én nem merek.
Bányász a költő: hányszor kergeti
Mély föld alatt vakon a vak eret!
Bizvást elindul, hévvel követi:
Az egyszer elvész, meddő szirt mered
Feléje: s ő áll e szirtnél merőbben,
Sápadva színben, fogyva kedv- s erőben!


--------------------------------------------------------------------------------

   
 Második ének  

(1873) 

Melyben ama híres "bekukkanás" voltaképen előadatik



Tengersok éve immár, hogy Bolond
Istók felől kezdettem éneket;
Akkor nem a leghűbb anyai gond
Alatt hagyám az árva gyermeket;
S azóta, mint Aldighieri mond,
"Mély hallgatásban torkom elrekedt";
Illő tehát kissé megráspolyoznom,
Vagy híg tojással ismét rendbe hoznom. 



Oh Múzsa! kit minden poéta per te
Szólít, midőn szülési kínja nagy;
Midőn a szeplő homlokát kiverte
És új Minervától feszűl az agy -
Méltóztassál hozzám leszállni, mert te
A versek jóltevő bábája vagy:
Törvényes a sarj, vagy törvénytelen,
Az végre mindegy, csak te légy jelen. 



No s a cigányok... Au! isten-csapása!
Hogy velök annyi mindig a bajom!
Nem volt talán elég a forró kása,
Midőn keresztül buktam e fajon?
Midőn megrontott Ida nagy romlása?...
Bár ehhez is fér még egy-két vajon.
Elolvasták-e, vagy föl sem szelék? -
Korcs volt, üres volt, aljas volt: elég. 



Ki gondolt arra, hogy van benne eszme,
Cigányfölötti érzés valami,
De, Pucheim kardja szívemnek szegezve.
Félig se mertem azt kimondani!
A szalmapörnye sem volt tőlünk messze,
Miről magyar fül nem tud hallani,
S melytől sötéten jártunk akkoron,
Barnítva színünk' s szívünk' nagy korom 



Dicső, nemes faj, mely vérzett Idánál!
(Ott volt a végcsapás, Világoson)
Halálra mennék érted, ha kivánnál;
Engem esz a lúg, ha fejed mosom;
Rothadjon a nyelv, mely téged profánál,
Édes enyím szentem, magasztosom!
Azért kivánnám még, hogy el ne haljak,
Hogy rólad méltán zönghessen ez ajjak. 



Oh láttam én (hisz ott is voltam egyszer:
Tenni kevés - de halni volt esély)
Győzelmeid napját; s a szörnyű perccel
Én is alólbukám, midőn esél
Bámulta egy világ amit cselekszel,
Minőt rege is csak ritkán mesél:
De vállvonítva kullogott tovább
Hogy sebeidben tipra büszke láb. 



És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
"No hát, no!" így kiált; "én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!" 



Igy én, a szent romon, emelve vádat
Magamra, a világra, ellened:
Torzulva érzém sok nemes hibádat,
S kezdék nevetni, a sírás helyett;
Rongy mezbe burkolám dicső orcádat,
Hogy rá ne ismerj, és zokon ne vedd:
S oly küzdelemre, mely világcsoda,
Kétségb'esett kacaj lőn Nagy-Ida. 



Rajongva tűnt elém a sátrak népe.
A vajda Csóri, a nagy álmodó,
Ki maga alszik egy nemzet nevébe'
Álmában újabb, szebb hont alkotó;
S hogyan koppasztja, mely még nincs kezébe',
Madarát a többi por-puffogtató;
Mind csupa bátor, nyílt őszinteség:
De a bús tréfa mégis megesék! 

10 

Dicsőséget szomjaznak minden áron,
De, ha nem kell vér, olcsón is veszik;
Ritka dolog, hogy egyetértsen három;
A holnapot ma bízvást megeszik,
Stb. - - hisz megírtam akkor-nyáron.
Ne irtalak vón' kis könyvem pedig!
Rossz vagy, silány vagy; másként nem hevernél
Száz-számra most is Julius Müllernél.[3] 

11 

Nos s a cigányok... Ejnye! - Várjanak!
Nagy számadással tartozunk elébb.
Húsz éve már, hogy a költő hanyag:
Túzokká nőtt az akkori veréb.
"Igérted: add meg!" csúfra mondanak,
"Mért vagy a here méhnél is herébb?
Húsz év alatt más száz kötetre menne,
Sok millió betűt számlálva benne." 

12 

Tudom, bevallom gyöngeségemet;
Nem dolgozom, csak ha valami hajt;
Egyébkor lusta mélabú temet,
Mely elefántnak néz szúnyognyi bajt,
(Ámbár nagyobb is ért biz' engemet)
S nem tagadom meg a keleti fajt,
Mely ópium-gőz, latakia s ambra
Illat között vár - vár a sült galambra. 

13 

No meg, mi tűrés-tagadás? Bolondom
(istókom értem) alig született,
Nagyobb volt ő nála kisebbik gondom;
Hamupipőke lőn és megvetett.
"Ha méltóbb énekim' eldanolandom
(Mátyást, Lajost, Csabát s még vagy hetet)
S időm azontúl még verselni jut,
Kirántom a sutból szegény fiut." 

14 

Ezt gondolám, nagy-bizton és kevélyen.
Oly dús, pazérló az ifjú remény;
Örökké nem hiszi ugyan, hogy éljen,
De jó sokáig, s ami egyre mén:
Hogy változatlan, át borún, veszélyen
Kedv, ihlet, alkalom és érzemény,
Erő, kitartás, ízlés; akarat -
Egy szóval ami kell, mind ép marad. 

15 

Ezért halasztám mind tovább-tovább el;
Tudtam, kevésnek is fog tetszeni:
"Istók" bolond, s nem épen respectábel,
Mily képtelen, ily hőst megzengeni!
Tárgy, dictió silány, a nyelve bábel,
Irója nem tud "eszményíteni";
Magyar diesőségről nincs benne nagy szó...
S nem ily példát adott Virgil, se Tasso. 

16 

Így a közönség. Egy-két műbirám
Akadt ugyan (elismert jó fejek)
Biztatva, hogy nem hasztalan irám,
Bármily bolondos úton tévelyeg.
De annyi "Első ének" várt reám,
Annyi kerített óriás "fenek":
Hogy, amelyekben semmit nem haladtam,
Ezt még azok közt is utólra hagytam. 

17 

Isten veled, jobb részem arany álma!
Hű Toldi, Csaba, isten veletek!
Oly messze a él, oly magas a pálma!
Rég törve lelkem, és a test beteg.
Ily hangulathoz Istókom talál ma:
Előveszem - ha mire mehetek -
(Kerűlve inrázó erőlködést)
Mint öreg asszony a letett kötést. 

18 

Hol is hagyám el? Mindegy! Régi nóta:
Húsz éve, mondom, egy-kettő hián;
Jó nagy kamasszá nőhetett azóta
S túl járhat Istók óperencián.
Hosszúra nyúlnék minden élte-volta:
Ugorjuk által! Jó ötlet; bien:
Így francia lesz, meglepő, regényes;
Költő segít magán, ha leleményes. 

19 

Különben is, amennyi életírat
E zsenge korról, mind egyforma rajz;
A jellem, az lassan, elrejtve virrad,
Nézőnek összefoly, mint gyermekarc;
Így a biograph egyebet sem irhat,
Míg nem ütöget az ifjúi bajsz:
Nőtt, nyúlt; az iskolát szerette, unta;
"Jeles" szamár volt, vagy zseni secunda. 

20 

Hip-hop, édes lovam, te vén Pegaz!
Hozzuk szénánkat egy csapásra rendbe;
A mondaként is, úgy-e, szent igaz?
Egyszer "bekukkant Istók Debrecenbe":
Aligha ott nincs. No ni! rittig, az!
Ott űl szerényen a "bagoly" terembe.
(Ez egy fellegvár, egy magas Sion,
Mellyel dicsekszik a kollégyiom.) 

21 

Halvány, sovány alakját hosszu tóga
- Mint gyászlobogó a nyelét - fedi;
Nem látszik, hogy nagyon jól menne dolga.
Étvágya is több, mint betöltheti; -
Hagyján az éhség! a test földi szolga:
Lelkét dicsőség vágya kergeti,
S mindig valami olyanért sovárog,
Mit nem tanítnak a tudós tanárok. 

22 

Nem mintha geniális hetykesége
Böcsmérlené a tisztes tudományt:
Sőt a tudásnak vonzaná is vége
Akármi szakban, s mindben egyaránt;
Ismerni ő mindent hő vággyal ége,
A Zend-Avesztát úgy, mint a Koránt:
De azt az iszonyú "kásahegyet"
Keresztül enni, míg tud csak egyet! 

23 

Oh, hányszor elmereng a tiszta mennybe,
Hol a tejút és többi napkörök
Egy-egy láncszem tovább, a végtelenbe,
Hol milliárd nap és bolygó görög;
A Sirius-hossz, ily távollal szembe,
Már semmi, hát még ez a földi rög!...
De iskolában rettenté a sok
A + b, nagy Ö, a dűlt ¥-asok. 

24 

Zsúfolva is van termök: ő tanára
Alig százötvenedrész gondja volt;
A tábláig sem ért el szemsugára,
A legszebb képlet rajta - szürke folt;
"Folytassa Istók!" "X, emelve á-ra"...
Szegény myopsunk csak ötölt-hatolt; -
S ha csillagásztak, ő nézvén a csőbe:
Sipkát akasztott más lurkó elébe. 

25 

Szerette volna ő ismerni, oh nagy
Természet, alkotó kezed müvét!
Keresve, hol szűzen található vagy,
Erdők virágát és a bérc kövét;
De a padokban (ah, szánni való agy!)
"Magolni" kelle kő, virág nevét;
S ha kézről-kézre járt valami ásvány:
Brúgó[4] darabbá vált körútazásán. 

26 

Isten, világ, ember: a tiszta ész
Nyitját ezekhez vágya feltalálni:
De, ami pár évezred óta kész,
Belátta, hogy neki kell megcsinálni.
Mind "térj-meg-utca" ez, bármerre méssz;
Így kedve nem sok volt philosophálni; -
Egy ismerethez mégis eljutott:
"Hogy semmit nem tud, annyit jól tudott." 

27 

Nem volt erős fej: kategóriák
Szerint sehogysem járt bolond esze;
A logikában nincs gyöngébb diák,
Major- s minorban ő nyakig vesze,
Vagy az okot nem lelte, vagy fiát;
Kivéve, mint pók, ha mit éreze:
Mert (amin elbámulna Kant; Spinoza)
Észtanszerűbb volt verse, mint a próza. 

28 

(Tudnillik azt is irt ő; hogyne? stultis,
Pictoribus... s mi még a harmadik?) -
Történelemből ha micskét tanult is,
Meg elfelejté a vizsgálatig;
Mert a fonál, ha oly hosszúra nyult is,
Nem az volt, mi szellemnek mondatik;
De a föld minden évszáma s királya,
Meg a tanító körmönfont irálya. 

29 

Classicusokhoz épen szíve vonta:
Kedvence volt Horác, Virgil, Homér;
De szót hüvelyből nem örömest bonta,
Virágot nem tiport el a gyomér';
Ő az egésznek bátran nékironta,
Kileste, hol foly az a fínom ér,
Melyen halad cselekvés, érzet, eszme -
Habár egy szócska néhol kárba veszne. 

30 

Egy szóval ami tesz egy jó diákot,
Abból kevésre ment Istók szegény;
Az érdemlépcsőn nem magasra hágott,
Se' a tanúló hosszas évekén;
A pálya fele-útján félre vágott,
Nem, mint amolyan kirugó legény:
De csüggeszté e taposó malom
Egyhangusága és az únalom. 

31 

Tanúlni ugyan annyit a "tanárnak"
Iparkodott ő, "a becsűletért",
Hogy nem nevezték publice szamárnak.
S elfújta hangosan, amit nem ért;
Jobb "calculusa" is alig egy párnak
Lőn, mire az esztendő véget ért;
Azonban őt ez mind nem boldogítá:
Sőt, hogy időt lop, azt érzé, gyanítá, 

32 

A pálya végén hosszu reverenda
Intett felé, vagy olyan kutyabőr,
Minőt nem rejteget az ős gerenda:
Pap is lehetne, ügyvéd, ingenieur;
Bajtársit e pálmák varázsa vonta,
Lett is valami, valamennyiből,
Ki mind az iskolát végig taposta.
Lesz az; (Ha más nem, egy falusi "kosta.") 

33 

De ő a "lenni vagy nem lenni" célt
Nem így fogá föl: "enni vagy nem enni";
"Kenyérrel" ő csak napról-napra élt,
Tíz-húsz év múlva ma szüksége semmi:
Annak fejébe nem tűrt és remélt:
Hol fogja egykoron magát "letenni"
Mint doctor, prókátor, ludi-magister,
Vagy más ilyen tor-ter nevű philister. 

34 

Látszik, bolond volt. Ami szűnidőre
A megszabott órák s napok során,
Önvád nekűl szert tehetett, a dőre!
Azzal henyélte el későn-korán,
Hogy olvasott borúra és derűre,
Mohón, systéma nélkül, szaporán,
Mintha, mit a világ nyomdái nyomnak,
Fejébe kéne férni mind, a lomnak. 

35 

Legjobban a versköltőket szerette;
Ünnepje volt, ha effélét kapott:
De szükségből a prózát is meg-ette:
Új s régi könyvet, pamphlét, hirlapot;
A "Juhtenyésztést" egyformán bevette
Meg a vitázó dogmás vén papot;
A bibliát rég tudta volt merőben,
S mind, amit nyomtanak "ez esztendőben", 

36 

Vágyának az sem épen akadálya,
Ha könyve néma, nyelve idegen:
Előbb egy-két szó értelmét kivájja,
Tünődve mint hieroglypheken,
Míg a mondatnak is nyitját találja; -
Így ássa, mint szú, a laprétegen
Magát keresztül; - s ha kezére jön,
Nyelvtant is olvas, meg szótárt - külön. 

37 

Csodálatos fő; hova fér e zagyva,
Emészthetetlen brutto töltelék?
Jut-é fiókja mind ennek az agyba'?
Vagy, mint edény ha színig megtelék,
A többi átfoly még nyomot se' hagyva? -
Elfolyt biz' abból, gondolom, elég:
Sőt, ami része bennmaradt nehánynak;
Nevezni azt se' merném tudománynak. 

38 

Tény az, hogy Istók, minden olvasása
Dacára, tudni többet nem tudott;
Nincs tárgy, miből, az iskolák szokása
Szerint, kiállná a vizsgálatot;
De átalában véve, egyremásra,
Elméje mégis nyilt, gyarapodott:
Mint testi étkünk nagyrészben lemállik,
S mi bennmaradt, az más anyagra válik. 

39 

"Elég! elég!" kiált az olvasó,
"Mit érdekel s kit, e könyvek molya?
Az ilyenektől könyvtár, folyosó
Hemzseg, kiállhatlan egész faja;
Mozgó halálfej, létrataposó
Gép, a betű lelketlen szípolya;
Képzelme alacsony, kedélye száraz;
Érzése nincsen, vagy rideg, sivár az." 

40 

De jó bolondunk (ebben is bolond)
Mélyen tudott érezni s melegen,
Szeretni embert - és szeretni hont.
Melyből pedig, az éltető egen
Kivűl, sajátjának semmit se' mond,
Legtöbbször azt is nézi üvegen:
Mert őfelőle már az volt megirva,
Hogy, míg csak él, bámuljon a papirra. 

41 

Azonban olykor, ha gyér alkalom
Kirántá mégis holt falak mögűl;
Vagy mert hiányzott a csend, nyugalom,
Hogy olvasson tovább, szünet nekűl;
Vagy e holtig viselt ciliciom -
A kötelességnek ha menekűl
Szúrásitól, kissé hogy szertenézhet;
Szent templomodban, oh dicső Természet, 

42 

A boltozatra föl, mely tiszta kéken,
Éjből, sugárból szőve, domborul;
A zöld mezőn el, a rengő vidéken,
Mely délibábot öltve fátyolul,
Egy rész alul leng, más fölül, az égen,
Mely, mint ezüst tó; közzéjök szorul;
Ha széttekint - - aligha lát sokat
Szegény myopsunk, bárhogy pislogat. 

43 

De jut, s halálig jutni fog eszébe
Egy földi elvesztett paradicsom:
Az élet első tiz-tizenhat éve,
Midőn látása még nem vala rom;
Honnan - "tudásnak a gyümölcsit" éve,
(Apró betűket) s éve nagy-mohon -
Kiűzte a fény kardos angyala:
S a kéj, mit a látás nyújt, elhala. 

44 

S az nem csekélység. - Oh, ha negyven évem
(Vagy közel annyi) nem lett volna vak!
Ha mint egy fényrajz tárult vón' elébem
Természet, ég, föld, hegy, mező, patak;
A távol' a kicsiny' körrajza épen,
A lég, - az égnek folytatása csak -
Mint mikor elnéztem a kicsi pontot:
Röptében a gólyát: egy szem porondot! 

45 

Ha fűben apró - s végtelen világok
Titkát az ürben, leshetem vala;
Ha népes körbe én a tudva hágok,
Hogy nem csalékony e szem sugara;
Ha szenvedélyek s millió hívságok
Tükrét az arcon, s szívet általa,
E negyven év alatt híven figyelve,
Tapasztalással hímesebb ez elme: 

46 

Talán póéta lettem vón' - különb.
De sorsa üldi a szegény vakot;
Kinek szemében a látlencse gömb:
Bár nem vadászhat, mindig lő, (bakot).
Kitárul a legszebb festői tömb:
Zwickert hamar! guckert! szemablakot!...
Ah, már hiába! ő meg nem ragadja -
Tovább röppent a költő pillanatja. 

47 

Szerette Istók a természetet
Éhomra is; - ha egy szünnapra szert tőn,
Ebédre vackort és kökényt szedett
S egész nap elcsatangolt a Nagy-erdőn;
Olvasni fűbe ha telepedett,
Nem olvasott, - csak egy mohlepte cser-tőn
A mikrokosmost, sürge hangyabolyt
Órákig nézte, amint föl- s lefolyt. 

48 

Vagy elbocsátá lelkét ringatódzni
Szellő fuvalmán, bólintó galyon,
Felhők futásával versent hajózni,
Hanyatt terűlve egy partoldalon, -
Engedte önmagából kilopódzni:
Hang, szín, sugár lett, tér és mozgalom,
Ő a természet, a nagy és örök -
Mi ott henyél, csak hitvány földi rög. 

49 

Télen is olykor - a fél öl fa végett,
Mely nyolc diákra egy "házban" kijár -
Meglátogatta az erdős vidéket
Gyér köpönyegben (hét galléra bár),
Metsző hidegtől keze, arca égett,
S mikép a cet fuvallta vízsugár
Úgy tornyosult fagyos lehellete
Amint a kristály hóban törtete. 

50 

De a "vágásban", hol tágas karám
Fogadja nagy fatörzsekből leverve,
Ott máglyatűznél jó világ van ám!
S felejti a fázást, mellé heverve;
Pirít, szalonnáz; míg künt szaporán
Felelget, a nyers visszhanggal perelve,
Száz fejsze, - közbe meg, amint ledől, ha!
Ropogva ágyúz a fagyvette tölgyfa. 

51 

Estére megtér; s hall vigalmi neszt:
Laktársi egy bitang pallót oroztak,
Ennek hasábja fűti a lemezt
Vörösre, - ők danolnak és boroznak;
A karcos vinkó, mit fanyar gerezd
Kínjába szült, alig válik be rossznak;
De a dal ömlik fájos-édesen:
"Je-her a-hab-lakomra, kedvesem!" 

52 

Istók nem egyszer maga is kirúg;
Lelkérül a pedantságot lehántja
Mikor "tanyáznak" a vidám fiúk
Most is belévág átható discántja.
De majd kijózanúl, és koszorúk
Távol keesegtető sejtelme bántja:
Sovárg egy cél nélküli cél felé,
Amelynek utját-módját nem lelé. 

53 

Majd alabástrom sótartó-darabból
Egy rossz bicsakkal vés szobor fejet,
Ferenczy híre pislog néki abból,
S Vitéz fanyar mellképe ránevet;
Fogalma sincs, hogy mintázná agyagból,
Sosem látott még szobrász műhelyet,
(Mert akkor Debrecen szobrászata
"Vászon"-pipán túl még nem baktata). 

54 

Majd apró válu-festék és ecset
(Mihez a macska szőrit megrabolta)
Kerül napfényre; - rajzol keveset,
Gyönyörrel űzi gyermeksége olta.
Arc, ló, virág; tájkép, torony, mecset...
S mindezt csak úgy találta, nem tanulta;
Szép is volt rendesen az ideál:
De tőle a mű - száz mérföldre áll. 

55 

Ezekben ő a mester névre várt.
Zenét már csak dilettans módra űze;
Elpöngeté a zongorát, gitárt,
A hangjegyet lassacskán elbetűzte,
Hallása jó volt és ütemre járt,
Lelkében a hangot jól összefűzte;
Még componált is (megbocsásson e szó):
De nem készült - cigánynak ex professo. 

56 

Hanem billentsük a mesét odább. -
Istók elúnta, mondok, Debrecent;
Lévén fejében csodásnál csodább
Ábrándozásból jókora procent.
Mint elmosódó, játszi délibáb:
A képzelet mindég előtte ment,
Csalván az útról nyom nélkűli tájra,
Sivár pusztákba, zsombikos lapályra. 

57 

Történt, hogy ekkortájban egynehány
Kortársa, némi bűnös "alkalomból"
(Már nem tudom, bor volt-e vagy leány)
Megugrott a tisztes kollégyiomból.
S mivel Dunában ott nagy a hiány
Meg, ifju ember nem is arra gondol,
Sejtvén a bakkancsot mégis nehéznek:
Ég-föld dacára - felcsapott színésznek. 

58 

Istók előtt most nyílt meg a világ:
Hisz ez dicső, mindég szerette pálya!
Ő nála jobb szinházjáró diák
Úgy sincs - ha Cerberus utját nem állja:
De a bent hangicsáló Délilák
Szavát kivűl is bájosnak találja;
S ha pénze nincs s az őr-eb rámorog:
Künt óraszámra is elkuncsorog. 

59 

Különben is, mit olvasó dühében
Nyomtatva egyszer-másszor megkapott,
Mind olvasá - nem, eljátszotta épen,
Úgy képzeletben, a szindarabot;
Hős volt, király, nő, agg, váltott személyben,
És mindenikre más jelmezt szabott;
Rossz volt darabja, fércmű, slendrián:
De hát törődik gyermek, ló hián? 

60 

Ez naptól fogva vesszőparipája
Csak a szinészet: mind szaval, danol,
A hősi állást tűkörben csinálja,
Ha ily butorhoz férhet valahol;
Büdös neki "Pallás" vén laktanyája[5]
De a szinháznál örömest napol,
Melyet Harmincados köz vagy sikátor
Rejtett zugában ápolt N. szenátor. 

61 

Próbára ez s ez "úr" - "tens" vagy "kisasszony"
Ott leste szüntelen ha megy, ha jő,
Volt gondja, hogy semmit el ne mulasszon
A hódolatból, mint ha tisztelő;
Hogy' fénylenek, suhognak a terasszon!
Mily arszlán, aki már előkelő!
De a volt társit is, ámbár kopottak,
Bámulja szinte már, hogy bejutottak. 

62 

De nem mint olyatén "rugott" deák
Akart ő szökni Thálja templomába;
Őt vonja íhlet, vérmes ideák,
S van bizodalma testimoniumába;
Elébb is ezt kivenni fut tehát
(Baráti, hogy bolond, inték hiába)
Aztán aláiratni; - sok tanár
Fejet csóvál rá, és azt mondja: kár! 

63 

Egy ősz tanára, egy agg Simeon,
Kinek nem fért a híre Debrecenben,
Sőt már nevének keskeny volt e hon
(Kibőgte a deák ezt is különben)
Föllelkesült a lelkes ifion,
Szavalni fogta, énekelni... minden...
Említe Shakespeare "hallatlan" nevet:
Megáldá, s írt ajánló levelet. 

64 

Ily készülettel Istók a direktor
Szent ajtaján kopogtat és belép,
Nem oly merészen, mint valami Hector,
Künn fészkelődött jó soká elébb.
"Azért jön - úgymond - hogy szeretne aktor..."
S kibontá nagy bizonyság-levelét.
Belétekint az, csak vállán keresztül,
Pedig virít ám a sok eminens-tül. 

65 

"Tud-é táncolni - kérdé - vagy dalolni?"
Ráhagyta Istók a dalt, hogy igen,
S a tánc helyett majd fog Kontból[6] szavalni;
"Épen, magának!..." szólt az hidegen.
"Hát garderobja? frakk s efféle holmi?..."
Egy tóga volt a falba vert szegen:
Azt elcserélte egy diák barátja,
S helyette most van, ím, tisztes kabátja. 

66 

Igazgató úr végignéze rajta,
S nem mondta bár, minő a "látlelet":
Érezte a fiú, nagyot sohajta
S átnyújtá az ajánló-levelet.
Mosolyra görbült a direktor ajka,
Mert az aláirt név köztisztelet-
Tárgy a vidéken, s monda: "Így... no... tán."
Jőjjön gyűlés - azaz hogy délután. 

67 

Jött hát, szegény - vagy inkább el se' ment,
Künn várta míg foly a halál-itélet -
Szabott időben aztán megjelent
S megtudta, hogy fölösleg bár, szinész lett.
Az este kissé már szétnéze bent;
Nem oly szép, sejti, mint kivűl, ez élet:
Erdő, terem, kulisszák, kortinák
Mind léc, papir, vászon, kötél, - fonák. 

68 

Szerepje is volt már, a szín megett:
Majd vas-lemezt ráz és dörögve-morgó
Zajjal rendíti, mint Zeusz, az eget,
- Míg gyantaporral a színlap-kihordó
Kulisszamécsvillámot ereget; -
Majd mint tüzér áll, a kezébe' furkó,
S inspiciens úr hogyha jelt adott:
Döngetni hátul, bum! bum! a padot. 

69 

Már másnap a színpadra kelle menni,
Ez egyszer a nehéz, nem a szerep!
Mi az; fényes ruhában megjelenni
És ott szavalni mint a szélkerep?
De változáskor a széket betenni,
Ödöngni fel s alá, mint vak-vereb,
Hol már a puszta bennlét megaláz:
Ez ám a csúfos, kínos lámpaláz! 

70 

Volt olyan este, szóhoz is jutott,
Több volt ugyan a "schlagwort", mint a szó:
"Értem!" - "Befogtak." - "Tessék: a botot..."
Ebből bizony nem alkot Garcilasso.
Szerencse, hogy segítni jól tudott
Melodramában, és mint primo basso
Kótábul a szót pontosan nyelé:
"Oh! (mint) so-(vár-)gok (fény-) la-(kod) fe-(lé.)" 

71 

Azonban egyszer köpcösebb mondóka
Jutott részére, több mint fél lapon:
Egy német herceggel gyűlt meg a dolga,
Nagy hóditóval ott a színpadon,
Kinek Damokles-kardja győzve lóga
Egész város fölött e gyász napon,
Melyet tövébűl most kivágni készül
S leölni aggot; nőt, babát vitézül. 

72 

E fenevadhoz polgártársi épen
Istókot deputálák esdeni:
Hogy nézzen istent, s az ártatlan népen
Ne álljon bosszut, mint fogát feni.
Felöltözik hát bő kantusba szépen,
Szenes dugóval ráncossá keni
Ábrázatát s tesz nagy fehér szakállat.
Ha vén korát megszánná e vadállat. 

73 

S lábához esve, mond: "Kegyelmes herceg!"
S'attöbbi; - mondja szívből, melegen;
Előtte nincs más, mint a szörnyü percek:
Az égő város, rabló idegen;
Könny felbuzog, kebel gyorsítva perceg
Halomra ölt anyákon, gyermeken!...
Úgy hogy kendőt emel sok gyenge szűlő,
És tapsba tör ki fenn a kakasűlő. 

74 

Másnap korán hívatja a régisseur:
"Jól van, barátom; tudta szerepét,
De mondja fel csak, kezdje újra, többször -
No lássa, hogy az accentusba vét;
"Ke-gyelmes herceg!" így; halkan először,
Ott hangsulyozza gyel, a közepét.
"Ke-gyelmes érti hát már...? nem »ke-gyelmes.«-
Maga nem kap rollét, ha nem figyelmes." 

75 

Nem is kapott szegény, vagy mind olyat,
Minőt idéztem (lásd: nro 70);
Környékezé is már a gondolat,
Hogy színpadon ő hasznavehetetlen;
Azonban hol a díszitő alatt
Segítve, hol csoportos jelenetben,
(Minthogy hé-lelke nincs hová legyen)
Pályáján nem halad, de hát - megyen. 

76 

Egy reggel - épen a bolondok napja,
Az ő névnapja, april elseje
Volt, hogy fülét a hír oldalba csapja,
Hogy társaság nincs, már csak hült helye,
Már útra is kelt egynehány darabja. -
No, mit tegyen most ő, szegény feje?
Mondják: egy vándor színész verbuál
A hulladékból, - ő bizony beáll. 

77 

S fut a civishez, melynél a direktor
Megszállva volt; nem is kap kosarat;
De ott áll két szekér rakodva, s hatkor
Indúlni fog: "ha itt nem lesz, marad."
Igéri Istók, hogy pontban berukkol,
Csak még az ágyért, ládáért szalad;
"Mi-it?... magának ágy, podgyász, barátom?...
Köszönje meg, ha úgy jön, amint látom." 

78 

Mit volt csinálni? Hősünk holmiját
"Míg érte nem küld" a gazdára bízza
S hogy el ne vétse a kompániát,
Nyargal megint lélekszakadva vissza;
Direktor úr épen indúlj-t kiált,
Csak még előbb kancsó sörét kiissza:
Aztán az ostor, piff, paff! (a nyele)
"Arany fövennyel ékes" Nyír fele! 

79 

Oh, szép utazni még most is: robog
A gőzös, mint egy elsütött rakéta;
Lágy pamlagon időt, tért meglopok,
Bécs, Páris, London egy alkalmi séta;
Gunyasztok, füstölök, az oszlopot
Számlálom amin fut villám-staféta;
Van társaság (egyet sem ismerek):
Plaid, táska, bunda, orditó gyerek. 

80 

De szebb volt akkor, fiatal koromban,
Hej, akkor volt még útazgatni jó!
Az ember messzi sem ment egy huzamban,
És mégis, mennyi com- s emotio!
"Kifogni" mindég, ahány alkalom van,
Szekéren hálni, vagy a "nagy-ivó"
Tölgy-asztalán;... örült az ember szíve:
Mily útazást tőn, - bár csak intensive. 

81 

Istók az útat élvezé örömmel,
Mint a kalitból menekűlt madár;
A bámulást nem győzte volna szemmel
Midőn kitágult a sík láthatár;
Kocsis mellett, övé a legkülönb hely,
(Mert a szekér csak ernyős, nem batár;)
Nyílt a kilátás - benn, kulissza, ponyva-
Trónjárul mit se' lát a primadonna. 

82 

Könnyü podgyásszal útazik, de keble,
Úgy érzi, könnyebb mint málhája is;
Aggódni a jövendőn semmi kedve,
Búsuljon a ló! (lám fogadja is.)
Ott játszik ő, falun!... ott megrekedve
Nincs a talentum, - s ha meg volna is:
Nem adna - hol regény vár rá, kaland -
Száz bizonyosért egy bizonytalant. 

83 

"Gyihé!..." de Sámson és Acsád homokja
Az ifju vágynak, hajh, szárnyát szegi;
A társaságnak minden férfi-tagja
Tehát gyalog száll, könnyebb így neki;
S vigan - kezökben kard vagy színi kopja -
Mennek Thalia bátor gyermeki,
Kalandra készen, - ez sisak-tarét
Tett, annak a fején lovag-barét. 

84 

De a kaland - egy Fra Diavolo
Vagy Sobri - úgy látszék, el fog maradni,
Csak a falukban szétcsatangoló
Ezek zsivajját készték felriadni;
Igy ment falun, mezőn át, danoló
Csapatjok, míg öreg delet mutatni
Kezdett az árnyék; így ebéd után,
Melyhez egyéb se' volt - idő csupán. 

85 

Volt egy tarisznya, a direktor úré
S azé, kit illet primadonna-kegy:
De másnak a szájába, - hogyha júré
Részt nem vehetsz - bámulni mégse' megy
A csárda hölgye még haluskát gyúr-é,
Ha réz garasból sincs zsebedben egy?...
A csárda hűsén hát nagyot deleltek,
S újabb erővel ismét útra keltek. 

86 

Így eljutának a kis tiszaháti
Városba, mely kiván komédiát,
Hol a szinészetnek nemes baráti
Bőven tenyésznek, a csizmadiák;
S emeltek csarnokot, melyben a táti
Nappal csizmát árúl, este DIÁT-
ROM tartatik, mint akkoron nevezték:
Utile a nap, dulcis-ok az esték. 

87 

Legott, amennyi deszka száradóban
Ács-, asztalosnál fel lőn hajtható,
Elkunyorálták, melyekért, adóban,
Szabadjegyet küld az igazgató;
Mind neki gyűrközik, s másnap valóban,
A színpad áll, függöny felvonható,
Minek titkát, a díszitő teremben,
Kileste Istók-mester Debrecenben. 

88 

Ő átalában hasznossá tevé
Magát a fúró és festék körűl:
Az a paraszt-ház függöny már övé,
Az "erdőt" is kifoldá emberűl,
A "kortinát" ő varrta együvé
Négy-öt darabból, s most a szív örül
A rája festett három Gráciának,
Kik táncot oly szűz neglizsébe járnak. 

89 

Nosza, megírni, és kihordani
A színlapot nagy harcban a kutyákkal;
Aztán sietve próbát tartani,
Butort felkölcsönözni napvilággal,
Öntetni mécsest, - majd felgyújtani: -
Jött a közönség, ámuló pofákkal:
De a kifestett pénztárnok panassza
Egyre susog, hogy mégse' gyűl a kassza. 

90 

Mert a padokban, kimutatható:
Az ott a "hivatalos engedély"
Egész családdal; ott szállásadó
Gazdáik, a céh, az ingyen-fedél;
Az ott a mécses; ott az alkotó
Léc, deszka, vas-szeg, fúró és kötél;
A többi is majd mind csak requisitum;
Szék, pamlag, asztal, - satt. in infinitum. 

91 

Nem csoda hát, mire lejárt a hónap,
- Bár a direktor jó "gázsit" szabott: -
Egy szörnyeteg (hívják proportiónak)
Régen benyelte azt a hónapot;
Úgy hogy szerencsés, aki kóstolónak,
Igért forintból krajcárt is kapott;
Díj száz forint: "aránylag" öt telik:
Nem csuda, hogy adós lett mind, fülig. 

92 

Istók barátunk is; jó huszonöt
Pengő forintját úgy se' látta, mint én,
Hanem bizony, míg eszméletre jött,
Magát ő is "zálogba ette" szintén;
Azontul közebéd elől szökött,
Csavargni a hegyen, s a lanka mentén,
Ott áfonyával élt, böngészve, szedve
Egy oldalon ő, másfelűl a medve. 

93 

De még az ábránd, a varázs igézet
Mind' bírta, bírta, s ő tűrt és remélt;
Csak az bántá, hogy a látott müvészet
Nem isteni (kenyérrel bár nem élt);
S hogy a darabból sose tud egészet,
Csak épen a nyakába varrt személyt,
Mert "a darab" féltett, becses portéka:
Hét zárral őrzi a "bibliothéka". 

94 

"Próbát" ugyan tartottak hébe-hóba:
Próbálok erről képet festeni.
Hát, összegyűltek a "nagy" fogadóba,
(Lévén a színház csizmával teli);
Ott kiki várta, míg a péce-szóba
Beléakadhat, és nyitját leli:
Hol már övé az egyhangú szerep.
Mit a sugó hadar, mint szélkerep. 

95 

Azazhogy várta Istók és nehány
Ujonc barátja; mert a többi "úr"
Ki már kolompos, fő-fő veterán,
Az, bár felejthet, többé nem tanúl;
Ők adomáznak serkancsó s dohány
Mellett, s fecseg mind, szakadatlanúl,
Vagy kergeti egymásnak a pagátját -
Míg a sugó megdöfi a kabátját. 

96 

Szerephez - ahhoz ő itt sem jutott,
Nem mintha nem lett volna a darabban,
Hanem, mivel négy-öt megalkudott
A legjavára (szépen, vagy haragban);
S a többi jellem mind vesszőt futott,
Nagy virgulákat irt pennájok abban;
Meg- vagy ki-húzták, vagy egymásba toldák:
Papot leányba, és uracsba szolgát, 

97 

Hogy nem maradt más, mint a leg-kocsánya,
Mit valakinek épen tenni kell:
"Jő" "távozik" "nevet" "kardját kirántja" -
Hozzá csak egy szó, mely kérd vagy felel.
Istóknak ebbül állott tudománya,
Restellte is már, amit ott mivel:
De, mondom, a bűbáj még egyre húzta,
Még színpadon cipőjét el se nyúzta.[7] 

98 

Máskép, a társaság morálja ellen
Istók panaszra nem talált okot,
Maradt ő, ami volt, szűz tiszta jellem;.
Ittak, ha volt mit (más is úgy szokott):
De külsőkép megvolt a társas illem;
Mert azt, ha Q-né X úrral lakott,
Csupán szükség okozta, semmi más:
Így, összetéve, olcsóbb a menázs. 

99 

Még akkor is, midőn Klárcsi kisasszony -
Hanem, ki volt ő? lássuk azt elébb.
Nem épen oly rút, hogy visszariasszon,
Kifestve pláne tetszik, ha belép.
Irást ugyan nehéz hogy baggadozzon,
De máskép helyt áll, mint soubrette (cseléd)
(Hiszen folytatja csak;) - még akkor is
Hogy Klárcsi, mondom, (azelőtt Boris) 

100 

Őtőle vett leckét magános órán,
(Istók előtte mondá szerepét,
Az meg követte, egykissé az orrán
Keresztül ejtve az m-et, s a b-t;
Nagy munka is volt feltörni a jó lány
Elméje már rég nem müvelt gyöpét;)
Őszinte volt vesződség, áldozat:
Istók, a jámbor, nem gondolt roszat. 

101 

Játék után egy este, vacsora
Helyett, Bolondunk a szín ágasát
Künn támogatta, minthogy még kora
Volt a lefekvés, - andalgott tehát,
Ragadván képzelet hosszú sora
(Kivált hogy meg sem terhelé hasát):
Midőn jól hátba vágja Klárcsi mondur-
Csomagja: "Kísérjen haza, Bolond úr!" 

102 

Átvette a nagykendős csomagot
Istók szerényen, Klárcsi meg nevetve
Karjára ölté a hű lovagot,
S ballagtak együtt, csöppet sem sietve;
Istók a holdat nézte, csillagot,
S szavalt Irénéből nagy-lelkesedve;
Míg Klárcsi a sóskiflit tördelé,
Mit a zsebébe nappal gyűrt belé. 

103 

Elérve a kisajtót nagy-sokára;
Hol Klárcsi hajadon-szállása volt,
(Két szárny egymás felett, ki az utcára,
Lévén sajátkép az só-mérni bolt;
Nappal közös, hol öt-hat garas-ára
Sót mér az "asszony" estve ott hajolt
Szép Klárcsi a magános nyúgalomra,
S jól rejté az ablak-nélkűli kamra), 

104 

"Jőjön be hát" súgá a declamáló
Istóknak a lány, húzván a kezét,
Ki rögtön észrevette, hogy a váló
Perc itt van, már sok is volt a beszéd;
"Késő van, instálom" mondá, találó
Mentségre kunkorítván az eszét;
Azzal köszönt, ment. S hallá, hogy mögötte
Becsapta az ajtót Klárcsi, nem betette. 

105 

A színpadon, hol rendesen tanyázott,
Lámpákba' gyertyafarkat kerese;
Rossz garderobból éjjeli matrácot
Terít a földre (ez már nem mese);
Elővevé az ócska zseb-Horácot,
S álomba szenderítő kedvese
Oly szépen mondja: "Nox erat et coelo"
- S hamisan - "fulgebat luna sereno."[8] 

106 

Mit álmodék, mit nem?... másnapra kelve
Utcán bevárta director urat,
S határozottan, bár rebegve nyelve,
Kimondá, hogy tovább ő nem marad.
Megérlelé kiábrándult szerelme,
Mit eltökélni nem birt hamarabb;
És, kérem, itt ez nem jellemhiba:
Ő csak bolond volt - de nem ostoba. 

107 

Oly korba' volt, midőn az ifju ember
Az első nőszemélyhez, kit talál,
Hajlik zománcos, tiszta érzelemmel,
Előtte az tündérkép, ideál;
Még jó, ha hozzá közelítni sem mer;
Úgy, bár "kegyetlen", szent fénykörbe' áll:
Ellenben Istók az olcsó kegyet
Megútálá - mint borban a legyet. 

108 

Aztán hová megy? kérdé a director.
Harminc mérföldre, most mindjárt, gyalog;
Lesz tán belőle írnok, vagy preceptor -
Kijózanult: többé nem andalog.
"Biz a, barátom" - szólt megszánva ekkor
Igazgató úr - "nem csekély dolog".
És útra egy fehér huszast adott;
Ő ment - az erdőn tört vándorbotot. 

109 

Hét napra elvergődött a parányi
Helységbe, hol lefolyt gyermekkora,
Melynek lapályos, erdős ingoványi
Közt megvonúl a kunyhók gyér sora;
Nincs tornya, csak - hol fiai, leányi
Tanúlnak - templom a rossz iskola,
Előtte fábul egy rozzant harangláb,
Melyről becsengi egy mozsár a lankát. 

110 

Ott most gyülés van, az egy ablaku
Teremben, mert nem t'om miféle csint tett
A mester, a peregrinus Paku,
Ivott bizonnyal, szám nélkűli pintet;
Most a kurátor a kemény nyakú
Presbitereket összehívta mindet,
És "kicsapás" foly a ház szőnyegén -
Künn hallgatódzott a mester, szegény. 

111 

Különben ez nem újság: évrül-évre
Barangol ő, míg állomás akad,
(Így tőn szert a peregrinusi névre)
S egy állomáson nem tanyáz sokat:
Pár hét az ő leghosszabbik tan-éve,
Aztán a kostákhoz[9] belátogat
És rajtok él, amíg ki nem lökik; -
Hol el nem csapják, onnan megszökik. 

112 

Künn hallgatá hát, míg foly a vita,
Orrát tekervén a sokféle bűz,
S midőn megérté, hogy nem lévita:[10]
(Konyhán az erdőháti Veszta-tűz)
Egy üszköt a fedélre lódita,
S az ablakon, melynek redőnye fűz-
Galy (hón'alatt egy zsebkendő ingóság)
Nagyot kiált be: "ég a templom, oltsák!" 

113 

Azzal: vesd el magad! - Rögtön kizúdul
A gyűlés; nézi: hát való a tett;
"Utána! fogjuk el!" ordítja rútul,
De már a szalma lángot is vetett,
Míg azt eloltják, Paku messze lódul. -
Hogy mért beszéltem e történetet?
Azért, hogy Istóknak épen e furcsa
Véletlenből fejlik további sorsa. 

114 

Mert híre futván: megjött "a diák",
Egy vélemény lőn a mesterre nézve:
"Nem kell bitang, sehonnai!" kiált
Mindenki, és tódul, hogy lássa, nézze;
"Tegyük meg István jó hazánkfiát!"
Azon vevé magát a jámbor észre,
Hogy ő vasárnap surrogál papot,
S köznap tanítja az a, b: ab-ot. 

115 

Mellesleg olt fát, burgonyát kapál,
Hízlal malackát, csak könyvet nem olvas;
Bírákkal a közügyben elpipál,
Jegyző helyett is ő levén a tollas;
Ábrándos multja mint törölt lap áll
Mögötte, nem érdekli semmi ollyas;
Búcsúztató verset ha írogat:
Embernek gyászost, disznónak vigat. 

116 

Majd Debrecenből megjött holmija,
Azaz: nehány könyv és irott füzet:
A többi tárgyat "a világ molya
Megette" - de raktárdíjt nem fizet.
Átlapozá még a phantasia
Első szülöttit, de elébb tüzet
Gerjeszte borzalmas auto da fé-nek,
S egymás után röpült belé az ének. 

117 

Az első zsenge "Kis Tükör" modorban
Nyolcéves gyermek dadogása volt;
Haladva, Csokonait vette sorban,
"Légy-pókcsatáról" víg eposzt dalolt;
Majd írt "Regét" is, mely az ősi korban
Egy képzelt várrom odvából huholt:
"Kovács műasztalos remekbe szépen
"Rakott" riméből is tűzre tesz épen. 

118 

Jött majd az óda-kor: "Hová ragadtok
Pieri szűzek?"... s méltó szuszt keres
Elzöngni ottfenn, hol sas-szárnya csattog,
Minő félisten a vén esperes.
Virgiliusból is "scandálva" pattog
Egy hosszu ének, hexameteres, -
Nem-ismert bűnökről itt egy szatíra,
Ott egy Priap-vers, mit csak borhoz íra. 

119 

Most látszik, a következő darabból,
Hogy már az újabb nyelvben otthonos,
Mert rény a virtus, hullám lett a habból,
S a dal rövid, elől-hátul csinos:
Hanem hiába! oly eszményit abból
Nem tud kinyalni, mint Császár, Kunoss:
Mindig marad - ha a fejére áll is -
Őnála valami vaskos, reális. 

120 

Még a zsebéből egy kis-rétbe hajtott
Csomót keres ki: címe "K... csihoz",
Átfutja egyenkint a leszakajtott
Lapot, s bedobja égő társihoz;
Hogy vége lett, mélyen, hosszan sohajtott
Felnézve a menny tűz lámpásihoz:
Előbbi ön-jét, úgymond, eltemette -
Csak még a fejfa hiányzik felette. 

121 

Igen! megírja - és ez lesz utolsó -
Elzöngi, versben, életíratát;
Azzal bezárul a mult, mint koporsó,
Ábrándozásnak mond jó éjszakát.
De, írva, nem majmolja senki olcsó
Fogásait, vagy a kor divatát,
Csupán a belső ösztönt követi,
S lesz, jó avagy rossz, - de eredeti. 

122 

Felejti, úgymond, mit annakelőtte
Tudott s tanult: nem publikumnak ír;
Sajátjából - mint pók a maga-szőtte
Fonált - ereszti amit tolla bír;
Tekintély vagy szabály nem lesz előtte,
Csak amit gondol, s az üres papír;
És ily szavakkal rögtön is belékezd -
De már hosszú ez ének: Múzsa, végezd. 

***

[1] 1849 augusztus végén. A. J. 

[2] Tolvajok, orgazdák falu-szélén szeretnek lakni, hogy a lopottan
könnyebben túladhassanak. A.J. 

[3] A 10. versszak után eredetileg ez a strófa következett. A költő
a végleges szövegből kihagyta: 

De messze csaptunk. A könnyelmü forma
Tetszik, ha lelkem bújában nevet:
Nem is lesz e dal egyenes csatorna,
Mely gyors rohammal céljához siet:
A lassú ér lesz, mely mélán bolyongva
Meglátogat minden kedves helyet,
Fölveszi a lankák s a rónák képét.
Magába zárván egyszerü vidékét. 

[4] Kollégiumi barna kenyér. A. J. 

[5] Debrecent is láthadd szép okoskájával,
Hol lakik a Pallás, gyászos táborával.
Hármas kistükör. A. J. 

[6] A bujdosók, Vörösmartytól. A. J. 

[7] Közmondás, hogy aki színpadon egy pár cipőt elnyő, az aztán
végkép ott marad. A. J. 

[8] Éj vala és a hold ragyogott felhőtlen égen. A. J. 

[9] Falusi rector, azaz tanító és kántor gúnyneve. A. J. 

[10] Pap, mester, kántor egy személyben. A. J. 


--------------------------------------------------------------------------------