– Idén nem láttuk a Pride-on.
– A szabadságom miatt nem tudtam elmenni, pedig tavaly nagyon jól éreztem magam. Életem első ilyen felvonulása volt, ezért arra gondoltam, ha már ott vagyok, ne maradjak észrevétlen, fölvettem hát egy rózsaszín inget, piros rövidnadrágot és piros cipőt.
– Tavaly elégedetten nyugtázta, hogy sehol egy bőrtanga – korábban ugyanis ezért nem ment el a menetre. Meg is kapta a magáét a Magyar Narancstól, mondván, miért akar megfelelni a társadalom elvárásainak.
– Ezt nem olvastam. Régebben ugyanakkor – a túlzott excentrikusság miatt – nekem is rossz véleményem volt a Pride-ról; a melegség extrém külsőségei távol állnak tőlem. Szerencsére az utóbbi időben már nem ez jellemzi az eseményt.
– Azért tavaly is volt férfisztriptíz, amitől még Bajnai Gordon is majdnem dobott egy hátast.
– Mondom, én szemérmes ember vagyok, és nem az én ízlésem szerint való az ilyesmi. Ahogy pedig nem szerettem óvodába járni, nem voltam sem KISZ-, sem párttag, úgy ma is idegenkedem attól, hogy bármiféle identitáscsoport tagja legyek. Jobb szeretek független lenni, és önmagamért kiállni. Mégis, azért mentem el a felvonulásra, mert úgy éreztem, talán támogatást nyújthatok mindazoknak, akiknek ez fontos lehet.
– A támogatás minek szól: annak, hogy valaki a külvilág számára vallja meg homoszexualitását, vagy hogy a szülei elé merjen állni vele?
– Azért éreztem kötelességemnek kiállni, mert ha mondjuk Nyékládházán egy fiú úgy érzi, a férfiakhoz vonzódik, ezt egy kistelepülésen nehezebb vállalni; ám ha rábök az újságra, és azt mondja az anyukájának: nézd, a Mágenheim doktor is meleg a Szomszédokból, talán könnyebbé válik az elfogadás. Én egyébként boldogan, frusztráció nélkül élem meg a homoszexualitást, és magamtól nem is hozakodtam volna elő vele; ma viszont olyan világot élünk, hogy az ember jószerivel mérgében lesz – a nyilvánosság előtt is – meleg. Ha ugyanis egy miniszterelnöki megbízott arról szónokolhat, hogy a színházakat a „buzilobbi” uralja, akkor csak kiállok megvallani: nesztek, én is az vagyok!
– Kerényi Imre arról beszélt, hogy a színházi világban ma sokan dekadenciát hirdetnek, és leszólnak mindent, ami nemes és jó. Anélkül, hogy védenénk a stílust, ez azért nem ugyanaz a „buzizás”, mint amikor valakit a szexualitása miatt gyaláznak.
– Ez akkor is értelmezhetetlen gyalázat, alpári homofóbia. Innen már csak egy ugrás azt mondani, hogy a színházban túl sok a zsidó.
– Ha eltekintünk a szóhasználattól, ön szerint nem legitim az a vélemény, mely szerint a színházakat a dekadencia uralja?
– Nem. Én azon az iskolán nőttem fel, hogy a színpadon a valóságról kell beszélni, és az a jó, ha a nézőt katarzis éri. Amelyik színház nem ezt teszi, az halott. Egy Csíksomlyói passió is lehet katartikus…
– Rendezte Kerényi Imre, még 1981-ben.
– Csodálatos előadás volt. És lehet katartikus a Johanna a máglyán, a János vitéz – a legfontosabb, hogy a néző magára ismerjen, és igazi élménnyel gazdagodjon. Nem hiszem például, hogy Mohácsi János Egyszer élünkjéről bárki úgy ment haza, hogy hú, mennyire dekadens! Inkább azt mondhatta, végre született egy darab arról, hogy mit sunnyogtunk 1945-től napjainkig, hova vezetett a múlt takargatása, és mi történik egy országgal, ha nem vállalja a múltját.
– Térjünk vissza a Pride-hoz. El tudja fogadni, hogy sokaknak nem a melegekkel van bajuk, hanem az ordenáré módon felmutatott szexualitással, legyen az szivárványmenet vagy Love és egyéb parádé?
– Hogyne tudnám. Én azonban nem vagyok harcos alkat, és távol áll tőlem, hogy bárkire ráerőltessem a nemi identitásomat. Egész életem azzal telik, hogy ne terheljem a környezetemet: ha vezetek, magam elé engedek mindenkit, a benzinkúton előre köszönök, és komoly ambícióm, hogy ne okozzak csalódást se színészként, se – egyébként meleg – emberként.
– A menetre állítólag azért van szükség, mert a többség úton-útfélen megalázza a homoszexuálisokat. Biztos ez? Ha például egy mikrofonnal kimennénk a Kossuth térre, és ön a melegségéről vallana, én meg teli szájjal buziznék, vajon melyikünket fütyülnének ki inkább? Szerintem engem.
– Nem biztos. A Pride-ot egyébként nem a közhangulat miatt tartják, hanem mert mindenütt van a világon, annak megünneplésére, hogy néhány évtizede a melegek végre a nyilvánosság elé állhattak.
– Tudja egyébként, hogy évente hány homoszexuális pár lép bejegyzett élettársi kapcsolatra Magyarországon?
– Nem.
– Néhány tucat.
– Nem tartom olyan kevésnek. Bár Semjén Zsolt szerint ha megengedjük, hogy két meleg házasodjon, akkor majd három is követelni fogja ezt a jogot… És hogy miért nem tömegek élnek a lehetőséggel? Bár vannak nagyon mély, akár élethosszig tartó melegkapcsolatok, egy ilyen komoly lépésre kevesen szánják rá magukat – ahogy egyre kevesebben házasodnak a heteró párok közül is.
– Mégis furcsa, hogy a melegaktivisták olyan jogért küzdenek, amelyre nincs tömegigény.
– Igény inkább az elfogadásra lenne, és arra, hogy a hétköznapokban ne jelenjen meg a homofóbia.
– Biztos, hogy mindenhol meleggyűlölet terem? Csak hogy saját környezetünkkel példálózzak: ha a Heti Válasznak lenne homoszexuális munkatársa…
– Biztos, hogy van…
– …nemhogy nem buziznánk le, de úgy vigyáznánk rá, mint a hímes tojásra.
– Nem gondolom, hogy külön vigyázni kellene rá.
– Mégis, hol tapasztal homofóbiát?
– Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől, például.
– Amúgy mit válaszolna Semjén kérdésére: ha kettő igen, három miért nem?
– Ez értelmezhetetlen kérdés. Micsoda ostobaság ez, hogy három ember házasodjon?
– Sokan ugyanezt kérdezik, amikor két férfi vagy nő akar házasodni.
– Ez matematikailag rossz ösvény, erre ne menjünk. Abszurd, butaság, hagyjuk ezt!
– Nézzünk más példát. A Mozilla nevű amerikai internetes cég vezérigazgatóját homoszexuális szervezetek lemondásra kényszerítették, mert nyolc éve ezer dollárral támogatta a melegházasság elleni mozgalmat.
– Erről nem hallottam, így csak általánosságban mondhatom: erőszakosan, mások ellenében megélni a homoszexualitásunkat butaság. Azt hiszem, van egy középút, és ezt kellene megtalálni. Én nem vagyok melegjogi aktivista, de a szakmám, a szabadság, a demokrácia védelmében kiállok. Élni és élni hagyni – ezt kellene követni. Manapság azonban senki nem áll szóba senkivel, holott ha lenne párbeszéd, olyan sok mindenben meg lehetne egyezni!
– A párbeszédbe ön szerint belefér, hogy valaki bírálja a homoszexualitást?
– Nem. Mi bírálnivaló van rajta? Ön szerint könnyű melegnek lenni?
– Nem.
– Tehet arról az ember?
– Nem. A keresztény egyházak ugyanakkor különbséget tesznek a hajlam, az ember és a tett között. Előbbit nem tekintik bűnnek, a személyt tiszteletben részesítik, a cselekedetet viszont elítélik.
– Tudja, hány ember él boldogtalanul, mert az orientáció benne van, de elfojtja? És ezen a hit sem segít – csak bűntudatot kelt, boldogtalanná és agresszívvé tesz. Szerintem pont azért kell az identitásod szerint élni, mert tönkretesz, ha a vágyaid ellen mész, vagy ha éppen hazug látszatkapcsolatokba, házasságba menekülsz.
– Ezzel, empatikus emberként, bizonyára sok hívő is egyetért. De keresztényként – pláne a liberálisok által ájulásig tisztelt Hit Gyülekezete tagjaként – vagy ortodox zsidóként nem teheti meg, hogy helyeselje. Ön hogyan oldaná fel ezt a skizofréniát?
– Hát hiszen ha tudnám! Abban viszont biztos vagyok: úgy létezni, hogy el kell tagadnod a vágyaidat, és hazugságra vagy kényszerítve, szenvedve a folyamatos lelkiismeret-furdalástól, nem emberhez méltó. Szerintem a kereszténységbe nem fér bele a gyűlölködés, a kirekesztés, az igazi keresztény ugyanis megengedő.
– Böjte Csabát például eléggé megengedőnek ismerjük, de egyik könyvében ő is azt mondja: miközben a meleg embert tisztelet illeti meg, a homoszexuális aktust mind az Ó-, mind az Újszövetség elfogadhatatlannak tartja, mert ellentétes a természetes emberi törvénnyel.
– De könyörgöm, ugyanúgy a természet része, mint ez a kutya vagy ez a növény! A tanítás szerint persze nyilván így van, de a homoszexualitás ettől még létezik, és ha Isten teremtményei vagyunk, akkor ezt el kell fogadnunk. Milyen ellenérve van?
– Inkább kérdésem volna. Ha valaki azt mondja: Kulka Jánost mint embert tiszteli, melegségét tudomásul veszi, nem vitatja el a jogát, hogy eszerint éljen, de az életvitelét nem tartja követendőnek, az elfogadás?
– Igen. És ha kicsit több empátia van az illetőben, akkor megérti, hogy ez sok ember számára egy életre bélyeg, és homoszexuálisnak lenni – csakúgy, mint más hátrányos helyzetű kisebbséghez tartozni – nem egyenlő a feltétlen boldogsággal.
– Úgy sejtem: ha kizárólag az ön, igen rokonszenves hozzáállása alapján kellene ítélni a melegekről, talán Kerényi Imre és Semjén Zsolt sem köszörülné nyelvét a homoszexuálisokon…
– Már látom is: „Mintameleg” – ezt írják majd a címlapra, ugye?
– Megfontoljuk… De addig is: azt el tudja fogadni, hogy valaki a melegkampányok vadhajtásait bírálja?
– Ahogy heteróból is van ilyen meg olyan, úgy a melegek is sokfélék…
– Van-e olyan jelenség, amire ön is azt mondja, hogy az én nevemben ezt azért már nem kellene?
– Talán azt mondanám, hogy nekem a „főfoglalkozású” melegség nagyon furcsa: amikor valaki folyamatosan ezt tolja előtérbe, ezt mutatja magából.
– Ugye tudja: olyan világot élünk, hogy ha mi mondanánk ilyeneket, akkor bérelt helyünk lenne a Magyar Narancs vezércikkében, az Index vagy éppen a Népszabadság szégyenfalán?
– Nem gondolnám. Az viszont biztos, hogy kényes kérdések ezek. Édesanyám óvatosan szóvá is szokta tenni, kell-e nekem erről nyíltan beszélni; egyrészt az ízlésétől messze van a kitárulkozás, másrészt félt a következményektől. Egy normális országban szerintem sem tartozna senkire a nemi identitásom, ám ha a szakmámat is ilyen összefüggésekben támadják, akkor nem marad más választásom. Olyan sokat dolgoztam a boldogságomért, annyi munkám van a nyugalmamban, hogy ezt nem vagyok hajlandó föladni. A harcaimat is azért vívom, hogy ezt a nyugalmat megpróbáljam átadni, és kijózanítani másokat – ha lehet, mindegyik oldalon
