- Hiányzott ez a botrány?
- Nagyon nem. Amikor megláttam A bajnok bemutatójának napján az Indexen a Mese a polgármesterről, akit a leszbikus felesége egy sportolónővel csal meg című cikket, akkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy a darabnak milyen következményei lehetnek.
- Puccini A köpeny című egyfelvonásos operáját dolgozta át. Az eredeti történet hajóskapitányról és rakodómunkásról szól: hogyan lett vidéki polgármester és olimpiai bajnoknő a főszereplő?
- Fájdalmasnak és tragikusnak tűnt a történet és azon belül is a feleség, az anya sorsa. Megjelent előttem az elő adás végi katarzis, amikor azonosulunk az édesanyával: ő az igazi bajnok, hiszen ő az egyetlen a történetben, aki nem másokat győz le, hanem önmagát, saját vágyait. Feláldozza a szerelmét, az újrakezdés lehetőségét azért, hogy a gyermeke békéjét abban a pillanatban megőrizze. Ez az előadás csúcspontja, ennek a pillanatnak a megrendítő erejében is bízva elnyomtam magamban a pletyka miatti civil kétségeket és félelmeket. Csak az előadás milyenségére koncentráltam.
 |
|
Fotó: Sebestyén László
|
- És nem gondolt bele a valós szereplők helyzetébe?
- Pletykáról beszélünk, nem?
- Névvel és fotóval jelent meg a Blikkben, hogy a két nő Pesten volt színházban: ezt a darab is hangsúlyozza, így az érintettek, akik egyébként nem közszereplők, beazonosíthatók.
- Ha jól tudom, semmiféle intimitás nem látszott a fotón. Én legalábbis nem hallottam valódi bizonyítékról.
- Talán pont azért, mert ezt a legszemélyesebb magánügyüknek tartották. De ha csak két barátnő elmegy színházba, abból nem születik Blikk-hír.
- Ennyi erővel ez lehet hazugság is. Az előadás megértésének szempontjából semmi jelentősége a pletykának. Mi évekig játsszuk a sikeres produkcióinkat. Biztos vagyok benne, hogy A bajnok tíz év múlva is műsoron lesz. Alig várom, hogy olyan emberek üljenek a nézőtéren, akik semmit sem tudnak a pletykáról. Most is rengeteg ilyen néző lett volna, ha nem jelenik meg még a bemutató előtt az indexes cikk. Sajnos felülkalibráltam a magyar közállapotokat. Van is bennem némi félelem: az utcán folyton a hátam mögé nézek, megrémülök, ha az autóm mögött megjelenik egy maszkos motoros, de az én szenvedésem nyilván semmi ahhoz képest, amit a pletyka érintettjeinek kell átélniük. Ezt nagyon sajnálom.
- Miért van akkor még mindig műsoron a darab?
- Mert ez színház, nem is akármilyen. És mert Magyarországon, hál’ isten, nincs még cenzúra. Egyfelől civil ember vagyok, másfelől alkotó, aki a színházban, a művészetben hisz. Ez olyan erős bennem, hogy a kétféle énem viaskodása ellenére akkor is úgy döntöttem volna, hogy megcsinálom, ha előre látom a következményeket. És ha ez az eset ellenzéki politikussal történik meg, ugyanígy megírtam volna. Akkor most annyiban lenne más a helyzet, hogy a Magyar Idők Máté Gáborról hozsannázó cikket írt volna, nekem pedig jövő ilyenkor azon kellene gondolkodnom, hogy elfogadjam-e a Kossuth-díjat.
- A Magyar Idők elítélte azt is, amikor a 888.hu ribancnak nevezte Tóbiás József feleségét. Az ön darabjaiban viszont eddig is megjelent ellenzéki kritika, és bár azt mondja, bármelyik oldalon lett volna ilyen sztori, megírja, ez mégiscsak a jobboldalon történt. Ez a tény a darabban sincs elmosva, sőt.
- Igaza van, de csak ismételni tudom: ha ellenzékivel történik, akkor is megírom. Még az sem tartott volna vissza, ha azt mondják, nem elég, hogy az ellenzék a padlón van, még én is beléjük rúgok.
- Nem az volt pont a cél, hogy mivel a Fidesz-kormány előtérbe állítja a családpolitikát, be kell mutatni, hogy lám, az ő családjukban is mik történnek?
- Az álszentség mindig is dühített, akármelyik oldalon. Tudomásom van arról is, hogy a politikus mintaapák a háttérben hogyan nem felelnek meg a mintaapaság elvárásainak, ilyen tekintetben a mindenkori álszentség kétségkívül indulatokat vált ki belőlem.
- De nem egy családpolitikáért felelős államtitkárról van szó, hanem olyan politikusról, akinek ez a kérdés nem jelent meg a munkájában - kizárólag a magánéletében.
- Ebből az előadásból nem lehet ráismerni a pletykában szereplő politikusra.
- A Blikk az ő nevét is leírta.
- E tekintetben sincs cenzúra. De valószínűleg nem a Blikket javasolnám annak, aki értő színházkritikát szeretne olvasni.
- A politikus bűne a darab szerint az, hogy megcsalja, lelkileg és fizikailag is bántalmazza a feleségét. Ez viszont majdhogynem rágalom.
- Egy hűtlenségre hajlamos férfiról van szó, és ezen keresztül arról az általános tényről, hogy az esetek 90 százalékában a férfiak gazembersége miatt hullanak szét ezek a családok: a férfiak állhatatlansága és a férfiasságukkal való meg nem küzdése okozza ezt. Általában beszélek a férfiak és nők viszonyában lévő családi igazságtalanságról. Jogi értelemben a rágalom biztos, hogy nem állja meg a helyét, és a pletykában érintett politikus magánélete sem érdekel. Nagy Ervinnek is azt mondtam, hogy Ervin, te nem polgármestert játszol, hanem az író Pintér Béla problémáiról beszélsz. Arról a férfidilemmáról, ami szerintem nemcsak az én életemet keseríti meg, hanem sok családét is.
- Egy polgármester alakja mögé bújva könnyű a saját gyarlóságunkról szólni.
- Aki ismeri a korábbi munkáimat, tudja, hogy minden magánéleti kudarcomat, bűnömet és problémámat darabbá írtam. A Sütemények Királynője a szüleimről szól, a Tündöklő középszerben látható a gyagyás társulatvezető, a Szutyokban a zátonyra futott házasság. Nem úgy jelenek meg az előadásokban, mint Pintér Béla, de ennek a pletykának a szereplői sincsenek nevesítve. És bár nekem is van véleményem és politikailag elkötelezett vagyok, az összes előadásomban törekedtem az objektivitásra.
 |
|
Fotó: Sebestyén László
|
- A bajnokon kívül a többi darabja többrétegű. Ha megjelennek is bennük a közéletből ismerős figurák, az előadások áttételesebben szólnak a társadalmi kérdésekről.
- Szerintem A bajnok is ilyen, csak a nézők egy része túlságosan leszűkíti az értelmezési tartományt. Sajnálom. Szerencsére a többség nem így van ezzel. Ha az előadás didaktikus lenne, egyetlen létező megoldással, akkor biztosan nem volna ekkora sikere. Itt egy hatalmon lévő emberről van szó, aki nem tudja legyőzni a rossz tulajdonságait, és drámai a szakadék a külvilág felé mutatott kép és a valóság között. Ez nagyon általános, egyáltalán nem pártfüggő.
- Ez az előadás - mivel még a szereplők foglalkozása sincs megváltoztatva - mégis nagyon direkt.
- Ön szerint. Minden előadásomban van direktség, hiszen arra törekszem, hogy konkrétan és pontosan fogalmazzak. Ez a hatás kulcsa. A színházban nem lehet mellébeszélni, finomkodni. Ráadásul úgy tűnik, mintha megfeledkezne a zenéről. Ez nem prózai darab. Minden mondat csodálatos dallamon szólal meg, ez adja az elemeltségét. Minden prózai mondatot ellenpontoz a gyönyörű zene.
- Azt nevezi egyébként az előadás végi katarzisnak, amikor a feleséget a kampányfőnök a kisfiával zsarolja?
- Nyilván nem a zsarolás a katartikus. Amikor a darabbéli anyuka, Margit telefonon beszél a kisfiával, akkor mindenki annak drukkol, hogy a kisgyerek nehogy gyanút fogjon, és a hazugság sikerüljön az anyának, aki zokog. Ezt nevezem a drámai hőssel való azonosulás katarzisának.
- Katarzis lenne a kudarc, hogy végül marad minden a régiben? Ahogy a „jóindulatú” kritikák hangsúlyozzák: marad a látszat és a hazugság?
- A színház feladata az, hogy tükröt tartson a valóságnak, és az is katartikus lehet, ha az ember tükörbe néz. Akik látták az előadást, azoknak nem az volt az élményük, hogy jaj, de jó, kinevettük ezeket a hülyéket. Önmagukon nevettek és önmaguk miatt sírtak. Nem azokról beszélek, akik gúnyolódni jöttek - tudom, vannak ilyenek is. De hiszem, hogy azok vannak többen, akik drámaként, tragédiaként élték meg az előadást. Utálom, amikor azt írja a kritikus, hogy kabaré, hogy stílusparódia, hogy bulvár! Nem, nem, nem! Ez az előadás mindezek fölé emelkedett.
- A színházi élet és a társadalom is nagyon megosztott - a darab is fokozhatja ezt.
- Az egyik este egy érezhetően jobboldali identitású házaspár ült előttem. Az elején még láthatóan idegenkedtek, talán az is megfordult a fejükben, hogy kimennek, egy idő után azonban annyira magával ragadta őket az előadás, hogy a hölgy a végén zokogott. És amikor Bezerédi Zoltán azt énekelte, hogy ez a történet a képzelet szüleménye, akkor ő nevetett a legtovább sírva ezen az egészen. Rajtuk kívül is számos jobboldali, Fidesz-szavazó ismerősöm látta, és nem voltak aggályaik az előadással kapcsolatban, illetve az élmény felülírta, megválaszolta ezeket a kérdéseket. Bízom benne, hogy ez lesz az általánosabb vélekedés, és hosszú távon senki nem fog emlékezni rá, milyen botrány volt a bemutató körül. A történtek után természetesen nem lehetek naiv, sokkal alantasabb erőket szabadítottam fel, ezzel tisztában vagyok. De nem akartam gúnyolni, fájdalmat okozni és politikai felületet adni annak, hogy most akkor vegyük elő egyik vagy másik oldal titkolt dolgait.
- Ez mégis megtörtént. Önt elragadta az alkotói hév, de nem volt senki a színházban, aki külső szemmel figyelmeztette volna? Máté Gábor például, aki meglehetős közéleti érzékenységgel bír, tudhatta, miről van szó.
- Tudta, miről van szó, megnézte a próbákat, és azt gondolta: az előadásnak nem a gúny a célja, hanem valami magas művészet születik. Érdekes, hogy mindenki Máté Gábort támadja…
- Ez nem támadás: ő az igazgató, felelősséggel tartozik azért, ami a színházában történik.
- Nyilván ő is számot vetett ezzel. Meghívott rendezni, és a Katona József Színház szellemiségével ellentétes lett volna, ha előre elmondom, mit szeretnék, és arra úgy reagál, hogy na, ezt nem. Szerintem őt is sokkolta az Index-cikk és a későbbi események. Beszéltem vele, ő is nehéz napokat él meg.
- A darab kiszabadította a szellemet a palackból. Előjött például, hogy - bár nem szeret a magánéletéről beszélni - Máté Gábor családjában is lehetne találni drámai hősnőt: korábbi publikációk szerint abortuszra kényszerítette a feleségét, aki emiatt gyilkosnak érezte magát. Az a kérdés is elhangzott, hogy ön rendezne-e ebből is színdarabot.
- Minden további nélkül. Az abortusz is igen drámai téma, fontos kérdés, nincs kizárva, hogy valóban színpadra viszem, még az is lehet, hogy a Katonában.
- Találkozott a pletyka érintettjeivel a bemutató óta?
- Nem. De ha találkoznék velük, akkor sem értesíteném erről a sajtót.
- Bocsánatot kérne tőlük?
- Magánemberként talán igen, hiszen van bennem lelkifurdalás, alkotóként viszont nem. Nem rajtuk nevetek, hanem magam miatt sírok a nézőtéren.
- A bemutatót nem lehet meg nem történtté tenni. De ha ez a darab műsoron marad, akkor napirenden tartja egy család magántragédiáját.
- Ez a történet már korábban bekerült a köztudatba. Abban bízom - bár már kiderült, túl naiv vagyok -, hogy a pletyka szereplői eljönnek, megnézik, és azt mondják, rájuk is hatással volt, és hogy ez az életükben is hozhat valami pozitív változást. Szerintem azok vannak többségben a nézőtéren, akik tudnak ezzel azonosulni, és akikben megtörténik a katarzis.
- Ascher Tamás rendező azokat, akik az önt is kínzó lelkiismereti kérdéseket - gondolván, hogy a sajtóban sincs cenzúra - szóba merték hozni, újságírópribékeknek nevezte.
- Az ön Heti Válasz-beli írására semmiképp sem használnám ezt a jelzőt, de olvastam olyan cikket, amelyre ez szerintem is áll.
- A tágabb színházi vitatémákat nézve: a Bárkibármikor című előadása a kritikák szerint a Vidnyánszky Attila nevéhez köthető remény színházát gúnyolja ki, de szerintem ez a darab is többrétű, például igenis ad reményt.
- Nem gúnyolja ki, vitatkozik vele. Véleményem szerint a valóság színházát kell színpadra vinni, és a valóságban ugyanúgy ott van a remény és a reménytelenség, a hit és a hitetlenség. A valóságot kell minél pontosabban bemutatni. Boldog voltam, amikor A 42. hét című darabomnak sikerült pozitív, reményteli véget írnom, de a munka mottója nem lehet az, hogy „mindenáron a remény”, hanem csak az, hogy „mindenáron a valóság”.
- Korábban hivatkozott a színházi példaképek sorában Grotowskira, Sztanyiszlavszkijra - a sokat szidott Nemzeti Színházban április 11-én kezdődik a MITEM színházi fesztivál, olyan rendezőkkel, mint Purcărete, Rizsakov, Ostermeier. Elmegy ezekre az előadásokra?
- Ha tehetem, igen. Jó, hogy láthatjuk Magyarországon ezeket az alkotókat.
