Fociban hasznos az izmozás – Dlusztus Imre publicisztikája
Már ifjúsági korban három-öt kiló izom a lemaradásunk az európai élmezőnyhöz képest, mondta nemrég a Délmagyarországnak Bubori Kornél, aki az MLSZ több utánpótlás-korosztályánál dolgozik erőnléti edzőként. Bubori tudja, mit beszél, négy éve a futballszövetség által meghirdetett első erőnléti edzői kurzuson végzett, de ő akkor már autodidakta módon rengeteget foglalkozott a témával. Részben azért, mert felnőtt játékosként súlyos sérülések során tanulmányozhatta saját magán a visszatérés nehézségeit, részben pedig azért, mert az utánpótlás-nevelő SZEAC-nál ő felelt a különböző korcsoportok erőnléti képzéséért.
A belső motivációról még annyit, hogy Kornél kézilabdázóként kezdte, és csak 12 évesen lett futballista, tehát utol kellett érnie a Tisza Volán Focisuliban olyan, később NB I-es játékossá lett csapattársakat, mint Laczkó Zsolt, Hrepka Ádám, Kecskés Tamás, Völgyi Dániel. Játékos-pályafutására korán, 28 évesen tett fájdalmas pontot egy patellaín-szakadás, ami elég ritka és egyben kegyetlen sérülés.
Visszatérve a három-öt kiló izom lemaradásra, alaposan el kell gondolkodni azon, vajon itthon milyen munka folyik. Az a 18 éves angol, aki válogatott mérkőzésen szó szerint átgyalogol a mi fiunkon, nagy valószínűséggel már három esztendeje profi módon edz a konditeremben, míg nálunk a legmagasabban jegyzett műhelyek egyikében-másikában egyenesen tiltva van a súlyzózás. A szigetországiak naponta kétszer-háromszor tréningeznek, míg itthon a heti hat-hét edzés a csúcs.
Három kiló izmot egy átlagos ifikorú futballista három év alatt szed föl magára, ha épeszűen edz, és nem használ „kiegészítőként” mindenféle marhaságot. Így a keringésével arányosan fejlődik a csontozata, az izomzata, az általános- és az erő-állóképessége, s nem hogy lassulna az izomtömegtől, hanem egyenesen dinamikus lesz, szépen fejlődik a mozgásgyorsasága is. Az persze egyénenként változó, hogy kinek hol van a genetikai határértéke az izomtömeget illetően, így az is elképzelhető, hogy egy színes bőrű angol fiatal öt kilót is tud növelni 16–18 éves korában. Mindenesetre egy közép-európai, általánosan jól edzett, megfelelően táplálkozó ifjú okosan felépített tornatermi munkával versenyképes izomzatra tehet szert. De az biztos, hogy egy magyar ifijátékos sokkal kevesebb időt tölt el a tornateremben, s ritkább az egyéni képzés is.
Ezzel le is zárhatjuk a mondandóm erre vonatkozó részét, ezeken a hasábokon már többször értekeztem az izomerő fontosságáról. Van azonban a dolognak egy olyan vonatkozása, amit nem árt tisztázni. A labdarúgó legnagyobb kincse a fizikai képessége, erősen egyszerűsítve – az izomzata. Csaknem azonos technikai és taktikai felkészültség mellett ennek a minősége határozza meg a legnagyobb mértékben a teljesítményt, így a játékos értékét is. A csapat értékét normális esetben (jó az edző, mindenki teszi a dolgát a klubnál) a labdarúgók értékének összessége adja, tehát a klubnak elemi érdeke, hogy szakemberei a lehető legmagasabb szinten foglalkozzanak a kondicionális képességekkel.
Beszéltem a minap egy harmincéves profi futballistával, aki a hatodik klubjánál épp a tizenharmadik idényét tapossa idehaza. Elmondta: pályafutása során orvossal csak sérülés után beszélt, fizioterapeutát pedig még nem látott. Megnéztem a német Bundesliga harmadik osztályának erre vonatkozó adatait. Van olyan egyesület, ahol öt fizioterapeuta dolgozik.
A hazai klubok képesek havonta hat-hétezer eurót fizetni egy átlagos játékosnak, ugyanakkor sajnálnak ekkora összeget adni, amiért komplett főállású orvosi-fizioterapeuta stábot tudnának finanszírozni. Ma idehaza egyelőre nem ritka, hogy az önképzésben kiválót nyújtó, tapasztalt gyúrók adnak orvosi tanácsot. Ez épp olyan, mint hogy én is nagyszerű szakács vagyok, mivel jól főzök pörköltet, de a blansírozásnál vagy a szuvidálásnál már erősen bajban lennék.
Mindez szemlélet kérdése. Arról árulkodik, hogy az érintettek miként gondolkodnak nálunk erről a kérdésről. Ott van Bódog Tamás esete a Diósgyőrrel. A modern, őszinte futballt hozta vissza Miskolcra.
Azt a stílust, azt a vagány, megalkuvás nélküli játékot, amit a hetvenes években sikerre vittek Szabó Géza tanítványai. Bódog nagyon jól megértette, hogy a borsodi emberek szívéhez ez a kemény, a kihívásokat vállaló játék áll a legközelebb. Ezek a hagyományaik, ezt a tüzet várják el generációról generációra Salamonék óta. És Bódog azt is jól mérte fel, hogy ehhez az ultrapresszing stílushoz nem futballzsenikre, hanem karakterekre van szükség. Így aztán jóformán névtelen vagy eddig nemigen sikeres játékosokkal maradt bent tavaly, és produkált kiváló őszt ebben a bajnokságban.
Bódog mint a klub utánpótlásáért is felelős szakmai igazgató, erre a stílusra állította át a korosztályokat. Az persze más kérdés, hogy a fővárosból letelefonáló klubvezetőség egyetlen mozdulattal dobta ki az ablakon egy év munkáját. Ne feledjük, a miskolci szurkolóknak mindig is az volt a vágyuk, hogy főleg borsodi gyökerű játékosok alkossák a rajongásig szeretett csapatot. Ezzel a nevelőmunkával erre tett kísérletet Bódog Tamás.
Annak idején így építkezett Szabó Géza is, aki a Veréb – Szántó, Salamon, Váradi, Kutasi – Oláh, Fükő, Tatár, Görgei – Borostyán, Fekete „aranycsapattal” tökéletesen megvalósította a szurkolók elképzelését. A Szegedről igazolt Kutasi kivételével miskolci, borsodi, régióbeli labdarúgókból álló csapat kifogástalan erőnléttel, óriási tempót diktálva, látványos támadófutballal lett 1979-ben bronzérmes az Újpesti Dózsa és a Ferencváros mögött. De ne feledjük, a vezetőedző öt évig dolgozhatott nyugodtan, ennyi idő alatt építette be a miskolci születésű Szabó Lászlót Veréb György mellé, valamint a szintén miskolci Szántó Gábort, a Teodoru fivéreket és Tatár Györgyöt abba az 1975–1976-os csapatba, amely a bajnokságban csak jobb gólkülönbségének köszönhetően nem esett ki. Jellemző, hogy ennek az éppen csak bent maradó együttesnek 9200, a bronzérmesnek pedig 9400 volt a hazai átlagnézőszáma, tehát Miskolcon nem az eredménynek, hanem a klubnak szurkoltak.
Bódog ezeket a gyökereket növesztette volna újra, amihez elengedhetetlen volt a fizikai felkészítés. Hírlik, a mai DVTK-ban a hangadók ennek kevésbé örültek. Szabó Géza a hetvenes években őrületes munkát végeztetett a játékosaival. Egy szurkolói portálon így emlékezik Kutasi László: „Legendásan emlékezetes alapozások voltak Szegeden a repülőtéren félméteres hóban, nem beszélve a Csongrádon 32-33 fokos melegben melegítőben végzett kétórás edzésekről, vagy a kazincbarcikai iskola pályáján rendezett agóniafutamokról, és a diósgyőri stadionban ólommellényes, hosszú, közép-, és rövid távú határterheléses futásokról. A Nyíregyházán két héten át tartó gyilkos futamok, a miskolci repülőtéri országos futóversenyre felkészülések mind-mind a rémálom kategóriájába tartozik. Abban az időben még az ellenségemnek sem kívántam ezt, mert egészen bizonyos, hogy aki nem volt elég edzett ezekhez a gyakorlatokhoz, bizonyosan szörnyethalt volna!”
Szabó Gézát nem fúrták meg? – kérdezték az egykori hatszoros válogatott, csodálatos izomzatú balhátvédet. „A többség – Géza szerencséjére – értelmes ember volt.”
Marcus Portius Cato római államférfi minden beszédét azzal zárta: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” („Egyébként úgy vélem, hogy Karthágót el kell pusztítani”). Magyarán: fenntartom a véleményemet, vissza kell térnünk a gyökereinkhez, és nem kell szégyellni a munkát.