Csak a zsidóság ismerete adja meg a kulcsot a szociáldemokrácia belső, valódi célkitűzéseinek megismeréséhez. Aki ezt a népet ismeri, annak e párt célját és értelmét illetően egyszerre lehull szeméről a hályog, és meglátja a szociális frázisok parajából és ködéből nevetve kiemelkedő marxizmus arculatát.

Ma nehezen, talán sehogy sem tudnék számot adni arról, hogy első ízben mikor váltott ki a "zsidó" szó különös gondolatokat belőlem. A szülői házban, édesapám életében emlékezetem szerint még csak nem is hallottam ezt a szót. Úgy képzelem, hogy édesapám már e szónak különös hangsúlyozásában is kulturális visszamaradottságot sejtett volna. Élete folyamán többé-kevésbé világpolgári nézetekre tett szert, amelyek nemzeti gondolkodása mellett is nemcsak hogy megmaradtak, hanem még reám is hatást gyakoroltak.

Ezt a magammal hozott nézetet az iskola sem változtatta meg. A reáliskolában megismertem ugyan egy zsidó fiút, akit valamennyien bizonyos elővigyázatossággal kezeltünk, de csak azért, mert hallgatagsága bizalmatlanságot keltett bennünk. Azonban éppen úgy, mint a többieknek nekem sem voltak hátsó gondolataim vele szemben. 

14-15 éves koromban találkoztam először a "zsidó" szóval gyakorlatban, főleg politikai beszélgetések kapcsán. Bizonyos fokig visszataszítóan hatott reám, és nem tudtam leküzdeni némi kellemetlen érzést, ha vallási villongások folytak le előttem. 

Más jelentőségűnek ezt a kérdést abban az időben még nem éreztem. Linzben nagyon kevés zsidó élt. Az évszázadok folyamán külsejük európaivá és emberivé vált, úgy, hogy képes voltam őket németeknek tartani. E felfogásom lehetetlen voltát nem vettem észre, mert annakidején csak a vallásbeli különbséget láttam, azt hittem, hogy vallásukért üldözik őket, ami az ellenük tanúsított szidalmazó kifejezésekkel szembeni ellenszenvemet csaknem undorrá fokozta.

Egy tervszerű zsidóellenes szervezet lehetőségéről abban az időben még csak álmodni sem tudtam volna.

Így kerültem Bécsbe. Az első időben sok új, különösen építészeti benyomás és saját sorsom lesújtó mostohasága folytán nem volt módom az óriási város lakossága belső rétegeződésének áttekintésére. Annak ellenére, hogy a kétmilliós Bécs akkor már kétszázezer zsidót számlált, nem vettem róluk tudomást. Szemem és minden érzékem az első hetekben még képtelen volt minden értékes gondolatot felfogni és megemészteni. Csak amikor ismét visszatért nyugalmam, és a benyomások zavaros képe tisztulni kezdett, akkor néztem körül ebben az új világban. Akkor eszméltem rá a zsidókérdésre. Nem merem állítani, hogy az az út és mód, ahogy a zsidókat megismertem, kellemes lett volna számomra.

A zsidókban mindeddig csak a vallást láttam, a vallás üldözését pedig az emberi türelmetlenség szempontjából ítélem meg. Egy nagy kultúrnép hagyományaihoz méltatlannak tartottam a bécsi antiszemita sajtó hangnemét. Nyomasztóan hatottak rám a középkor bizonyos eseményei, és nem szívesen láttam azok ismétlődését. Minthogy pedig a kérdéses újságok általában nem állottak a legkitűnőbb sajtótermékek hírében ennek a körülménynek igazi oka akkoriban előttem teljesen ismeretlen volt , így bennük inkább a gúnyolódó irigység, semmint egy alapvető, ha talán hamis vágányokon is haladó felfogás termékeit láttam.

Ezt a felfogásomat megerősítette a nekem igazán nagynak tetsző sajtó méltóságteljes hangneme, amellyel ezekre a támadásokra válaszolt, és ami nekem még inkább feltűnt, az a körülmény, hogy a támadásokat sokszor egyáltalában meg sem említette, hanem azokat egyszerűen agyonhallgatta.

Nagy buzgalommal olvastam az úgynevezett világsajtó termékeit: a "Neues Freie Presse"-t, a "Wiener Tagblatt"-ot stb. Bámultam tartalmuknak gazdagságát és tárgyilagosságát, értékeltem előkelő hangnemüket és talán csupán írásuk dagályossága hatott reám néha zavaróan. Ez utóbbi körülményt a nagyváros lendületében is megtalálni véltem. Minthogy pedig én Bécset ilyen világvárosnak tartottam, ezt a körülményt is megbocsáthatónak találtam. 

A sajtónak az udvarral szemben tanúsított tömjénező magatartása azonban visszatetsző volt. Nem történhetett semmi a "Burg"-ban anélkül, hogy azt ezek a lapok áradozó lelkesedéssel vagy panaszos mesterkéltséggel ne tálalták volna fel olvasóiknak. Különösen akkor csaptak nagy hűhót, ha a minden idők "legbölcsebb uralkodó"-járól volt szó. Ilyenkor a dürgő fajdkakashoz hasonlítottak. Nekem az egész ügy nagyon mesterkéltnek tűnt fel. A liberális demokrácia elvesztette előttem szeplőtelenségét. Az udvar kegyeinek ily zabolátlan módon való hajhászása a nemzet méltóságának feláldozását jelenti. Ez volt az első árny, amely a "nagy bécsi sajtó"-hoz való viszonyomat megzavarta.

Mint mindig, úgy bécsi tartózkodásom idején is a legnagyobb érdeklődéssel figyeltem a németországi politikai és társadalmi eseményeket. Büszke csodálattal hasonlítottam össze a birodalom emelkedését a sorvadó osztrák állammal. Örömmel töltött el a német birodalmi külpolitika, a kevésbé épületes belpolitika azonban nyomasztóan hatott reám. Nem találkozott helyeslésemmel az a harc, amelyet ebben az időben II. Vilmos ellen folytattak. A császárral szemben alkalmazott beszédtilalom különösen bosszantott, mert annak éppen azok voltak a kezdeményezői, akik erre a legkevésbé érezhették magukat feljogosítva, hiszen a parlament egy-egy ülésszaka alatt sokkal több szamárságot beszéltek össze, mint egy egész császári dinasztia hosszú évszázadok alatt, még ha leggyöngébb perceiket is beleszámítjuk.

Felháborított az a tudat, hogy egy államban, amelyben minden féleszű nemcsak a kritika jogát gyakorolhatta, hanem még a Reichstagban "törvényhozóként" véleményét a nemzetre is rákényszeríthette, a császári korona viselője ettől az üresfejű fecsegő intézménytől intelemben részesülhetett.

De még inkább felháborított az a körülmény, hogy ugyanaz a bécsi sajtó, amely a legutolsó udvari gebének is hajbókolt és egy farkcsóválásra szinte önkívületbe esett, most látszólag gondterhes ábrázattal juttatta kifejezésre a német császárral szembeni gondjait. Miközben folytonosan azt hangoztatta, hogy távol áll tőle a német birodalom belügyeibe való avatkozás, Isten őrizz, úgymond, ennek még a gondolatától is , hiszen csupán kötelességszerűen mutat rá a szövetséges vérző sebeire, és kéjelegve vájkált ezekben a birodalmi sebekben. Ilyenkor fejembe szállt a vér. Mindenekelőtt ez késztetett engem arra, hogy ezt a , nagy sajtót" bizonyos óvatossággal kezeljem.

Azt is el kellett ismernem, hogy az antiszemita újságok egyike, a "Deutsches Volksblatt" egy-egy ilyen alkalommal tisztességesebben viselkedett.

Ami ezenkívül az idegeimre ment, az ennek a sajtónak utálatos franciaimádata volt. Ha az ember ezeket, a nagy kultúrnemzetről zengő dicshimnuszokat olvassa, egyenesen szégyenkezni kellett német voltáért. Mindig gyakrabban vettem kezembe a "Volksblatt" számait, amely újság, ha terjedelemre kisebbnek is, de ezekben a dolgokban igazabbnak tűnt fel előttem. Erőteljes antiszemitizmusával nem értettem egyet, bár nemegyszer olvastam olyan okadatolásokat benne, amelyek meggondolásra késztettek. 

Ilyen körülmények ösztönzése folytán mindenesetre megismertem az ez időben Bécs városát irányító dr. Karl Luegert és a keresztényszocialista pártot. 

Amikor Bécsbe kerültem, mindkettővel szemben ellenséges érzülettel viseltettem. Ez a férfi is, e mozgalom is reakciós volt a szememben.

Minél inkább megismertem azonban ezt a férfit és művét, igazságérzetem annál inkább megváltoztatta előbbi ítéletemet. Igazságos ítéletem lassanként csodálattá változott, ma pedig ebben az emberben minden idők leghatalmasabb német polgármesterét látom. 

Hány beidegzett véleményem változott meg a keresztényszocialista mozgalommal szemben elfoglalt álláspontom megváltoztatásának következtében! A legnehezebb lelki átalakulást mégis az antiszemitizmussal szemben vallott felfogásom változása jelentette. 

Ez idézte elő bennem a legnagyobb lelkitusát, és az értelem és érzelem között hosszú hónapokon át folyt a kemény küzdelem, mígnem a győzelem az értelem oldalára pártolt. Két év múltán érzelmem is követte értelmemet, hogy ettől az időtől kezdve ennek leghívebb szolgája és őre legyen. 

E keserű belső küzdelem idején a legnagyszerűbb nevelő hatással a bécsi utca szemléltető képe volt reám. Bekövetkezett az az idő, amikor már nem róttam vakon a hatalmas város kövezetét, hanem nyitott szemmel figyeltem az épületek mellett az embereket is. Amikor egy alkalommal éppen a belvárosban barangoltam, hirtelen hosszú, kaftános, fekete hajtincses jelenségre lettem figyelmes. Az első pillanatban azt kérdeztem magamtól: "Hát ez is egy zsidó?" 

Linzben természetesen nem így néztek ki a zsidók. Lopva, óvatosan figyeltem meg ezt az embert, és minél inkább szemügyre vettem minden arcvonását, annál inkább kezdett átalakulni bennem az első kérdés a második kérdéssé: "Vajon ez is német?" 

Ezúttal is, mint mindig ilyen esetekben, a könyveket hívtam segítségül. Ekkor vásároltam meg fillérekért életemben először az első antiszemita röpiratot. Sajnos, ezek a röpiratok valamennyien abból az álláspontból indultak ki, hogy az olvasójuk többé-kevésbé ismeri már a zsidókérdést. Hangnemük, túlságosan ellaposodó és tudományos felkészültséget nem mutató bizonyításmódjuk és megállapításaik ismét csak kétséget támasztottak bennem. 

Ezek a körülmények hetekre, sőt hónapokra visszavetettek. 

A dolog olyan nagy horderejűnek, a vád olyan súlyosnak tűnt, hogy attól való félelmemben, miszerint igazságtalanságot követek el, bizonytalanná lettem. 

Abban már magam sem kételkedtem, hogy itt nem másvallású németekről, hanem idegen népről van szó. Amióta e kérdést tanulmányozni kezdtem és figyelmes lettem a zsidóságra, azóta Bécs egyszeriben más megvilágításban tűnt fel előttem. Bárhova mentem, mindenütt csak zsidót láttam, és minél többet láttam belőlük, annál inkább meg tudtam különböztetni őket a többi emberektől. Különösen a belvárosban és a Dunacsatornától északra fekvő kerületekben hemzsegtek e nép tagjai, akik már külsejükben is teljesen elütöttek a németektől. 

De ha mégis kételkedtem volna, akkor bizonytalanságomat magának a zsidóság egy részének az állásfoglalása véglegesen eloszlatta. 

A zsidóság körében megindított és Bécsben is nagyszámú követővel rendelkező cionizmus erősen síkraszállott ugyanis a zsidóság népi, faji jellegének a kidomborításáért. A felületes szemlélő azt hihette, hogy ezt a mozgalmat a zsidóságnak csak egy töredéke helyesli, a többség azonban elítéli és elveti. Azonban közelebbről szemügyre véve a dolgot, ez a tisztára célszerűségi okokból kezdeményezett magyarázkodás, hogy ne mondjuk hazugság teremtette látszat csakhamar szertefoszlott. Mert az úgynevezett liberális zsidóság csak azért utasította vissza a cionistákat, mert zsidóságukat hangsúlyozó kiállásukat ügyetlennek, sőt veszedelmesnek tartotta. Belső összetartozásukon azonban ez mit sem változtatott. 

A liberális és cionista zsidóság közötti látszatharc belső undorral töltött el, hiszen ez a harc teljes egészében valótlan, hazug, és így méltatlan volt e népnek állandóan hangoztatott erkölcsi nagyságához és tisztaságához.

E nép erkölcsi és egyéb tisztasága egyebekben is külön fejezetet érdemel. Hogy a víznek nem barátai, azt már a külsejük is elárulja. Erről az ember, sajnos még csukott szemmel is meggyőződhet. Nemegyszer egész rosszul lettem ezeknek a kaftánosoknak bűzétől. Ehhez járult még mocskos ruházatuk és kevésbé vitézi külsejük. 

Mindez már önmagában sem valami vonzó, elijed tőlük azonban az ember, hogyha testi tisztátlanságuk mellett e "választott" nép lelki szennyfoltjait is felfedezi. 

Semmi sem tudott engem rövid idő alatt annyi meggondolásra bírni, mint a zsidóság bizonyos területeken való tevékenykedésének alapos megismerése. Nem létezett semmi gazság vagy becstelenség főleg kulturális téren , amelyben legalább egy zsidó ne lett volna részes. Mihelyt egy ilyen gennyes sebet az ember óvatosan felvágott, mindjárt rábukkant egy zsidócskára, akár a férgekre a rothadó testben. 

Különösen súlyosan esett latba nálam a zsidóságnak a sajtó, a művészet, az irodalom és a színház terén kifejtett tevékenysége. Itt hiábavaló volt minden kenetteljes mentegetődzés. Elég volt, ha az ember egykét hirdetőoszlopot szemügyre vett, és azon meglátta a szörnyű színházi és moziműsorok szellemi szerzőinek agyondicsért nevét, hogy az ember szíve hosszú időre megkeményedjék a zsidósággal szemben. Ez a métely és szellemi pestis, amellyel a nép lelkét megfertőzték, rosszabb az egykori fekete himlőnél. S méghozzá milyen óriási mértékben gyártották és terjesztették ezt a mételyt!

Természetesen minél alacsonyabb a lelki és szellemi szintje egy ilyen "művészeti" nagyiparosnak, annál nagyobb a termékenysége. Emellett nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt sem, hogy egy Goethére kb. tízezer ilyen firkászt ad a természet a világnak, akik azután bacilushordozóként mérgezik a lelkeket. Lehetetlenség volt észre nem venni a zsidóság óriási arányszámát azok között, akiket a természet erre a szégyenteljes szerepre szánt. Vagy talán éppen ebben keresendő kiválasztott voltuk?

Tüzetesen vizsgálni kezdtem a szennytermékek szerzőinek nevét, és az eredmény az lett, hogy mindig súlyosabban ítéltem el a zsidóságot. Bármennyire ellenkezett is volna az érzelem, az észnek le kellett vonnia a következtetéseket. 

Azt a tényt, hogy minden irodalmi szennynek, művészeti giccsnek és színházi képtelenségnek kilenctized része egyetlen nép számlája terhére írandó, amely nép pedig alig egykét századrészét képviseli az ország lakosságának, nem lehetett letagadni. Ez a tény elvitathatatlan! 

Az én kedves "világsajtó"-mat is ebből a szempontból kezdtem szemügyre venni. Minél alaposabban vettem bonckésem alá, annál inkább összezsugorodott egykori csodálatomnak tárgya. Iránya mindinkább elviselhetetlenné lett, tartalmát belső sekélyessége miatt kellett elvetnem, tárgyilagos ábrázolási módja pedig egyre inkább hazugságnak, semmint becsületes igazságnak tűnt fel előttem; az írói természetesen zsidók voltak! 

Apróságok ezrei, amelyeket korábban alig vettem észre, most figyelemre méltó dolgokként tűntek fel előttem. másokat pedig, amelyek már korábban is gondolkodóba ejtettek, megértettem és megismertem. 

E sajtó liberális szellemét most már egészen más megvilágításban láttam. Előkelő hangja, amellyel a támadásokra válaszolt, vagy azok elhallgatása ma már okos, de alávaló fogásként bontakozott ki előttem. Magasztaló, dicsőítő színházi kritikájuk mindig a zsidó szerzőknek szólt. ezzel szemben a lecsepülés mindig csak németnek jutott osztályrészül. II. Vilmos császárral szemben folytatott lassú csipkelődésük annak a kitartásnak a bizonyítéka, amellyel módszerüket űzték. Éppen ilyen kitartással voltak szószólói a francia kultúrának és civilizációnak. Az elbeszélések értéktelen tartalmából, nyelvéből idegen népre ismertem. Mindennek pedig olyan káros hatása volt a németségre, hogy az már csak szándékosan történhetett.

De kinek volt ez az érdeke? Vagy mindez csak véletlen műve volt? Lassan ingadozni kezdtem. 
De fejlődésemet siettették azok a megfigyelések, melyekre egész sereg más esemény kapcsán tettem szert. Ezek között volt a zsidóság nagy részének nyíltan hangoztatott és gyakorolt általános erkölcsi felfogása. 

Ezen a téren megint az utca adott gyakran elrémítő szemléltető példákat. A zsidóságnak a prostitúcióhoz, de még inkább a leánykereskedelemhez való viszonyát Bécsben jobban lehetett tanulmányozni, mint bármely más nyugateurópai városban, talán a délfranciaországi kikötővárosokat kivéve. A bécsi Lipótvárosban tett esti séták alkalmával az ember akarva, nem akarva olyan eseményeknek volt szemtanúja, amelyek a német nép nagy része előtt ismeretlenek maradtak mindaddig, míg a világháborúban a keleti arcvonalon harcolóknak nem nyílt alkalmuk hasonló dolgok megfigyelésére. 

A hideg borzongatott, amikor először ismertem fel a zsidóságban a fővárosi fertőnek jéghideg, arcátlan, kalmár szellemű vámszedőjét. Felnyílt a szemem. 

Most már nem kerültem a zsidókérdést, sőt kerestem a vele való találkozást. Miközben a kulturális és művészeti élet különböző megnyilvánulásaiban megtanultam meglátni a zsidót, hirtelen olyan helyen is rábukkantam, ahol a legkevésbé sejtettem őt. 

Felismertem a zsidót mint a szociáldemokrácia vezérét, és mintha hályog esett volna le szememről. Egy hosszú lelki tusa ért ezzel véget bennem. 

Már a mindennapi érintkezések idején feltűnt munkástársaim csodálatos változóképessége, amellyel ugyanazon kérdésben, sokszor egyik napról a másikra, de nemegyszer egyik óráról a másikra egészen különböző álláspontot foglaltak el. Csak nehezen tudtam megérteni azokat az embereket, akik négyszemközt egészen normális nézeteket vallottak, hogy azt a tömeg lélektanának hatása alatt azonnal elveszítsék. Gyakran órákig tartó rábeszélés után már abban a hiedelemben ringattam magamat, hogy megtört a jég, és állásfoglalásuk tarthatatlanságát sikerült megmagyaráznom. Azonban kétségbeejtő volt számomra, hogy másnap elölről kezdhettem az egészet. Örökösen mozgó ingaként lengett vissza mindig tévelygő nézetük. 

Azt megértettem, hogy helyzetükkel elégedetlenek, és átkozzák a balsorsot, amely őket gyakran oly keményen sújtotta. Gyűlölték a vállalkozókat, akikben mostoha sorsuk végrehajtóit látták, szidták a hivatalos közegeket, akik az ő megítélésük szerint érzéketlenek voltak helyzetükkel szemben. Tüntettek az élelmiszerárak ellen és követelésük érdekében az utcára vonultak.

Mindezt még meg tudtam érteni, ami azonban rejtély maradt számomra, az a határtalan gyűlölet volt, amellyel saját népükkel szemben viseltettek és amellyel saját fajtájukra törtek, ócsárolták nagyságát, beszennyezték történelmét és sárba tiporták nagy embereiket. 

Ez a saját otthon, a fajta és a haza ellen folytatott harc éppen olyan együgyű, mint érthetetlen, sőt természetellenes volt. Ideiglenesen napokra vagy legfeljebb hetekre ki lehetett őket gyógyítani, mire azonban az ember ismét találkozott ezekkel a megtérteknek vélt emberekkel, akkorra már ismét a régiek lettek. A természetellenesség győzedelmeskedett rajtuk. 

Csakhamar rájöttem, hogy a szociáldemokrata sajtó túlnyomórészben zsidó vezetés alatt áll, de nem tulajdonítottam ennek nagyobb jelentősége, mert hiszen a többi újságoknál is ugyanez volt a helyzet. Csak egy volt talán feltűnő, hogy amelyik újságnál zsidó állt alkalmazásban, arról igazán nem lehetett azt állítani, hogy igazán nemzeti irányú lett volna, olyan, amilyennek az én nevelésem és felfogásom elvárta volna.

Erőt vettem magamon, és megkíséreltem e sajtótermékek olvasását. Ellenszenvem az olvasás alkalmával egyre inkább nőtt egészen a végtelenségig. Most már a szemenszedett hazugságoknak a gyártóit kívántam megismerni. A kiadótól kezdve végig valamennyien zsidók voltak. Bármilyen szociáldemokrata füzetet vettem is a kezembe, szerzője zsidó volt. Megjegyeztem majdnem az összes vezetők nevét, és nem volt nehéz megállapítanom, hogy azok legnagyobb részt a "kiválasztott nép" tagjai voltak akár az államtanács tagjai, akár a szakszervezetek titkárai, akár a szervezetek elnökei, vagy az utca agitátorai. Mindig ugyanaz az ijesztő kép tárult elém. Austerlitz, Victor Adler, Ellenbergen stb. nevek örökre emlékezetembe vésődtek. Egy körülmény világos lett előttem: az a párt, amelynek kisembereivel én hónapok óta a leghevesebb harcot vívtam, vezetés tekintetében majdnem kizárólag idegen nép kezében volt, mert azzal már legnagyobb örömömre végérvényesen tisztában voltam, hogy a zsidó nem német! 

Most ismertem meg azonban végérvényesen népünk félrevezetőit. 
Egy esztendei bécsi tartózkodásom meggyőzött arról, hogy a munkás sohasem lehet olyan makacs és együgyű, hogy ne hallgatna a nagyobb tudás és világosabb magyarázat szavaira. Lassanként tökéletesen megismerkedtem tanaikkal, és e tudásomat a saját belső meggyőződésemért folytatott harcomban legerősebb fegyverként használtam fel. A siker majdnem kivétel nélkül az én oldalamon volt. 

A nagy tömeg ha kétségtelenül nagy türelem és időbeli áldozat árán is még menthető volt, a zsidót azonban sohasem lehetett más nézetre bírni. 

Akkoriban még eléggé tapasztalatlan és naiv voltam ahhoz, hogy megkíséreljem őket az általuk vallott tanok tarthatatlanságáról meggyőzni. Szűk környezetemben rekedtre beszéltem magam és véresre a nyelvem, mert hittem, hogy sikerülni fog a marxista téboly pusztító hatását bebizonyítanom. Éppen az ellenkezőjét értem el. 

Úgy tetszett, mintha a szociáldemokrata tanok és gyakorlati keresztülvitelük romboló hatásának a tudata még csak megerősítené eltökéltségüket. 

Minél többet vitatkoztam a zsidókkal, annál inkább megismertem beszéd és harcmodorukat.

Mindenekelőtt az ellenfél butaságával számoltak, és ha azután minden kötél szakadt, maguk tettették a butaságot. Ha mindez nem használt, akkor egyszerűen nem értettek meg semmit, vagy pedig pillanatok alatt egy másik témára ugrottak át. Magától értetődő dolgokat tárgyaltak, amelyek helyeslését azonban rögtön más jelentős dolgokra vonatkoztatták, hogy azután ismét visszavonuljanak és ne tudjanak semmi bizonyosat. Bárhol fogott is meg az ember egy ilyen "apostolt", nyálkás lett a keze, s részletekben siklott ki ujjai közül, hogy azután a következő pillanatban ismét egyesüljön. Ha netalán az ember valakit olyan megsemmisítő módon gázolt le, hogy már csak a környezetre való tekintettel is kénytelen volt helyeselni, és így arra gondolt, hogy legalább egy lépést tett előre, akkor annál nagyobb volt csalódása a következő napon. A zsidó egyszerűen nem vette tudomásul az előző napon történteket, és mintha misem történt volna, tovább mesélte régi, lehetetlen álláspontját, s még felháborodottan csodálkozott azon, hogy kérdőre vonták. Nem emlékezett már semmire, legfeljebb az előző napon tett állításainak helyességére. 

Nemegyszer meghűlt bennem a vér. Az ember nem tudta, mit csodáljon inkább: beszélőképességüket vagy hazudozó művészetüket. Lassanként gyűlölni kezdtem őket. 
Ennek is volt haszna. Minél inkább megismertem a szociáldemokrácia képviselőit vagy terjesztőit, annál inkább nőtt a néphez való vonzalmam. Vajon ki tudta volna a félrevezetők ördögi ügyességének ismeretében az áldozatokat elátkozni? Nekem magamnak is milyen nehéz volt a faj dialektikus hazudozásai felett úrrá lennem! 

És mennyire semmit nem érő volt ez a siker olyan emberekkel szemben, akik az igazságot azonnal elferdítik, akik a kimondott szót szemrebbenés nélkül letagadják, hogy aztán a következő percben a maguk számára kamatoztassák! 

Minél inkább megismertem a zsidót, annál inkább meg kellett bocsátanom a munkásnak. 
A főbűnösök most már az én szememben nem is ők, hanem azok voltak, akik nem tartották érdemesnek a velük való foglalkozást, s akik nem adták meg a nép fiának azt, ami őt megillette, és nem állították puskacső elé a vezetőket, a megrontókat. A napi élmények hatása alatt magam is kutatni kezdtem a marxista tanok kútforrása után. E tan hatása a legapróbb részletekben is világossá vált előttem. Eredményét figyelő szemmel láthattam nap mint nap, következményeit pedig némi képzelőtehetséggel magam rajzolhattam meg magamnak. Csupán az volt még kérdéses előttem, hogy az alapítók vajon előre látták-e művük eredményét a maga várható kifejlődésében, vagy pedig maguk is tévedés áldozatai? 

Nézetem szerint mindkét feltevés lehetséges volt. Az egyik esetben minden gondolkodó embernek kötelessége a lelketlen mozgalommal szemben fellépni, hogy a tant legalább a legvégső kifejlődésben meg lehessen akadályozni, a másik esetben azonban az ördögök lehettek ennek a népbetegségnek az alapítói, mert nem embernek, hanem csak egy szörnyetegnek agyában foganhatott meg egy olyan szervezet megteremtésének terve, amely tevékenységével végeredményben az emberi kultúra összeomlásához és ezzel a világ pusztulásához vezet. Ez esetben csak egyetlen megoldás lehetséges, a harc; az emberi léleknek, értelemnek és akaratnak fegyverekben nem válogatós harca, tekintet nélkül arra, hogy kinek kedvez a szerencse. 

Így kezdtem megismerkedni e tan alapítóival, hogy e révén a mozgalom alapvető tételeit tanulmányozhassam. Hogy én ezen a téren hamarabb célhoz jutottam mint azt magam is reméltem, azt egyedül a zsidókérdés terén szerzett bár ez időben még nem túlságosan alapos ismereteimnek köszönhettem. Ezek az ismeretek, különösen a zsidóság kifejezési módszerének megismerése tették lehetővé számomra a gyakorlati összehasonlítást a valóság és a szociáldemokrácia alapító apostolainak elméleti porhintése között; a zsidó nép beszél és ír, hogy gondolatait elrejtse, vagy legalábbis elfátyolozza. A valódi cél sohasem a sorokban, hanem jól elrejtve a sorok között keresendő. 

Ez az idő jelentette számomra a legnagyobb belső átalakulást, amit csak valaha is megértem. A gyönge világpolgárból fanatikus antiszemitává lettem.

Ezután már csak egy ízben utoljára merültek fel bennem félős és nyomasztó gondolatok. Amikor ugyanis az emberi történelem során a zsidó nép tetteit kutattam, egyszerre az a gyáva kérdés vetődött fel bennem, vajon nem a kifürkészhetetlen sors kívánja-e nekünk, gyarló embereknek, ismeretlen okokból, örök megváltoztathatatlan elhatározásból e kis nép végső győzelmét? Talán ennek az örökké földhözragadt népnek jutalmul ígérték oda a földet? Vajon valóban jogunk van-e a saját létfenntartásunkért folytatott harcra, vagy pedig ez is csak érzelmi mozzanatokon alapszik? 

Mindezekre a kérdésekre a marxizmus tanának tanulmányozása közben mialatt világos elmével figyeltem a zsidó nép hatását maga a sors adott választ. A marxizmus zsidó tanítása elveti a természet arisztokratikus elveit és az erő, és akarat örökös előjogának a helyébe a szám tömegét és holt súlyát helyezi. Tagadja az emberben a személyiség értékét, vitatja a nép és a faj jelentőségét, és ezzel elvonja az emberiség létének s kultúrájának alapfeltételeit, és miként a világegyetemben, az elismert legnagyobb szervezetben, ilyen rendszer csak káoszt eredményezhetne, úgy a földön, e csillag lakói számára is csak pusztulást hozhat. 

Ha a zsidó a marxista hitvallás segítségével győzedelmeskedik e világ népein, győzelmi koronája az emberiség halotti koszorúja lesz, és akkor ez az égitest ismét emberek nélkül fog bolyongani a világűrben, mint sok millió évvel ezelőtt, mert az örök természet kérlelhetetlenül megbosszulja parancsai megszegését. Hiszem, hogy a mindenható Isten akarata szerint cselekszem, amikor a zsidóval szemben védekezem és harcolok az Úr művéért!

(folyt.köv.)

1938. Az Anschluss után a bécsi zsidók megszégyenítésül az utcakövet mossák