Öreg akácfák között van egy kápolna. Túl rajta kálváriastációk, azon túl pedig a csárda. Vagy korcsma, vagy vendégfogadó, vagy kör, mert ma már különféleképpen nevezik. De néha boltnak is hívják, mert némi szükséges dolgokat lehet ott már kapni. Dohányt, szivart, krajcáros cigarettát, gyufát és lámpaüveget. Mert jól kint van ez a hely a határban, a tanyák világában, abban a kápolnában egy év alatt csak kétszer miséznek, ha éppen valaki papot hozat oda valahonnan, a közeli iskolából pedig elmegy a tanító a ministrálásban segíteni. Egyébként a kápolna vasvirágos ajtaja be van zárva, oda nem mehet be senki. A tornyába sem lehet fölmenni, azonban a harangkötélnek külön lyukat fúrtak a falon, a kötél leszolgál a kápolnán kívül a földig, s mikor annak az ideje elkövetkezik, csendít vele, aki akar. Leginkább a tanító szokott vele csendíteni esti hét órakor úrangyalát, s a kis harang szava ilyenkor libegve száll a mezőkön át, az asszonyok keresztet vetnek, az emberek lassú mozdulattal megfogják kalapjukat, egy helyben tartják, s kihúzzák alóla a fejüket. Mondják ugyan, hogy néha szokatlan időben csendül meg a harang. Mondják, hogy van a környéken egy öreg tehén, ha az legeltében arra téved, a szájával megrántja a kötelet, mert szereti a harang szavát hallani. Mondják, hogy hatvanháromban - mert a kápolna régi - a nagy szárazság alkalmával éjjel szólott a harang, s egy nagy kígyót találtak a kötélen, s az húzta: de hogy ezekből mi igaz és mi a kitalálás, azt nem tudja senki, de azért mégiscsak szép esze lehet annak, aki az ilyesmit kitalálja.

A csárdára, az ereszet alá, a falra, az ajtó fölé pedig kép is van festve. A tanyai művész igen szigorúan mérges, sötétzöld mezőt festett a falra, mint valami szecessziós piktor. E zöld mezőbe befestett egy oroszlánt, mely végtől végig sárga, és tekintetével és testállásával valóságosan olyan, mint a perzsa címer. Tehát ezen oroszlános ajtón járnak be a korcsmaszobába az emberek, ahol újságot is lehet olvasni, ha volt, aki a városból újságlapot hozott. Vasárnap délelőtt a tanító is elkövetkezik, olyankor sokan vannak itt, és gazdálkodás tekintetében egymástól különböző dolgokat tapasztalnak. Csupa kert ez a tájék, itt több a szőlőtőke és a gyümölcsfa, mint a gabona, és azokon mindig van tanulni való; a nevelésük nehezebb mint a gyereké.

Ez egyébként mind közönséges dolog, kápolna is, csárda is van másutt is, s az élet valóban olyan egyforma mindenütt. Azonban ezen a helyen van még más is. Ezen a helyen börze van, különös formájú és sajátságos börze, amelyen értékpapírok gyanánt a karok és lábak, derekak és mellek izmai vannak jegyezve, és azoknak az árfolyama száll följebb meg alább, ahogy éppen azt a konjunktúrák rendelik. Mert konjunktúrák mindenütt vannak, itt is vannak, a különbség csak az, hogy itt nem konjunktúrának nevezik őket.

Vasárnap reggel áll ez a börze. Kora reggel. Aki jelen akar lenni a nyitásnál, hajnalban indul útnak, s halad a csárda felé a hűvös, harmatos homokon. Így egybegyűlnek. Emberek, akik a jövő hétre napszámosmunkába akarnak menni, meg megint a másik emberek, akik napszámosokat akarnak fogadni. Az embererőnek pénzért való megvásárlása folyik itten, de olyanformán, hogy nem a munkaadó szabja az árakat, hanem a munkás. Nem túlságosan szabja. Hanem a keresletnek és a kínálatnak örök törvényei szabályozzák. A "köllünk vagy nem köllünk" elve uralkodik.

- Hát kölletök - mondják a gazdák -, hát hogyne köllenétök, mikor tudjátok, hogy kölletök. Hanem hát csak lélökre, nem köll az embört sarcolni, mert odafönt is laknak.

Odafönt. Már mint a kárpitos mennyekben, a kék égen túl... Szép. Lehetséges, hogy laknak arra is, bár ugyan onnan ide élő haza még nem jött vissza senki, legföljebb az özvegy Kopaszné hazajáró lelke kísért néha, de az is csak az ócska köcsögöket verdesi a falhoz. Bár ugyan ködös őszi alkonyaton néha lehet látni, hogy kapál a szőlőben: de mit kapál ősszel?

Csakugyan. Az elevenekre kell számítani, nem a holtakra, az elevenek pedig semmiképpen sem hajlandók erejüket potom pénzért áruba bocsátani. Annak ára van. S bár az erő mindig ugyanaz, de azért annak hetenkint más és más ára van. És a börze arra való, hogy ezt megállapítsa. Ott vasárnap kora reggel megállapítják, hogy a következő hét hat napjára mi lesz a napszám, amin alul azután dolgot nem vállal senki. Úgy tetszik, mintha kartell volna ez, pedig nem az, mert hiszen a gazdák is ott vannak, és közösen történik a megállapodás. Az embernapszám ennyi, az asszonynapszám meg ennyi. Az asszonynapszám sohasem azonos a férfinapszámmal. A gyermeknapszám is meghatároztatik, s ott megint különbség van a férfigyerek s a leánygyerek között. A börze tanácsa dönt abban, hogy a férfigyerek mikor lép át a legénysorba, ami által a napi bére is emelkedik. Különös meghatározás, ami az ember elméjét a hadizajos harci korszakokba veti vissza; a surbankó legényről megállapítja a börze szenátus, hogy ennek ezentúl most már teljes embernapszám jár: mert a múlt héten lány kedviért verekedett a csárdában, be is ütötték érte a fejét. Ott is van a fején - mindenki láthatja - a babos kék kendő, amivel a lány bekötötte.

Régi szokások, régi dolgok. Mondhatom, jó ideig nem sok tisztelettel viseltettem a csárdabeli szenátus iránt, különösen, hogy az öreg kapásunkat néhányszor részegen elterülve láttam a homokon. Napszámos-fogadás végett vasárnap reggelenként szintén odajárt, s ott pálinkát fizettek neki. Otthon a bora kijárt, de pálinkát nem kapott. A pénzt is kézül kapta, ha kellett. Krajcár nélkül ment a napszámos-fogadásra, mégis berúgva távozott onnan. Mert fizettek neki. Mert tekintély volt a koránál fogva: hetven már jóval elmúlt, azonfölül harmincegynehány esztendeje szolgált egy helyen: dolgok, amelyek odakint föltétlen tiszteletet biztosítanak. Ő "kend" volt és "bátyám" volt mindenki előtt, ő tegezte és öcsémezte az ötvenholdas gazdát is, és olykor dicsekedve mondta - olyan tisztöletbe vagyok én, mintha tanító volnék. Hát aztán tiszteletbűl itatták azzal a rettentő ocsmány pálinkával. Hazafelé jöttében azután megtántorodott tőle. A homokon, nyáron, úgy délelőtt nyolc és kilenc óra között szokott tűzni a nap. Addig hűvös van, mert addig a nap ereje el van foglalva azzal, hogy a fákról, füvekről, homokról fölszárítsa a harmatot. Mikor ezután ezzel végzett, akkor minden erejét az emberre ereszti. Nagy hirtelenséggel hihetetlen melegek támadnak, szinte áll a forróság a levegőben, s látni lehet, hogy a fákon a levelek lekonyulnak. Akiben ilyenkor pálinka van, azt a nap ereje a földre teríti. Láttam ilyen állapotában az öreg kapást egyszer a szőlőben, de másszor, ami sokkal nagyobb szégyen, a nyilvános közúton volt elterülve, s az útonjárók messze elkerülték, nehogy megbotránkozzanak rajta, s nehogy Noé fiainak bűnébe keveredjenek. Egy ilyen alkalommal valami tolvaj kilopta a szájából a tajtékpipát, amit ünnepi ajándékul vettem neki. Korholtam azután érte, s nem is vettem neki több pipát. Mondtam neki, hogy olyan ember, akinek híre már a budai várba is fölhallatszott, akinek már onnan tíz darab aranypénzt s nagypecsétes levelet küldött a miniszter, hogy felejtkezhetik el annyira magáról. Hallgatott és körültapogatta magát, hátha véletlenségből mégiscsak ott van valamelyik zsebében a pipa. Szólni azonban nem szólt semmit.

A boldogult napamasszony az ereszes alól szó nélkül nézte erkölcsnemesítési kísérleteim hiábavalóságát, amúgy is a legszótlanabb asszony lévén, akit csak valaha az életben láttam. Ünnepi ebéd volt, már mint amilyen tanyahelyen szokásos: leves tyúkhússal, lúdgegőtészta benne, azután tyúkhús paprikáslében főzve: erre igen alkalmatos patkolás a túrósgombós tejföllel. A részeg kapás is ezt kapta ebéd gyanánt, de az étel mellől elmaradt a szokásos liter bor, aminek ünnep délutánon ebédtől vacsoráig el kell tartani. A vén ember megérezte az ezen eljárásban mutatkozó mélységes megvetést, s kiment a ház háta mögé sírni.

Mungo Park, egy régi afrikai utazó, akinek a közléseiben több népismeret és kevesebb vadász-hazugság van, mint a mostaniakban, azt mondja a fulló nevezetű népekről, hogy bizony azok nem valami dolgos népek. Lassúak mindenféle eljárásukban. Serkenteni kell őket. Azonban azt el kell ismerni róluk, hogy tűrik a serkentést, tűrik a lármás szavat, sőt az ütést is eltűrik, de ha valaki az ilyen sürgető lármában az apjukat vagy az anyjukat sértő szóval illeti, szó nélkül belevágják szívébe a kést.

Jól teszik. Az elődök tisztelete a legelső törvény.

Kisded tanyavilágunkba új ember került, egy szép régi nagy úri szőlő birtokosa gyanánt. Örökségben kapta. Szegről-végről sógor is volt, de nemigen tartottuk a rokonságot. A "majd megmutatom én" modern elveivel jött, tele könyvtudománnyal, ellenben a népléleknek egy árva garas ismerete nélkül. Dolgoztatott az emberekkel, megadta a szenátus által rendelt tisztességes napszámot, s elég jól is főzetett: mert mifelénk az emberek rendesen főzött ételeket kívánnak, s ezért cserében engednek a napszám-árakból. Hát efelől az új birtokosnál nem is volt semmi baj, azonban rövidesen kezdett a szó verni a határban afelől, hogy ugyancsak művelteti az istennel az embereknek az apját meg az anyját. "Ne így metsszed azt a tőkét, az anyád veszett istenét, te barom!" - ilyféléket kiabált.

Az emberek hallgattak, és meghajolva dolgoztak tovább a tőkék körül.

A régifajta szőlőmunkáló-kés pedig veszedelmes szerszám: azon van hasító-horogvas, van verő-kalapács, van borotvaéles vágó-acél. Az emberek azonban nem szóltak semmit, csak olykor komor némasággal egymás szemébe tekintettek...

A szenátus együtt van a csárdában. Megállapítódik, hogy a jövő hétre az ember-napszám nyolcvan krajcár étellel, reggeli, ebéd, vacsora, a reggeli lehet gyümölcs, az esteli tej tányérban kenyérrel, de délre főtt étel. Jó. Ezt elfogadtatván, ehhez viszonyulnak a többi ártételek: asszony-napszám, lány-napszám, gyerek-napszám. Ez is jó. Akkor azt mondja egy ember:

- Azonban a Borotvás-tanyába nem mén dologra sönki.

Az emberek egy darabig hallgatnak, azután a fejek hallgatagon bólintanak, s minden szó nélkül el van fogadva a határozat: - A Borotvás-tanyába dologba nem mén sönki.

És nem ment senki. Az új gazda egy ideig késérletezett idegen munkásokkal, kocsival hozatta őket hétfő hajnalonkint a dorozsmai határból, és szombat esténkint kocsin küldte őket haza. Már ekkorra káromkodó szokását is lehetőleg abbahagyta. De nem ért már ez az állapot egy semmit sem. Akármennyire zárta is el a sebkőhegyi néptől a kunokat, a kunok csak megtudták, hogy a szenátus határozata mi okból történt: a negyedik hét hétfő hajnalán az új gazda kocsijai hiába mentek a szomszéd kun testvérek határába munkásokért. Parlagon maradt a szőlő, pedig nagy veres márványkőkereszt állott előtte: régi elődök emelték a fölöttük élő egy hatalmas úr iránt való tiszteletből. Az új gazda kénytelen volt eladni a szőlőt, s elment a határból. Keresett magának más vidéket, ahol még lehet a munkásnak az anyja istenét is szidni. Itt már nem lehet.