Sokkal másabb így találkozni egy kiemelkedő történelmi személyiséggel, mint száraz iskolai tananyagként. Engem lenyűgözött, hogy milyen komplex gondolkodású ember volt Periklész és számos kortársa. Az élet minden területén – család, művészet, politika, hadászat – egyazon filozófia mentén tevékenykedett. Tetteit elvek és nem érdekek motiválták. Tartok tőle, hogy korunkban nemigen akad politikus akiről hasonlókat lehetne elmondani. Ugyanakkor most döbbentem rá igazán, hogy milyen szellemi pezsgés lehetett Periklész korában Athénban, hiszen az emberi kultúra nagyjai szinte egymás lábára tapostak, oly gazdagon el volt látva velük ez a város. Mellesleg eszembe nem jutott volna, hogy a kiváló drámaíró Szophoklész egyben kitűnő hadvezér is volt. Jó választás volt elolvasni ezt a könyvet!
Rex Warnernek ez a kötete jóval kevésbé tetszett, mint a Julius Caesar-ról szóló dupla regénye. Itt Anaxagorasz elmélkedései sokszor anakronisztikusnak tűnnek: túlságosan is racionálisak, mintha az illető Voltaire és Diderot művein nevelkedett volna… A filozófus okfejtései nélkül viszont a könyv terjedelme talán csak a fele lenne, alig ütve meg a 'regény' méretet.
Ismeretszerzésre persze alkalmas, de én inkább az eredeti források (Thuküdidész: A peloponnészoszi háború, Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok / Periklész) irányába terelném az érdeklődő olvasót. És van a témáról egy kiváló, tömör esszé is: Szabó Árpád: Periklész kora.
Azon a télen én is ott voltam a szamoszi háborúban elesett hősök emlékére rendezett gyászszertartáson. Az ilyen ünnepélyes hivatalos gyászszertartás különös, de legalábbis számomra csodálatra méltó athéni szokás. A teljes szertartás két napig tart. Az első napon az elesettek földi maradványait, összegyűjtött csontjaikat egy sátorban helyezik el. Ekkor sorra jönnek a barátok és a rokonok, az elhunyt emlékéhez méltó áldozati ajándékokkal. Következő napon tartják a nagy felvonulást, amelyben részt vehet mindenki együttesen, polgárok, idegenek, elveszett fiaikat, apjukat és fivéreiket gyászoló nők. A körmenet végigvonul Athénon, előbb az agorán, majd a középületek mellett, és áthalad az új nagy kapun, amely a város egyik legszebb negyedében fekvő temetkezőhelyhez vezet. Minden hadban elesett athénit itt temetnek el, kivéve a perzsák ellen Marathónnál elesett hősöket. Ezeket a csatamezőn temették el, hatalmas sírhalmot emeltek csontjaik fölé, mely emlékükre megmarad valószínűleg még hosszú évszázadokon át. A körmenetben ciprusfából ácsolt koporsókat visznek gyászkocsikon. Minden egyes törzsnek külön koporsója van, és visznek egy üres koporsót is azok emlékére, akiknek csontjai nem kerültek elő a tengerből vagy a csatatéren. Mikor a körmenet megérkezik a temetkezőhelyre, a koporsókat ünnepélyesen teszik sírba, az asszonyok gyászéneke és imádsága közben. Végül valami nagy hírű, köztudomásúan ékesszóló, kitűnő férfiú felmegy az emelvényre, és gyászbeszédet tart, méltatja az elesettek érdemeit, majd a tömeg csendben szétoszlik. Az athéniak így adják meg a legnagyobb tisztességet azoknak, akik életüket áldozták érettük. Az elesettek árváit közkincstárból segélyezik, amíg nagykorúságukat el nem érik.
Melisszosz mint hadvezér valóban nagy elismertést érdemel. Mint filozófus érdekes, de felfogásom szerint nézetei tévesek. Rendkívül elmésen Permenidésznek azt a tanát fejleszti tovább, amely szerint az egész egy és oszthatatlan. Ez az elmélet többek közt azt vitatja, hogy minden mozgás, változás, létrejövés és elmúlás megtévesztő, és mindig meglepődtem azon, hogy egy akciói gyorsaságáról híres hadvezér azok közé tartozik, akik azt vallják, hogy a mozgás lehetetlen.
Sajnos, ezért bizonyos felelősséget magára Püthagoraszra is kell hárítanunk, inert ő, amíg Szamosz szigetén élt, józan férfiú volt, de miután letelepedett Dél-Itáliában, állítólag szinte istenségnek vélte magát. Ilyesmi gyakran megesik iónokkal és más görögökkel, ha nyugatra költöznek.
Mi tagadhatatlanul sokkal magasabb rendű és helytállóbb elveket keresünk, mint a mitológia ellentmondásos sületlenségei, és elmélkedéseink nem romboló, hanem tisztító hatással lesznek a nép vallására. Miféle isten lehetne az, amelyiknek kedvére való, ha az ember abban hisz, ami nyilvánvalóan nem igaz.
A babona természetesen burjánzana, mert ahol nincs remény, ott nincs, ami az embert arra ösztönözze, hogy kutassa a dolgok értelmét. Azok lennének a legboldogabbak, akik belenyugszanak a dolgok tényszerű rendjébe, s legnagyobb becsben a gazdagok állnának, meg akik valamiféle tehetség birtokában szórakoztatni képesek a tömegeket a gyönyörnek valamilyen pótszerével.
Természetesen, mint Athénban minden ép testű polgár, Euripidész is részt vett hadjáratokban, de a katonai szolgálattal szemben, mint azt beszélgetéseink közben tőle magától tudtam meg, elég különös álláspontot foglalt el. Nem bátorságával vagy hazafiságával volt baj. Mint minden férfi, ő is büszke volt a győzelemre, és szégyellte a vereséget. Olyan ostoba sem volt (aminthogy kevés athéni az), hogy afféléket képzeljen, lehet győzni vérontás és áldozat nélkül. És mégis a háborúskodás elkerülhetetlen velejárói különösképpen gyötrelmesek voltak számára. Amikor elbeszélte nekem élményét valamelyik csatában, sokkal inkább elidőzött a sebesültek vagy az elesettek arckifejezésének leírásán, semmint sokkal normálisabb témákon, például a nehézségen, veszedelmen vagy a győzelem felemelő érzésén.
Feltevésünk szerint az istenek jók. Hogyan lehetséges tehát, hogy sok nekik tulajdonított cselekedet szégyenletes lenne emberi megítélésünk szerint is?
Most tehát Spártához fordulnak, a görög világ elismert vezéréhez, hogy szálljon síkra a szabadság ügyéért. Valóban különös kérés, barátaim! Nem mintha a szabadság nem volna fontos; de ebbe a szóba sok mindent bele lehet magyarázni. Napjainkban például mind Athén, mind Spárta azt hangoztatja, hogy a szabadságért harcol; ketten azonban nem harcolhatnak ugyanazért az ügyért, s nem lehetetlen, hogy a küzdelem végső eredményeképpen mindkét állam elveszti azt a szabadságot, amelynek most a birtokában van. De a thaszosziak kérésében és azokban a későbbi kérésekben, amelyek a jelenlegi háborúhoz vezettek, az a szembeszökő, hogy bárkinek is eszébe juthatott, hogy Spártát egyáltalában érdekelheti bármiféle szabadság. Azt hiszem, e tekintetben teljes fogalomzavarral, téves szóhasználattal állunk szemben, ami elég gyakori jelenség a politikában, és bizony tökéletesen végzetessé válhat a bölcseleti vagy történeti vizsgálódásra is.
Végül, jó néhány esztendővel később, mivel Athén és Spárta egyaránt űzőbe vette, belekényszerítették Themisztoklészt abba, amivel vádolták, bár addig soha nem követett el effélét. Elhagyta Görögországot, és amint tudom, méltósága teljes megőrzésével, a Nagy Királyhoz folyamodott védelemért. Úgy látszik, hamarosan alkalmazkodott a perzsa szokásokhoz, s egyetlen rövid esztendő leforgása alatt megtanulta a nyelvüket. Később a király barátja és tanácsadója lett. Amikor meghalt, nagyobb megbecsülésben részesült Perzsiában, mint aminőben Athénban valaha is része volt
Általában azt tartom, hogy a perzsa politika a görög városok irányában bölcs és türelmes volt. Perzsa befolyásra a görög városokban majdnem mindenütt demokratikus kormányzat került uralomra, az adók nem voltak elviselhetetlenek, és a görögök közül sokan megtisztelő bizalmi állásokat kaptak a perzsa királyi udvarban. Sőt Dareiosz király, aki nemcsak kiváló szervező, hanem jó és tiszteletre méltó ember is volt, örömmel üdvözölte és védelmébe vette a Görögországból és az ión városokból hozzá menekülő görögöket.
