Mikor a trónörökös főherceg a keresztségben e nevet kapta, egy öreg magyar tudós ezt az anagrammát csinálta nevéből „Fordul”. És valóban attól fogva nagyot fordult Magyarország sorsa: és még mindig fordul, mindig jobbra fordul. Ha mi nem mondanók el, beszélnének a kövek, a szobrok, a palotasorok, beszélnének a vasutak, a gépek, a gyárak, beszélne maga a haza földje. A főváros kereskedelmi emporiummá, uralkodói lakhellyé, európai nevezetességgé emelkedett: s vele versenyt haladtak a vidéki székvárosok, mívelődött a nép; – tudomány, művészet, irodalom magasra fejlődött; iparunk virágzóvá lett; kereskedelmünk kiterjedt; – hitelünk megerősült, országunk biztosságára honvéd-hadseregünk hatalmasan szervezve lett.
A szabadság minden téren meghonosult és érvényre jutott, alkotmányban, szellemben, vallásban és iparban, s a szabadság szülötte: a belső rend: – és visszfénye a szeretet, mely a trónt körülragyogja.
Mind e tanúbizonyságait Magyarország sorsa boldog fordulatának gazdagon egyesítve látja ország-világ, e napokban feltárva azon országos kiállításban, melynek védnöke Rudolf trónörökös.
Megnyitó szavait, melyekkel a kiállítást felavatá, mint valódi Aranybullát őrizheti a magyar nemzet. Igazságos, becsületünkre váló és megérdemlett nyilatkozatok azok.
Ez a kiállítás emel bennünket az európai népek magaslatára. A büszkeség helyét felváltja keblünkben az önérzet, ami amannál több.
Ipartárlatunk magas védnöke, ki egykor a trónon fog ülni, e trónlépcsőit erősíti addig. Kívánjuk, hogy e munkája hosszú időn át tartson. Kívánjuk, hogy dicső atyja sokáig éljen, s trónörökösének sokáig legyen alkalma e trón támaszait megszilárdítani; s hogy mielőtt homlokát a szent korona övezné, a nép szeretetét fonja halántékai körül.
Valóban nagy megnyugtatás egy országra nézve, ha a távol jövendőbe is tisztán előre láthat; s ugyanazon nagyra törekvő alkotásnak, melyet a jelenben végez, folytatását szemlélheti a következő ivadékban.
Azért nagy érdekkel jegyez fel a nemzet minden vonást, mely a jövendők vezérének fejedelmi alakját kidomborítja.
A legelső és alapvonása a trónörökös jellemének a tiszta szabadelvűség, amint mély vallásos buzgóságával ki tud egyeztetni. Írott műveiből, irányadó szavaiból mindenütt kiismerjük ezt az uralkodó vonást. Ilyen volt már a neveltetése is, s magas szülőin kívül ebben minden rendű nevelőinek érdemét el kell ismernünk. De mégis magában a lélekben kell az ahhoz való alapnak meglenni.
Azután jellemzi a főherceget a munkásság ösztöne. Mint hadparancsnok már magában is eléggé el van foglalva hivatalos teendőivel, üres óráit irodalmi munkássággal tölti be. Mindent saját kezűleg ír, kész, gyakorlott irállyal, amin nem lehet igazítani semmit; egypár sorban egész képet, egy lapon egy egész panorámát tud visszaadni, hogy azt bármely professzionátus író irigyelhetné tőle. Utazásai a hazában és a külföldön megannyi érdekes tanulmányok; s a természettudományokban való jártasságával zavarba hozza a dilettáns írókat. Még testedző mulatsága, a vadászat is búvárlásainak szegődött szolgája.
A trónörökös idilli boldogságú családi életet él; s otthonában ugyanaz az élet folyik, ami a régi jó időkben a középosztály egyszerű családjai körét jellemezte. Még a magas szülői iránti kegyeletes viszonya is a mi régi patriarchális szokásainkkal azonos.
A művelt emberek között szokásos udvariasságon kívül semmi udvari etikett nem dívik körülötte. Mikor a magyar vagy osztrák tudósokkal értekezik, azok abban az öltözetben mennek hozzá, amiben az utcán járnak, gála, érdemrendek nélkül; mindenkihez nyájas, szíves; de amellett figyelmesen kutató és élesen ítélő.
Az általa kezdeményezett és vezetése alatt szerkesztett nagy népismei mű alkotása is egyike a trónörökös jellemét kiegészítő vonásoknak.
Az is nagyon megszívlelendő körülmény, hogy a trónörökös nem élvhajhászó, hízelgő udvaroncokkal veszi körül magát – hanem azokkal az egyszerű emberekkel, akiknek életfeladatuk az igazságot kutatni, és hivatásuk azt napfényre hozni, s akiknek adott utasítása az aranymondás: „azt írjuk, ami igaz”. De még jobban ki fogja az idő (nyolcévi tartam alatt) tüntetni, milyen fontos feladat megoldását tűzte ki maga elé a trónörökös e mű létrehozásában, melynek irodalmi és művészeti tanulmányai mellett még az a célja is van, hogy a Monarchia népeit egymással valódi minőségükben, rokonszenves szokásaikban megismertesse, saját magunknak és a külföldnek afelől, hogy mik voltunk és mik vagyunk, felvilágosítást adjon: és végül láthatóvá tegye, hogy a Monarchia egykor leendő uralkodója minden népei iránt való szeretetét mily igazságosan tudja felosztani.
A trónörökös betegsége (Bécsi levél)
…Még egy feladatot nem engedhettem el magamnak. A trónörököst láthatni, és vele beszélhetni. Tudom jól, hogy a beteget, a lábadozót, minden szokatlan látogatás irritálni szokta; olyankor a fejedelem is csak gyönge ember. Azért előbb Weilent kértem fel, kinek aznap hivatása volt a főherceghez, tudakolja meg a fenséges úrtól, hogy nem lennék-e terhére? Nincs semmi izgalmas közlenivalóm, csak éppen látni és hódolatosan üdvözölni szeretném.
Már korábban írtam egy levelet Weilennek (amire ő a hírlapokban azt a közzétett választ küldte), ebben elmondtam, hogy milyen aggodalmat költ Magyarországon a trónörökös betegsége. Nagyon óhajtanók, ha jobban vigyázna egészségére, amely két országnak az egészsége. A legirgalmatlanabb hózivatarban vadászott mindenféle sasokra a Wiener Waldban, ott hűtötte keresztül magát. Erre célozva a levelem végén azt írtam: ha II. József császár jelszava volt: „aquila non captat muscas” legyen Rudolf trónörökösé inkább: „delphinus non captat aquilas”. Ezt a levelemet Weilen barátom megmutatta őfenségének, aki azt végig olvasta s kegyesen fogadta. Ezt akartam neki élő szóval is megmondani.
A fenséges úr másnap délután fél háromra engedett megjelennem; megizenve, hogy csak üti öltönyömben menjek, miután tudta, hogy a négyórai vonattal haza akarok utazni.
A fenséges úr már fenn jár, de még mindig botra támaszkodva, s meghalványult arcán meglátszik a kiállt betegség nyoma. A már egyszer látott kockás otthonka volt rajta. A fenséges asszony zongorázó szobájában fogadott; ahol ő maga egy gömbölyű kerevetre ült le, melyhez támaszkodva áll a főhercegnő hárfája. Nekem magával szemben mutatott helyet.
Elmondtam, hogy csak az a vágy hozott ide, hogy őfenségét lássam, és azután, hogy mindazoknak a híveinek az óhajtását tolmácsoljam, akik szerencsés felgyógyulásáért imádkoznak, de jövőre nézve nagyon megnyugtatónak találnák, ha őfensége oly drága egészségét jobban megőrizné.
– De mikor én soha életemben nem voltam beteg – mondá a trónörökös. – Nem tudtam, mit tesz az, hogy az embernek valamije fájhat. Ez nekem egészen új dolog.
Kérdeztem, hogy hol érezte a fájdalmat a főherceg? – Hát a fejem tetejétől a lábam hegyéig mindenütt.
S aztán elmondá, hogy néhány napig komolyan rosszul volt, hanem aztán látva az arcomon az elképedést, hirtelen mosolyogva mondá:
– De azért nem lesz semmi baj; én megint olyan erős leszek, mint ezelőtt voltam.
Azután tudatta velem, hogy a március hónapot Lacroma szigetén fogja tölteni, ahol a szabadban sétálhat; ez helyre fogja hozni; áprilisban már közöttünk óhajt lenni Budapesten, amidőn őfelsége, a király egész udvarával együtt lejön, s itt több udvari bált is fog adni.
Ezzel én távozni akartam; de őfensége még a kedvenc eszmetárgyáról, a népismei munkáról akart tudakozódni, s értesítette magát az eddigi mindennemű munkálatok felől. Egynémely hiba is csúszott be az eddig füzetekbe (hiába; emberek vagyunk). Azokat észrevette. Mondám, hogy már második kiadást rendezünk (az első 16 ezer példány már elfogyott), abban ki lesznek igazítva. A második, Magyarországról szóló füzetet már megküldte őfenségének a – német kiadó, a magyart szeretné látni.
De egészen belemelegedett volna a trónörökös ebbe a tárgyba, holott minden szellemi munka orvosi tilalom alá van vetve, s én magam is megfeledkeztem az óvatosságról. E percben azonban megnyílt az oldalajtó, s megjelent a trónörökösnő fenséges, oltárképi alakja, komoly, figyelemteljes tekintettel. Ezúttal a kitiltó árkangyal volt.
Elértettem a figyelmeztetést, siettem búcsút venni. A trónörökös e szókkal bocsátott el:
– A viszontlátásig, Budapesten. Üdvözölje a munkatársakat otthon.
JÓKAI MÓR
GÁNGÓ GÁBOR
Jókai Mór és Rudolf trónörökös barátsága
Jókai Habsburg-szimpátiájára, Erzsébethez való vonzódására, Rudolf iránt táplált baráti érzelmeire vonatkozóan a magyar szakirodalom mintha túlságosan is tisztelné Mikszáthnak a Jókai-életrajzban megfogalmazott, né- miképp leegyszerűsítő és kissé lekezelő véleményét: „Mint ahogy a napfény kicsalja a földből a mélyen benne rejlő csírát, ez a leereszkedő kegyesség [ti. a királynéi audiencia a Szerelem bolondjai (1876) megjelenésekor, amelytől fogva Jókai udvarképessé vált1 ] úgy húzott ki Jókaiból egy új gyengeséget: a hiperlojalitást. Ebből a betegségéből nem is fog többé meggyógyulni." 2
Sőtér István például szerzőnk kései Habsburg-vonzalmát „gyermekes aulikusságá"-nak nevezi.3 E megállapítás Mikszáth elbeszélésének legalábbis a hangulatára megy vissza: ebben az összefüggésben a századvég osztrák történeti kontextusának mint módszertani nézőpontnak a Jókai-kutatásba való beemelése azért gyümölcsöző, mert racionalizálja, tudományosan kezelhetővé teszi azt a problémát, amelyet az irodalomtudomány eleddig az irracionálisnak (a gyermekesnek) a szférájába utalt. Jókai a Habsburg-ház több tagjával is baráti viszonyt tartott fenn, József fő- herceggel és másokkal.
Mégis, egy irodalomtörténeti tanulmány keretében ésszerűnek és kívánatosnak tűnik egyetlen szereplőnek, Rudolf főherceg trónörökösnek a kiemelése e családi arcképcsarnokból. A Rudolf-barátság hagyta a legtartósabb és leginkább talányos mintázatú nyomot Jókai mű- vein, a Rudolf-portrék vetik fel a legtöbb tisztázandó kérdést, szemben például az Erzsébet-ábrázolásokkal, amelyek mindvégig a rajongó eszményítés eksztatikus regiszterén szólalnak meg. Jókai sokszor és sokféleképpen megnyilatkozott Rudolfról. Kezdve A jövő század regényén, amely egy tizennégy-tizenöt éves kamasszal szemben fogalmaz meg, akár úgy is olvashatjuk, elvárásokat, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben munkálatainak kísérőszövegein és a hírlapíró Jókai udvari propagandáján keresztül egészen a búcsúkig: az 1889 májusi akadémiai emlékbeszédig és a tizenhárom év utáni végső megidézésig Ahol a pénz nem Isten című regényében. A következőkben e szövegmozaikból kísérelem meg összeállítani Jókainak a sok változás között is állandó Rudolf-képét.
http://epa.oszk.hu/02500/02518/00301/
pdf/EPA02518_irodalomtortenet_2003_03_380-395.pdf
|
