A festő sehol nem látható olyan meztelen valóságában, mint a képein. Igen! Hogy ki ő, mi ő, milyen a szíve, az esze. Vannak-e titkai, melyeknek kizárólag ő a birtokosa, és ezeknek a titkoknak arcát milyen tisztán tudja megfogalmazni, vagy, még pontosabban, láthatóvá tenni. Hogy korával, annak kihívásaival milyen kölcsönös erejű vonzásba került, és ebből az ölelkezésből megszülettek-e azok a képek, melyekben magára ismer az emberiség? De megyek tovább. Az is a falakon derül ki, hogy alkotójuk tudott-e az anyagból (amit nem tagad meg) a vászonból, papírból, festékből, fából vagy netán kócból, rongyból olyan házat építeni szellemének, amiben az otthon érzi magát és szabadon ki-be jár.

Most már ne álljunk meg, ha elkezdtem: mi látható még a festőből, művein keresztül? Például elindít egy vonalat és az elkezd mesélni, hogy én ilyen meg olyan vagyok. Amott a kép bal sarkában egy lila folt rázza a farát: "Én vagyok a legszebb a világon". Lent a kép alján a csend ahelyett, hogy hallgatna, nagyot ordít. Míg másutt a torlódó formák hallgatásukkal iszonyatos erejüket fitogtatják. Fent a magasság mesél a mélyről, a sötétség pedig a világosságról. Így építgeti, alakítja képeit a piktor, míg e sok szép meséből kibukik a mű igazi mondanivalója. (...)

MÉG EGYSZER A KEZDETEKRŐL

Eleven, ügyes gyereknek születtem. Szinte apám asztalosműhelyében tanultam meg járni és beszélni. Hamarosan kiderült az is, hogy jól bánok a szerszámokkal. Jó atyám nem egyszer kijelentette barátai előtt: "ez a gyerek gyaluval együtt bújt ki az anyja hasából". Nem csoda hát, ha bennem látta ennek az asztalos dinasztiának negyedik örökösét. (Csak egy bánata volt, hogy balkezesnek születtem.)

Ha nem a pajtásokkal játszottam, az igazi örömömet a faragásban leltem. Ennek anyaga lehetett fa, kő, vagy egyszerűen a mélyutak löszfala. Kőből - azt az udvarunkban lévő romos istállóból termeltem ki - fejeket faragtam. Milyen érdekes, főleg azok arcát akartam megörökíteni, akiket nem szerettem, vagy ok nélkül megbántottak engem. A löszfalakba teljes alakokat véstem, vagy rajzoltam, rozsdás vasdarabbal vagy amit éppen találtam.

Siheder koromban apám befogadott a műhelyébe egy Pestről visszaszármazott faszobrászt. (Tölgyleveles agancs-táblákat, virágdíszes tükörkereteket, ládikákat faragott.) Nem kellett sok időnek eltelni, ebben a mesterségben is otthon éreztem magamat. Ha a faragó mester "aszálykórban" - e szörnyű betegségben - szenvedett és gyógyszerért a kocsmában ment, a megkezdett munkáját én folytathattam. Hovatovább már én is kaptam megbízást a váli erdőmérnök úrtól, neki figurális fakupákat kellett faragnom.

Élő festővel először 14 éves koromban találkoztam. A falunk egyik szép hídja volt a modellje. Ez az esemény katartikus erővel hatott rám. Jó néhányszor körbejártam az ismeretlent, képestül, állványostul együtt - aztán hazarohantam. A műhelyben összeütöttem egy blind-rámát, erre egy széttépett öreg zsákot vászonként felfeszítettem. Aztán előkerítettem apám minden maradék festékét és a vászonnal együtt felmentem a padlásra. A szellőzőablakon kilesve lefestettem a váli templomot, a templomtól különálló Árpád-kori tornyot a környező tájjal együtt. Emlékszem, gyorsan és magabiztosan csináltam életem első képét. (Majdnem egy négyzetméteres volt.) Nem tartottam magamat festőnek, csak azt éreztem - és nem nagyképűen mondtam -, "az enyém jobb, mint amit ő csinált." (Sajnálom, nincs meg, 1945-ben a háború alatt eltűnt.)

Miután Válon magánúton elvégeztem a négy polgári iskolát, 1942-től öt évig a pápai Tanítóképző növendéke lettem. Itt ismertem meg Tóth Sándor festő és rajztanár képeit, grafikáit. Ezek nagy hatással voltak rám. Személyes ismeretség nélkül is rajzolásra, festésre inspirált. Majd, véve egyszer a bátorságot, megmutattam neki munkáimat. Ő volt az első, aki javasolta: "Próbáljon meg felvételizni a Képzőművészeti Főiskolára".

MESE A HOLDRÓL ÉS AZ ÖNISMERETRŐL.

Még kicsike asztalosinas voltam apám műhelyében, mikor a szomszéd faluban egy öreg iskola javítására kaptunk megbízást. A nyiklott padokat újraenyveztük, a padlót, ajtókat, ablakokat reparáltuk, festettük, zárakat cseréltünk stb. Még a kopott iskolatáblát is megfiatalítottuk. Szóval bőven akadt tennivalónk. Apámmal úgy döntöttünk, hogy nem alszunk ott valami rossz priccsen, hanem esténként hazamegyünk (nem nagy távolság, 6 km). A mama otthon vár bennünket vacsorával, meg a megszokott, jó ágyikónk is. Reggel időben kelünk, feltarisznyázunk és jövünk vissza dolgozni. Azt sem akarom elhallgatni, hogy estefelé, amikor fájrontot csináltunk és hazafelé indultunk, a falu szélén lévő kocsmánál mindig megálltunk. Az atyamester egy nagyfröccsöt vett magához, én pedig málnaszörpöt kaptam mindig. Egyik este, ahogy kiléptünk a kocsma ajtaján, hatalmasan, szinte fenyegetően lógott fejem felett a telehold. Nem örültem a látásán, inkább félelem fogott el. Csak amikor a váli erdőbe értünk, és a fák eltakarták, akkor nyugodtam meg egy kicsit. "Csendben vagy fiam, bánt valami? - kérdezte apám. - Nem, de nem szeretem én ezt a teleholdat - feleltem - olyan, mint egy kuka kísértet. Fázom tőle." Már az út felén túl voltunk, beértünk a Vadász-völgybe egy kerek kis tisztáshoz. És ott mit látok? Egy kicsiny üvegcserépen megcsillan a hold fénye. De milyen szépen ragyogott! Rögvest odaszaladtam hozzá és azt találtam mondani neki: "Mi az, te szaros, bekaptad a holdat? Te tetszel nekem!" Mellétérdepelve gyönyörködtem benne, aztán futottam apám után. (...) A kis üvegcserép most is megvan valahol a váli erdőben. Egyik-másik képemen mintha fel is csillanna holdfényesen. Lehet, hogy egyszer semmi mást nem festek meg, csak őt.

HOGYAN SZÜLETETT MEG KÉT KÉP

Hétágra sütött a nyári nap. Ember, állat árnyékba menekült a tikkasztó hőség elől. A szabadhegyi szőlődombok között csupán két emberalak ballagott a poros úton. Én voltam az egyik - a festő - aki lentről felfelé igyekeztem. A másik az öreg Zsombok - az örökös napszámos - ő föntről lefelé jött. Mindketten a dűlőút menti kerekes kúthoz igyekeztünk. Húztam egy vödör friss vizet, intve az öregnek: övé az elsőbbség. Ő is, én is nekihasalva jót ittunk. Minthogy régtől ismertük egymást, pár szót most is váltottunk. Én kezdtem:

- Hogy van, József bátyám? Mondjon valamit!

- Megöregedtem, azok meg csak panaszkodni tudnak. Már napszámba sem hívnak. Ha mégis, csak a felét fizetik, mint amit a fiatalnak. De a boltban egész áron adják a kenyeret nekem is. Így van ez, kinek se pénze, se kenyere nincsen, tartsa száját szélnek. - Hát magának hogy megy a sora, megél a mesterségéből?

- Gazdag én se leszek, de festeni szeretek. Csak a helyem nem találom most, mert elhagyott a kedvesem.

- Majd lesz másik, ne bánkódjon!

Így köszöntünk el egymástól. Hogy ő mit hajtogatott magában továbbmenve, nem tudom. Én csak a magamét, többször is:

Addig-addig mentem, míg Pestre értem, aztán megfestettem először az "ORFEUSZ", majd utána az "UTAZÁS AZ ALVILÁGBA" című képemet. Mi mást tehettem?

VALLOMÁSOK

Vénségemre egyre erősebbé válik bennem a bizonyosság, hogy engem a szülőföld tudatos akarata készített elő és küldött a napvilágra. Sokáig rejtegetett, de hogy miért, azt nem tudom. Végül is 1926. március 4-én, mielőtt a nap a horizontra könyökölhetett volna, édesanyám segítségével a világra jöttem. Azóta is, mint picinyke bolygó keringek körülötte eltéphetetlen kötelékénél fogva. Nem nagy baj ez, hisz ezt a kapcsolatot a kölcsönös szeretet élteti és teszi ilyen erőssé. Neki köszönhetek mindent, aki voltam, vagyok és ami még lehetek. Festőt is ő csinált belőlem, ma már ez is bizonyosság. Nem is ment a munka addig festőként, amíg kizárólag nem vele foglalkoztam.

Nekem e sorok közé kívánkozik, hogy egy gyerekkori titkomba beavassam az olvasót. Kedvenc játékaim közé tartozott - ha magányosan kószáltam - "Én most madár vagyok, most pedig felhő, szél, fa, víz, kanyargós út a keréknyomokkal". És még sok minden. Igaz, karjaim sosem lombosodtak bokorrá, szárnyaim se nőttek, de engem cseppet sem zavart. (Ki sejtette még akkor, hogy eljön az idő, amikor festőként minden lehetek?) Aztán teltek az évek és az arcom serdülő ifjúé lett. A gyerekkori játék új formába költözött. Verseket kezdtem írni. Csak példaként idézek egyikből: "Úgy jártam nyáron a réten mint királyfi, / Palástot bíborból terített rám a nap. / Sapkám a bokrok lila árnyéka volt, / És arany virágpor csillogott ujjamon."

Aztán a versek is elhagytak. Csak a szülőföld nem hagyott békén. Egyre több titkába avatott be. Vagy éppen a zárt ajtókra mutatott: "keresd meg a kulcsot hozzá". Néha csodaszarvas után futtatott, máskor kőbe vésett törvények igazáért a magasba, vagy sírok mélyébe vitt magával. Ha más nem akadt, a hangyák közé térdepeltetett a fűbe. Sihederként az első, amit megtanultam tőle, a mindenre és mindenkire érvényes törvény: a KÜZDELEM! Ez az akarat és erő az, ami képes megőrizni, továbbadni az életet. "Ezért tiszteld és szeresd a most élőket éppúgy, mint elődeik emlékét, akik sok ezer éven keresztül ezen a helyen mindig jelesre vizsgáztak."

Tele batyuval - melyben volt bőven igen meg nem is, a sok kérdőjelről nem is beszélve - bocsátott utamra a szülőföld. Én pedig mint hűséges fia, festékkel, ecsettel a kezemben megpróbáltam mindezeket láthatóvá tenni.

MEKKORA A SZÜLŐFÖLD HATÁRA?

Kollégáim sokszor vetették a szememre, hogy keveset utazom a világban. Miért csak a szülőföldem körül kerengek eszelősen?

Mérgemben egyiküknek azt feleltem: "Ha én Válon, a burgondiás gödör szélén fenékbe rúgok egy kutyát, az épp úgy fog üvölteni, mint Chicagóban. Ha nem, akkor az nem kutya!" Jót nevetett a példabeszédemen vagy rajtam, ki tudja? Mindenesetre a beszélgetés itt abbamaradt. Szokásom szerint azért belül tovább fortyogtam. Talán Chicagóban, vagy másutt a világon nem gatyát hordanak az emberek? Nem kell nekem máshova menni szeretetért, jóságért, bánatért, örömért vagy mi másért! Hitért, hitetlenségért, küzdelemért, netán hazugságért, felhőért, bogozni megfejthetetlen titkokat? Válon mindez megvan! Ha az én képeimet már Bécsben nem értik, nem a szülőfölddel van a baj, hanem velem, a rossz festővel. A jó műveknek térképileg nincs határa.

(Csak zárójelben írom le. Azért egy-két helyen megfordultam a világon, meg a képeim is. Mikor 1968-ban a velencei biennálén, vagy húsz váli ihletésű képemet bemutatták, egy spanyol művészettörténész azt bizonygatta, hogy ezek mind spanyol képek. Egy afrikai kritikus, összekacsintva velem, megerősített hitemben, mert csak annyit mondott: "Mi is így érzünk és gondolkodunk.")

Bereczky Lóránd, Horváth György (szerk.): Kokas Ignác Bp. 1996. 3-8.1