Ébredj fel immár, nyisd szemedet, magyar!
A menny urának nagy csuda-dolgait
Bámúlva lássad s a hazádon
Szánakodó különös kegyelmét.
Mutatta eztet már ezelőtt, midőn
Törvény s szabadság nálad is haldoklott,
S a tőled elpártolt szerencse
Kincsedet elragadá Pozsonyból.
Mutatja eztet mostan is, amikor
E drága kincsed, szent koronád, előbb,
Hogy sem reményletted, Budára
Érkezik, és vele a szabadság.
Arany-szabadság! Kellemes a neved:
Téged szeretnek, téged ohajtanak.
Téged nagyok s aprók vadásznak,
S oktalan állatok is keresnek;
De ritka kincs vagy! Messzire távozol
A nemzetektől, akik hatalmokat
Egy főre vagy néhány nagyokra
Vagy buta nép seprejére bízzák.
Múlass magyarnál! - Ez közepet talált.
Bátor királynak fényes hatalma van,
Tetszése nem törvény hazánkban:
A haza rendjei véle szabják.
Itt a nemesség nem csupa puszta név.
Ámbár királytól-vett adomány vala
Jószága, hajdan kis királyként
Birta nemes szabados vagyonját.
Szűkség s okosság szülte az új szokást:
Nem győzte bármelly bő jövedelmivel
A számos érdemlett jutalmat
Bármi rakott fejedelmi tárház.
Innét eredtek bőlcs leleményei:
A fül-csiklándó válogatott nevek,
A kúlcsok, a színes galandok
S láncra kötött ragyagó keresztek.
Így már kevesbet kőltve beérheti,
Hol e kevés is nagyra böcsűltetik.
Így is dicső tettekre gerjeszt
És jeles érdemeket jutalmaz.
De jaj! az udvar szép adományai,
E szembetűnő kellemetes jelek,
Inkább igézték nemzetünket,
Mint az igaz gyökeres dicsőség.
Sokan megúnták a haza szépeit,
Külsőt kerestek, s hogyha mi magzatot
Nemzettek, annak szoptatását
S a nevelést idegenre bízták.
Úgy szép hazánkban széllyel hatalmazott
A korcsosított új magyarok neme:
Hogy nem magyar vér, megmutatta
Termete, nyelve, ruhája, szíve.
Ez a magyar vért megveti s üldözi:
Ez meg sem indúl, bárminemű veszélyt
Szenvedjen a nép s tiszti-vesztett
Nagy papi rend s lenyomott nemesség!
Így már tetőtől talpiglan elveszett
A régi díszed, megnyomorúlt magyar!
Gyógyíthatatlan mély sebednek
Nem vala orvosa e világon.
Jódat keresték a haza atyjai,
Megtámogatták szánatos űgyedet,
Ott a dicső Bécsnek keblében,
Itt kiesült Buda vára dombján.
Mi haszna? nem vólt már tehetős erőd.
Ámbátor érted véröket ontanák
A sok poszáták közt nyomorgó
Hív fiaid, született vitézid;
Hijába. Veszted végre közelgetett:
Lám a temérdek gázai oszlopok,
Ha Sámson izmos karja rázza,
Dőlnek ugyan, de reá omolnak.
Haj, haj! ha fegyvert fogva kivesztenéd
A rád süvőltő vípera-fajzatot,
Melly pusztaság érné meződet,
Mennyi jeles fiadat siratnád!
Szánt téged égben gondviselő Urad,
Kegyelme fellyül múlta reményedet:
Ím a szabadságot magával
Visszahozá koronánk hazánkba.
Megvallja József s vallja egész világ:
Hogy véled eggyütt a koronás fejed
Egy fő hatalmú szép hazának
Fő ura és nagy urak királyja.

1790.

RÁJNIS JÓZSEF VERSEI