Démoni kísértések –
a korai kereszténység
sivatagi remetéinek élete
2015. október 19.
„Szent Antal a sivatagban, ki magának főzi a tésztát, a Sátán vele kibabrált, ellopta a villáját, de Szent Antal nem siránkozik, mossa kezeit.” Bár a tészta és a villa természetesen a költői szabadság eszközei, hiszen tizenhét évszázaddal ezelőtt még nem is léteztek, a fent idézett abruzzói (Olaszország) népdal verssorai mégis a valóságot ábrázolták. Jelképei ugyanis a 3-4. században, Egyiptomban élt remete, Szent Antal heroikus küzdelmének, amelyet a sivatagi élet nehézségeivel szemben kellett megvívnia. A korai kereszténység időszakában korántsem Szent Antal volt azonban az egyetlen, aki ezt a szokatlan életformát választotta.
Domenico Morelli: Szent Antal megkísértése
Sivatagi aszkéták
Szent Antal élete több mint száz esztendejének túlnyomó részét Egyiptom legelszigeteltebb részein töltötte, ezért még a tevéknél is jobban megismerte a sivatagot. Eleinte egy – a Nílus nyugati partján fekvő – sírbolt volt a szállása, majd 313-tól – 351 és 357 között bekövetkező – haláláig a Kolzim-hegy egyik barlangjában élt a Szuezi-öböl partján. Nyolcvan év remetelét a legmostohább körülmények között: párnaként kő, étkezés gyanánt kenyér vadvirágokkal, társként pedig sasok, skorpiók és sivatagi farkasok szolgáltak. Bár ennek alapján azt is gondolhatnánk, hogy Szent Antalnak egész egyszerűen elment az esze,a valóság egészen mást mutat. A 3-4. században a sivatagi aszkétaéletmód ugyanis népszerű jelenségnek számított a keresztény Keleten.
Diego Velazquez: Remete Szent Antal és Remete Szent Pál
Bár a remeték közül a Nílus partján fekvő Koméban (ma Qeman-al-Arous),jómódú földműves családba született, analfabéta Antal tett szert a legnagyobb hírnévre, nem ő volt az első, aki ezt a különös életvitelt választotta. Amikor Antal visszavonult a Kolzim-hegy lankáira, egy magányos aszkéta látványa fogadta: a későbbiekben szintén szentté avatott Pál, egy gazdag thébai (ma Luxor) családból származó férfi élteaz életét sivatagi remeteként.
Míg a Szuez környékén, egymástól távoli barlangokban lakó remeték száma meglehetősen csekély volt, addig az Alexandriától délre található Nitriai-sivatagban mintegy ötezer, a bűnbánó banditát, Etiópiai Szent Mózest követő szerzetes élt. A világtól elvonulók motivációi azonban rendkívül különbözőek voltak. Mózes a hatóságok, Remete Szent Pál a római uralkodó, Decius üldöztetése elől menekült, Szent Antal azonban büntetlenül vonult el a Kolzim-hegyre, mégpedig ugyanabban az évben, amikor Nagy Konstantin római császár engedélyezte a keresztények számára a szabad vallásgyakorlást.
Démoni kísértések – a korai kereszténység sivatagi remetéinek élete
2015. október 19. 08:19
Körülbelül egy évszázaddal azt követően, hogy Pál és Antal sivatagi remeteként élte mindennapjait, az egyre szélesebb körben elterjedő kereszténység révén a magányos szerzetesség „divatja” Szíriára is átterjedt. Szent Simeon (390-459) aszkéta annak érdekében, hogy teljesen eltávolodjon a zarándokrohamoktól és a földi javaktól, mintegy harminc éven keresztül egy Aleppó közelében található hegy tizenöt méteres oszlopánhúzta meg magát. Példáját sokan követték, és teret hódított a remeteélet újszerű formája, melynek követőit sztilitáknak, vagyis oszlopszenteknek nevezték. Felmerülhet a kérdés, hogy miként terjedhetett el a szerzetességnek ez a különös módja.Oszlopszentek
Oszlopos Simeon
Charles de Montalembert, XIX. századi francia katolikus-liberális filozófus a következőképpen fogalmazta meg magyarázatát: „A magányos, önmegtagadó élet teljes ellentétben áll az emberi hajlammal, és mégis, a természetével együtt jár. Nincs ember, aki ne érezte volna az élete egy bizonyos szakaszában a magányra való titokzatos, erős késztetést.” A „sivatagi atyák” tehát – a vitorlázókhoz és az alpinistákhoz hasonlóan – „Robinson Crusoe-szindrómától” szenvedtek, és minden bizonnyal azt érezhették, amit talán Goethe fogalmazott meg a legtalálóbban: „Amikor végre egyedül vagyok, nem vagyok egyedül.”
Szent Pál, az első keresztény remete, aki egyedül élt a sivatagban
A pszichológiai fejtegetések önmagában azonban nem adnak magyarázatot arra, hogy a remeteség miért éppen Egyiptomban és miért éppen a kérdéses időszakban született meg. Hans Conrad Zander svájci történész szerint az anyagi világtól való elvonulás nem új keletű, sőt, még csak nem is keresztény hagyomány volt. Már a görög filozófusok is fontosnak tartották, hogy szellemük „megedzésének” segítségével uralni tudják a testüket.Hasonlóan egyedi életvezetési elvek szerint éltek a fundamentalista zsidók is: "Nem fogyasztottak húst, az egyetlen élelmük a sózott kenyér volt, bár a ravaszabbak meg is fűszerezték”- jegyezte föl Alexandriai Philón, 1. századi filozófus.
Az önmegtartóztatás rettenetes kínok forrása volt
Az ókori görögöknél többek között a matematikus-filozófus Püthagorasz és a hordóban élő Diogenész, a zsidó kultúrában a Sínai-hegy egyik barlangjában élő Illés prófétája, valamint a mézzel és sáskával táplálkozó Keresztelő Szent János is hasonló életvezetési elveket vallott. Kétezer évvel ezelőtt a görög nyelvű, hellenisztikus kultúrájú Alexandria lett a zsidó-keresztény kultúrkör központja (a város első püspöke Szent Márk, a négy evangélista egyike volt). És bár a Ptolemaioszok és a Mózes-, valamint Jézus-követők közötti kapcsolat sokszor véres perpatvarba torkollott, a két kultúrának mégis volt egy közös pontja: a remetéség hagyománya. Ennek köszönhető, hogy az idők folyamán Egyiptomban alakult ki a keresztény szerzetesség.
Démoni kísértések – a korai kereszténység sivatagi remetéinek élete
2015. október 19. 08:19
A sivatagi szerzeteseka kulináris élvezetektől kezdve a szexualitásig mindenféle örömforrástól megfosztották magukat. Ami az étkezést illeti, a 394-ben Egyiptomba látogató szerzetes-történésztől, Aquilieai Rufinustól tudjuk, hogy a korabeli szerzetesek közül Illés (aki nem azonos az ószövetségi zsidó prófétával) mindössze egy kenyeret és három olívabogyót evett naponta, Or pedig egyenesen fénnyel táplálkozott. Hozzájuk képest a növényeket nagy kedvvel fogyasztó János szinte mértéktelenül falánk volt, és „úgy legelt a sivatagban, mint egy szarvas”.A fényevő remete
Bár az ókori remeték önmegtartóztató életet éltek, életrajzaik arról tanúskodnak, hogy rendszeresen viaskodtak csábító démonaikkal. Sigmund Freud ezt valószínűleg az elfojtott nemi vágyból eredő belső, lelki konfliktusnak nevezte volna (olvasatában a démonok minden bizonnyal hús-vér nők lettek volna). Alexandriai Szent Atanáz, a 4. században élt alexandriai püspök pontosan erről a jelenségről számolt be Szent Antallal kapcsolatban. Hasonló esetet jegyzett fel Palladius, egy korabeli zarándok a Nitriai-sivatagban tett látogatása után egy hetvenes éveiben járó aszkétáról, Paconiusról, akit egy női ruhába öltözött démon szállt meg, s akinek emiatt tizenkét éven át nem volt egy nyugodt perce sem.
Remete Szent Antal és Remete Szent Pál
Az egyiptomi keresztények számára az önmegtartóztatás maga volt a gyötrelem, és a testiség csábításának minden egyéb világi hívságnál nehezebb volt ellenállni. A 3. században a kor egyik legfontosabb alexandriai teológusa, Órigenész saját kasztrálása mellett döntött, miután engedett a csábításnak. Bár a remeték nem merészkedtek ilyen messzire,Palladiustól tudjuk, hogy amikor egyikük, Evagrius bűnbe esett, a saját maga által kiszabott büntetéseként hosszú téli éjszakákat töltött el egy „kútban meztelenül üldögélve, míg végtagjai le nem fagytak”.
A kínzó önmegtartóztatás és a nőgyűlölet között mindössze egy keskeny határ húzódott. A szerzetesek egyik alapelvévé vált a figyelmeztetés: „Ne fogadj nőt a kunyhódban!” A felszólítást betartó Remete Szent Antal, aki egy sírboltban lakott, egy alkalommal elüldözött egy lakhelye közelében sétáló nőt. Szent Atanáz Szent Antalról szóló művében álruhába öltözött démonként ábrázolta a betolakodót.
Egyiptomi Mária és Zoszimász
A sivatagi lét azonban nemcsak a koplalásról és önmegtartóztatásról szólt, hiszen számos váratlan, de annál kellemesebb meglepetést is tartogatott. Remete Szent Pált sokan például az etológusok előfutárának tekintik: az aszkéta tanulmányozta a vadállatok viselkedését, és már-már kommunikálni is tudott velük. A legenda szerint egy holló hozott neki minden nap kenyeret, és amikor már érezte, hogy közel a vég, megkért két oroszlánt, hogy ássák ki a sírgödrét.
Természetesen nem minden ókori aszkéta szelídített oroszlánokat, de mindannyian vegetáriánusak voltak, és rendkívül jó volt a kapcsolatot ápoltak az állatokkal. Remete Szent Antalt az állatok védőszentjévé választották, és az észak-olaszországi falvakban a mai napig „malacos Szent Antalként” emlegetik, mivel a korai ikonokon disznóval az oldalán ábrázolták. Ünnepén (január 17-én) az emberek magukkal viszik háziállataikat a templomba, hogy áldást kérjenek rájuk.
|
