PALOTA ÉS KUNYHÓ

 

Miért vagy oly kevély, te palota?

Uradnak fényében kevélykedel?...

Azért van rajta gyémánt, hogy szive

Mezítelenségét takarja el.

Szakítsd le a cafrangokat,

Mit rá szolgája aggatott,

S nem ismersz isten munkájára,

Oly nyomorúság marad ott.

 

S hol vette gazdád ama kincseket,

Mik semmiből őt mindenné teszik?

Ott, hol a héja a kis madarat,

Mit szétszakít, melynek vérén hizik.

A héja vígan lakomáz,

S szomszéd bokornak fészkiben

Madárfiúk zokognak, várván

Anyjokra, mely meg nem jelen.

 

Fitogtasd csak, te gőgös palota,

Az orzott kincsek ragyogásait,

Ragyogj csak, ugysem ragyogsz már soká,

Meg vannak már számlálva napjaid.

S kivánom, hogy minél elébb

Láthassam omladékodat,

S hitvány lakóid összezúzott

Csontját az omladék alatt! - -

 

S te kis kunyhó a magas palota

Szomszédságában, mért szerénykedel?

Miért bújtál a lombos fák mögé,

Azért-e, hogy inséged födjed el?

Fogadj be, kis sötét szoba;

Nekem nem kell szép öltözet,

De szép szív... s a sötét szobákban

Találni fényes szíveket.

 

Szent a küszöb, melyen beléptem én,

Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!

Mert itt születnek a nagyok, az ég

A megváltókat ide küldi be.

Kunyhóból jő mind, aki a

Világnak szenteli magát,

S a nép mégis mindenfelől csak

Megvetést és inséget lát.

 

Nem féljetek, szegény jó emberek,

Jön rátok is még boldogabb idő;

Ha mult s jelen nem a tiétek is,

Tiétek lesz a végtelen jövő. -

A földre hajtom térdemet

E szűk, de szent födél alatt:

Adjátok rám áldástokat, s én

Rátok adom áldásomat!

 

Pest, 1847. január

Petőfi Sándor