Tegnap még kék volt az ég. Meleg verőfény játszott a fák sárga lombján. A gyerekek mezítláb, nyári ingben őrizték a ludat.

Ma reggel elszürkült az ég: hideg vízporral telt meg a levegő. Fázlaló nedvesség ülte be a földet, falat, fát, a rajtunk levő ruhát is... Kedvetlen idő. Mindenki kedvetlen. Még a kutya is mogorván ül a kapu mellett, mintha azon gondolkodna: érdemes volt-e azért megszületnie, hogy mindig csak ugasson?

Az ilyen napokon az embert is hideg gondolatok szállják meg: minek élek? mért dolgozok? Nem volna-e jobb elfújni a gyertyát, mintsem hogy megvárni, amíg tövig ég? "Fényes, nemes célok?" De hátha amit annak néznek, csupáncsak délibáb? Sírásó gondolatok ezek.

De hát talán nem is az idő volt e kedvetlenítő gondolatok oka, hanem egy levél, amelynek megírását nem halaszthattam tovább.

Papirost vettem elő és írtam:

Tisztelt Magdolna kisasszony!

Maga vár engem ma este, és várni fog holnap is, de helyettem csak ez a levél megyen.

Gyónnom kell, Mancika: három bűnt követtem el. Nem is hármat, négyet, meggyónok magának őszintén.

Az első bűnöm az volt, hogy mikor először találkoztunk, nem titkoltam el, mennyire bámulom. Igaz, hogy ez szándéktalanul történt. Maga úgy jelent meg a papék uzsonnáján, mint egy fénybe öltözött angyal. Szinte megrettenéssel bámultam, s maga oly bizalmasan nézett rám, mintha régen ismernénk egymást. De el kellett volna nyomnom a szikrát...

A második bűnt akkor követtem el, mikor a maga kedves meghívására külön is meglátogattam. Nem a látogatás volt a hiba, hanem az, hogy úgy öltözködtem, mintha legalábbis ezer forint volna az évi jövedelmem. Később is mindig, az új ruhámban jelentem meg, mintha másban nem is járnék. Selyem-nyakkendőt kötöttem, mintha másféle nyakkendőm nem is volna. És ezüst-zsebórán néztem az időt, pedig azt az órát kölcsönkértem. Az enyém csak acélból való.

Akkor nem éreztem ezt hibámnak. De ma, hogy a lelkem mélyébe néztem, megdöbbenve látom, hogy letértem az őszinteség útjáról. Meg kellett volna mondanom, hogy csupán a maga tiszteletére öltözködök így, nem pedig azért, hogy másnak lásson, mint ami vagyok.

Maga, édes Manci, nem öltözött selyembe, bársonyba, amikor engem magához várt. Tisztaság és jóízlés volt a pompája. Még csak a függőit se rakta fel, az ujján se volt gyűrű. És ez tetszett nekem.

A harmadik hibám az volt, hogy mikor a kertet megmutatta, ott a citizusz-bokor előtt megfogtam a kezét, és hosszan tartottam a kezemben, sőt az ajkamhoz is emeltem. Maga csak nézett könnybe lábadó szemmel. Két kék szeme olyan volt, mint a harmatos ibolya. Szavakat várt, de én nem tudtam, mit szóljak. Akkor jött a mamája, és ő tudományos kérdéseket intézett hozzám: hogy mért kemény ebben a kertben a borsó? és hogy mért nem virágzik a torma?

Akkor bosszankodtam az édesmamán, de amikor hazafelé mentem, meggondoltam, hogy a borsó is csak ott puha, ahol neki való vízben főhet, és a torma is csak ott virágozhatik, ahol alkalmas a talaj neki.

Én is csak torma vagyok ezen a földön, édes Manci. Hiába jön a kikelet... És az én boldogság-reményem is csak olyan, mint a maguk borsója.

Értsen meg, Mancika:

A néptanító élete igavonó nyomorúság. Két-háromszáz forint a készpénzfizetés mindenütt, meg egypár zsák ocsú, aminek a hivatalos neve párbér. Van ezenkívül egynéhány öl fa meg két kis korhadt padlós szoba.

És ez mindhalálig így marad. A két szoba nem tágul, az egynéhány öl fa nem szaporodik; az ocsú nem válik búzává, és a készpénzfizetés József császár óta nem emelkedett egy fillérrel se. Ha valamit emelnek, az csupán az adó.

Az ilyen fizetés, édes kis Manci, elég arra, hogy magányos ember ellógjon vele a világban. De mire jut ennyivel, aki családos?

Tegnapelőtt egy néptanítónál voltam ebéden. Melyik faluban, fölösleges magának mondanom. Az asztalnál tíz gyermek ült. Ismeri őket: szép, okos szemű gyermekek, és oly egyformák, mint a cserebogarak. Mikor az asszony leteszi a levest, odaszól halkan az urának:

- A kenyeret... Elfeledted?

A tanító fölkel. Kulcsot vesz elő a zsebéből, és odamegy a szoba sarkában álló nagy, festetlen ládához. Megnyitja a lakatot: előveszi a kenyeret. És minden gyermeknek szel belőle egyformán.

És amint egyenkint szétosztja, minden gyermek azt mondja halkan; illedelmesen:

- Köszönöm.

A tanító aztán mentegetőzve fordult hozzám:

- Rendre kell őket szoktatni, barátom, különben az ördög se győzi.

Bennem a lélegzet is elállt.

Mondanom se kell, hogy csak éppen tessék-lássék ettem valamicskét.

Hogyan ruházza az a tanító a gyermekeit? Hogyan járatja őket iskolába? - nem tudom megfejteni. De kétségtelen, hogy az az ember otthon hagyta a meggondolását, amikor házasodni indult.

És hüledezve gondoltam arra, hogy íme, magam is az ő útjára léptem. Az út eleje virágos, napfényes, meleg. De a továbbja...

Igaz, hogy gazdag parasztok is akadnak, akik ládában tartják a kenyeret; az is igaz, hogy más tanítónál nem láttam effélét; az is igaz, hogy az Isten nem oszt mindenhová tíz gyermeket. De mégis meghőköltem...

Azért mentem át tegnapelőtt a falujokba, édes kis Manci, hogy mindezt elmondjam, és hogy elbúcsúzzak életem egyetlen tündéri álmától.

De maga, édes Manci, hogy egyedül volt a szobában, nemcsak kezét nyújtotta, meg is ölelt, s liliomfejét a mellemre hajtotta.

És ekkor követtem el a negyedik hibát, hogy ugyanis magafeledten megcsókoltam.

Ezt nem lett volna szabad tennem, pláne akkor, mikor egyenesen azért megyek oda, hogy elmondjam: az utunk kétfelé ágazik; az én utam kietlen, süppedékes, rideg.

Még az eddigi látogatásaim nem ötlöttek szemébe senkinek, hiszen mindig okon-ügyön nyomtam meg a kilincset, s mindössze ötször jártam ottan. Senki nem is sejti, hogy mink egymásról gondolkodunk. Maga jómódú jegyzőnek a leánya, Mancika. Magának hasonló állású embert kell élettársának választania. Tekintetes asszony lesz maga, Mancika; három-négyszobás lakásban lakik; és csak olykor délután, mikor selyemvánkost gyűr a feje alá a díványon, olykor fogja ezt gondolni: ó, bolond szív, bolondos, fiatal szív! egyszer majdnem arra szédített, hogy tanítóné legyek...

És én is olykor elgondolkozom, mint a sivatagon utazó török, ki az eléje táruló messzeségbe bámul, s nem lát egyebet, csak pusztaságot.

Gondoltam arra is, Mancika, hogy nem aggodalmakkal számolok, hanem valóságos számokkal. Talán így lehet látnom egy kicsi csónakot, amelyen átevezhetünk a Boldogság szigetére. A jegyző úr említette egyszer vonatkozás nélkül, véletlenül, hogy magának, Mancika ezer forintnyi jegypénze van. Rút valami férfinak ilyesmire gondolni, de megbocsátható az olyan embernek, aki az élet távolába józan fejjel nézdel. (Mert ha dicséretes, derék ember az, aki a feleségéről a házasság első napjától gondoskodik, mért volna megszólásra való az olyan, aki ezt a gondoskodást egy nappal előbb kezdi? A férfinak kötelessége is arra nézni, hogy a feleségének ne csak ígéreteket pakoljanak a tulipános ládájába, hanem valódi értéket is; és inkább azzal mutassa meg önzetlenségét, hogy ami az asszonyé, hagyja meg az asszonynak; ha pedig hozzányúl, csak azért nyúljon hozzá, hogy a vagyonkát növelje.)

Hát azt is számítottam, persze csak a kamatját, mert gazdálkodással nem foglalkozhatok. (Vagy gazda az ember, vagy tanító - két lovon ülni egyszerre nem lehet.) Összeszámítottam mindent, még az uraságom csecsemőjét is beleszámítottam, hogy hat év multával ötven-hatvan forint mellékes évi jövedelmet jelent. De csak nem kerekedett ki több ötszáznyolcvan-hatszáz forintnál.

Nem írok többet, Mancika. Úgy érzem, mintha valami fagyos lehelet érintené a szívemet. Sorsomnak lehelete az. Olyan, mint a tél lehelete, amelytől a kertem összes virágai egyszerre megfagynak.

Hetekig gondolok magára, Mancika. Maga lesz mindig az én legbúsabb gondolatom. Én legszebb virágom! Én legszebb álmom! Isten veled!

Könnyezve pecsételtem borítékba ezt a zűrzavaros levelet, s átvittem a községházára.

Nekünk ugyanis a szomszéd faluban van a postánk, ugyanabban a faluban, amelyikben Mancika lakik. Egyenesen neki nem lehetett küldenem; azt se tehettem, hogy a mi sánta-paraszt levélhordónkra bízzam a levélbélyeg felragasztását. (Kent volna az a bagós János olyan bélyeget rá...) Hát a bíróhoz mentem, hogy bélyeget kérjek tőle, s ráragasszam a levélre magam.

Ítélkeztek ottbenn. Várnom kellett. Leültem az ajtó előtt a kispadra.

A paddal szemben öreg rózsafa virít. Két méter magas, százesztendős rózsafa. Csak elnéztem, hogy tele van virággal, üde, nagy fehér virág-gömbökkel. A virágok közepe piros, mint a szőke leány arca. Mint a Mancika arca.

Ebből a rózsából szoktam neki vinni egy-egy szálat, mikor átmentem hozzá. És ő mosolygott a rózsára is, rám is. A rózsát a hajába tűzte.

De szomorú lesz ezután nekem ezt a bokrot látnom!

A falu csendes volt. Csak egy drótos tót kiabált benne:

- Fáázikat dróztááásson ááássszonyok!

Ebugatás kísérte néhol a drótos szavát. A kutyák ugyanis mulaszthatatlanul kötelességüknek ismerik, hogy a drótost megugassák.

A bíróné egy elhasadt tálat támasztott a fal mellé, és kiküldötte a kisbírót a drótosért.

Szálas tótlegény fordult be a kapun, kopár képű és nagykalapú, de jó tagos legény. A ruha úgy feszült rajta, mint a fán a kéreg.

- Ihol ez a tál. Mennyiért drótozza meg?

A drótos megnézte a tálat alól-felül, át is nézett rajta elülről, hátulról. Végre kijelentette, hogy a drótozás ára nyolc krajcár.

A bíróné elszörnyülködött:

- Részeg vagy te, Jano! Nyolc krajcáron új tálat veszek!

Jano nyugodtan felelte:

- Az sem bizonyos megvan. Ekkora tál legalábbis huszonnégy krajcár.

Hosszú alkudozás következett. A bíróné nem akart többet áldozni három krajcárnál. A tót a levegőbe legyintett, és határozott lépésekkel indult a kapu felé. Ott azonban megfordult, és öt krajcárt kiáltott. A bíróné négy krajcárt kiáltott vissza, s bement a konyhába. A tót legény gondolkozva nézte a kapufélfát. Végre is csöndesen beballagott, és leült az eresz szárazára, a padom mellé. Az ölébe fogta a tálat, és nekifogott a drótozásnak.

Csak elnéztem, micsoda munkát vállalt el négy krajcárért. A tál hasadása közepéig ereszkedett, egy helyen meg tenyérnyi csorbulás is volt a tálon. Annak a cserepét is be kellett foglalni, mégpedig jó erősen, mert a tál előreláthatóan malacnak való korpa keverésére fog szolgálni. Körül kell azt kötni kívül-belül. Sok drót fogy rá.

- Ma nem gazdagszunk meg, Franyó! - szólottam le hozzá.

A tót rám bámult.

- Honnan tetszik tudni, hogy engem Franyónak hívnak?

- A képedről látom. A másik neved meg Sztraka. Igaz-e?

A tót csaknem elejtette a tálat.

- Honnan tetszik tudni?

Hát biz én a tarisznyája rézkapcsáról olvastam le. A lapos kapcson Fr. STR. betűk feketélltek. FR. nem jelenthet mást, csak Ferencet, ami tótul Franyó; STR. meg nem jelenthet egyebet, csakis Strakát, ami meg magyarul Szarka.

De a tót nem gondolt erre. Csodálkozva pillogott:

- Valósággal az a nevem. De hát honnan tetszik engem ismerni? A katonaságtól? Vagy a törvénytül...

Nem értette sehogy se. Minthogy azonban előbbrevaló a munka a csodálkozásnál, megvonta a drótot és ügyes kézzel kerekítette rá a tál karimájára.

Mi haszna marad ebből a munkából? - gondoltam. - A drót pénzbe kerül. Talán három krajcár árú is rámegy a tálra. Egy krajcárért dolgozik-e ez az ember negyedórát, félórát? Ha ennyiért dolgozott, mit kereshet egy nap? Hát mikor nem is keres? Egyik falutól a másikig vivő úton bizony nem drótoz, sőt falu is találkozhatik olyan, amelyikbe egy másik tót eldrótozott az orra elől mindent.

S még ha meg is adja neki az Isten a napi hasadt tálat, micsoda éktelen nyomorúság ilyen csavargó eb módjára élni; bokor alatt vagy kocsmaszínben hálni; nem fogni meleg kanalat esztendőn át; nem látni fehér inget csak máson; nem ülni a családi asztalnál talán esztendőkig.

Hogy lehet valaki ilyen sorsban ilyen duzzadt erejű, rózsás egészségű, gyermekien gondtalan arcú?

A bíró meglátott az ablakon át, és egy pohárka pálinkát küldött ki. Szépen a tenyere közepén hozta a kisbíró.

- Idd meg, Franyó. Neked adom.

Franyó levette a kalapját. Nem tudom, nekem-e vagy a pálinkának. Ábrázata tündöklött, mint a súrolt ezüst. Mosolyogva, szinte bámulva nézett a topázszínű folyadékra, aztán gyors mozdulattal lódította be. Egy percre lehunyta a szemét...

- Öt esztendeje nem ittam - mondotta megvidámult hangon.

- Lehetetlen.

- Úgy van pedig. Megfogadtam, hogy lakodalomig nem iszok. Akkor iszok. Vagy lehet, hogy akkor se iszok, vagy csak keveset iszok.

Már előbb is láttam, hogy rézgyűrű csillog az ujján.

- Hát jegygyűrű az az ujjadon?

Franyó jelentősen emelintett a szemöldökén:

- Valóságosan.

- És mi a neve annak a tót angyalnak, akinek a gyűrűjét viseled?

- Magdusa.

Oly édesen mondta ezt a nevet, mintha mézes bobájkát forgatna a szájában.

Különös, gondoltam, ennek is Magdolnája van. És ez a tót bizonyára megkapta a sorstól a maga Magdolnáját.

- Hát aztán, szép leány-e ez a Magdusa?

Franyó erre olymódon legyintett, mintha azt mondaná, hogy Magdusa-szépsége szavakba nem önthető. Mindazonáltal szóval is kifejezte:

- A hajnali csillag bikszos iskátulya ahhoz képest.

- Csak nem tán!

- Olyan leány nincs több a faluban. A megyében sincs. A világon sincs. Azt tetszene látni: Haj! haj! Olyan nagy kék szem... mint a kék hajnalka.

A pálinka megoldotta a nyelvét. Drótozott és lelkesedett:

- Mikor Magdusa ránéz valakire, mingyár más ember. A rossz ember átváltozik jónak, a jó ember rossznak. Én is voltam rossz ember. Tetszene látni...

- Csak nem gondolod tán, hogy nekem se ártana, ha rám nézne?

Franyó ezt nem értette. Ügyes kézzel bujtatta át a drót hegyét a körkötésen, s folytatta:

- Tetszene látni, mikor mos a patakban... Haj-haj... olyan fehér lába nincs senkinek. Még a legfinomabb kisasszonynak se nincsen.

Ezt oly ábrándos szemmel mondotta a legény, hogy szinte láttam a fenyőfák alatt kanyargó patakot, s benne a mezítláb álló tót leányt.

Vajon csakugyan szép-e? Bizonyosan csak olyan egyszerű lélek, mint Franyó, legfeljebb a bocskora kisebb. Piros bocskor, kenderhaj, széles tót ajak.

- De hát hogy veszed el, Franyó? Csak nem járatod tán magad mellett a dróttal?

Franyó a fejét rázta:

- Akkor én már nem drótozok. Otthon maradok. Én addig drótozok, ameddig száz forintom nem lesz.

- Száz forint?

- Annyi kell. Magdus gazdag leány.

- Gazdag-e? Hát aztán mennyi annak a vagyona?

- Kerek egyszáz forint. Egy krajcárral se kevesebb.

Legalábbis kétezret képzeltem. Irgalom istene, micsoda világ lehet az, ahol már száz forinttal nábob valaki!

S eszembe jutottak a felvidéki tót falvak, amelyeket láttam. Fából ácsolt alacsony házak, kéménytelen, kormos tetők. Az udvar köves, a kert köves, a szántóföld köves. Szomorú krumpli és bánatos zab. Sok asszony, sok gyerek, kevés férfi. Az örökzöld, büszke fenyőfák között alázatos, csendes nép. De minden házon két-három fecskefészek. S ha a fecskének oly kedves az a falu, hogy odajár nyaralni messze Afrikából, hogyne volna kedves az ott született embernek, hogy az meg telelni járjon haza!

Franyó folytatta:

- Hát aki elveszi, annak is illik, hogy száz forintja legyen. Másképp nem adják...

- De hát azon kívül is csak van valamitek? Ház, föld...

Franyó vállat vont:

- Ha egyszer pénz van, van akkor ház is, föld is. Házat farag a rokonság. Földet veszünk kétszáz forinton. Leszek én olyan úr, de olyan úr...

És a fejét rázogatta mosolyogva.

Mily boldog ember! - gondoltam. - Nem szédül ennek a feje se filozófiától, se tudományoktól, se művészeti kérdésektől. Nem érdekli őt se nemzetiségi politika, se világesemények. Őt csak Magdusa érdekli. Elméjének minden zege-zuga vele van tele. Talán ha az ujját megszúrja, az az egy csepp vér is, amely onnan kicseppen, Magdusát tartalmazza.

A tót fölemelte az arcát, és bizalmas hangon folytatta:

- Tetszik tudni, Magdusát már férjhez adták volna, de Magdusa azt mondta, hogy: Franyó Sztraka vagy a halál!... Kemény leány! Én is vagyok kemény legény. Ültem is én már...

- Börtönben?

Franyó komolyan bólintott.

- Azért a legényért, akinek oda akarták nyomni Magdusát. Annak a torkát megfogdostam...

Nagyot húzott a dróton, aztán vígabban folytatta:

- Azt mondtam Magdusának: ne tágíts, ne engedj, csak azért is Sztrakáné leszel! Egy-két év nem a világ. Elmegyek drótozni. Addig drótozok, míg csak össze nem drótozok száz forintot. Akkor aztán a szülőid nem vicsorognak ellenem, se a rokonságod nem csahol. Mentünk pane notárhoz, csináltunk írást, hogy minden ősz végén odaadom Magdusának amit keresek. Ha el nem veszem, övé a pénz. Akkor aztán indultam világba. Magdusa elkísért a hegytetőig. Ott egyet sírtunk. Aztán elváltunk. Magdusa utánam nézett, ameddig láthatott. Intettem neki a kalapommal: Isten áldjon meg, kedves! Aztán már a legelső faluban elkezdtem, hogy Faaaazikat dró... Hej, sokszor elfújtam, mióta járom a világot! Még éjjel is álmomban...

És hát Magdusa is olyan állhatatos?

Franyó mosolygott:

- Senki annak a szoknyájához közel nem mehet. Hiszen tudja mindenki, hogy az én párom. Télen meg otthon is vagyok. Már Dömötör-naptól kezdve vár rám Magdusa. Dugdossa ki fejét a padláson, mint madárka a kalickából. Néz a hegyre, Magyarország felé. Hegyen van kanyargó út, Magyarországból lefelé a faluba. Kanyargó utat lehet látni a faluból. Dömötör-naptól kezdve azon érkeznek haza a drótosok. Mikor aztán én is ott ballagok lefele, Magdusa kirepül a házból. Fel a hegynek! elibém! borul a nyakamba!

- No, és mennyi idő óta gyűjtöd a száz forintot?

- Most az ötödik esztendeje.

Elhűlten néztem reá, és a négykrajcáros munkára. Szinte félve kérdeztem:

- Hát aztán, mennyi a híja még...?

- Semmi! - felelte vígan. - Már nyolcvankét forint ott volt a Magdusa sublótjában. A többit viszem. Most már hazafelé faluzgatok.

És Franyó mosolygott, mint a holdvilág.

- Csodálom, hogy nem rohanvást igyekszel haza!

Franyó sóhajtott:

- Azonfölül is kell: a lakadalmi költség. Most már hazáig azt a költséget drótozom.

- De hát nézd, Franyó: hogyan éltek meg mégis... Drótozni nem jársz többé, az a föld meg, amit azon a pénzen veszel, mégsem olyan nagy...

Franyó vállat vont:

- Pane! Ha a szeretet megvan, minden megvan; ha a szeretet meg nincs, semmi se megnincs.

- Jó, jó, de beszéljünk magyarul: nem lesztek ám mindig csak kettecskén. Miből tartod a klapecokat?

Franyó nevetett:

- Ahová a jó isten fát ültet, ad oda essőt is.

- De a fa nem eszik: a klapecnek kenyér is kell.

Mosolyogva legyintett.

- Ahova isten bárányt ád, ad oda füvet is.

Bogot csavart a tálra; leszakította a fogójával, s bekiáltott:

- Kész a tál gazdasszonyom!

Az asszony megnézte a tálat és bevitte. Franyó is megnézte a négy krajcárt, gondosan bedugta egy vászonzacskóba, a kebelébe. A kis zacskó súlyos volt. Csupa rézpénz lehetett benne. Mennyi lehet a rézpénz már a Magdusa sublótjában? Bizonyosan szakajtó kosárban őrzi.

Franyó a vállára öltötte a drótot, és fölvette a botját.

- Mikorra az első hó leesik - mondotta -, otthon leszek. Szent karácsonyon már Magdusával ülök a kemence mellett.

- Isten aranyozza meg a drótodat, jó ember!

Franyó ellépett, én meg gondolatokba mélyedtem. Azon tűnődtem, vajon megtenném-e én az én Magdusámért, hogy öt esztendeig drótoznék?

Az ítélkezés véget ért. Két pörös atyafi távozott összebékülten a község szobájából.

Csak ekkor eszmélkedtem, hogy mért is vagyok én itt?

A bíró megjelent a küszöbön:

- Bélyeg kell ugye, tanító uram?

- Nem, nem az kell, bíró uram, csak egypár szál rózsát kérek erről a rózsafáról.

GÁRDONYI GÉZA

KÉK PILLE

VÁLOGATOTT ELBESZÉLÉSEK
1888-1922

Válogatta és sajtó alá rendezte
OLÁH LÁSZLÓ

TARTALOM

AZ ÁRVA LEGÉNY
A PISTA GYEREK TITKA
ILYENEK A VADÁSZOK!
MI AZ A SZERELEM?
HORDJ MAGADNÁL TÜZET
ANNUSKA APÁCA LESZ
HAT TITKOS KIS LEVÉL
MARI NÉNI MEG PISTA BÁCSI
A LÁMPÁS
A RISKA
KI ETTE MEG A MÁJAMAT?
A KÉTFÉLE NÓTA
A BARBONCÁS
KÉK PILLE
EBÉD A KÖRTEFA ALATT
ANDRÁS MEG A KUTYÁJA
MEGTÉRÉS
A MEZSGYEKŐ
TANÁCSKÉRÉS
KEVI PÁL HALÁLA
A NAGY EFF
A TÖRÖK BANKÓ
A HÓPEHELY
BŰNTÁRGYALÁS
MICÓ
A BOR
MINEK A PÉNZ?
AZ ABLAK
A PARASZTLEÁNY
KÉT KATICABOGÁR
EGY SZÁL DRÓT
A SZÜRKE
BÓDI MEG A HÚGA
FEKETE NAP
A KISGRÓF
VERON
ERDEI TÖRTÉNET
DUGÓHÚZÓ
A PAPA NEM ÖRÜL
SZÉP ASSZONY A KOVÁCSNÉ!
A VASTYÚK
AZ ÓRÁS MEG A KUTYÁJA
A PÉK ÓRÁJA
MESSZE VAN ODÁIG
MIKOR A CSŐSZ ÜNNEPET CSAP
A NYUGALOM ÉDES KENYERÉN
A HORTOBÁGYI ORGONA
NE HALJ MEG, FÁBIÁN
FŰTŐÉK
MEGÉRKEZETT