Diogenész (Szinópé, Kr. e. 4. század – Korinthosz, Kr. e. 4. század) cinikus görög filozófus. Platón"örjöngő Szókratésznak" nevezte őt.
Idézetek
Hé emberek!...Embereket hívtam, nem mocskokat.
Minden dolog az isteneké. A bölcsek az istenek barátai, a barátok javai pedig közösek. Ennélfogva minden dolog a bölcseké.
Ne álld el előlem a napot.
Embert keresek.
Ó, te boldogtalan, hát nem tudod, hogy tisztító szertartások révén a bűneidtől ugyanúgy nem szabadulsz meg, mint a helyesírási hibáidtól?
Bárcsak az éhséget is elűzhetném üres hasam dörzsölésével.
Volt idő, amikor én is olyan voltam, mint te most. De amilyen én most vagyok, olyan te sose leszel.
Hé müdosziak, zárjátok be a kapukat, mert megszökik a város.
Ha valamire, akkor arra beszélnélek rá, hogy kösd fel magad.
Miért élsz ha nem törődsz azzal, hogy az életedet helyesen formáld meg.
Az egész világnak a polgára vagyok.
Miként a szolgák az uraiknak, úgy engedelmeskednek a hitvány emberek a vágyaiknak.
Idézetek róla
Diogenész, a filozófus ezeket mondotta egy kopasznak, aki sértegette őt: Én nem bántalak, isten ments, ellenkezőleg, a hajadat dicsérem, hogy otthagyta a gonosz koponyád.
Aiszóposz: Mesék
Diogenész felfigyelt egy futkározó egérre, amely nem keresett rejtekhelyet, nem félt a sötétben, nem kutatott csemegék után. Így lelet meg annak a módját, hogy alkalmazkodjon a körülményekhez.
Theophrasztosz: Megarai dialógusok
Egy alkalommal a fürdőből kijövet valaki megkérdezte, sok ember fürdőzik-e benn. Azt felelte nem sok. A másiknak azonban aki azt kérdezte nagy-e a tömeg odabenn azt felelete, hogy nagy.
Egy alkalommal Nagy Sándor odalépett hozzá és azt mondta: „Én vagyok Sándor a nagy király”. Ő így válaszolt: „Én meg Diogenész vagyok, a kutya.” – Arra a kérdésre, hogy miért nevezik kutyának, azt felelete: „Mert akitől kapok valamit, annak csóválom a farkam, akitől nem kapok, azt megugatom, a hitványakat megharapom.”
Amikor korholták, hogy tisztátalan helyekre jár, így válaszolt: „A Nap is besüt a pöcegödörbe, mégsem lesz piszkos”.
Amikor eladták rabszolgának, akkor előkelő emberhez méltóan viselkedett. Aiginába utazott éppen és Szkirpalosz kalózainak kezébe került, aki Krétán áruba bocsájtották. Amikor a kikiáltó megkérdezte, hogy, mihez ért, így felelt:„ Az emberek kormányzásához”. Amikor megpillantott egy gazdag öltözetű khorintoszi embert, a már említett Xeniadészt, szólt a kikiálltónak: „Ennek adj el engem! Neki gazdára van szüksége.” Xeniadész megvásárolta őt és magával vitte Korinthoszba, gyermekei nevelőjévé és az egész háznak a felügyelőjévé tette. Ő pedig minden tekintetben úgy látta el feladatát, hogy gazdája végigjárta gazdaságát és így szólt: „Egy jó szellem költözött a házamba”.
Mikor a görögök összegyülekeztek az Iszthmoszon, és úgy döntöttek, hogy Alexandrosszal együtt háborút indítanak a perzsák ellen, őt választották meg a hadjáratra fővezérül. Ebből az alkalomból sok államférfi és filozófus kereste fel szerencsekívánataival; Alexandrosz azt remélte, hogy a szinópéi Diogenész is felkeresi majd, aki akkor éppen Korinthoszban tartózkodott. De az ügyet sem vetett Alexandroszra, és Kraneionban maradt, azért aztán Alexandrosz kereste fel. Diogenész éppen a napon sütkérezett. Kissé felemelkedett helyéről, amikor látta, hogy többen tartanak feléje, és merően ránézett Alexandroszra, majd mikor a király üdvözölte, és megkérdezte, kíván-e tőle valamit, így szólt: „Állj egy kicsit odébb, ne fogd el előlem a napot!” Mint mondják, ez annyira meglepte Alexandroszt, s annyira megcsodálta Diogenész felsőbbséges büszkeségét, hogy elmenőben, mikor a kíséretében levők nevettek és gúnyolódtak a bölcsön, Alexandrosz csak ennyit mondott: „Ha nem volnék Alexandrosz, Diogenész szeretnék lenni.”
Amikor Diogenészt mocskolá egy kopasz, azt mondá a bölcs: nem felelek szitokkal szitkokra, csak a hajadat dicsérem, mert őrültséged látván megfutamoda.
Amikor megkérdezték Diogenészt, hogyan kell élni az igazsággal, azt felelé: miként a tűzzel – ha túl közel húzódunk, megéget, ha nagyon eltávolodunk tőle, megfagyunk.
Diogenestől viszont egyetlen rabszolgája is megszökött, s miután jelezték neki, Diogenes nem tartotta érdemesnek visszahozatni, mondván: „Rút dolog is volna, hogy ha Manes tud élni Diogenes nélkül, Diogenes ne tudna Manes nélkül.”
(…) A csupasz cinikusnak hordóháza nem ég el. Verd szét – s holnap akad más otthona, vagy pedig ólommal megfoldja a régit. Sándor, szemlélvén e cserép nagy hírü lakóját, jól érezte: szerencsésebb százszor, ki nem óhajt semmit, mint az olyan, ki a Földet akarja egészen, s vállalt tetteihez méltó vészek szegik útját.
Alexandrosz, Caesar, Pompeius – kik ők Diogenészhez, Hérakleitoszhoz és Szókratészhez képest? Az utóbbiak ugyanis látták a dolgokat, a dolgok okát és anyagát, vezérlő értelmük független volt. Amazoknak viszont mennyi volt a gondjuk, és mennyi mindentől függtek szolgamód!
136. oldal, Marcus Aurelius: Elmélkedések - Nyolcadik könyv (Atlantisz, 2016) ·Marcus Aurelius
Diogenész, a cinikus egy ízben az athéni piacra ment, hogy egy marék olajbogyót kunyeráljon az árusoktól. Pénze nem lévén – mert efféle hívságokra nem adott – beszédbe elegyedett inkább az olajbogyójukat kínáló parasztokkal.
