Legalább tíz éve nem fordultam meg hazai közvécében, így nem tudom, hogy a transzilván hazában, ez ügyben milyen állapotok uralkodnak mostanság. Évekkel ezelőtt, ha már mindenképpen rá kellett szánnunk magunkat, hogy meglátogassunk egy ilyen közintézményt, a vécésnéni kezünkbe nyomott másfélarasznyi, közepesen durva smirglipapírra emlékeztető toalettpapírt, mely körülbelül ugyanazt az élményt nyújtotta, mint a régi görögöknek a kő (három kő elég ahhoz, hogy az ember kitörölje – tartotta az ógörög szólás-mondás, állítólag), aztán, ha találtunk egy talpalatnyi tiszta helyet, leguggolhattunk és könnyíthettünk magunkon. (Hát nem magányos elmélkedésre találták ki ezeket a helyeket!) De talpalatnyi tiszta hely rendszerint nem akadt az intézményben. Ilyenkor az ember bosszankodhatott, hogy miért is kellett engednie zsugori hajlamának, miért nem kért inkább egy kávét a sarki csehóban, lazítva egyúttal a természeti szükségszerűségen is. Hát ehhez képest egy római forica (közvécé) maga volt a higiénia paradicsoma.
Ezúttal tehát római magán-és közvécékkel fogunk megismerkedni, azokat pedig, akik netán fintorognának a témától, gyorsan megnyugtatom, hogy ez is történelem. Olyannyira az, hogy a legrégibb fekália-lelet – állítólag – régebbi a legkorábbi emberi leletnél. És olyannyira az, hogy a Jansen, Koloski-Ostrow ésMoormann triász könyvet is írt a témáról, Roman toilets, their archaeology and cultural history (Római illemhelyek, archeológiájuk és kultúrtörténetük) címmel.
De hogy válaszoljunk is a címben feltett kérdésre: szó szerint (és átvitt értelemben) attól függött, hogy mit aprított a római polgár a tejbe vagy inkább a poscaba (vizzel és ecettel készített ital), illetve aprított-e egyáltalán bármit is. Pompeiiben majd minden házban volt vezetékes víz, és persze klozet is. Egyébként ez a francia női névnek hangzó szó, több más székeléssel kapcsolatos szavunkhoz hasonlóan szintén latin eredetű, a clausum (zárt helyiség) szóból származik, noha német közvetítéssel került a nyelvünkbe.A gazdagok és újgazdagok árnyékszékei nyilván, és nemcsak Pompeiiben, csillogtak a márványtól, falait pedig – az anyagcserét megkönnyítendő – valószínűleg pazar freskók diszítették. Baloldalt egy pompeji villa mellékhelyisége látható, melyben – már-már példabeszédbe kívánkozóan – az idő csupán magát a pottyantót kímélte meg.
A közönséges római halandónak természetesen nem volt saját magán-árnyékszéke, a római bérházakban mégcsak közös latrina sem volt; a vezetékes víz luxusa csupán a patíciusoknak vagy az újgazdagoknak járt. A római proletár kübliben végezte a dolgát, annak tartalmát pedig a ház előtt álló dézsa-szerű edénybe ürítették, onnan meg a pöcegödörbe került. Optimális esetben persze, mert az excrementum nemritkán az utcán landolt. Ám a városi polgár mégiscsak szerencsésebb helyzetben volt vidéki polgártársainál. A rómaiak imádták a vizet, szívesen jártak közfürdőbe, hetente legalább egyszer szinte mindenki megengedhette magának ezt a kényeztetést. Az árak valahol egynegyed as és egy as között mozogtak. A fürdőt nők, gyerekek ( ez utóbbiak gratis), rabszolgák is használhatták, a „bodyguard-rabszolgák”, akik dominusukat kísérték, feltehetően ugyancsak ingyen. A fürdők mellett közvécék is voltak (egynémely történész szerint külön taksával), ezeket a római polgár valószínűleg akkor is szívesen látogatta, ha éppen nem bántotta a szükség. Egy ilyen foricaban, akár több tucat ember is elüldögélhetett egymás tőszomszédságában, diskurálva, üzletelve vagy éppen malacságokat mesélve.
Elsőre arra gondolhatánk, hogy az ülőkén függőleges irányban vágott nyílásokat kifjezetten a férfiak kedvéért helyezték oda. A rómaiak, a falfirkák, vagy akár a kanonizált, komoly költők pajzán epigrammáinak tanúsága szerint, szerettek malackodni. Aligha hihető, hogy pont a foricaban tartóztatták volna meg magukat egy kis disznólkodástól, ami együtt járhatott azzal, hogy a férfiembert kínos helyzetbe hozza a természete. Ezekkel a fura nyílásokkal ezt kerülték volna el a római közvécék tervezői. Csakhogy ugyanezeket a különös nyílásokat találjuk a női foricakban is. Legvalószínűbb az a hipotézis, hogy ezek a nyílások öblítésre szolgáltak. A fürdőből, zárás után, az illatos, kenőcsös, szappanos vizet a függőleges nyílások szintjéig aforicaba vezették, amivel ugye két legyet is ütöttek egy csapásra: egyrészt lemosták a fekáliát, másrészt pedig a kellemetlen szagokat is semlegesítették valamelyest.
Miután az ember könnyített magán, fogta a tersorium ( a tergo, megtöröl, letöröl szóból) nevű alkalmatosságot, mely egy botra rögzített spongya volt, néhányszor megsikálta vele az alfelét, aztán megöblögette a helyiség közepén levő sekély, és valószínűleg szappanos vizű medencében, majd visszahelyezte a fertőtlenítésre szolgáló sós vizű vödörbe; és jöhetett a következő. Elegánsabb helyeken nyilván több tersorium is rendelkezésre állt, az öblögetést pedig szolga vagy szolgák végezték. Egy római kaszárnyában persze, aligha volt illatos vizű medence, azt az egy-két tersoriumot pedig kézről-kézre adhatták a nem túl finnyás római legionáriusok.
Ám ha az ember órákat elüldögélt a foricaban nem is igen kellett használnia atersoriumot. A csípős nyelvű Martialis által megörökökített Vacerra pl. meglehetősen ritkán használhatta:
In omnibus Vacerra quod conclavibus
consumit horas et die toto sedet,
cenaturit Vacerra, non cacaturit. (XI.77)
Minden közklozetben Vacerra
órákat tölt, egész napon át elüldögél –
csakhogy Vacerra ebédelhetnék, nem sz@rhatnék!
Lám, mi mindenre volt alkalmas egy római közvécé. A társasági élet szempontjából mindenképpen élénkebb, mozgalmasabb, megkockáztanám: hangulatosabb volt egy mai dögunalmas kávéháznál. De ez nem annyira a rómaiakat dicséri, talán sokkal inkább korunkat minősíti.
Ha tetszett a bejegyzés lájkold/ lájkolja oldalunkat is (ITT), és kövesd/kövesse bejegyzéseinket!