Azzal nagyjából minden középkori teológus egyetértett, hogy a szex (és most kizárólag a házasságon belül gyakorolt szexről beszélünk) némely esetben – bocsánatos vagy éppen halálos – bűnnek tekintendő. Vita igazából csak arról folyt, hogy milyen esetekben számít bűnnek. Penyafort-i Raymundus szerint a házas ember mindösszesen négy okból él nemi életet:
Aliquando commiscentur conjuges causa suscipiandae prolis, aliquando causa reddendi debitum, aliquando causa incontinentiae sive vitandae fornicationis, aliquando causa exsaturandae libidinis. In primo et secundo casu nullum est peccatum. In tertio est veniale, in quarto mortale.
A házastársak olykor utódok vállalása végett elegyednek össze, olykor a házastársi kötelesség teljesítése végett, olykor mértéktelenségből, azaz a kurválkodás elkerülése végett, olykor meg a kéjsóvárság kielégítésére. Az első és második esetben nincs bűn. A harmadik esetben bocsánatos, a negyedikben halálos bűn van. (Summa de paenitentia et matrimonio – Áttekintés a bűnbánatról és a házasságról)
Minket most persze, kifejezetten a két utolsó ok érdekel. A causa vitandae fornicationis, a kurválkodás elkerülése végett történő koitusz – amúgy bocsánatos bűnébe – nyilván a nagytermészetű, túlságos szexuális étvággyal megáldott ember eshetett, aki ünnep-és vasárnap, esetleg a havi baj vagy várandóság idején is ágyba bújt hitvesével, ami szintén helytelennek számított az egyház szemében. De mit jelenthet vajon a causa exsaturandae libidinis, vagyis a kéjsóvárság (bujaság) kielégítése végett történő együttlét? Mit takarhat ez az eléggé homályos terminus technicus? Mitől lesz a libido, a kéjsóvárság (újra hangsúlyozzuk: szigorúan házasságon belül) halálos bűn? A kifejezésről a titokzatosság fátylát némileg adoctor irrefragibilis-nek, ellenállhatatlan doktornak nevezett Halesius lebbenti fel. Olvassuk:
Prohibitus conjugalis coitus est qui ex voluntate subdita libini contra honestatem conjugii et ordinem rationis procedit: ut illud quod sit ad satiendam libidinem per meretricias blandicias secundum quem modum dicit Hyeronimus: nihil foedius quam uxorem amare quasi adulteram. (...) Cum excitat in seipso motus libidinis propter satietatem libidinis seu delectationis coitus est prohibitus et illicitus.
Tiltott közösülés az, ha valaki önként átadva magát a bujaságnak a házastárs (i kapcsolat) méltósága és az ésszerűség rendje ellen jár el, mintha az a bujaság kielégítésére szolgálna a bordélyházbeli kényeztetések által, azon mód szerint, melyről Jeromos beszél: semmi sem undokabb annál, mint ha valaki úgy szereti a feleségét akárcsak valami paráznát. Midőn felgerjeszti valaki saját magában a bujaságot, magának a bujaságnak és a kéjsóvárságnak kielégítése végett, az tilos és meg nem engedett közösülés. (Universae Theologiae Summa – A teljes teológia foglalata)
A bordélyházbeli kényeztetés, a feleség parázna nőként, prostituáltként való szeretése olyan utalások, melyek a kevésbé dús képzelőerővel rendelkező olvasóban sem hagynak kétséget afelől, hogy miről is van tulajdonképpen szó. Az egyház tehát halálos bűnnek ítélt mindenféle szexuális játékot, gyakorlatilag mindent, ami fantáziában meghaladta a később misszionárius pózként elhíresült pozícióban történő szexuális együttlétet, melyet ilyenformán találóan neveztek debitumnak, házastársi kötelességnek.
Természetesen, nemcsak azokról a jelenségekről van szó van szó, melyeket már a II. századi Barnabás-levél szerzője is szexuális devianciákként írt le. Az ószövetségi étkezési tilalmakat allegorikusan értelmező szerző úgy gondolta,hogy a nyúl, mivel végbélnyílásainak száma évei arányában növekszik, fajtalan, a fogyasztására vonatkozó parancs tehát a fajtalanságot és/vagy a homoszexualitást tiltja. A hiéna évente váltogatja nemét, a „ne egyél hiénát” tilalma következésképpen a transzvesztitizmusra vonatkozik. A menyét száján keresztül fogan, fogyasztásának tilalma a szájjal való tisztátalankodást, vagyis az orális szexet tiltja meg. (Barn.10,3-8)
Bűnnek számított a kölcsönös maszturbáció, az anális szex, de a többség szerint a hátulról, oldalról történő behatolás, a nő felül pozíció, tehát a közösülés kevésbé szokványos módjai is, melyeket contra naturam, természet ellen valóknak tartottak. A közösülés helyes és keresztényi módjáról amúgy kemény vita folyt a teológusok között, a „liberálisabbak”, mint pl.Albertus Magnus amellett érveltek, hogy a közösülés módjait illetően nincs értelme természetesről, illetvetermészetellenesről beszélni.
Albertus, egyik róla fenmaradt legenda szerint, egy ízben vendégül látta Vilmos, holland herceget, akit télvíz idején, kíséretével együtt kint, a rendház kertjében vendégelt meg. A vendégek persze méltatlankodtak, hogy fagyos hidegben kell elkölteniük a lakomát, ám lakoma közben egyszer csak eltűnt a hó, kellemes, illatos tavaszi levegő cirógatta a vendégeket, miközben a kizöldült fákon madarak trilláztak. Nos, Albert gondolatai csakugyan tavasziasan frisseknek hatnak kortársai téliesen zordon gondolatai mellett, hogy kellőképpen szóvirágosan fejezzük ki magunkat.
In quibusdam per accidens impeditur commodis modus: quia propter grossitiem ventrum ventre ad ventrem coniungi non possunt et bene coniungerentur si mulier retrorsum contra virum incurvata disponeretur: cum igitur propter pinguedinem debitum in alterius corpore non amiserint, videtur quod sine peccato hoc modo coniungi possunt.
Similiter contingit quandoque apostemari ventrem mulieris vel esse pregnantem, ita quod anterius non est applicabilis viro: et tunc est eadem obiectio quae primus: videtur ergo quod nullus illorum usuum sit contra naturam.
Előfordulhat, hogy némelyek esetében nem alkalmas a közönséges mód, mivel a hasak kövérsége miatt has a hason közösülni képtelenek, ám jól közösülhetnének, ha az asszony háttal a férfinek meggörbülve állna rendelkezésre: midőn tehát így tesznek a kövérség miatt és a (házastársi) kötelességet nem más testben fecsérlik el, világos, hogy ily módon vétek nélkül közösülhetnek.
Ugyanez az eset áll fenn, midőn az asszony hasán seb van, vagy várandós, így elölről nem illeszkedhet a férfihoz, ekkor ugyanaz az ellenvetés, mint előbb: világos tehát, hogy egyik gyakorlat sincs a természet ellen. (Commentari in IV. Lib. Sententiarum, 4, 31.24.2.3)
A fentiekhez még hozzávehette volna a korral járó lomhaságot is, ha nem is olyan pajzán megfogalmazásban, ahogyan azt Verlaine tette:
Mióta kényelmesebb lett
Alulról fölfelé: csak eképp
Lövök. (Huncutkodás, ford. Szabó Lőrinc)
És ha arra gondolnánk, hogy Albertünk csupán néhány különleges esetben tartotta megengedhetőnek az általánosan megbélyegzett pózokat, az alábbiakból kiderül, hogy szerinte nullus modus coeundi erit magis contra naturam quam alius, a közösülés egyetlen módja sem természet ellen valóbb, mint a másik.
Membra ad coitum pertinentia sibi proportionata sunt. Ergo dummodo illa servetur proportio non erit vis in alia dispositione corporis. Si ergo vir sit subtus vel supra, sive stando, sive iacendo, vel sedendo, sive a posteriori, sive ab anteriori coniunctus, non refertur ut videtur.
A közösülésre szolgáló szervek egymásnak alárendelt részek. Tehát mialatt az alárendelt rész alkalmazkodik, nincs erő így vagy úgy rendezni el a testet. Ha tehát a férfi alul vagy felül, akár állva, akár fekve vagy ülve, akár hátulról, akár elölről egyesül, nincs jelentősége, amint látjuk.
Az igazán izgalmas kérdés viszont az, hogy miként jutottak el ezek a szexuálerkölcsöt illető gondolatok a néphez? Mert a templomok szószékeiről nyilván nem hirdették. És természetesen nem voltak afféle szex-lictoroksem, akik éjszakánként bekukucskáltak az ablakokon, hogy aztán a csintalankodó férjeket és feleségeket egyházi törvényszék elé cipeljék. Ha ezek a gondolatok egyáltalán eljutottak a néphez, az csakis a gyóntatószék személyesebb, intimebb légkörében történhetett. Egyértelműen a papok feladata lett volna ezeket a házaséletet érintő szabályokat megismertetni a hívekkel, ha – miként erre Albertus is felhívta a figyelmet – nem állott volna elő az a frivol helyzet, hogy éppen a papok adnak ötleteket, mintegy akaratlan szexuális felvilágosítást híveiknek, és éppen a gyóntatószékben. Persze a kor teológusai nemcsak nevesítették a házasságon belüli szexuális kihágásokat, hanem – az illető teológus rigorózusságától függően – az azokért járó penitenciákat is leszögezték. Worms-i Burchard dekrétumai szerint pl. ha valaki tiltott pozícióban szerelmeskedett, annak tíz napig kenyéren és vízen kellett élnie; ugyanez a penitencia járt ugyanannyi napon át a (kölcsönös) maszturbációért, különféle dildók használatáért pedig húsz, - mindhárom esetben teljes szexuális absztinenciával megspékelve. Hogy ezek mennyire voltak gyakori esetek, egyáltalán értesült-e az átlagember arról, hogy amit önfeledten művel vagy ahogy műveli, az bűnnek számít, az de facto a helyi plébánostól függött, attól például, hogy Halesiusszal vagy Albertus Magnusszal értett-e egyet.
Mindenesetre a középkori teológusok nagy többsége, úgy tűnik, totálisan megfeledkezett a vérbő zsidó ősatyákról, ill. királyokról és, hogy az Énekek énekét ne említsük, az olyan bibliai jótanácsokról is, mint az alábbi:
Legyen a te forrásod áldott, és örvendezz a te ifjúságod feleségének. Szerelmes szarvas és kedves zerge ő; az ő emlői elégítsenek meg téged minden idôben, az ő szerelmében gyönyörködjél szüntelen. (Péld. 5, 18-19)
Mit mondhatnánk? Kár volt – késői korok mulatságára - az emberi lét nem túl sok örömforrásának egyikét unalmas kötelességgé vagy éppen halálos bűnné degradálni.
Ha tetszett a cikk lájkold/lájkolja oldalunkat is ITT, és kövesd/kövesse bejegyzéseinket.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Eusebius Amort: Disquisitiones dogmaticae
James A. Brundage: Law, Sex and Christian Society in Medieval Europe
Jeffrey Richards: Sex, Dissidence and Damnation: Minority Groups in the Middle Ages