KISFORRÓ ZSUZSANNA
A templomkertben, a kőrispadon A csókai pap haragszik nagyon. Kilencre jár a hajnalicska-óra, Készülni kéne prédikációra, De nincsen hozzá kedve semmi sem.
Hogy is lehetne, édes istenem, - Az Úr igéje nem kell senkinek már, Mindig nyitott házába senki nem jár, A Máriácskát nem vidítja senki, Az édes Jézus szent nevét se zengi, S a Krisztusatyafiság Könyvibe Nem ejt bűnbánó könnyet senki se. A nagyszakállu szentek a falon Azért is néznek olyan szilajon S az angyalocskák lenvirágszeme Szomorusággal azért van tele, S az istenszem is a mennyezeten Azért sugárzik olyan hidegen.
Ki jár templomba? Kisforró Zsuzsánna. Az meg jobb volna, hogyha sose járna, Mert alighogy ő prédikálni kezd, Egy-két sóhajt a vénség megereszt, S még ő kész sincsen a prefációval. Mikor az már kész minden égi jóval, S a sok szép szentbeszédet szüntelen Átalussza a vén szégyentelen.
És csendül a harang, giling-galang, És szárnyal a hang, mint szelid galamb. Másodszor csendít hasztalan Gregor, S a pap szivének szent haragja forr, A csipkebokrok rengő sátorán át Ahogy meglátja Kisforró Zsuzsánnát. Felfogódzva a harmatos gyepen A nénike a rét felé megyen. Két libácskával a hóna alatt Sokat lép, mégis keveset halad. Szánnivalóan gúnyában, erőben, Elszáradt kóró a napos mezőben.
No most jókor jössz - mordul fel a pap, S eltökélve a Bibliára csap, De megszégyenli hirtelen magát, Megsímogatja a szent bibliát, Találomra kinyitja valahol, Borzasztó buzgalommal ráhajol - Hátha azalatt - gondolja magába - Az öregasszonyt elviszi a lába S ő menekül meg a szidás elül... Hanem ha nem, ha szem elé kerül, Hát akkor... akkor megemlegeti, Ahogy ő odamondogat neki.
A rózsák összesúgtak, a loncok integettek, A méhek döngicséltek, a gerlicék nevettek, És Kisforró Zsuzsánna soksarku furcsa árnya Bohókán ingva-lengve ráhull a Bibliára. A főúr pedig, a főúr szegény Mindegyre összébb görnyed rejtekén. Bóbiskol, mint öreg varjúmadár, Utoljára álmot tetetne már, De a jó napot, adta boszorkánya, Csak ráköszönti Kisforró Zsuzsánna.
A csókai pap szíve elszorul, Kedves fejét felüti komorul S bár inkább elszaladni volna kedve, Szemét az ártatlan libákra vetve Megszólal, s hangja szigorú nagyon: Tudja-e, hogy ma vasárnap vagyon, És tudja-e a parancsolatot, Hogy: megszenteljed a vasárnapot?
Anyónak tetszik szörnyen a dolog. Boldog egyűgyüséggel mosolyog. Hogy a pap úr így szóba állt vele, Holott nincsen rá semmi érdeme. A szót különben érti is, nem is És azt feleli rá, hogy: igenis, Csak a két libát leviszi a tóra, De visszajön a prédikációra.
- Az kell nekem csak - dörmögi a pap S haragja, érzi, újra lángra kap. Jó, jó - azt mondja -, isten hírivel, Csak menjen kend, ahova menni kell. A jó Isten se veszi rossz neven. Ha egyszer nem lesz a misén jelen, Hisz mulasztani máskor nem szokott. Tudom, hogy szereti a templomot.
- Lelkem-galambom, - anyó feleli És két libáját addig leteszi - Hát én már semminek se örülök, Csak a templomba hogyha beülök. Ott, tudja, minden olyan tiszta, szép, Nevet rám a sokféle drága kép, Az orgona is olyan szépszavú, A tömjénfüst is olyan szépszagú, Aztán olyan nyugasztaló a csend, A legyecskék se csípnek odabent, S olyan jó híves is az én padom Ott a sarokban, a bal oldalon. Ha beleomlok, mint a holttetem, Minden bajomat, búmat feledem, S ott pihenem ki magam egy kicsit - Mindjárt megyünk már, csitt, papatyi, csitt!
A főúr olyan mélán szomorú. Szemében fénnyel játszik a ború És szemrehányás nélkül integet: Aludni is láttam már kelmedet!
És szól Zsuzsánna, előrehajolva: - Lelkem-galambom, hogyne látott volna - És suttogóra veszi itt a szót - Ahogy leteszem a szent olvasót, S öreg szemem egy kicsit lefogom - Olyan szép az, hogy ki se mondhatom! Csitri kislánynak látom magamat, Hancúrozunk a feszület alatt S hogy elszunditok a reves padon, Elém lebeg egy sugár hajadon, Pirúl az arca, a szeme ragyog - Oh Istenem, hogy ez is én vagyok! Fátyolban állok az oltár előtt, Szorítom, tépem a jegykeszkenőt, Addig szorítom, addig huzigálom, Szemfödelet sző belőle az álom, S kilenc halottamon teríti szét, Mindnyájukért itt mondtak gyászmisét Itt mindnyájukat visszaálmodom, Velük vagyok minden vasárnapon...
És csendül a harang, giling, galang, És szárnyal a hang, mint szelíd galamb. A harmadikat csenditi Gregor, Libáiért a szüle lehajol, Sietek velük - azt mondja - a tóra, Hogy visszaérjek prédikációra. - S a pimpimpáré-csillagok fölött, Melyekbe a gyepszél felöltözött, Ahogy eldöcög Kisforró Zsuzsánna, A pap tünődve nézdegél utána. Aztán - hát tehetett-e egyebet? - A padba egy kisvánkost tetetett.
(1913)
*
MÓRA FERENC
KÖNNYES KÖNYV
TARTALOM
|