Tompa Mihály:
Boldogság
Hol vagy, hol vagy életünknek Szép tündére, boldogság?! Karjaidban kik pihennek? Ajkaid kik csókdossák? Fényes orczád néha, néha, Szemünk előtt megjelen; Vagy csak a szív álma képzel Kétes ködben, fellegen?
Széles ország-út az élet, És mi rajta vándorok; Elfáradunk, elepedünk, Vérző lábunk tántorog; S boldogságért esdekelvén, Míg előre jár szemünk: Csendes kunyhó vagy keresztfa Közelébe érkezünk.
De a vándor a kis kunyhót Elmellőzi botorul; Öntagadás, türelemnek Keresztjéhez sem borul; A csalképet űzve, annyi Fáradalmat elvisel; S meglepvén az éj sietve: Az útfelen alszik el.
Voltam ábránd! völgyeidben, Hol szellő s lomb enyeleg; Jártam oh vágy! szirttetődön, Melly szédítő s meredek. Hű csók mézét szítta ajkam, Koszorus volt homlokom... S ha valék-e boldog akkor? Ne kérdjétek, nem tudom!
Szív, oh szív! ha boldog vagy már, Ha több kéj nem fér beléd: Mi remegtet, mi nyom mint a Fa harmatos levelét? Ah, miért kell a boldogságban Öntudatlan érezni: Hogy azt egy szempillantásban El is lehet veszíteni?
Mért van, hogy ha szíved álma Megvalósul, s a tied: A szép bálványt összetörni Maga a szív úgy siet!? Csábít, vonz a fátyolos kép Melly távolról int felénk, Hogy megrontsa a kicsinylés, Amit küzdve megnyerénk.
Zaklat a vágy, s űzve szívünk Ösmeretlen tájakig: Nem boldog ha kéjt nem ízlel, Nem, ha azzal jól-lakik. A bánatban örömet kér, Az örömben bánatot; Csendességből zajba vágyik, S csendbe hogy ha zaklatott.
S míg az élet, mint az égbolt, Hol borongós hol derűlt; És megkóstol a halandó Édeset és keserűt: A végóra elközelget, És szemét, hogy béfogják, Életén átnézve kérdi: Mi volt hát a boldogság?!
|