NYOMOR
- EMLÉKEZÉS SZEPT. 10.-ÉRE -
1907
Nyomorról beszéltek? Rongyos a ruhátok?
S napok óta nincsen betevő falat?
Nyoszolyátok hitvány, dohos alma-szalma,
Kemény, rögös árok a szérük alatt?
Senkisem ad munkát? Téli zimankóban
Melegedni, főzni egy kis tűzhelyet?
Az utak göröngyén roskadoztok össze,
Éhségtől üvöltve, mint gazdátlan eb?
Oh, gyászsors bizonnyal! De jöhet irgalom,
Szeretet, jóság azt megenyhíteni.
Fel a porból, állat! Nézzetek oda fel
Koldusok, csavargók milliói, ti!
Oda fel a rideg, szédítő magasba,
Ahol minden megvan, mit bőség teremt, -
Ott élt egy királyné, aki nálatoknál
Nyomorultabb volt és többet szenvedett.
Nem éhezett, mint ti, húsra és kenyérre,
De örök szomj ölte minden szép után.
Nagy, dicső, ragyogó, világboldogító
Tettekről álmodott büszke trónusán.
Maga volt a tiszta, tündöklő szeretet,
Aki minden jónak angyalként örül,
S mert jó volt, mert szent volt: sötét gyűlölettel,
Szívtelenségekkel örvelték körül.
Lelke, mint a hárfa, égi daltól izzott,
S húrját iszapolta durva földi szenny;
Homlokán a fenség hódító varázsa,
Visszafojtott könnyek szíve mélyiben;
Álság és hazugság pazar pompája közt
Fehéren állt, mint egy tiszta, szép szobor,
S a trón magasának sugaras fényében
Egyedül csak ő volt - igaz és komor.
Mint az üldözött vad, menekült világgá
S nem volt egy lépése vidám és szabad,
Hasztalan bolyongott társtalan magányban,
S pihent meg viharos, zord sziklák alatt;
Vele járt az érzés, nyomora érzése,
Rabvoltának kínzó, tépő tudata,
S ő a nagy, hatalmas, - vergődő szegény volt,
Szánandóbb, mint bárki, bárhol, valaha!
Szív, ha még úgy érzi, dal, ha még úgy búgja,
Soh' se mondhatják el: mennyit szenvedett.
El van az temetve örökös titokban,
S zárait feltörni többé nem lehet.
Gyilkosa, ne ujjong! Csalódtál, ha hitted,
Hogy a legfájóbbat tőled szenvedi:
Vad tőrdöfésed, mely nyilt utcán leszúrta,
Legkevésbé fájt a többi közt neki...
Erzsébet királyné utolsó látogatása
