„Ha a munkásnép

embertelenül elnyomatik,

ez kizárólag a zsidó sajtó műve”

Gyakorta mondom, hogy sohasem tanulság nélküli a mégoly megsárgult, bizonyára sokak szerint „salabakterszámba” menő régi sajtóorgánumokból való szemezgetés. Ezekből kiderül, hogy száz, százhúsz éve éppoly áldatlan közállapotok uralkodtak kontinensünkön, mint amilyenek hosszú évtizedek óta. Vajon miért?

Most – ennek bizonyságául – elég egyetlen sajtóorgánumot elővennem. Ez pedig a Lepsényi Miklós József (1860-1924) ferences atya, országgyűlési képviselő által 1889-től megjelentKatholikus Hitvédelmi Folyóirat1892-es évfolyama. (Csak szemléltetéséül, hogy micsoda értékét vesztett korban élünk: két éve egy egyházi könyvtár szó szerint szabad prédává tette könyvállománya jelentős hányadát, abból boldog-boldogtalan bármit elvihetett ingyen. Nekem például akkor ezen orgánumból hat teljes évfolyamhoz sikerült így hozzájutnom.)

Itt van belőle mindjárt egy cikk arról, hogy Franciaország a tizenkilencedik századvégen mennyire nem a dicsőség, a gloire fényében úszott. A szabadkőművesség a katolikus Anyaszentegyház leányaként számon tartott országban gyakorlatilag korlátlan úr lehetett. A Harmadik Köztársaság alatt különösen is érzékelhetővé vált a páholyok és főleg szellemiségük uralma. Egy kiváló korabeli egyháztörténetben olvassuk:

„Ferry kormánya alatt elvették a katolikus egyetemektől a diploma-adás jogát; felhatalmazták a minisztert, hogy a „be nem fogadott” kongregációk ellen eljárhasson. Ennek következtében a jezsuitákat és több más rendbelieket egyszerű miniszteri rendelettel kiutasított. Ez a jogászkörökben általános megbotránkozást keltett, kétszáznál több államügyész lemondott. Az elűzött szerzetesek és apácák pedig mint világiak állították vissza iskoláikat, melyekben a növendékek száma folyton szaporodott. Tehát az egyház elnyomására más eszközöket kerestek. A kongregációkat súlyos adókkal sújtották, a tábori lelkészségeket megszüntették, a vasár- és ünnepnapi munkatilalmat eltörölték, a körmenetek megtartását rendőri engedélytől tették függővé. Az 1882. évi Bert-féle törvény eltörölte a községi iskolákban a hitoktatást és megtiltotta a vallási jelvények (keresztek, zászlók) használatát. Azután elközösítették a temetőket és megengedték a polgári temetéseket. 1886-ban már elrendelték, hogy az oktatást minden vonalon kizárólag világi tanítók és tanítónők végezhetik; hanem ezt a rengeteg hitvallásos iskola miatt csak 15 év múlva tudták végrehajtani, a Waldeck-Rousseau kormány alatt (1901).”

(Chobot Ferenc rákospalotai plébános: Jézus Krisztus Egyházának története. Budapest-Rákospalota, 1907. Szerző kiadása. III. köt. 363-364. old.)

No de térjünk vissza Lepsényi folyóiratára, amelynek jelzett évfolyamában (91. old.) ezt olvassuk:

„Az istentagadó iskolák „áldásaiban” kezd leledzni a francia társadalom, melynek jó része kárörömmel nézi, hogy mint szorítják ki a radikálisok a valláserkölcsös szellemet az iskolákból. Most már láthatja ez a társadalom, hogy hová, mire vezet a valláserkölcs kiszorítása az iskolából s önmagára vessen, ha oly elrémítő esetekről vesz tudomást, mint a következő is: A párizsi „École centrale” összes növendékei nagy zajjal hagyták oda az intézetet, mert az elöljáróság eltiltotta ennek az aranyifjúságnak, hogy pornografikus árnyék-előadást rendezhessen, feslett nőszemélyekkel rendezendő nyilvános felvonulás kíséretében. Ez a gyöngy-ifjúság annyira felbőszült e méltatlan elbánás felett, hogy összezúzott minden taneszközt, ablakot s ami csak keze ügyébe akadt. Az okozott kárt 10 000 frankra becsülik. A kormány, mely még nagyobb kihágástól fél, a főiskola bezárását rendelte el. Nos, azt kérdezzük, hogy elképzelhetik-e a radikális urak, hogy hasonló botrány történhetik Franciaország bármely szabad katholikus egyetemében?! Hej pedig de nagyon verik nálunk is a felekezeti iskolák mellett a vasat. Legújabban is „egységes középiskolák” ügyében gyűlésezik néhány „okos” ember. De nem az egyesülés itt a cél, hanem hogy a szerzetes tanárok kezéből kivétessék az ifjúság nevelése. Ám „videant consules…”

Igen, nehogy „azok a csuhások” bármennyire is beleszólhassanak az ifjúság nevelésébe! Ám folytassuk a szemlézést (144. old.)!

„Botrány a templomban. Franciaország a végletek országa. Ez régi dolog. A legbensőbb vallásosság virágzása mellett ott burjánzik a legnagyobb istentelenség; a katholicizmusnak megragadó nyilvánulása mellett a minden pozitív vallást gyűlölő atheizmus botrányos kinövéseit találjuk ott. A különböző elnevezések alatt működő s dühöngő atheisták már annyira is mentek, hogy az Isten házát is megszentségtelenítik. Ezt tették e napokban is a párisi Saint-Merry templomban. A verekedésre, mely ott ad maiorem atheismi gloriam lefolyt, az adott okot, hogy a papok egy idő óta a szocializmust is tárgyalták szentbeszédeik keretében s ezen alkalmakkor a francia nagy forradalmat éppen nem glorifikálták. A napokban egy délutánon egy Lemvigne nevű jézustársasági atya kezdett prédikálni a szocializmusról, de alig hogy hozzáfogott, óriási zaj támadt a templomban. A templomban összegyűlt szocialisták éktelenül kiabáltak és fütyöltek. Lemvigne atya erre gyorsan elhagyta a szószéket, nagy szerencséjére, mert alig hogy eltűnt, egy csomó imazsámolyt hajigáltak a szószék felé. Csak most következett az igazi botrány. Egy fiatal szocialista elfoglalta a szószéket s onnan intézett lázító beszédet a néphez. Ez meg a hívőknek nem tetszett, nyugtalankodtak, félbeszakították a suhanc szónoklatát, mire a szocialisták terrorizálni akarván őket, hajba kaptak velök. Erre az egyházfi eloltotta a gázlángot, egy pap meg elkezdett orgonálni, hogy ellensúlyozza a szocialisták által énekelt Marseillaise istentelen hangjait. A verekedők erre kivonultak a templomból s szétoszlottak. A legérdekesebb s egyszersmind a legbotrányosabb a dologban az, hogy míg benn a templomban folyt a verekedés, addig a templom előtt egy csapat rendőr állott s a liberális, állítólag az egyházat is respektáló kormány rendőrei nem avatkoztak bele a verekedésbe, nem gátolták meg a szocialistákat hősieskedésökben.”

Mintha a későbbi kommunizmus vandálságairól olvasnánk. Pedig mindezek még csak a tizenkilencedik századvégen történtek. S ne feledkezzünk meg a legfőbb hatalomról, ami lehetővé tette bekövetkezésüket. Ez pedig a sajtó. Erről is szól a folyóirat (89. old.)

„A zsidó kezekbe jutott sajtó. Abbé Garniér mult szombaton 1500 hallgató előtt zajos tetszéssel fogadott felolvasást tartott Párizsban, melyben azt bizonyította, hogy a sajtó zsidó kezekbe jutott. A felolvasó azon kérdésből indult ki, hogyan lehetséges, miszerint Franciaországban, hol 38 000 000 katholikussal szemben alig 100 000 zsidó lakik, a közélet és közigazgatás legelőkelőbb terein a zsidók játszák a hangadó szerepet? E kérdésre csak azt a felelet adhatja, hogy ezt az aránytalan befolyást a sajtónak köszönhetik. „Minden attól függ – mondá egyszer Crémieux hitsorosaihoz fordulva –, hogy mint sikerül hatalmunkba ejteni a sajtót; ha ezt hatalmunkba ejthetjük: akkor csakhamar kezünkbe jut minden.” ez a zsidó – mondá Garniér abbé – tudta, hogy mit beszél; tudta, hogy a nép úgy gondolkozik, amint a kezeibe jutó ujság ír. Az ő tanácsára aztán feladatul tűzte maga elé a zsidó sajtó, hogy meghiusítsa s megrontsa a nép hangulatát s hogy urrá lehessen a nép hangulata felett; ez a sajtó honosította meg a nép között a zsidó intézményeket, a szabadkőművességet, a szabadgondolkozást, a forradalmi szocializmust és a könyörtelen elvilágiasítást. Ha a munkásnép leirhatatlanul sokat szenved és embertelenül elnyomatik, ez kizárólag a zsidó sajtó műve, mely 1-2 sousért ad kezébe oly néplapok, melyek szofizmáik által kiölik a munkásnép legnagyobb lelki kincsét, a vallás-erkölcsöt, mely nélkül pedig a társadalomnak okvetlenül el kell pusztulni. Mit tegyenek a kereszténység hű harcosai? Talán erőszakoskodásra ragadtassák magukat a zsidók ellen? Nem, csak egyetlen célhoz vezető eszköz van s ez az, hogy hassanak a népre, miszerint ne olvassa továbbra is ezen lelket megölő sajtó termékeit s legyenek rajta, hogy minél előbb megbízható hírlapokat juttassanak a köznép kezébe.”

Ám az önmagát amolyan zsidó érdekvédelmi fórummá kinövő szabadkőművesség hatalma nem volt kisebb az akkori Olaszországban sem. Ismét Chobot egyháztörténetét idézem:

„Rómában szabadkőműves és szabadgondolkozó kongresszusokat engedtek tartani. A kormány ismételten kísérletet tett a házassági elválás behozatalára; de a képviselőházban volt még akkorra erkölcsi érzék, hogy ezt megakadályozta. XIII. Leó az olasz püspöki karhoz intézett enciklikájában 1790. október 15.) ezekben foglalja össze a törvényhozás bántalmait: „A vallási oktatás kiküszöbölése az iskolákból; olyan iskolák alapítása, melyekben még a nőnemű ifjúság is ki legyen vonva a „klerikális” befolyás alól. Szigorú betartása mindazon törvényeknek, melyek a vallásos testületeket elnyomják. Minden egyházi vagyonról való szabad rendelkezés. Kizárása minden katholikus vagy papi elemnek az összes közintézetek igazgatásából, a kegyes alapítványokból, kórházakból, iskolákból, tanácsokból, melyekben a haza sorsát döntik el; kizárása mindenben, mindenünnen, örökre! Ellenben a szabadkőmíves befolyásnak minden körülmények közt érvényt kell szerezni! Ily módon egyengetik a pápaság eltörlésének útját. Róma, mely a múltban a theokrácia középpontja volt, a jövőben középpontja lesz a laikus hatalomnak és uralomnak, ahonnan az egész világnak ki fogják hirdetni az emberi szabadság „Magna Chartáját”.

Természetes, hogy ily körülmények közt nagyra növekedett a szocializmus és az anarchizmus. Az „olasz egység” csak a papíroson maradt; a nép még mindig csak lombardinak, toszkánainak, nápolyinak vallja magát. A nép elszegényedett, a kis parasztbirtok ritka, az adókulcs legnagyobb egész Európában. Lamartine „a halottak földjének” nevezte el Olaszországot. „a jó olasz fájdalommal látja a kivándorlás ijesztő növekedését, az öngyilkosságok és őrülések gyakori eseteit, az egyéni és együttes vétségeket. Ott van a Camorra és a még rettentőbb Maffia, ez az általános összeesküvés, mely a palotától a börtönig minden rendű emberek közt van elterjedve, gúnyt űz a hatalomból, tőrrel és titoktartással védekezik, az ököljogot gyakorolja” – úgymond Cantu. – S az uralkodók nem akarták megérteni a bölcs XIII. Leó békére hívó intő-szózatát; az eredmény pedig, hogy Bresci anarchista 1899. július 31-én Umberto királyt Monzában lelőtte.”

(Chobot Ferenc rákospalotai plébános: Jézus Krisztus Egyházának története. Budapest-Rákospalota, 1907. Szerző kiadása. III. köt. 358. old.)

Lepsényi sem számol be más tapasztalatokról (89. old.):

„A „malterosok” a jezsuiták ellen. Az olaszországi Nagy-Óriens a napokban tartott gyűlésében bemutatták ama röpiratot, amelyet a jezsuita-rend generálisának halála alkalmából írt egy malteros vitéz. A röpirat arra buzdítja Róma szabadgondolkozású polgárait, hogy kérvényileg forduljanak a törvényhozáshoz, a melyben a Jézus-társasági atyáknak Olaszországbóli kiűzetését kérvényezzék. A röpirat többi ostoba állításai s képtelenségei közt azt mondja, hogy Németország „boldogsága” a jezsuiták kiüldözése napjától datálódik. Nos, ha a „boldogság” alatt a socialdemokrácia fellendülését és dúlását értik, akkor igazuk van, mert nincs több ország annyira „boldog”. Annyira boldog, hogy erősen foglalkoznak ama javaslattal, hogy a jezsuita rendet visszatelepítsék. Bizony sok ember manapság az orráig sem lát.”

De Ausztriában sem uralkodtak jobb állapotok. (93. old.): 

„Felmentett izgatók a vallásoktatás ellen. Egy bécsi távirat jelenti: Az államügyészség az esküdtszék előtt vádat emelt Haufe Ewald meráni író s Ellermann Frigyes Vilmos tanító s az „Allgemeine Österreichische Lehrerzeitung” szerkesztője ellen, a miért Haufe e lap múlt évi november 22-i számában „Nevelésünk az igazságra” cím alatt egy cikket közölt, melyben az államban törvényesen befogadott vallások, nevezetesen a katholikus vallás tanait s intézményeit ócsárolta, mi által az osztrák btk. 303. §-a szerint közcsend elleni vétséget követett el. A cikkben az van tudniillik mondva, hogy a vallásoktatás a gyermekeket hazugságra s képmutatásra neveli, hogy a gyermekeket az ó testamentommal, dogmákkal, legendákkal, katekizmusokkal megdolgozzák s tőlük ily módon babonát s a tekintélyben való hitet követelik. Haufe az efféle oktatást kereskedővel hasonlítja össze, ki vevőit megcsalja. A cikk tehát a gyermekek vallásos oktatását s az egyház tanításait ócsárolja, gyalázza s ha mindenekelőtt a katholikus vallás ellen is, tulajdonképpen minden positiv vallás oktatása ellen irányul. A bécsi esküdtszék, egy olyan ország esküdtszéke, mely országban a katholikusok száma 82 %-nál több, a vallástalan cikkírót s a még vallástalanabb tanítót a vád alól felmentette, s a vallás, a katholikus egyház védelmére csak annyit tett, hogy az államügyész indítványára az inkriminált cikk terjesztésének tilalmát fenntartotta.”

Végül, de nem utolsósorban lássuk, hogy hazánkban mi volt a helyzet ilyetén 1892-ben! Lepsényi szókimondása itt sem ismert határt (141. old.)

„A hazafiatlan Jézustársasági atyák. Csáky István gróf, a kultuszminiszter képviselő fiának öngyilkossága alkalmából minden kegyeletet mellőzve a leghitetlenebb dolgokat írják a liberális lapok. Persze ismét a jezsuitákat támadják meg. Az „Egyetértés” Csáky István életéről írván, a Jézustársasági atyákat a legkvalifikálhatatlanabb módon támadja meg. A nevezett lap ugyanis ezeket írja: „Egyideig a kalocsai jezsuitáknál tanult. Mikor innen visszakerült a szülői házhoz, édesapja elővette s ekzaminálni kezdte a magyar históriából. A közoktatásügyi miniszter meglepetéssel hallgatta fia határozott, világos, rendkívül nagy szorgalomra s kitűnő memóriára valló feleleteit, de egyszersmind szomorúan győződött meg arról, hogy a kalocsai jezsuitáknál hamisan tanítják a magyarok történelmét. Az a tanár, aki Csáky István grófnak Árpádról és Rákócziról prelegált, nem taníthatott ugyan többé magyar históriát a jezsuitáknál, de azért a miniszter fia sokáig sínylette professzora bölcsességét.” Az „Egyetértés” tudósítója itt nagyon blamálta magát, mert fényes tanújelé adta annak, hogy a magyarországi „jezsuiták” működéséről, oktatásuk szelleméről semmiféle fogalma nincsen. A „jezsuiták” Kalocsán csak miniszterileg engedélyezett tankönyvek után tanítják a magyar történelmet s ha ők a Bocskayak, Bethlenek, Rákóczyak viselt dolgait a maguk valóságában tanítják, akkor igenis hamisan tanítják a történelmet, de csak az Egyetértésnek elfogult történelmét. Akik a magyar történelmet meghamisítják és hamisan tanítják, azok nem a „jezsuiták”, hanem a protestáns történettudósok és tanárok, midőn a katholicizmust, a katholikus papságot és a „jezsuitákat” hazafiatlanoknak rágalmazzák. De hát „calumniare audacter!”, ez a jelszó.”

A vezető szabadkőműves köröknek azonban voltak más machinációi is (140. old.):

„A szabadkőmivesek hazánk fővárosában Budapesten. Ingyen telket kértek a városi tanácstól, hogy ott házat építsenek. Aki tudja vagy legalább hallott már valamit a szabadkőmívesek alávaló és istentagadó céljairól: az megértik, hogy mily káros lehetett volna, ha a tanács hazánk szívében ezen vakondmunkát végző társulatnak teret nyit. De a fővárosi tanács megtagadta a szabadkőmívesek által kért telek ingyenes átadását, de hozzájárult ahhoz, hogy azt kedvezményes áron engedhesse át a főváros. Eme határozatát is azonban oly bölcs és alapos föltételhez köté, mely teljesen megérdemli elismerésünket. Kimondotta ugyanis, hogy az átengedés föltételeit csak akkor fogja megállapítani, mikor a tervezett házban berendezendő népkönyvtárra és népkonyhára nézve a szabadkőmívesek bővebb tájékozással szolgálnak. Bizony ideje már, hogy mi katholikusok minden kitelhető módon gátot emeljünk az istentelen s káros intézmények túlkapásai ellen.”

Félelmetes citátumok – s mindössze egyetlen évfolyamból! Fehéren-feketén megmutatják ugyanis, hogy a rombolás természete történelmi koroktól és földrészektől függetlenül mindig ugyanaz. Ha Bokrost, Gyurcsányt és mutánsait halljuk, gondoljunk valahányszor erre.

TOMPÓ LÁSZLÓ publicisztika

http://hunhir.info/index.php?pid=rovat&id=25