|
OTTHONUNK A NYELV
A magyar nyelv ügye a reformkori törekvések tükrében I.
2007. március 5., hétfő 07:00 | Szerkesztőség
Magyarországon az első nyelvi törvények megszületésének idején, a 18. század végén és a 19. század elején még mindig a középkorból örökölt latin nyelv volt a törvényhozás, a felsőbb szintű közigazgatás és az igazságszolgáltatás, valamint a közép- és a felsőfokú oktatás, a tudomány és a liturgia nyelve.
Magyarországon az első nyelvi törvények megszületésének idején, a 18. század végén és a 19. század elején még mindig a középkorból örökölt latin nyelv volt a törvényhozás, a felsőbb szintű közigazgatás és az igazságszolgáltatás, valamint a közép- és a felsőfokú oktatás, a tudomány és a liturgia nyelve. A mindennapi érintkezés nyelve azonban – az ország soknemzetiségű jellegének megfelelően – korántsem volt ilyen egységes: a magyar és a német mellett egyaránt beszéltek horvátul és szlovákul, románul és szerbül, és saját nyelvüket használták a ruszinok, a szlovének, a zsidók és a görögök is.
A magyar nyelv ügyét már korábban is szorgalmazta a magyar országgyűlés: 1790-ben például az alsótábla kimondja, hogy tanácskozásait ezúttal magyar nyelven folytatja, 1791-ben pedig – a magyar nyelv terjedését elősegítendő – törvénycikkbe foglalja, miszerint „a gimnáziumokon, akadémiákon és a magyar egyetemen a magyar nyelv és írástan számára külön tanár fog beállítatni”. (Közben a vármegyék feliratokban szorgalmazzák, hogy a magyar sorozási helyű ezredekben alkalmazzanak magyar tiszteket, s hogy a vezényleti nyelv is a magyar legyen.) Az 1805-ös országgyűlés követeli a magyar nyelv használatának kiterjesztését, azaz a közigazgatásban való használati jogát. Az udvar jóváhagyása után az országgyűlési és a magyar kancelláriai feliratok immár két nyelven, magyarul és latinul készülnek, a törvénycikk értelmében a Helytartótanács a hozzá magyar nyelven intézett megyei és törvényhatósági leveleket magyarul köteles megválaszolni, s a perekben az ítéleteket magyar nyelven hirdetik ki. 1806-ban érvénybe lép a nemzeti nyelv és történelem oktatását előnyben részesítő új tanügyi szabályzat, amely egészen 1848-ig meghatározza a magyarországi közoktatás- és nevelésügy irányultságát. Miközben a kor a nyelvet a nemzethez tartozás első számú ismérvének tekinti, az anyanyelv ügyének előmozdítása párosul a magyar nyelv és irodalom, valamint a magyar kultúra fellendítésének igényével. A nyelvújító mozgalmat ösztönzi, hogy a magyar a politika hivatalos nyelve lett, hogy fellendült a magyar nyelvű könyvkiadás és újságírás, s hogy nőtt az érdeklődés az új szakmák magyar fogalomrendszere iránt. Egymás után alakulnak a magyar nyelv fejlesztését segítő intézmények: a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház, a Pesti – később: Nemzeti – Kaszinó (a magyar szellemi élet „díszes gyülekező helye”), társalgóegyletek és olvasótársaságok.
Az 1830-as években azonban Magyarország tízmillióra tehető lakosának kevesebb mint a fele, a közigazgatásilag akkor külön álló Erdélynek mindössze 28%-a, a magyar koronához tartozó Horvátországnak pedig csak mintegy fél százaléka volt magyar anyanyelvű. A magyar reformmozgalomnak az a követelése tehát, hogy a latinnal szemben saját anyanyelvét helyezze előtérbe, bele kellett hogy ütközzön a magyar korona nagyszámú nem magyar alattvalójának érdekeibe. Amikor Nyugat-Európa népei többnyire egységes nemzeti nyelv birtokában érkeznek a polgári korszak küszöbére, Kelet-Közép-Európa leendő nemzetei még küzdenek anyanyelvük hivatalos elismeréséért. A nyelvi-nemzeti kibontakozás szükségességének érzete valamennyi magyarországi etnikum vonatkozásában életre hívja azt a törekvést, hogy nyelvét alkalmassá tegye a közigazgatás, a gazdaság, a kultúra és a tudomány feladatainak ellátására. S míg II. József 18. század végi németesítő ambíciói a nemzetiségek részéről alig ütköztek ellenállásba, a reformkorban a magyar nyelv hivatalossá tétele miatt egyre sokasodnak az ellentétek.
II.
2007. március 12., hétfő 07:00 | Szerkesztőség
A magyar reformerek többsége – köztük Wesselényi Miklós – úgy véli, hogy a cári Oroszország által képviselt pánszláv eszmék ellenében a fokozatos magyarosítás jelentheti az egyetlen megoldást.
A magyar reformerek többsége – köztük Wesselényi Miklós – úgy véli, hogy a cári Oroszország által képviselt pánszláv eszmék ellenében a fokozatos magyarosítás jelentheti az egyetlen megoldást. Nem állnak meg azonban a közélet és a magyar felsőoktatás „megmagyarosításának” igényénél, felerősödik a törekvés a nem magyar ajkú népek legalább részbeni asszimilálására is. A nemzetiségek lakta területeken ismét a magyar lesz az egyházi prédikáció nyelve, s a nemzetiségi iskolák rovására megszaporodik a betűvetést és a számolást magyarul oktató intézmények száma. A magyar liberálisok a nyugat-európai nemzetállamok példáját kívánják követni: egy állam – egy nemzet – egy nyelv. „…az egyedüli kérdés, melyik élő nyelv legyen az önálló magyar birodalomban közigazgatási nyelvvé? És e kérdésre legrövidebben egy másik kérdéssel lehet felelni; tudniillik minő országról vagyon itt szó, és kié a hon, a melyről szó vagyon? Felelet: Magyarországról van szó, s a hon, a melyről szó vagyon, a magyaroké… addig pedig – míg dalnokunk szavai szerint Él magyar, áll Buda még! –, addig Magyarhonban a közigazgatás, vagyis a közélet nyelve, élő nyelvek közül más soha nem lehet, mint a magyar” – vallja Kossuth Szabadka körlevele című írásában (Pesti Hírlap, 1842. 160. szám). Wesselényi szavaiból pedig úgy tűnik, a magyar liberális nemesség nem tudta felmérni a magyar nyelvű oktatás kiterjesztésének várható következményeit, s valóban hitt annak nemzeti ellentéteket feloldó erejében: „…a magyar nyelvet idegen ajkú gyermekek közt nem erőltetve, nem anyai nyelvök eltiltása által; hanem ahhoz édesítve, szelíd módon s azt jutalom s örömnyerhetés eszközévé téve kell tanítani” (Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében, Lipcse 1843). A magyarosítás veszélyeire a liberális kortársak közül egyedül Széchenyi figyelmeztette a reformereket akadémiai beszédében: „…ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, mikép neki ezért már magyarrá is kellett volna átalakulnia? Mert ha így, ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül nyelvmesterekre, sőt legyünk rögtön magunk is mind azokká, hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ, s meg lesz mentve s feldicsőítve fajtánk.”
Az 1843-as pozsonyi országgyűlésen a legnagyobb vitát a magyart az oktatás nyelveként meghatározó paragrafus idézte elő. A liberális elvekkel ellenkező javaslat igazi buktatója az volt, hogy magyarul nem tudó elemi iskolás gyermekeket magyar nyelven akart bevezetni az alapismeretekbe. Végül a törvényjavaslat kimondta, hogy a „közoktatási nyelv is kirekesztőleg a magyar leend” (a középfokú oktatási intézmények nagy részében, valamint a felsőoktatásban ekkor már a magyar volt az oktatás nyelve), ugyanakkor külön szabályozást ígért az elemei iskolai nyelvhasználatra vonatkozóan. 1843-tól az anyakönyvek nyelve is a magyar lett, így a lelkészek számára törvény írta elő a kötelező magyarnyelv-tudást, 1844-től a tanítóktól is megkövetelték a magyar nyelv kötelező ismeretét.
A magyar nyelv hivatalossá emelésének folyamatát az 1844-es II. törvénycikk tetőzte be, amely a törvényhozás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás hivatalos nyelvévé a magyart tette. A közoktatásban a magyar mint oktatási nyelv bevezetésére nem került sor. Kossuth 1848-ban kivihetetlennek nevezte az eredeti elképzelést, s helyette elégségesnek tartotta, ha a magyart második nyelvként oktatják azokon a területeken, ahol a lakosság többségének anyanyelve nem magyar.
|
