Gyönyörű tavaszi nap volt. A napsugarak csak úgy táncoltak a szőke Duna hullámain. Bedéné őnagysága kitekintett az ablakon, s elkiáltotta magát: Jaj, de szép idő! Kiküldöm Pubikát a Duna-partra, hadd fürödjék szegényke a drága tavaszi napsugárban. Nosza, mindjárt megnyomta a csengő gombját, s az ajtón bependerült Marcsa, Pubika pesztrája, aki mostanában került föl faluról Pestre.
– Egy-kettő, Marcsa, rögtön készítsd el a gyerekkocsit, vidd ki Pubikát a Duna-partra, de úgy vigyázz rá, mint a szemed világára. Hallottad? Nehogy elbámészkodjál, a szemed mindig Pubikán legyen!
– Igenis, nagysága – mondta Marcsa, s egykettőre elkészítette a gyerekkocsit, Pubikát belefektette, s ment, mendegélt a kocsival, addig ment, mendegélt, amíg a Duna-partra ért. Alig ért oda, olyasvalamit pillantott meg, amit még soha életében nem látott: egy nagy csomó piros, zöld meg sárga labda lebegett a levegőben, a labdák alatt egy bácsi állt, a kezében annyi szál cérna, ahány labda, s így járt fel s alá. Marcsa úgy megfeledkezett Pubikáról, mintha nem is lett volna. Belebámult azokba a csudaszép nagy labdákba, amelyek jobbra-balra lebegtek, ringatóztak a levegőben Alig vette észre, hogy egyszerre csak egy másik gyermekkocsi állt meg az ő kocsija mellett. A kisasszony igen nyájasan szólította meg Marcsát:
– Nézze, kedvesem, lenne oly szíves, hogy vigyázna az én Pubikámra is, amíg bemegyek abba a boltba, ni?
– Hogyne, hogyne, kisasszony, csak tessék. Vigyázok én rá, éppen mint a szemem világára.
De amint elment a kisasszony, Marcsa megint belebámult a jobbra-balra ingó-ringó lufiballonokba, s annyira megfeledkezett a két kisbabáról, hogy önkéntelen elindult a luftballonok után, s a két gyerek őrizetlen maradt.
Körülbelül ugyanabban a pillanatban, amikor a Pubika mamája, Anyus is kitekintett az ablakon, ő is megörült a szép tavaszi napnak, s nyomban szólt Öcsikének és Andriskának:
– Gyerekek, egy-kettő, öltözzetek, kimentek sétálni a Duna-partra. De hallod-e, Öcsike, nehogy aztán valami nadselű gondolatod támadjon!
– Ugyan, ugyan, Anyus, mit gondolsz te rólam, mondta ártatlanul Öcsike, s közben már öltözött is nagy szorgosan, nemkülönben Andriska is. Egy perc múlva, kettő múlva künn voltak a Duna-parton, s éppen akkor értek a két gyermekkocsihoz, amikor Marcsa mint egy álomlátó, elindult a jobbra-balra ingó-ringó luftballonok után.
– Jé! – csapta össze a kezét Öcsike. – Nézz csak ide, Andris. Láttál-e már ilyen fekete gyermeket?
Mert a boltba ment kisasszony kocsijában csakugyan egy szénfekete arcú gyermek aludt édesen, mint akármelyik gyerek.
– Látni nem láttam még – mondta Andris – , de olvastam már a szerecsenekről. Ez bizonyosan szerecsen gyerek.
– De hogy kerül ide?
– Igen egyszerűen – bölcselkedett Andris. Minden országnak van követe Budapesten, van hát Szerecsenországnak is. Ez a baba bizonyosan a szerecsen nagykövet gyereke.
– Azs lehet – mondá Öcsike, miközben elgondolkozott, s aztán megszólalt: – Van nekem egy nadselű gondolatom.
– Nem emlékszel, hogy mit mondott a mama, amikor elindultunk?
– Emlékszem, emlékszem, de mit csináljak, ha nadselű gondolatom van?
– No, hát ki vele – mondta Andris.
– Azs azs én nadselű gondolatom, hogy ezt a két gyereket cseréljük el.
Hát ez a nadselű gondolat – mi tagadás – tetszett Andrisnak is, s a szerecsen gyereket szépen átemelték a Pubika kocsijába, s mint akik jól végezték dolgukat, szépen tovább sétáltak. Még egy hajításnyira sem távoztak, hirtelen beborult az ég, szakadt az eső, mintha kádból öntötték volna. Marcsa rémülten szaladt vissza a kocsihoz, azonképpen a kisasszony is rohant ki a boltból, s eszük nélkül kapaszkodtak a kocsijukba, ki-ki a magáéba, s rohantak haza. Amikor Marcsa hazaért s szedte ki a gyereket a kocsiból, szörnyű jelenet következett. Pubika mamája majd elájult.
– Szent Isten! Hiszen ez szerecsen gyerek! Mit csináltál? Kicserélték az én drága Pubikámat! Ugye, elbámészkodtál, te szerencsétlen?
– De lelkem, nagysága, én nem bámészkodtam el. Bizonyosan az esőtől feketedett meg Pubika, mert fekete eső hullott, olyan fekete, mint a tinta! Bizony Isten az hullott! Ugyanezen szörnyű jelenet játszódott le a szerecsen nagykövet lakásán is. Mondanom sem kell, tíz perc sem telt belé, két kétségbeesett anya – egy fekete és egy fehér – egyszerre esett be a kerületi rendőrkapitány hivatalos szobájának ajtaján, s egyszerre panaszolták el rettenetes sírással, hogy a gyermeküket kicserélték. Természetesen gyorsan tisztázódott a helyzet. Pubika visszakerült a mamája ölelő karjai közé, nemkülönben a szerecsen gyerek is az ő szerecsen mamája ölelő karjai közé, de hogy ki cserélte ki a két gyereket, azt az ezerszemű rendőrség sem tudta kideríteni, s a ha én ezt a történetet meg nem írom, nem is derül ki sohasem.
