HARSÁNYI ZSOLT

MAGDOLNA

 

HÁROM SZERELEM REGÉNYE

SINGER ÉS WOLFNER
IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA
BUDAPEST.

 

TARTALOM

Első kötet 
MÁJUS

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X.

Második kötet 
AUGUSZTUS

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII.

Harmadik kötet 
OKTÓBER

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI.

---

Gróf Széchenyi Károlyéknak

II.

 

Mielőtt a húsvét és vele együtt Rozsály Feri megérkezett, három álló napon át esett a bőséges tavaszi eső. Az orgonabokrok ábrándozó rejtekhelyére nem lehetett kimenni, pedig Magdolna éppen most nagyon szeretett volna ott tartózkodni a hosszú délutánokon és arról ábrándozni, hogy Rozsály Feri jön: milyen lesz, mikor leszáll a kocsiról, mikor először kezet fognak, hogyan váltanak először levelet, milyen mélyjelentőségű mondatokat fognak odavetni egymásnak, ha elmennek egymás mellett. De a kastélyból ki sem lehetett mozdulni és fájdalmas volt elképzelni a titokliget talaján csuromvizesen fekvő pokrócot.

És még hozzá az utolsó pillanatban expressz-levél érkezett: Feri mamája még nem épült fel a tüszős mandulagyulladásból, nem engedi utazni az orvos, csak ünnep vasárnapján érkezhetnek. Volt ugyan a levélben valami halvány utalás arra, hogy Feri maga, ha szívesen látják, érkezhetik előbb is, a mama aztán követni fogja, de Hubayné megütődve csóválta a fejét.

- Én nem értem ezt a Leonát. Hogyan képzeli azt, hogy egy ludovikás fiatalembert "sans garde" beengedek egy lányos házba? Emlékszem az édesanyjára, annál kevés tapintatlanabb nőt ismertem. Wie die Alten sungen, so zwitechern auch die Jungen. Ha ugyan a jó Leonát fiatalnak mondhatom. Velem egykorú. Igazán benőhetne már a feje lágya.

És ment a távirat Bodva-Szilasra: "Vasárnap este állomáson várunk kettőtöket Nóra." Vasárnap délután még külön nagy tanácskozás kerekedett abból, hogy ki menjen ki az állomásra. Bonyolította a dolgot, hogy a fedeles hintóba nem lehetett befogni, mert a kocsiszínben leszakadt egy korhadt gerenda, összetörte a bakot és az ünnep miatt nem lehetett rendbehozatni, tehát a homokfutót kellett kiküldeni az állomásra. Annak hátsó ülésén pedig csak szűkösen férhettek el hárman. Hubayné tehát élénken tiltakozott az ellen, hogy Magdolna is kimenjen vendéget fogadni:

- Nem, nem, das ist ausgeschlossen. Én abba nem megyek bele, hogy egy tizennyolcéves leány, meg egy ludovikás nekem préselődjenek az ülésen. Menjen csak maga egyedül a vasúthoz. Egy tizennyolcéves leány különben se rohanjon az állomásra egy fiatalember elé.

- De angyalom, - vetette ellen sűrű füstfellegei között az apa -, nem a fiatalember elé megy, hanem a nagynénje elé.

- Ó Istenem, be nagy rokonság. Másodízű nagynénje. Je m'en fiche.

- Szóval, mégis csak nagynénje. Az elé nyugodtan ki jöhet velem. Sőt illik is.

- Nem, nem, das lass ich mir nicht gefallen. Mondtam már, hogy nekem ne préselődjenek.

- De miért préselődnének? A fiút úgyis a bakra ültetjük, mellém. Én fogok hajtani. Hátul ül Leona és a gyerek.

Még jó sokáig tartott a vita, de végül az apa álláspontja győzött. Húsvét vasárnapján késő délután befogtak a homokfutóba. A lovakra a sallangos új szerszámot tették, amelyet a gazda nemrég vásárolt, mert a régiek kopottságán már szégyenkezni kellett. Gyönyörű szerszám volt, fürtös bőrsallangjain magyaros rajzú mintákat tervezett kicsiny lyukakból az alkotó művész. A lovak, mintha a feltámadást ünnepelték volna ezzel a gála-szerszámmal. Hubay fellódította hatalmas testét a bakra, a kocsi rúgói panaszosan belenyögtek a teherbe. Aztán Magdolna szállt fel, gyáván próbálgatva féllábával a felhágó kerek kis vaslapját. Az apja olyan hangot adott csücsörítő szájával, mint mikor csókot utánoz valaki, a homokfutó kisiklott az udvarról.

Feneketlen sárban kellett menniök, míg ki nem értek a műútra. A jegenyék, mint szoborszerű katonák sorfala valami hivatalos ünnepségen, merev részvétlenséggel szemlélték a homokfutó hősies igyekezetét. A lovak lépésben haladtak és feszülő szüggyel vonszolták a nehezen haladó kocsit, amelynek kerekei néhol agyig süppedtek a kátyú latyakjában. A gazda jobbra-balra nézegetett.

- Nem rossz az őszi. Ha jó időt ád az Isten, meg lesz a nyolcköblös. De a rozzsal elkéstünk. Hiába beszéltem ennek a szamár Mestericsnek. Már látom, hogy ki kell vágni. Keressen más gazdát magának.

- Apropó, személyzet, - szólt Magdolna, - mondd apus, mi történt tegnap este ezekkel a Marciékkal?

Hubay elmosolyodott.

- Anyád tud valamit?

- Nem. Mindenki elhallgatta előtte a dolgot. A fője is fáj, a reuma is kínozza, gondoltuk, hogy...

- Nagyon helyes, nem is kell szólni neki. Az van az egészben, hogy ez a Boriska nagy bestia. Szemet vetett a Friedrich Lórándék kocsisára. Amiatt kierőszakolta, hogy menjenek át a parasztmulatságra, Fügedre. Ott aztán Marciban, mikor látta a Boriska kacérkodását, nagy lett a természet. Csúnyán elverte mindakettőt. A Friedrich-kocsisnak beverte a fejét, Boriskát pedig úgy elnáspágolta, hogy annak minden csontja sajog. Mikor hazajöttek hajnalban, itthon még egyszer külön megverte. Boriska úgy óbégatott, hogy ki kellett mennem a hajnali lármára. Anyád, úgy látszik, nem ébredt fel.

- Nem, két altatót vett.

- Te sem ébredtél fel!

- Én sem, csak reggel hallottam a szakácsnétól.

- Hát szóval ma délelőttre berendeltem magamhoz mindkettőt. Marcit alaposan összeteremtettem, de inkább csak a forma kedvért, mert igaza volt neki. Boriskából pedig kiszedtem az igazat. Az a titka az egész dolognak, hogy ez a lány nagyon puccos. Mindenféle haszontalan szemetet összevásárol magának, ha vásár van, vagy ha vándor házaló jön a házhoz. Kibökte hosszú faggatás után, hogy tizenhét korona adósságot csinált a Marci háta mögött. Ezt a pénzt akarja valahogyan megszerezni. Az idegen kocsis azt ígérte neki, hogy kölcsön ad tizenhét koronát. Ő csak azért kacérkodott, hogy a kölcsönt megkapja, különben Marcit szereti és változatlanul hozzá akar menni feleségül. Az sült ki az egészből, hogy nekem kezdett rimánkodni, adjak neki tizenhét koronát. De úgy, hogy Marci ne tudja.

- Adtál neki?

- Nem adtam. Ez a Marci olyan becsületes, derék fiú, mint a színarany. Nem segíthetek az ilyen elszánt kis bestiának, hogy becsapja. Jobb Boriskának, ha megszenved azért a tanulságért, hogy Marci mellett, ha hozzámegy, takarékoskodnia kell. Megmondtam neki, hogy szépen, töredelmesen vallja meg az adósságot Marcinak, aztán legyen rend. Én nem avatkozom a dolgukba. De ha tovább is így marakodnak, akkor Boriskának kiteszem a szűrét.

- Mondd, apus, ezek szerelmesek egymásba?

- Tuggyisten, parasztoknál ez másképpen van, mint az uraknál. Az ő fogalmaik szerint, mondjuk, szerelmesek egymásba. Miért kérded!

- Mert én nem hiszem, hogy Boriska igazán szerelmes. Úgy képzelem, hogy ha szerelmes volna, akkor nem hazudna.

Hubay átmarkolta félkezébe a két gyeplőszárat és félkarral magához szorította leányát.

- Ez nagyon szép volt, amit mondtál, mókus. Gyerek vagy még és úgyszólván semmit sem tudsz az életről. De a legfontosabbat tudod. Ha az ember szeret valakit, akkor igaznak és jónak kell lennie hozzá. Te ilyen leszel, tudom. Magamban mindig azt mondom rólad, hogy kis úriember vagy. Aki téged majd egyszer elvesz, az vakon megbízhatik benned.

- Én még nem akarok férjhez menni. Ha arra gondolok, hogy el kell költöznöm a házból, temellőled, mindjárt rettentően megijedek.

És kis szünet után kötelességtudóan, buzgón hozzátette:

- És a mama mellől.

Az apa ölelése valamivel erősebb lett.

- Hát pedig ez a világ sorja, mókus. Idestova már be kell, hogy vezessünk a társaságba. Tizenhét elmultál.

- Azt igen, azt igen. Annak nagyon örülök. Báli ruhám lesz, arra máris nagyon sokat gondolok. És tánc lesz. Alig várom. Csak még férjhezmenni nem akarnék. Még sokáig veled akarnék lenni.

Megint kis szünet után:

- És a mamával.

- Jól van, mókus, én nem kergetlek. Különben is alaposan megnézzük azokat a fiatalembereket, akikről szó lesz. Tudod, az roppant ritka, hogy minden együtt legyen: Jó család, vagyon, kifogástalan karakter, rendes külső. És még szeresd is.

Magdolna nevetett és megcsóválta a fejét.

- Úgy én soha senkit nem szerethetek, mint téged.

- Jaj, fiacskám, - szólott az apa csendesebben és hangjában valami szomorúsággal -, az más. Azt te még nem tudod. Nekem az igazi boldogság az volna, ha megállíthatnám az időt. Ezerkilencszázhárom május, nincs tovább. Mindenki olyan és annyi maradna, ahogyan most van. És mi így élnénk a világ végezetéig. De ezt nem lehet. Tudod, mikor fiatal házas voltam és anyáddal azt vártuk, hogy gyermeket adjon nekünk az Isten, folyton csak azon esenkedtem, hogy fiút adjon. Úgy éreztem, hogy ha lány lesz, azt én nem fogom tudni szeretni. Erre megszülettél és lány lettél. És én csodálkozva láttam, hogy soha nem is képzeltem, hogy így tudok szeretni. Boldoggá tettél. És azóta is csak aggodalmat okoztál nekem, mikor beteg voltál, bánatot soha. Én tudom jól, hogy ezt ingyen nem adják. Ezért meg kell fizetni azzal a fájdalommal, amikor majd elmégy és a magad külön életét fogod élni. De máris szoktatom magam, hogy csendesen elviseljem. Arra szoktam gondolni, hogy nem az én önző boldogságom a fontos, hanem a tied. Ha te boldog leszel, gyönyörű lesz az úgy is. Majd jössz a gyerekeiddel haza. És majd hasrafekszem a nagy medvebőrön, hogy hancúrozzanak a hátamon... Mi az, nem figyelsz ide!

- Mondd, apus, lehet az ember boldog?

- Micsoda kérdés, hogyne lehetne? Boldog az, aki elégedett. Kérdezz meg engem, én elégedett vagyok.

- Igen, de te férfi vagy. Nekem néha az a gondolatom van, hogy nőknél más.

Az apa meglepetve nézett oldalt leányára. Gondolkozott. De arcáról meg lehetett volna mondani, hogy nincs gondolata.

- Furcsákat kérdezel. Már mikor kicsi voltál, olyanokat kérdeztél, amikre nem lehetett felelni. Tudod mit: ne törd ilyen dolgokon a fejedet, hagyd ezt a filozófusoknak, meg az íróknak, meg az eféléknek. Az a sok töprengés sohasem vezet jóra. Az életet úgy kell venni, ahogy van.

- Ahogy van, apus, ez az. De hogyan van? Hogyan boldog egy férfi és hogyan boldog egy nő? Ugyanattól boldogok?

- Azt gondolom, hogy ugyanattól. Ami jó az embernek, attól boldog.

- De a férfinek az jó, ami a nőnek?

- Biztosan. Ha jól megy dolga, és ha szeretik.

- Igen, de egy férfinek könnyebb, hogy őt szeressék. Mert ő a hatalmasabb. A legjobban Istent imádjuk, mert ő a leghatalmasabb. A nő mindig gyengébb. A nőnek nehezebb, hogy őt szeressék. Aztán meg apus, nézd, én a következőket gondoltam. A nőnek mindene csak a férje. Ha a háztartásával törődik, meg a gyerekeivel, az is csak a férjet jelenti. De a férfinak van egyebe is. Pályája, foglalkozása, meg például a politika. A férfinek nem mindene a nő, a nőnek minden a férfi. Nem így van?

Hubay nevetett.

- Jó, hogy már itt vagyunk az állomáson, mert a végén még megbuktatsz valamilyen tantárgyból. Úgy felelgetek itt neked, mint az elemista gyerek a tanítónéninek. Ujságban olvastam, hogy Amerikában a nők is lehetnek ügyvédek. A végén még megérem, hogy elmész ügyvédnek Amerikába, mindenkit lecáfolsz és leokoskodol, aztán kipörölsz magadnak valami milliomost. Az volna a finom. Rögtön megvennéd nekem a Weber-birtokot. Volna iparvasutam és szeszgyáram. Ha megvennéd, feltéve. Adnál egy pár százezer dollárt, mókus?

- Akár egy milliót. És tudod, mit csinálnánk, apus? Építtetnénk egy nagy szanatóriumot, hetven különböző orvossal, de csak egy betegszobával. A mamának. És ha nem fájna már semmije, az orvosok kötelesek lennének valami új betegséget kitalálni, azt felfedezni rajta, mindennap két konzíliumot tartani a nagyteremben és kigyógyítani.

- Ó be jó. Na csak hallana anyád, hogy kinevetjük, majd szorulnánk mindaketten.

A homokfutó odafordult a kis sárga állomásépülethez. Leszálltak, mindaketten ragyogtak a jókedvtől. Hubay megkoppantotta az állomásfőnöki iroda ajtaját és belépett. A kis irodában ütemesen kopogott a kis feketefogantyús, sárgaréz Morse-gép, az asztalokon zsúfolva állottak a mindenféle vonalazott nyomtatványok, lapjaik között kilátszó szélű indigó-papirossal. Jobb kézről ablak látszott, ahol már adogatta a jegyeket a vasutas a nem látható, protekció nélkül való közönségnek.

- Agyonisten, főnök úr, mi ujság errefele?

Az állomásfőnök kirúgta maga alól a széket és nagy hajlongással nyujtotta kezét az előkelő vendégnek és leányának.

- Jókor jöttünk? Vendéget várunk a gyorssal.

- Nincs késés méltóságos uram. Hat perc mulva bejár a gyors. Hogy van a kedves méltóságos asszony, rég nem volt szerencsénk.

- Megvan, köszönöm. Ugyan kerítse elő azt a Jóska gyereket, főnök úr, vigyázzon odakint a lovaimra. Balabán pedig jöhetne a vonathoz lesegíteni a csomagokat.

- Meglesz méltóságos uram, tessék csak kifáradni a perronra.

Nagy igyekezettel ajtót nyitott a főnök. Ők áthaladtak az első és második osztály egyesített kicsiny várótermén, amelynek falait ellepték a jól ismert reklámok: a pöstyéni fürdőbeteg, amint elhajítja a mankóját, az abbaziai szanatórium tengeri tájas ábrája, a Gáspár-féle bajuszkötő tréfás sora: "félre bajusz, csókot kapsz", a Csorba-tó regényes képe, a Kindle és Shuttleworth-féle mezőgazdasági gépgyár hirdetése, amelyen aranysárga búzaföldön aratógépet hajtott a gazda, s az az ember, akinek szájából nagyobbodó betükkel jött ki a "Ferenc" szó, mint a Ferenc-pálinka hirdetése. A fényezett barna fapadon lengyel zsidó aludt, csodálkozásra indítván az áthaladót, hogy ilyen kényelmetlen helyzetben, ilyen szük helyen és ilyen szokatlan időben békés horkolásra képes, s még hozzá nem a harmadik osztályú váróteremben. Ez nyilván külön ezüstpiculát jelentett Balabán számára.

Az állomás épülete előtt gyér közönség várakozott, fejkendős asszonyok, egy-két segédjegyző, vagy kántortanító külsejű ember, tarisznyás atyafiak, anyja ölén bőgő csecsemő. Túlnan feküdt Füged a lemenő nap vérvörös és arany díszében. A Friedrich-kastély teteje idelátszott, ott nemrégiben jártak visszaadni a látogatást. A falon ezüstösen berregő csengő jelentette a közeledő vonatot. Hubaynak innen is, onnan is köszöngettek. De ő csak megbillentette kalapját, valamin gondolkozott. Kiment leányával a két sínpár közé s a ropogós kavicson sétálva végre megszólalt.

- Én azt hiszem, mókus, a boldogsághoz külön tehetség kell, mint ahogy jó gazdának, vagy jó festőnek születik valaki. Bennem ez a tehetség megvan. Anyádban nincs, ő akkor örvend, ha van milyen szenvedésről panaszkodhatnia. Már most az a kérdés, hogy a magad hajlamait kitől örökölted. Remélem, hogy tőlem. Mióta élsz, folyton azon perlekedünk anyáddal, hogy kihez hasonlítasz. Én konokul magamnak vindikállak. Reméljük, hogy ezen a ponton igazam is van.

Magdolna hallgatagon lépkedett apja mellett. És egyszerre váratlanul megszólalt.

- Mondd, apus, én szép vagyok?

Hubay előbb megállt, meglepetten leányára nézett, aztán nevetve magához karolta.

- Nekem a legszebb.

- Nem, nem, - sürgette Magdolna türelmetlenül, - ne úgy beszélj, mint apa. Gondold, hogy idegen fiatalember vagy, aki most találkozol velem először és jól megnézel. Mit mondanál rólam, ha így volna?

- Feleljek komolyan? Hát várjál. Ha egészen őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy még éretlen vagy. Az ilyen fejlődő kamasz-lányok külsejében van valami vackor-szerű. A termeted szegletes, elől a vállad alatt ott a két sótartó, a vonásaid merevek. A tartásod még tulságosan fiús. Tulajdonképpen csak arról lehet beszélni, hogy milyen szép leszel. Hát efelől megnyugtathatlak. Nem az apa szemével mondom: fel lehet tenni, hogy nagyon szép nő leszel. Sőt feltünően szép leszel. Merném mondani, hogy még szebb, mint anyád. Pedig ő híres szépség volt leánykorában. De benned látok valami hogy is mondjam csak, valami délcegséget, valami daliásságot, ami ő benne nem volt meg.

Magdolna megsimogatta az apja karját.

- Ezt tőled örököltem. Jön a vonat, állj egy kicsit hátrább.

A vonat nagy kanyarodóval, hirtelen dörgött be az állomásra. Iramáról azt lehetett volna hinni, hogy megállás nélkül, lenézően szalad át ezen a kis helyen. De megállott pontosan. Az étkezőkocsi kivilágított ablakában közömbös pesti arcok fordultak kifelé. Balabán, a félszemű öreg vasutas, ott termett mellettük. A kalauz unott hangon kiabált:

- Füged, egy perc! Füged! Harmadik osztály hátra!

Alig egy-két ember szállt le, motyójukkal bajlódó köznépbeli utasok. De az egyik kocsi lépcsője felett, a nyitott ajtóban meglátták Rozsály Feri holdvilág-mosolyra derült széles ábrázatát. Magdolna mélyen elpirult, szíve megdobbant. "Ő" - gondolta magában. Ő. A titokliget hőse és lovagja. Annak a boldogságnak tárgya, oka és tartalma, amely "a világ sorja" szerint egyszer be fog következni.

 

 

Feri tüntető fürgeséggel ugrott le a lépcsőn, de mindjárt udvariasan hátrafordult, hogy anyjának segítő kezet nyujtson. Balabán ott siklott közöttük, mellettök gyors vasúti gyakorlattal és már szedte is a két bőröndöt lefele. Rozsályné, vagyis Leona néni, üggyel-bajjal ereszkedett lefelé, szoknyája térdig felcsúszott, és Magdolna villámgyors gondolattal állapította meg, hogy Leona néninek feltünően szép lábszára van. Mintegy belefényképezte rögtön emlékezetébe a szép lábat, hogy otthon, ha majd egyedül lesz, összehasonlítsa a magáéval. De már ott állt előtte Feri, a boldogságtól hülye mosollyal. Összeütötte a sarkát és gáláns hanyagsággal szalutált, ahogyan azt bizonyos tisztektől leste el.

- Csókolom a kezedet.

- Isten hozott.

Magdolna nyujtotta a kezét. Feri mohón nyúlt érte és gyorsan, erősen megszorította. Magdolna is nagyot szorított a fiú kezén és erősen gondolkozott magában, hogy jó érzés-e ez. Valami szívdobogtató kis forróságot érzett, de ez a forróság nem a kezek érintkezéséből indult el, hanem belőle magából. Mindegy, hű igyekezettel beszélte rá magát, hogy ez nagyon jó. Annyiszor olvasta már száz és száz könyvben azt a szócsoportot, hogy "hosszasan megszorították egymás kezét", hogy a pillanat nagyszerűsége és fontossága kétségtelen volt előtte. S mivel képzeletében mindehhez az a szócsoport is szervesen hozzátartozott, hogy "és hosszan egymás szemébe mélyedtek", engedelmesen belepillantott a Feri szemébe. Az valóban az ő tekintetét kereste. Őszinte öröm és ragyogás látszott a Feri szemében. Jó érzés ez? Nagyon jó. Szerelem, szerelem, szerelem, zakatolt benne a gondolatok malma. Valami elégtételt érzett, valami győzelem félét, valami olyat, mintha nagyon megdícsérték volna s ő szerény büszkeséggel hallgatja a dicsőséget.

 

Ekkor aztán Leona néni kezdett beszélni, hogy ne is hagyja abba, amíg le nem fekszik. Mert Leona néni nevezetes volt beszédes hajlandóságáról. Azokra a majmokra emlékeztetett, amelyekről Magdolna azt olvasta a nagy Brehmben, apja kedvenc könyvében, hogy ülnek egymás mellett a baobab-fa ágán és reggeltől estig szüntelenül szélsebesen makognak, karicsálnak, cserregnek. Feri felült a bakra, a házigazda mellé, hátul Magdolna helyezkedett el Leona néni balján. És Fügedtől Tamási-pusztáig Leona néni annyit mondott el, ami nyomtatva kitett volna vagy két kötetet. Mindenekelőtt elmondta mandula-gyulladásának részletes történetét, mint megokolását annak, hogy útjokat halasztani kellett. Aztán elmondta az utazás történetét, azt az izgalmat, amelyet átszálláskor a hordár eltünése okozott, a velök utazó két felvidéki kereskedőt, akik közül az egyik szertelenül büdös szivart szívott, a másik pedig öt percenként hol letolta, hol felhúzta az ablakot. De a nagy esemény az volt, hogy egy darabig ugyanazon a vonaton utazott Jenő főherceg, aki a kalauz izgatott híradása szerint egy mágnásbirtokról a másikra ment látogatóba. Majd az otthoni dolgok következtek. A komorna, akinek hűségére meg mert volna esküdni s akinek holmija közt a csendőrök sok készpénzt, ezüsttárgyakat és lopott fehérneműt találtak. Veszett kutya is garázdálkodott Bodva-Szilason, annak különösen részletes volt a története. A szilasi jegyző valami számmal álmodott, azonnal írt Pestre, hogy az ilyen számú sorsjegyet meg akarja venni, de már eladták, és ime, kihúzták húszezer koronával, a jegyző azóta minden nap leissza magát keserűségében. A homokbányában gyerekek játszadoztak, rájok omlott a fal, hármat eltemetett, mind a hármat kihúzták, egyik megnémult. A szilasi körorvos lánya felment Pestre rokonokhoz, ott megismerkedett egy belga mérnökkel, az egy hét alatt megkérte a kezét, elvitte Belgiumba, már írt, hihetetlen pártit csinált, elküldte annak a palotának a fényképét, amelyben lakik. És így tovább, és így tovább.

Magdolna egész út alatt csak Feri hátát nézte. A fiatal ludovikás széles háta lassanként beleomlott a homályba, mert közben egészen leszállt az este. Csak azt lehetett látni, hogy a fiú olykor óvatosan hátrafordul, valami ürüggyel anyjához tekintve. De pillantása, amely nyilván Magdolnát kereste, kárba veszett a homályban. Egyetlen szót sem válthattak, egyetlen tekintetet ki nem cserélhettek. És közben patakzott Leona néni teméntelen beszélnivalója. A sötétben gördülő homokfutó változatlan rázása és az egyhangúan ömlő történetek dajkameseszerű ringatása annyira elálmosítóan hatott, hogy Magdolnának vissza kellett tartania magát az elszunnyadástól, ábrándjainak hősétől kéznyujtásnyi távolságban.

Otthon terített vacsora várta őket. Csak megnézték szobáikat, kezet mostak és máris jöttek anya és fia. Magdolna jóformán csak most tudta szemügyre venni a ludovikás ideált. Az természetesen nagyon férfias benyomást igyekezett kelteni, cigarettára gyújtott, nagyon mélyet húzott a füstből és különös módon felfelé görbített alsó ajkával a mennyezet felé fújta, majd pedig újra nagyot szívott és ajkát gyűrűvé körítve karikát fújt a füstből. Mikor leült, hányiveti hanyagsággal dőlt nagyon hátra és lábát magasan rakta egymásra. Minden untalan Magdolna felé pillantott, s ha a lány nézését elkaphatta, rajongó szerelme jeléül lehúnyta félszemét. De a cigarettát mindjárt le is kellett tennie, mert Marci jött jelenteni, hogy tálalva van. Az öreg Fini már ott motyogott az ebédlőben és korholta növendékeit, bizonyára azért, mert rendetlenül ültek asztalhoz.

A vacsora folyamán a házigazda, ha Leona néni szóáradatában rést kaphatott, betört rajta és a Ludovikára vonatkozó kérdéseket intézett Ferihez. A tanárok közt volt egy-két ismerőse még katonakorából.

- Spiess ott van még?

- Igenis, ott van. Történelmet tanít. Szóról-szóra követeli.

- Jaj fiam, nincsen nektek, maiaknak, fogalmatok arról, hogy mi az a szóról-szóra. Én még a Nájgebájdéba jártam kadétiskolába. Történelmet Korngrúber tanított, brassai szász. Az követelte úgy: nem szóról-szóra, hanem betűről-betűre. Tőlem például azt kérdezte: "Hubay, wer hatte kaum?" És erre azonnal rá kellett vágni: "Maria Theresia hatte kaum den Thron bestiegen, als schon Friedrich, der Grosse", satöbbi. Marczibányi még nálatok van?

- Nincsen, kiment csapathoz.

- Az évfolyamtársam volt. Ő tudott legjobban vívni. Még engem is megvert. Tudsz már jól vívni?

- Elég jól. Eddig öt párbajom van felírva.

- Hogyhogy felírva! - csodálkozott Hubayné.

- A lovagias ügyeket mind letárgyaljuk, aztán eltesszük a jegyzőkönyveket és majd avatás után valamennyit lepárbajozzuk. Nekem eddig öt van. De addig lesz még több is. Azt hiszem, avatás után hetekig nem is csinálok egyebet, csak verekedni fogok.

Leona haragosan megszólalt:

- Tessék. Erre neveli egy anya a gyermekét. Fogok is én szólni annak a parancsnoknak, hogy csináljon rendet. Mi értelme van, hogy ezek a taknyosok minden butaságért összekaszabolják egymást. Igenis, szólok a parancsnoknak.

- Ha lehetetlenné akar tenni anyám, nem bánom, ám szóljon.

Látszott a Feri arcán, hogy igen büszke ezekre az esedékes párbajokra, s ugyanakkor igen büszke arra a pompás szóhasználatra is, hogy "ám szóljon". És még hozzátette roppant fontosan:

- Elvégre Őfelsége kardbojtját fogom hordani, és vannak dolgok, amelyeket csak fegyverrel lehet elintézni. Ha nem hiszi, kérdezze meg Imre bácsit. De ha nem hisz neki sem, ám szóljon a parancsnoknak.

Csak úgy tündöklött vérengző és lovagias férfiasságában Rozsály Feri. Lopva oda is nézett Magdolnára, hogy oroszlánszerű zordsága milyen hatást keltett. És meg lehetett elégedve, mert Magdolna csakugyan nagy elismeréssel szemlélte a majdan megvívandó véres párbajok érdekes hősét.

- Jól van, fiam, - szólt Hubay -, ne hagyd magad. Aki férfi, az álljon helyt.

Magdolna hálásan fordult apja felé. És hogy maga előtt is kérkedjék apjával, megkérdezte:

- Neked hány párbajod volt, apus?

- Nekem, fiacskám, - felelt derűsen az apa, - egyetlen egy sem. Lovrinban provokáltam egy pesti ügyvédet, de az rögtön elutazott és soha többé nem jött Lovrinba. Haj, haj, szép idő volt, szakaszvezető voltam.

- Szakaszvezető? - rebbent meg Rozsály Feri.

- Az bizony, kedves öcsém. A mi időnkben másképpen járta. Mi még szakaszvezetői rangban jöttünk ki az iskolából. Nem volt még akkor olyan könnyű dolog tisztúrnak lenni, mint manapság. De vígan éltünk, annyi bizonyos. Szép ezred is volt az az enyém: k. u. k. Husarenregiment Jazyger und Kumaner Numero dreizehn! Néha elgondolom, hogy ha szegény Gábor bátyámat el nem viszi a tüdőgyulladás, még most is hordanám az angyalbőrt. De a birtok miatt haza kellett jönnöm. No, Isten éltessen.

Koccintott a fiúval. Az összecsapta ültében is a sarkát, úgy koccintott vissza. Lehörpintette a bort, aztán homlokráncoló szakértelemmel megjegyezte:

- Kitünő bor. Milyen bor ez, Imre bátyám?

- Ez, fiam egri siller. Van egy kanonok barátom, attól kaptam ajándékba egy hordócskával.

- Igen, - bólintott a kadét, - azt rögtön lehet érezni, hogy egri. Gondoltam mindjárt, hogy egri.

És ismét oldalt pillantott, látja-e Magdolna, hogy ő milyen borszakértő is amellett, hogy párbajhős, általában milyen fenegyerek. Magdolna látta. Elismeréssel vette tudomásul ezt is. Feri nőttön-nőtt a szemében. És magában álmatagon ismételgette, mondat és gondolat nélkül, csak hogy a szóban gyönyörködjék, mint aki óriás gyémántot latolgat a tenyerében: szerelem, szerelem, szerelem.

 

 

Mikor vacsora után felkeltek, Ferinek ismét diadalmas pillanatai következtek: hagyományos szokás szerint kiki kedves egészségére kívánta a többieknek a vacsorát, és Feri ebből remek parádét vágott ki magának. Mindenki elé odaállott egyenruhás pompájában, elegánsan hajlott meg, sarkát keményen csapta össze és könyökben félkörbe kerekítve a karját, páratlan világfiként nyujtott kezet. Mindenik ilyen meghajlása tánciskolai mutatványnak is beillett volna. S mikor végül Magdolnához érkezett, feltette az egész mutatvány koronáját: úgy hajlott meg, úgy bokázott és úgy görbítette a félkarját, mint aki ezzel első díjat akar nyerni. Meg is kapta az első díjat: Magdolna olyan erőset szorított a kezén, hogy a fiú pipaccsá pirult a boldogságtól.

Aztán átvonultak a szalónba. Fini szokása szerint köszönés nélkül távozott, de az ajtóból mindenki nagy meglepetésére visszaszólt:

- Ach ja, Kinder, ach ja, das ist ein Offizier, ach ja!

Nem vetettek rá ügyet, de mindenesetre Feri volt mindennek a középpontja. Magdolna habozott egy pillanatig, aztán odament anyjához és fülébe súgta:

- Oldódzik a hajamban a szalag, bocsánatot kérek.

- Jól van, menj a szobádba, de siess vissza, micsoda rendetlenség ez. Unerhört.

Magdolna kisietett. A szobájában lázasan kezdett keresgélni, amíg ceruzát talált. Elévette levélpapírját, egyet kettéhasított, hogy kicsiny legyen és ráírta: "Miért nem hoztál levelet? Kimondhatatlanul nyugtalankodom. M." Ezt összehajtogatta nyolcszorosan, a markába rejtette és sietett vissza. Odabent vontatottan folyt a társalgás, még Leona néni is elakadt, látszott rajta, hogy a hosszú utazás megviselte. Magdolna a pillanatot leste, mikor jelezheti titokban a levelet. Ez nagyon nehéznek látszott, mert Feri mindig szem előtt volt, vagy hozzá beszéltek, vagy őróla. De végül a házigazda maga elé tartotta a pipaszárat és rosszallóan csóválta a fejét.

- Mi az ördög lelte ezt, hogy nem szelel, hiszen tegnap tisztítottam.

Magdolna azonnal felpattant.

- Melyiket hozzam, apus, az elefántosat?

- Jó lesz, - bólintott az apa.

Ekkor Magdolna vakmerő és jelentős pillantást vetett Ferire, mialatt elindult. Feri azonnal felpattant.

- Segíthetek?

És már ott is volt Magdolna mellett.

- Vigyázz, - súgta Magdolna, - levél.

Ugyanekkor Hubayné utánok szólt:

- Maradj csak, Feri, ő majd elhozza.

Hangjában benne volt, hogy fiataloknak kettesben mászkálni sötét szobákon át nem illendő dolog. Feri azonnal vissza is fordult, de akkor már a levelet a kezében tartotta. Kisvártatva visszajött Magdolna és átadta apjának a pipát, amelyen tajtékból faragott elefánt díszlett, feketébe játszó meggypiros színben. Az apa élvezettel tömte a szitából, a gyujtót rátette a dohányra, ott hagyta, aztán lóbálni kezdte az egész alkotmányt. Feri idegesen feszengett. Látszott rajta, hogy ürügyet keres, hogyan mehetne ki a szobából. Erre valami elfogadható magyarázat kellett, mert egyszerűen bocsánatot kérni és kimenni kellemetlen és komikus látszatot kelthetett volna. Végre villant egyet az arca. Fürdésre terelte a szót. Hogy nehezen várja már a nyarat, hogy mennyire szeretne már úszni, satöbbi. S mikor a beszélgetés megérett erre, merészen kivágta:

- Szeretném megmutatni Imre bátyámnak azt az érmet, amit tavaly úszóversenyen nyertem. Itt van velem. Elhozom egy pillanat alatt.

- Jól van, csak hozzad.

A fiú elsietett, Magdolna repeső türelmetlenséggel várta vissza. Hubayné ekkor ásítást nyomott el és megszólalt:

- Hát azt az érmet még megvárjuk, aztán gondolom, drágám, hogy ti egész nap utaztatok, rátok fér egy kis pihenés...

Leona néni elnyomta a válasz-ásítást.

- Bizony, édes lelkem, megmondom őszintén, eléggé kívánom az ágyat.

Feri jött vissza nagy sebbel-lobbal. Kinyitott tokot hozott a kezében, a tok bársonyágyában bronzérem barnállott. Hubay udvariasan megtekintette, bólogatott, dícsérte. Aztán Hubayné is megnézte az érmet, ő is bólogatott. Aztán Magdolna is. De mikor ő vette kezébe a tokot, már papírdarabkát is lehetett érezni mellette. Idegesen reszkető markába szorította a papírt és ő is dícsérte a medáliát. Közben a felnőttek már felállottak Hubayné a reggelit beszélte meg Leona nénivel, hogy hány órára parancsolja és mit. Kávét, hozzá valami kis hideget, elég lesz félkilencre, aludj jól, édes lelkem, jó éjszakát, édes lelkem. S az általános búcsúzkodásban megint kézszorításra került a sor. Magdolna ezúttal csak az öklét nyujtotta. Abban szorongatta a levelet.

Szobájában mohón, szívdobogva bontotta ki. "Hosszú levelet írtam, de a vonaton elveszett. Imádlak. Mikor lefekszel, hosszan gondolj rám, én is rád gondolok, ezáltal lelkeink a mindenségben egyesülni fognak. F." Elolvasta még kétszer. Nagyon szépnek találta, csak ahelyett szeretett volna egyéb szót, hogy "ezáltal". De mindjárt rendre is utasította magát. Feri nem költőnek készül, hanem katonának. S a levél gondolata nagyon szép. A mindenségben egyesülő lelkek, amelyek a két sötét szobából felröppennek a világűrbe, hogy ott eggyé váljanak, ez nagyon szép.

Szekrénye mélyéről kis dobozt keresett elő, tengeri kagylókkal kirakottat. Ez a doboz egészen ártatlanak látszott, apró lim-lom volt csak benne, négylevelű lóhere rézből, szerencsekrajcár, Szent Antalt ábrázoló piciny ólomszobor, meg ilyesmi. De a fenekét körömmel ki lehetett emelni, s az álfenék alatt ott símultak egymásra Feri eddigi levelei. "Miért gyötörsz egész nap? Az őrületbe akarsz kergetni? F." Egy másik: "Arra gondolok, hogy holnap utazom és szívem vérkönnyeket hullat. F." Alatta az ujságpapír letépett szélére írott szó: "Örökké." Magdolna kisimította az új levelet, ráfektette a többire, ráillesztette a kemény papírlapot, visszarakta az apróságokat, aztán visszadugta a dobozt rejtekhelyére. S mikor eloltotta a világosságot, engedelmesen maga elé idézte Feri arcát, hogy "hosszan" rágondoljon.

És mikor másnap reggel felébredt, akkor is Feri volt első gondolata. Anyja szomszédos szobáján átment a fürdőszobába. Hubayné már túl volt a fürdőn, most öltözködött.

- Siess azzal a fürdővel, - mondta az anya a szokásos reggeli csókra nyujtva arcát, - korábban légy kész, mint a vendégek. Aztán valamire figyelmeztetlek. Húsvét hétfő van, ez a Feri bizonyosan meg fog locsolni. Olyan ruhát végy magadra, amit aztán mindjárt letehetsz.

A fürdőszobában Boriska tett-vett, most engedte a melegvizet. Homlokán és arcán jókora kék foltok látszottak, Marci határozott fellépésének emlékei. Magdolna foga közé fogta hálóinge elejét és úgy húzta magára fején át a fürdőinget, mert mezítelenül tilos volt fürödnie. Hubayné, aki egy darabig francia zárdában nevelkedett, saját gyermekkorából hozta lánya életébe ezt a szigorú szemérmet.

- Hát itt a katona, - mondta Boriska bizonyos cinkos halksággal, hogy a szó át ne hallassék a ház asszonyához.

- Igen, itt van. Miért?

- Én azt hiszem, ez a katona ifiúr szerelmes a méltóságos kisasszonyba.

- Ugyan eredj, - felelt a melegvízből boldogan Magdolna, - hol veszed az ilyen butaságokat?

- Láttam én tegnap este. Csak úgy falja a méltóságos kisasszonyt a nézésivel.

- Á dehogy, csak képzeled. Hát téged megöntöztek már?

- Marci megöntözött már hatkor a kútnál, két rocska vizet borított rám. De azt mondta, hogy ha még valaki mástól is meg hagyom magam öntözni, összetöri a csontomat. Most nem merek kimenni az udvarra, mert még erre téved véletlen valami tanyai legény, oszt ha megöntöz, kész a baj.

Magdolna habozott a kádban. Hirtelen meleg hálát érzett a szobalány iránt azért, amit Feriről mondott. Volt megtakarított pénze, abból könnyen odaadhatott volna tizenhét koronát a lánynak. De meggondolta mégis. Eszébe jutott, amit apja mondott: nem szabad vőlegénye ellen a hazugságban támogatni.

- Tetszik neked az ifiúr, Boris? Csinos?

- Igen, mondhassuk. Olyan jó szál legény.

Következett a hideg csap folyatása, amíg a kádban didergősre nem hült a víz. Akkor pedig következett a kiszállás a testéhez tapadó ingben, s utána a bonyolult művelet: magára kapni a bolyhos fürdőkabátot és alatta levetni az inget. Gyakorlott kézzel csinálta, hamar megvolt vele. Fogmosás közben behúnyta a szemét és elmosolyodott. Megint azt a szót gondolgatta magában, hogy szerelem. S egyszerre megállott kezében a fogkefe. Yolanda arca vetődött eléje, amint a csókolódzásról beszél. Ha ő meg Feri szerelmesek egymásba, akkor az a természetes, hogy titokban csókolódzzanak. De ettől a gondolattól visszarettent. Elképzelte, hogy Feri ajka odanyomódik az ő ajkára, s ettől az elképzeléstől heves idegenkedést érzett. Valami meztelenséget érzett benne, valami szemérmetlenséget, amely majdnem trágár. Ha regényben olvasta, hogy a szerelmesek csókolódznak, helyeselt nekik. De most, hogy személyesen sajátmaga szájára vonatkoztatta a gondolatot, csúnyának és kellemetlennek találta. Ösztönszerűen letörölte szájáról az odaképzelt csókot, még fújt is egyet-kettőt ajkaival, mintha légy szállt volna reá. Nem, nem, ha Feri csókolódzni akar, semmiesetre sem engedi. Majd egyszer, évek múlva, eljegyzéskor. De elképzelhetetlen, hogy akkor is kedve legyen hozzá. Vajjon mi jó lehet abban, hogy az egész világ csinálja? És ő miért idegenkedik tőle tizenhétéves létére? Eszébe jutott, amit apja mondott róla pár hónappal ezelőtt, s ő véletlenül meghallotta: "Ez a gyerek, mint nő, nem tizenhétéves, hanem tizenkettő." Mire anyja ezt felelte: "Csak maradjon is mennél tovább."

Vállat vont öltözködés közben, mint aki tudatlan és tanácstalan s ebbe bele kell nyugodnia. A csók zavaró gondolatát elhessegette magától és igyekezett a szerelemre gondolni. Ettől mindjárt megjött a jókedve és dúdolgatva öltözködött tovább. De aztán ráeszmélt, hogy mit dúdol: "Csókolom a csókratermett pici szádat". Bosszankodva abbahagyta és csak azért is mást kezdett dúdolni magában, a Liszt Rigoletto-átírását.

Apja és Feri a nappaliban beszélgetett, mikor belépett. Feri azonnal fölpattant és kölnivizes üvegből ráfreccsentett néhány cseppet.

- Csak ne a hajamra, csak ne a hajamra!

- Kölnivíz, négyezerhétszáztizenegyes, - mondta Feri olyan büszkén, mintha folyékony gyémántról beszélt volna.

Aztán apja vette át az üveget, ő is rálöttyentett egy kicsit. Ez volt az öntözködés. Magdolna odament a nagy almáriomhoz, azon állott odakészítve a tojásos tál. Ő maga festette a húsvéti tojásokat még jóval ünnep előtt, ahogy minden esztendőben csinálták. A főtt tojásra meleg viasszal mindenféle saját tervezésű ábrákat rajzolt, aztán a tojást börzsönybe mártotta s mikor megszikkadt, a viaszt lekaparta róla.

- Tessék választani, mindenki kap egyet.

Az apa találomra belenyult a tálba és kivett egyet De Feri sokáig válogatott, mígnem megállapodott abban, amelyen két fehér galamb csókolódzott.

- Csókolom a kezedet, ezt mindjárt viszem a szobámba. A néni készen van már? Őt is megöntözném.

- Kopogtass be, már készen lesz.

A fiú elsietett.

- Mi ujság, apus? Mit csinálunk ma a vendégekkel? Kitaláltál valami szórakozást?

- Izenetet kaptunk, hogy a Friedrich-gyerekek átjönnek. Mások is jöhetnek, délelőtt nem mehetünk sehova. Különben is szemereg az eső. Jól vagy, mókus? Jól aludtál?

Magdolna odaült apja karosszékének a támlájára. Félkarral átölelte a nyakát, arcát hozzádörzsölte apja arcához. Éppen csak hogy nem dorombolt. De szigorú hang rebbentette el apja mellől, az anyjáé.

- A jó Isten áldjon meg, mit lopod itt a napot? Miért nem nézel a házi dolgok iránt? Mi vagy te itt eigentlich, vendég? Miféle híredet fogják ezek elvinni? Sürögj-forogj, menj a konyhára, lássák, hogy törődöl a házzal. Na, egy-kettő.

Magdolna engedelmesen, de kedvetlenül kotródott kifelé. Anyjának állandó parancsa volt, hogy mutatkozzék háziasnak. Tizenhétéves leánynak mennél háziasabb legyen a híre. De ez nem volt könnyű feladat, mert nem volt rá szükség sehol. Mindenütt úgy érezte magát, mint a cirkuszi bohóc, aki csak láb alatt van, mikor göngyölik a porondon a pokrócot. Huszár, szobalány, szakácsné, két kézilány, béresgyerek, kijjebb pedig egész sereg gazdasági cseléd végezte a dolgát serényen, a vezényletet pontosan ellátták szülei, röpködtek a parancsok, ment a munka mindig, mint a karikacsapás. Ő csak csetlett-botlott a folyosókon, a szobákban, a konyhán s akárhova ment, akármihez nyult, mindig útjában volt valakinek. Most is így indult el ténferegni, fájdalmas száműzöttségében, mert bent szeretett volna ülni valahol kettesben Ferivel, várni egy-egy lopott kézszorítás alkalmát és elpirulni, ha pillantásaik találkoznak.

Ebből a kettesből egész nap nem lett semmi. Mivel esett az eső, a környékről várható öntözködő ismerősök erősen megcsappantak ugyan, de mégis jöttek a Friedrich-fiúk, jött a főszolgabíró gazdász fia, aki Magyaróvárott tanult, de most hazajött húsvétra, jött a púpos fügedi ügyvéd, hogy locsolkodás örve alatt néhány peres ügyet is megbeszéljen a ház urával, jött a félrenyakú, hebegő gazdasági írnok. Magdolnának minduntalan fogadnia kellett a látogatót, aztán, ahogy anyja tanította, a sok kézimunkára való hivatkozással bocsánatot kellett kérnie és mennie kellett teljesen céltalanul a konyhára, vagy máshova. Közben bement a szobájába és levelet írt Ferinek: "Szenvedek, hogy nem lehetek veled, de érted a szenvedést is örömmel viselem. M." A levelet a szokott módon kicsire hajtogatta és várta az alkalmat, hogy átadhassa. De csak ebédnél tudta átadni az abrosz alatt, mikor is Feri vakmerően megszorította a kezét. Ezt meg is láthatták volna, de nem látták meg, mindenki Leona nénire figyelt, aki érdekfeszítő részletességgel adta elő, hogyan sikerült megfékezni múlt héten Szilason a falu megvadult bikáját.

Délutánra elállt az eső. Hubay elhatározta, hogy átnéz a fügedi Úri Kaszinóba és magával viszi a vendég kadétot is. Magdolna úgy járkált a házban, mint az őszi légy. A férfiak csak vacsorához jöttek haza. Hubay részletes helyi híreket mesélt, amelyeket Fügeden hallott, a fiatalok még csak nem is beszélgethettek. Vacsora után Magdolnának zongoráznia kellett. Szívesen tette, mintegy boldogan fölszabadulva. Úgy érezte, hogy a zongorán keresztül most Ferihez beszélhet. Leült és egymásután játszotta azokat a számokat, amelyeket legjobban szeretett. Feri úgy ült le, hogy egymás szemébe nézhessenek, ha fölpillant a zongorázó ideál és feketéjét kavargatván vastag füstkarikákat eregetett.

- Ez milyen dal volt? - kérdezte.

- Griegtől van. Az a címe, hogy "Lábaid elé."

Mindaketten mélyen elpirultak. És nem mertek fölnézni, hogy a szülők észrevették-e pirulásukat. Magdolna tovább játszott. Szeszélyesen váltogatta Sindinget, Moskowskit és Lisztet.

- Mondjad csak, lelkem, - szólt Leona néni, - nem tudnád játszani a Bob herceget? Én azt szeretem legjobban.

- Szívesen.

Játszotta a Bob herceget. Leona néni lelkesen dúdolta hozzá a szöveget. "Megsüvegelnek az utcaseprők és csizmadiainasok". Sőt, mikor arra került a sor, hogy "mint te oly szép, mint te oly jó, nincsen hozzád más hasonló, fehérholló", - akkor Leona néni elévette a zsebkendőjét és megtörölte szemét. Restelkedésében fejét csóválta, hogy így ellágyult és náthás hangon mondta:

- Dagyod szép.

- No most nekem valamit, mókus, - szólt a pipázó házigazda.

Magdolna bólintott. "Magasan repül a daru, szépen szól." Ezt már mindenki vele dúdolta. Az utolsó sornál Feri hangja különösképpen megerősödött. Hangosan énekelte: "Tied leszek koporsóm lezártáig". Nem volt éppen kellemetlen hangja, de hallása végképpen semmi. Embertelenül hamisan vitte a dallamot. De Magdolna, aki külömben roppant kényes volt mindenre, ami muzsika, most még ezt is megbocsátotta. Felnézni nem mert, tudta jól, hogy Feri most a szöveg miatt az ő pillantását lesi. De a világ minden kincséért fel nem nézett volna. Még egyszer eljátszotta az egész nótát, aztán apja rendes kedve szerint átcsapott a frissbe: "Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs". Feri ütemesen veregette össze a sarkát.

- Jaj de jó volna táncolni.

- Hogyisne, - ásított Leona néni, - most elmegyünk a féderbálba.

Mikor bezárta szobája ajtaját, ruhája eleje alól két levelet szedett elő Magdolna. Egyiket még kora délután kapta: "Gondolj rám egész délután, meg fogom érezni. F." A másikat a vacsoránál kapta cserébe a maga leveléért: "Ne csüggedj, gondolatban mindig melletted vagyok. F." A két levelet elhelyezte a rejtekdobozba. És mikor letette a fejét a párnára, boldogságában édesen elsírta magát. Úgy találta, hogy nincs szebb, mint két megértő lélek szerelme.

Másnap határozatba ment, hogy keddi locsolás nem lesz. A Friedrich-fiúkhoz sem mennek át Fügedre, de Jolánkát áthívják uzsonnára, ismerkedjék meg a kadéttal. Ez titkos és nagy örömet keltett Magdolnában. A Yolanda segítségében bízhatott. Hiszen már fel is ajánlotta, hogy ha Feri jön, ő szívesen játssza az őrködő harmadik szerepét. Végre, végre módja lesz Ferivel meghitten beszélgetni. A szerelemben kétségkívül ez a leglényegesebb, az egész szerelem értelme és célja: a meghitt beszélgetés. És mindeddig nem juthatott hozzá, holott Feri már harmadnapja itt van.

 

Csakugyan így is történt. Yolandát az anyja áthozatta uzsonnára, a fiúk ezúttal nem jöttek. Ferit bemutatták a Friedrich-kisasszonynak. Magdolnának csak úgy tágult a melle a büszkeségtől, mikor Feri összeütötte a sarkát a köpcös leány előtt és azzal a remek szalonmozdulattal körbe hajlítva jobbkarját, így szólt:

- Rozsály!

Hangosan mondta ezt, tömören, férfiasan, mint valami katonai vezényszót. Remek volt.

- Örvendek, - felelt Yolanda némileg elfogódva -, a fivéreim már sokat meséltek kegyedről.

- Á igen, a kedves fivérei, akik tegnap itt voltak. Helyes fiúk.

Ezt úgy mondta Feri, mint ahogy a tábornok kitűzi a közharcos mellére a kitüntetést. Uzsonna után Magdolna engedelmet kért anyjától, hogy kimehessenek sétálni a kertbe.

- Nem bánom, de csak rövid időre. Nagyon nedves még minden, megfáztok nekem, Gott behüte.

És végre, végre sikerült: ott ültek ketten egymás mellett a kerti lócán, a kastélyból nem lehetett idelátni. Yolanda tíz lépésnyire a másik lócán foglalt helyet.

- Be van avatva? - kérdezte Feri.

- Be.

- Nagyszerű. Annyi mondanivalóm van, úgy vártam ezt a pillanatot... Kimondhatatlan, mennyi mondanivalóm van...

De itt meg is akadt. A kimondhatatlanul sok mondanivalóból semmi sem jutott eszébe. Magdolna pedig nem szólt. Izgatottan hallgatott. "Most randevún vagyok", - gondolta magában, és a szíve dobogott.

- Mondd, Magdolna... mit is akartam kérdezni. Ja igen. Gondoltál rám?

- Gondoltam, - suttogta Magdolna lehajtott fejjel.

Keze a lóca ülésén támaszkodott. És egyszerre csak érezte, hogy a Feri keze lassan, óvatosan hozzá ér. Ő azonnal elkapta a magáét.

- Vigyázz. Yolanda meglátja.

- De hiszen be van avatva, azt mondtad.

- Igen... de szégyellem magam, ha meglátja. Inkább mondd, hogy mi az a sok, amit mondani akartál nekem.

- Rengeteg. Csak nem tudok belekezdeni.

- Mondd, Pesten szoktál rám gondolni?

- Hogyne. Szüntelenül rád gondolok. Csak az nagyon rossz, hogy nem írhatok levelet. De te nyugodtan írhatnál nekem. A címem egyszerűen Ludovika Akadémia.

- Nem... nem merek... pedig szeretnék... Annyi mondanivalóm volna... hosszú oldalakat tudnék összeírni. De nem merek. Nagyon nehéz még feladni is. És esetleg a postán, Fügeden, megismerik az írásomat. Ha a postásné felbontja a levelet kíváncsiságból, végem van. Nem, nem merek írni. Pedig jó lenne.

- Állapodjunk meg titkos írásban. Van egy évfolyamtársam, az ötfélét is tud. A katonai attasék úgy leveleznek. Én esetleg attasé leszek. Valamelyik követségnél. Még nem tudom. De akármi lesz, tudnom kell, hogy vársz rám.

- Azt tudhatod. Várok akármeddig. Csak egyet kérek tőled. Hogy ha közben, hiszen emberek vagyunk, kiábrándulsz belőlem, akkor mondd meg nyiltan és becsületesen.

Feri fájdalmasan elmosolyodott.

- Hát ennyire bízol az érzelmeimben! Ezt nem érdemeltem meg.

- Most haragszol?

- Te nem haragudnál? Próbáljuk meg. Igérd meg nekem, hogy ha közben másba leszel szerelmes, akkor nyiltan és becsületesen megmondod.

- Ó istenem... én... másba beleszeretni... mi nők egészen mások vagyunk, mint ti férfiak... De hogyan gondolod azt a titkos írást?

- Például figyelj ide. Minden betű helyett azt kell leírni, amely az abécében előtte van. Tehát azt a szót, hogy Feri, így kell írni: e-d-p-h. Érted? Vagy Magdolna: l-z-, tudniillik az "a" előtt a legutolsó betű van, szóval: l-z-f-c-n-k-m-z. Érted? Igy akármit leírhatsz, a legtitkosabb gondolataidat is, hiába bontják fel a levelet, nem értheti senki. Az az évfolyamtársam, akit mondtam, naplót vezet titkos írással, de egy másfélével. Ott hever a naplója nyitva, mi sem érthetjük, hiába silabizáljuk. Fogsz írni nekem?

- Szeretnék. Megpróbálom. Nem igérem biztosra, de megpróbálom. Hiszen olyan rengeteg mondanivalóm van... De inkább te beszélj és én hallgatlak. Mondtad, hogy annyi mondanivalód van.

- Rengeteg, csak nem tudok hol belekezdeni. Inkább te beszélj és én hallgatlak.

Igy tolták egymásra, de mindegyre akadoztak. Magdolna csodálkozást és csalódást érzett. Sajátmagában is csalódott. Azt hitte, hogy ömleni fog belőle a szó, ha egyszer kettesben maradhatnak. És most ő is csak akadozott, mint Feri. Feszengést érzett magában, szerette volna, ha Yolanda valami közelgő veszedelemre figyelmezteti őket. És úgy látszott, hogy Feri is hasonlóképpen van vele. De Magdolna restelte javasolni, hogy csatlakozzanak megint Yolandához. A várvavárt találka egyre kellemetlenebb zavarba hozta őket.

- Legalább egyszer néznél a szemembe, - mondta Feri, mentő ötletet találva.

De ő lesütötte tekintetét az út nedves kavicsára. Csak a fejét rázta. Nem akart felnézni. Feri hallgatott. Kétszer is megköszörülte a torkát, érezni lehetett, hogy valami nagyot és vakmerőt készül mondani, csak nincs hozzá a mersze. De végre összeszedte magát és kibökte.

- És... és szeretnék... szeretnék valamit, aminek az emlékét magammal vinném Pestre, az én nyers és rideg katonaéletembe... mint szerelmi zálogot... mint a mámor emlékét... nem találod ki, hogy mi az?

- Nem, - felelt Magdolna riadtan, alig hallható súgással.

- Pedig kitalálhatnád, ha akarnád. Csé betűvel kezdődik.

- Nem, nem tudom.

- Csével kezdődik, és a második betű ó, és a harmadik ká.

- Nem, Feri, nem, az istenre kérlek, nem.

- Akkor nem szeretsz.

- De igen, szeretlek.

- Akkor egyetlen csókot nem tagadnál meg tőlem. Amit magammal vigyek az én rideg katonaéletembe. Mondd meg, hogy miért nem?

- Nem tudom. Csak nem.

- Jól van. Rendben van. Tudomásul veszem. Ilyen a te szerelmed. Szép kis érzés, mondhatom. Egyetlen csók igazán nem sok, nem mondhatod, hogy követelő vagyok. És még ezt is sajnálod tőlem. Ilyenek a nők. Csak kínozni és gyötörni tudnak. Hát jó. Felejtsük el az egészet. Bocsáss meg.

Feri dacosan elfordult. Magdolna oldalról felpillantott rá lopva. Feri gőgösen fájdalmas arcot vágott és cigarettára gyújtott. Nem kellene mégis meggondolni, ha Feri ennyire szenved? Behúnyná a szemét és hagyná egy pillanatra, hogy gyorsan túlessenek rajta, hiszen nem halna bele, és Ferinek megvolna a boldogsága.

- De nem lehet, Ferikém. Látod a körülményeket. Hol és mikor?

- Most rögtön, itt.

- Igazán megbolondultál. Yolanda minden pillanatban idenézhet.

- Elmehetünk egy pillanatra ide a fa mögé. Csak egy pillanatra.

- Nem, az még feltűnőbb. Lásd be, hogy lehetetlen. És nézd, olyan szép így ez a mi hófehér szerelmünk. Az a baj, hogy te nem szeretsz engem eléggé. Ha eléggé szeretnél, megértenéd ennek a hófehérségnek a szépségét. De te férfi vagy. Te nem tudsz ilyen fenkölt magaslatokba emelkedni.

- Én nem tudok? Dehogy nem tudok.

- Akkor ne követeld azt az illető dolgot. Maradjunk így. Majd megjön annak is az ideje.

- Hát jól van. Lásd, hogy kivel van dolgod. Várok tovább. Lemondok arról, ami egy kis színes emléket vitt volna bele az én rideg katonaéletembe. Nem baj, majd megleszek valahogy. Pedig nem is sejted, micsoda hallatlan lelkierőbe kerül ez a lemondás. De lássad, hogy érted mindenre képes vagyok. Rendben van, várok.

- Köszönöm. Most még jobban szeretlek. Jaj, majdnem elfelejtettem, valami roppant fontos dolgot. Kitaláltam, hogy a lelkeink a távolságon át hogyan fognak egyesülni. Jókaiban olvastam. Tűzzünk ki egy meghatározott időt, például este pont kilenc órát. Akkor mindaketten a holdba nézünk. Ez nagyon szép, neked nem tetszik? Tegyünk erre fogadalmat. Adjunk rá kezet egymásnak.

Feri mohón nyujtotta a kezét. És kézszorítás után tovább tartotta Magdolna kezét a magáéban.

- Eressz el, na igazán, Yolanda idenézhet.

Nagynehezen kiszabadította a kezét és felállott. Feri sietve állott fel maga is. Mindketten megkönnyebbültek, hogy nem kell tovább hebegniök. Yolanda már fel is neszelt és jött feléjök.

- Na? Mindent megbeszéltetek? Képzelem, hogy mennyire elcsavarta maga ennek a szegény lánynak a fejét.

- Nagyon téved, - húzta ki magát Feri, - én nem játszom a szavaimmal. Én úriember vagyok.

- Jó, jó, ismerem én magukat, katonatiszteket. Talán menjünk is befelé!

Bementek a kastélyba. Yolanda mamája már készülődött is. De beletelt a búcsúzkodásba, a kászolódásba még jó félóra. Ezúttal csak két lóval jöttek és más kocsis hajtott. Az a bizonyos parádés kocsis nyilván tanácsosnak látta elkerülni a találkozást Marcival. Yolanda az utolsó pillanatban még odasúgta Magdolnának.

- Halálosan szerelmes beléd! Nekem elhiheted, az én szemem az ilyenekben csalhatatlan. Rém cuki.

Magdolna hálából különös melegséggel csókolta meg a kis gömböcöt. Aztán a kocsi elrobogott. És teljesen megváltozott lelki világot hagyott itt. Magdolna boldog volt és elégedett. Már nem emésztette a vágyódás, hogy meghitten beszélgessen Ferivel. És a csók kellemetlen kérdése sem bolygatta gondolatait. Valóságos hálás meghatottsággal gondolt Ferire, hogy az képes a hófehérség gyönyörű voltát megérteni és nemes, tiszta lélek maga is.

A baj másnap este következett be.

Azzal kezdődött, hogy vacsora előtti időben apja kopogtatott be hozzá. Mosolygott.

- Mondjad csak, mókus, tudsz nekem kölcsönadni húsz koronát? Nekem csak százasom van és nem tudok váltani. Anyádnak pedig nem akarok szólni, mert nagyon diszkrét dologról van szó.

- De tudok, apus, hogyne. Mi az a diszkrét dolog?

- Ez a Feri gyerek már tegnap óta kerülget. Láttam az arcán, hogy valami baja van. Hát most kinyögte. Kártya-adósságot csinált és nem mer szólni az anyjának. Tőlem kért kölcsön húsz koronát becsületszóra. Hogy a zsebpénzéből megtakarítja és megküldi. Mit szólsz hozzá, miből lesz a cserebogár. Kártyaadósságai vannak.

Magdolna átadta a húsz koronát és mosolygott hozzá. Titokban büszke volt Ferire, hogy az már ilyen katonatisztes. Az apa elment a pénzzel. Egy jó óra múlva, mikor zongorázott a hallban, anyja odaszólt neki:

- Eredj csak, keresd meg a kulcsaimat, valahol letettem.

Ő tehát ment a kulcsokat keresni. Mikor egy üres vendégszoba mellett ment el, csodálkozva hallotta, hogy abban a szobában beszélgetnek. Az ajtó nem volt egészen betéve. Megállt kíváncsiságból hallgatódzni. Azonnal megismerte a Feri hangját.

- De három koronát még visszakapok. Maga tizenhetet mondott, fiam.

- Ugyan ne számolgassa, ifiúr, - felelt a Boriska hangja, - mi az magának, az a három korona.

- Hát majd megbeszéljük. De nem csap be? Biztosan bejön hozzám tizenegykor?

- Biztosan, ha egyszer mondom. De most eresszen.

- Na, ne okoskodjon, megölelni csak szabad.

- Eresszen, na igazán. Este úgyis bemegyek magához.

Magdolna elszédült. Nekitámaszkodott a falnak. Aztán összeszedte magát. Bent tovább folyt a duruzsolás. Kinyitotta az ajtót egészen. A szoba közepén Feri vadul ölelgette a szobalányt. Háttal állt az ajtónak, nem látta a belépő Magdolnát. De Boriska az ajtónak állt arccal. Ügyesen fordítani akart a szövegen.

- Na, eresszen, - mondta hevesen. - Kisasszony kérem, tessék neki szólni, hogy eresszen.

Erre Feri megdöbbenve visszafordult.

- Mindent hallottam, - mondta Magdolna remegő hangon, - Boriska, te megérdemelnéd, hogy az egészet elmondjam Marcinak. Azonnal add vissza azt a pénzt.

A szobalány habozott, de aztán nyakába nyult és kivette a ruhájából a huszast. Szó nélkül odanyujtotta a kadétnak.

- Takarodj a dolgodra.

Boriska kikullogott. A folyosón aztán sietni kezdett. Ők ketten ott álltak és farkasszemet néztek.

- Kérlek, - dadogta némi vívódás után Feri, - megmagyarázom az egészet.

Magdolna nézte. Némán rázta a fejét. Aztán sarkon fordult és futásnak eredt. Még hallotta, hogy Feri gyáván utána próbál jönni, de habozva abbahagyja. Ő befutott a szobájába és ledobta magát a díványra. Tétova hányingert érzett a rekeszizma körül. Arca lángolt a szégyentől és megalázottságtól. De gondolatai nem mozogtak. Valósággal megállott az esze. Emlékében mozdulatlanul ott állott a csoport, ahogy tudatába beleragadt és nem lehetett onnan kitörölni többé, mint a fehér alapra dobott mocskot: az ölelkező pár a lámpa homályos fényében, a fiú mohó indulata s a lány termetét keresgélő két tenyere. Azé a fiúé, aki a park lócáján hősiesen belement a hófehérség szépségébe, örök érzésről beszélt és közeledésében csak annyira mert menni, hogy ujjai szélét óvatosan s szégyellősen hozzáértette az ő ujjai széléhez. Magdolnából egyszerre kitört a sírás. De nem fájdalmas sírás, hanem haragos és elkeseredett. Mélységesen haragudott arra a felháborító jelenetre, amelyet mintha pokolkővel rajzoltak volna bele agyába, éles vonásai olyan kegyetlenül sajogtak. Dühösen megrázta a fejét, azzal az ösztönnel, amellyel a sebtiben lehúzott cipőt rázza az ember, hogy a fájdalmas kavics kihulljon belőle, de az nem hullott ki, tartotta magát gyalázatos és sajgó rajzával erősen.

- Hát neked mi bajod? - hallatszott mellette anyja hangja.

Magdolna, mint a rajtakapott bűnös, pattant fel ülő helyzetbe. Hogy sírt, azt már nem tagadhatta.

- A fogam rettenetesen fáj, - hazudta hirtelen támadt ihlettel és vakmerően.

- A fogad? Merkwürdig. Hiszen három hónapja voltál a fogorvosnál, az mindent rendbehozott.

- Nem tudom. Talán cúgot kapott. Itt hátul egyik. De rettenesen fáj, csak nem akartalak izgatni. Mamuskám, szeretném, ha valamit beadnál nekem és én akkor lefeküdnék és a vacsorához sem kellene menni.

- Hogyisne. Was noch! A vendégek holnap reggel utaznak. Ez az utolsó vacsora. Az ember tanuljon meg a fájdalmain uralkodni. Én egy nagy estélyt epegörccsel csináltam végig. És kábítószerekhez nem foglak hozzászoktatni. Pas du tout. Végy egy korty rumot és tartsd azon a fogadon, amelyik fáj. De ne nyeld le, azt előre megmondom. Alors, mouve, mouve. Boriskától kapsz rumot.

- Nem, nem, - szólt egyszerre hevesen - majd hozok magam.

- Konyak is jó, azt hozhatsz apádtól.

Magdolna engedelmesen bement apjához. Könnyei bőven hullottak. És mikor meglátta apja megdöbbent arcát, szó nélkül mellére dobta magát. Ott egyszerre jó volt, boldog és nyugalmas megkönnyebbülés árasztotta el.

- Apus, apus, - mondta sírva, hálásan és panaszosan.

- Mi lelt, az Isten szerelmére!

Elhazudta apjának is a mesét a fogfájásról. Konyakot kért. Utálta ugyan az égető ízű, brutális szeszt, de szájába vette. Még örült az apai kéz résztvevő hajsimogatásának, aztán sietett a szobájában. Ott azonnal a mosdótálba eresztette a konyakot és leült asztalához, hogy fejét két könyökére támasztva tovább sírjon. Még mindig nem tudott gondolkozni. Csak azt érezte, hogy most levelet kell írnia. De mivel feltehető volt, hogy anyja bejön hozzá érdeklődni, gyorsan papirost és ceruzát szerzett s azt elrejtve, átment anyja szobáján a fürdőszobába. Útközben sírva kidüllesztette fél arcát, mintha még ott volna a konyak. A fürdőszobában betolta a závárt és elkezdett írni. Remegő kézzel, haragosan. "Shrysdks tpzl." Ez a titkos írás nyelvén azt jelentette, hogy "tisztelt uram". Magában az ábécét mondogatva, szepegően legörbülő szájjal és szipogva rótta a levelet. "Tisztelt uram, mint rokonoknak tegeződnünk kell, de ha valaha még négyszemközt beszélünk, nem méltatom önt erre. Ön egy világot döntött össze bennem. Csak undorral tudok az ön hitvány árulására gondolni. Megpróbálom elfelejteni az ön nevét. Kérem, lehetőleg ne jöjjön többé ebbe a házba. M."

 

 

Mikor megírta a levelet, dühe is megcsillapodott kissé, könnyei is megszikkadtak. Most már gondolkozni kezdett. Ösztönei új tervet súgtak neki. Méltóbb büntetés volna nem írni, hanem udvarias és jéghideg közönnyel kezelni a férfit. A szokottnál is udvariasabbnak lenni és fejedelmi gőggel elnézni fölötte. Megmutatni neki, hogy viselkedése nem érhet fel a Hubay Magdolna mérhetetlen magasságába. Ez nagyon csábítónak látszott. De a levélről sem akaródzott lemondania. Soká habozott magában, aztán mégis a levél mellett döntött. Összehajtogatta, eldugta.

- Szűnik? - kérdezte az öltözködő anya az átvonuló leánytól.

- Valami keveset. A konyakot már kiköptem.

Vacsorához át kellett öltöznie. Ez tükörrel járt, s ő jókora időt elvesztegetett azzal, hogy saját szenvedő arcmását figyelte a tükörben. Ez volt az első szerelmi csalódása, most szenvedett először, ez az állapot nagyon érdekelte. Mikor a mély bánat kifejezésével arcán figyelmesen vizsgálta magát, úgy találta, hogy a bánat jól illik hozzá. Így jobban tetszett magának, mint boldogan. "A lelkem vérzik", mondta magában, és azonnal megsajnálta, hogy ezt nem írta bele a levélbe. De mindjárt vissza is vonta a gondolatot. Ne érezze az illető bizonyos fiatalember, akire most nem akart a nevével gondolni, azt a hivalkodó elégtételt, hogy egy nemes női lélek szenved miatta. Az igazi tulajdonképpen az volna, hogy kacagva jelenjék meg a vacsoránál, nagyon nyájas legyen az illetőhöz, és alkalmas pillanatban odasúgja neki démoni könnyedséggel: "Te szamár, hiszen csak játszottam veled, egy cseppet sem haragszom rád. Van valaki, akit csakugyan szeretek, de azt nem kötöm az orrodra." Ó, ez pompás volna. De nem neki való. Yolanda meg tudná csinálni az ilyesmit, ő nem. Ennek az elmúlt szerelemnek legalább az emléke maradjon hazugságtól mentes. És mialatt ezeket gondolta, szomorú, véghetetlenül bánatos mosollyal ingatta fejét a tükör előtt. És az a hölgy, aki olyan nemes, olyan bánatos, olyan fenkölt volt a tükörben ezzel a szomorú mosollyal, mélyen meghatotta. Megint elpityeredett. "A nő szenvedésre született", mondta magában annak a sok mondatnak egyikét, amelyet itt, vagy ott olvasott és a szenvedés most már glóriás megdicsőüléssé vált előtte. Most az eltitkolt és néma szenvedés évei következnek. A Hubay-kastélyban egy légies valaki fog végigjárni a szobákon, aki előtt önkéntelenül el fog halkulni a hangos beszéd és lassanként híre fog menni annak a rejtélyes leánynak, aki valami regényes titok sebét hordozza magában és sohasem nevet, legfeljebb halványan és szomorúan mosolyog.

Így ment a vacsorához, a bánat magára öltött mártirfényével. S azt mindjárt észrevette, hogy Feri rettenetes zavarban van. Izeg-mozog, keze reszket az asztalterítő mellett, nem mer rápillantani s ha felel valamire, hangja rekedt.

- Hogy van a fogad, Mókus? - kérdezte apja.

- Köszönöm, apus, el tudom viselni. Szenvedek, de majd elmúlik. Lesz idő, mikor el is felejtettem.

Ez Ferinek szólt, akinek ekkor már birtokában volt a levél. De a kezek érintkezése nélkül. Magdolna úgy csempészte a papírt a Feri tányérja mellé, hogy csak a címzett láthatta, más senki. A Feri helyzetét valóban nem lehetett irigyelni. Mikor Boriska odaállott mellé a tállal kínálni, minden jel szerint a világ valamely igen távoli pontjára kívánta magát. A társalgás különben elég élénken ment a felnőttek között, Leona néni elemében volt: fogfájásról lévén szó, elmondta boldogult férjének összes fogfájásait, majd ennek kapcsán egyéb betegségeit is, mire a ház asszonya is elemébe került. Csak úgy kapkodták egymástól a hátfájások különféle nemeit, a tifusz utáni hajkihullást, a gyerekek bélhurutját, a migrénre alkalmazandó háziszereket, a Császárfürdő és Lukácsfürdő közötti igen fontos árnyalatokat. Vacsora után a kora reggeli felkelésre való tekintettel korán nyugovóra tértek. Mivel megállapodtak abban, hogy a vendégeket csak a ház ura kiséri ki a vonathoz, Magdolna már most elbúcsúzott Leona nénitől számos csókkal és feltűnő nyájassággal, Ferinek csak éppen kezet nyújtva. Könnyednek és hűvösnek képzelte ezt, de mialatt gyorsan eleresztette a Feri kezét, a szívébe nyilallott valami. Lelkében felbukkant egy kifejezés: "Isten veled, szerelmem". Nem az, hogy Isten veled, Feri, hanem az, hogy Isten veled, szerelmem. S ettől rögtön könny szökött a szemébe. Szerencsére homályos volt a folyosó, ahol búcsúzkodtak, a könnyeket nem látta senki.

 

Tizenegy óráig tartott, amíg tűnődött, tett-vett, rakosgatott a szobájában, levetkőzött, lefeküdt és nem tudván elaludni, töprengett bánatáról. Tizenegy órára az a kényszerítő gondolat érlelődött meg benne, hogy még egy levelet kell írnia Ferinek. Addig hánykolódott a sötétben, míg a szöveggel is elkészült: "Nem akarok így elválni tőled örökre. Megbocsátom, amit vétettél, felejts el. Ne találkozzunk az életben soha többé. Isten veled. Légy majd boldog valakivel, akár fényes palotából, akár kunyhóból származik. M." Már maga ez a levél is hosszú volt, megírni pedig különösen bonyolultnak igérkezett. A szomszéd szobából ugyan áthallatszott anyja erős horkolása, de könnyen felébreszthette. Ezért a sötétben tapogatta ki a gyertyát és a gyújtót, azokkal a szekrény túlsó sarka mögé lopódzott s a gyertyát ott gyújtotta meg. A földre guggolva, kucorogva és fázva írta meg a szöveget, gondosan mondogatva az ábécét magában. S ekkor jött a még vakmerőbb vállalkozás: a levelet eljuttatni Ferihez. A gyertyát elfujta és sokáig küszködött magában. Tudta, hogy hallatlan vakmerőség, amire készül: odaosonni a Feri szobájához, az ajtó alatt becsúsztatni a levelet, aztán nesztelenül visszaosonni. De az a vágy, hogy jóságos legyen és megbocsátó, erősebb volt benne, mint a félelem. Papucsot nem mert venni, mert félt, hogy nem lesz elég nesztelen a folyosón. A sötétben kitapogatta harisnyáját, azt húzta fel. Aztán nem mervén valami ruháért kinyitni a szekrény esetleg nyikorgó ajtaját, a paplant kerítette magára. Közben állandóan hallotta anyja megnyugtató hortyogását. És hosszú, hosszú, végtelen óvatos munkával kinyitotta szobája ajtaját annyira, hogy kibújhatott rajta.

A folyosón az lepte meg, hogy nem volt sötét. Nyilván kiderült közben az idő odakint, a folyosó tágas ablakán erősen világított be a holdfény. Dobogó szívvel, elfulladó torokkal indult merész útjára. Harisnyás lába nem hallatszott a futószőnyegen, reccsenés nem riasztotta. Teljes és tökéletes volt a magány és a csend. Így érkezett a Feri szobájához. Éppen le akart guggolni, hogy becsempéssze az ajtó alatt a levelet, mikor majdnem elsikoltotta magát a meglepetéstől: ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó. Ott állott előtte hárászkendőbe burkolódzva, leeresztett hajjal Boriska.

Néhány pillanatig megdöbbenve bámulták egymást. Magdolna kétségbeesett lázzal kereste a mentőgondolatot. Most villant beléje, hogy borzasztó látszatnak tette ki magát.

- Mégis rajtakaptalak! - mondta végre súgva a szobalánynak.

A szobalány azonnal felelt. Alig hallható suttogásában elszánt és vakmerő gyülölettel, mint a csapdából menekvő ragadozó állat.

- Semmi köze hozzá, érti? Ha szólni mer, megmondom, hogy itt találtam az ajtó előtt.

Azzal óvatos, de szapora lépésekkel elindult. Magdolna tanácstalanul nézett utána. Kezében ott reszketett a levél. Érezte, hogy most valami gyalázatos és ocsmány dologra jött rá, amit végig kellene gondolni, de mindezt elnyomta benne saját biztonságáért való félelme. Anélkül, hogy a levelet becsúsztatta volna, ő is elindult a lány nyomában, de jóval lassabban és óvatosabban. Mikor közel ért szobájához, a vére lüktetése is megdermedt benne: a nyitva hagyott ajtó nyílásán fény derengett ki. Mikor egész testében reszketve bement a szobájába, anyját látta ott pongyolában, papucsosan, kezében magasra tartott gyertyával.

- Mi ez, megbolondultál te? Hol jársz ilyenkor?

- Mintha valami lépéseket hallottam volna a folyosón. Kinéztem, hogy mi az, mert féltem, hogy felébredsz. De a folyosón nincs senki.

- Én is, mintha valami surranást hallottam volna. O mon Dieu, mon Dieu, még megérem, hogy megint patkány van a házban.

Még kinézett ő is a folyosóra. Fejét csóválta.

- Patkány. Egész biztosan patkány. Na, gyorsan feküdj vissza, mert megfázol nekem. Jó éjszakát.

Magdolna már az ágyban didergett a paplan alatt, mikor megpattanni szándékozó szíve valahogy megcsillapodott. Ekkor kezdett el csak gondolkozni a sötétben. Anyja már horkolt hangosan megint. S ő remegve tünődött magában. A levelet még mindig görcsösen szorongatja, ezt csak most vette észre. Becsúsztatta a párnája alá és szigorúan megparancsolta magának, hogy reggel meg ne feledkezzék róla: majd a fürdőszobában elégeti. Tehát a szobalány mégis bement Ferihez. Nyilván a pénzért, amelyet mindenáron akart. Annyira kapzsi és elvetemedett ez a leány, hogy még a vacsora előtti jelenet sem ijesztette meg. Bizonyára megvárta, amíg minden lecsendesedett. Akkor kendőt kapott magára és mezítláb odalopódzott. Bement nesztelenül. Suttogtak. Csókolództak. S itt Magdolna felnyögve dobta magát a másik oldalra. Nem, nem, semmi áron nem akarta gondolatait követni azon az úton, amerre képzelete vezette. Igyekezett az egészre nem gondolni. Mindhiába, gondolatai makacsul visszatértek az öltözetlenül ölelkező párra. Mint ilyenkor szokta, az imádsághoz menekült. Elkezdett imádkozni, végigmondva magában az összes Mária-imákat, amelyeket ismert és kényszerítette magát, hogy értelmüket odaadással kísérje. Mohón, menekülve, úgyszólván vadul imádkozott, meg sem tudta volna mondani, meddig, míg végre elnyomta az álom, de még álmában is tovább imádkozott.

Másnapra ébredve elszörnyedt, mikor az éjjel történteket sorra felidézte magában. A levelet azonnal elégette. A vendégek már elmentek, Boriska bejött a fürdőszobába, mint rendesen, egyetlen szót sem szólt, elvetemedett nyugalommal végezte a dolgát. Magdolnában egyszerre maró gyűlölség lobbant meg, amint a hajlongó leány telt hátán és erős derekán megakadt a tekintete. Ha hozzá kellett volna érnie a leányhoz, felkiáltott volna a haragos irtózattól. De ő sem szólt semmit. Jobbnak látta hallgatni.

És később, mikor a ház rendes hétköznapi élete az annyi éve megszokott kerékvágásban folyt tovább s ő egészen megnyugodott, ismét elkezdett bánatáról gondolkozni. De most nem találta olyan édesen dicsőnek és regényesnek a szenvedést, mint tegnap este. Heves és kínzó visszatetszést érzett Feri miatt. Elviselhetetlenül kínos és szégyenletes zavart. Lelke olyasfélét élt át, mint a teste annak, akinek hányingere van. Homályosan olyasfélére kezdett rájönni, hogy az igazi, komoly szenvedés nem az a nagyszerű és glóriás bánat, amelyet úgy kiépített magában, hanem az a galád, utálatos érzés, amelyben semmi sem felemelő, hanem minden kicsiny és aljas. Ha Feri valamiről eszébe jutott, sóvár sietséggel igyekezett gondolatait mással elfoglalni. És meleg hálával ment mindig a zongorához, amely, valahányszor szüksége volt rá, andalító édességgel megfürdette tünődéseit.

A napok egyhangúan multak. Yolanda ugyan átjött néhány nap mulva, de Magdolna erős tudott maradni és nem mondott el neki semmit. Azt füllentette, hogy nincs semmi újság, érzelmeik változatlanok. És igyekezett másról beszélni. Yolanda nem is nagyon erőltette Ferit, mint beszédtárgyat. Volt neki izgalmas ujságolni valója sajátmagának. Öccseihez ugyanis nevelő érkezett, Konda Béla nevű bölcsésztanhallgató.

- Első látásra belémszeretett, - mondta hanyagul, - nem vallott még ugyan, de nekem megvan a szemem az ilyesmihez.

- Neked tetszik? - kérdezte Magdolna udvariasan, noha megmagyarázhatatlanul únta a témát.

- Tudja Isten. Külsőleg nem valami remek. De rém jó. Rém nemes lelke lehet neki, özvegy édes anyját támogatja abból, amit nálunk kap. A fiúk azt mondják, hogy rém tudja a latint és a görögöt. Ez nekem rém imponál, a férfiakban nagyon meg tudom becsülni a műveltséget és az emelkedett szellemet.

- Hány éves?

- Tizenkilenc. De rém férfias. Szivarozik. Azt mondja, hogy a cigarettázás gyerekes dolog, ő csak szivarozik.

- Hát csak gyere át és mondd el, ha lesz valami. Most menjünk be a mamához.

Yolanda többet nem beszélhetett új izgalmáról. Hazament rövidesen s a napok eseménytelenül teltek tovább. Míg egyszer egy olyan nap következett, amikor aztán egyik nagy eset a másikat kergette. Ez a nap azzal kezdődött, hogy Marci huszár nem jött be a házba szolgálatra. Holtrészegen feküdt a szobájában. Azért itta le magát, mert Boriska megszökött a háztól Fügedre. Felmondás nélkül. Csak izenetet hagyott a szakácsnénál, hogy jó helyet talált Fügeden, különben is őszre feleségül fog menni a Friedrichék kocsisához. Minden adósságát kifizette. Hogy a pénzt honnan vette, azt nem tudja senki. Magdolna tudta, de hallgatott.

A véletlenek furcsa összetalálkozása folytán ugyanezen a napon a déli postával húsz korona érkezett Hubay címére. Feladó Rozsály Ferenc, Budapest. Hubay azonnal odaadta a pénzt Magdolnának.

- Teljesen elfelejtettem, Mókus, hogy tartozom neked. Miért nem szólsz?

- Jó pénz vagy te nekem, apus.

- Hát az igaz. Különösen most. Nagy újság van. Megnyertem a Vezsenyi-pert legfelső fokon. Fizetni fognak, mint a köles. Több, mint tizenkétezer korona. Sok helye van ugyan a pénznek, de ha megkapom, csak azért is elviszlek benneteket Velencébe, a nemjóját neki. Te is lássál egy kis világot, anyádnak már szóltam, nagyon örül neki. Holnap szét is nézek Pesten valami utazási irodában, hogy mennyiből úszunk meg két-három hetet.

- Utazol Pestre? Nem is mondod.

- Utazom, igen. Temetésre megyek. Meghalt az öreg Roskoványi.

- Az az öreg bácsi, aki nálunk volt képviselő?

- Az. Engem nevezett ki végrendeleti végrehajtónak. Illik, hogy ott legyek a temetésen. Majd neked is hozok valamit, ne félj. Estig gondolkozzál, hogy mit szeretnél. De több újság aztán nincs.

Pedig még volt. Mert Hubay még aznap este expressz-levelet kapott. Vacsoránál el is mondta.

- Képzeljétek, ki akar ebben a kerületben fellépni képviselőnek: Szilágyi Ákos. Kormánypárti programmal. Valószínűleg megkapja a hivatalos jelöltséget. Most írt, hogy támogassam. Szegény öreg Roskoványit még el sem temettük, már kapkodják, amit itt hagyott.

- Az a híres? - kérdezte kedvetlenül Hubayné.

- Az.

- Miért híres, apus?

- Azért híres, mert rettentő lump, kártyás, lóversenyző és szoknyavadász. Tiszt volt ő is, velem egy ezredben szolgált. Hadnagy volt, mikor én főhadnagy. Gazdagon nősült, aztán mindenféle okokból elment civilnek. Alapjában jó fiú, csak nagyon mulatós. Majd megismered, Mókus. Meglátod, milyen csinos legény. Csak aztán nekem bele ne szeress, hallod-e.

Hubayné keményen ráripakodott az urára.

- Mondja, megbolondult maga? Miket beszél a lányának? Unglaublich.

De apa és leánya összekacsintottak és nevettek.

- Ugyan, férfiak, - mondta Magdolna vídám megvetéssel és nevetett hozzá. De aztán azonnal elkomolyodott.

- Apus, - mondta felvillanó szemmel, - azt mondtad, hogy gondolkozzam rajta, mit hozzál nekem Pestről.

- Na? Csak emeletes házat ne kérj, különben akármit hozok, amit csak ki tudsz találni. Halljuk, mit szeretnél?

Magdolna arcán egész este nem világított az igazi érdeklődés fénye. De most igen. Leplezetlen sóvárgással és leírhatatlanul lelkes vággyal válaszolt:

- Kugler-bonbont szeretnék. De sokat, sokat.